Keresés

Ágoston Julián

PLATÁNOK ALATT

Őszi platánok hulló lombjai

peregnek le ránk hallgatag,

permetezésük fájó hallani

a könnycsurrantó fák alatt.

Tűnt tavaszok emléke száll mögénk,

szívünkben dalol még a nyár,

de fáradt lábunk immár koravén

ütemek torz táncára jár.

És mégis szép! És mégis jó! A táj

csupa susogás rejtelem, –

reszketve, félve lépünk, és a fák

beborítanak nesztelen.

Tiszta kút [83.]

Ágoston Julián

FAKUL A NAPFÉNY

Köd gomolyog a víz fölött,

ráül a fákra nesztelen,

egy-egy levél már útrakél,

egy-egy kis ág már meztelen.

Fakul a napfény. Nyárutó.

Szél surran már a tájon át,

itt egy vörös folt, sárga lomb:

figyeled az ősz lábnyomát.

Lassan kopár lesz minden itt,

az este egyre hidegebb.

Szedett fa vagy már, lombjaid

a földön. Az ősz közeleg.

Tiszta kút [83.]

Ágoston Julián

II. UGYANAZ SZABÁLYOSABBAN

Ti még fehéren meztelenül álltok

a serkenő rügypattintó tavaszban

fejeteken virágkoszorú s halkan

permetező szirmok hullanak rátok

kis karácsonyfák gesztenyevirágok

szűz szirmai bimbót hogyha pattan

a szívetek napra-parázsló katlan

benne elmált tágult-szemű álmok

tavaszról fényről s arról akit vártok

lehet hogy twist-pulóver furcsa dallam

bozontos fej kúsza szöveg s a dalban

mégis csak ő jön májusi leányok

öreg örömmel áldón nézek rátok

temessetek be gesztenyevirágok

Tiszta kút [78-79.]

Ágoston Julián

I. SZABÁLYTALAN SZONETT

Kigyúló gesztenyefák gyertyái alatt állok észrevétlen

sodródnak éveim sete-sután köröttem

sudár tavasz van újra csokraimat megkötöttem

örökifjú az élet a földön bogár és madár az égen

csak az ember botor tavasszal a valóra döbben

kis atom voltál pár atomnyi rögben

aztán eloszlasz mint pára a légben

vagy talán mint valami messzi dallam

tovább élsz egyre fakuló szavakban

vagy életedből ennyi sem marad

más szívekben lüktet majd szívverésed

másoknak tárul örömmé az élet

s más áll majd a gesztenyefák alatt

Tiszta kút [78.]

Ágoston Julián

AZ ALVÓ TÓTÜKÖR FÖLÖTT

Hajszásan induló szelek cicáznak,

hajamba kapnak s búcsút intenek,

nekivágnak az alkonyi sugárnak,

majd meg elülnek. Míg az este sápadt

tört fényű arca utolsót remeg.

Lassan az éjjel barnaszárnyú lépte

halad az álmos tótükörön át,

csöppenkint csorog a hegyekről vére,

mögötte a tölgyerdő mintha égne

s lángból raknak fejére koronát.

Aludnék is már, de az éjjel ébred,

szívembe nyilall a tűnt ifjúság,

táncoskedvű koboldok népe éled,

karjára kapva tart a messziségnek

s kacagva visz velük az ifjú vágy.

Hadd legyen ünnepem, ha eltűnt évek

csúcsain lépked át velem a vágy,

utolsó útam ez tán; vágyva nézek

előre, majd a barnafényű éjnek

csillagai visznek lassan tovább.

Tiszta kút [77-78.]

Ágoston Julián

VIHAR ELŐTT

Lankadatlan úszó álmos fellegek

alatt az érlelő nyár szendereg,

szellő se lebben,

levél se rebben,

unalom ül a táj felett.

Halálos dermedtség ez? Vagy talán

vihar készül, komor felhők falán

túl villám fénye

rajzol az égre,

s orkán szül még ez éjszakán.

Bennem is néha halálos a csend.

Talán már minden vihar elpihent,

tűnő éveken

fut el életem,

s egyre gyorsabban ver szívem.

Míg egyszer aztán hajrás kikelet

viharba űzi fáradt szívemet,

kedvem a régi

utakat méri,

s elvágtat a róna felett.

Fölfigyelnek rám mind a csillagok,

szememben újra tüzes nap ragyog,

utolsó lángom

szertecikázom:

légy áldott, élet! – Aztán meghalok.

Tiszta kút [76-77.]

Ágoston Julián

FÖLIBÉM NŐTT ÉVEK

Róla még nem meséltem: édes arcán

merengő fénnyel húnyt a nap, ha este

pihenni vágyón a magányt kereste,

s megbújt a kék hegyek mögött, majd halvány

pislákoló kis mécsest küldött; pajzán

víg táncba kezdett fönn az égbolt. Teste

titokvárón a csillagokat leste

s a végtelenbe tárult. Benne tarkán

perdültek táncra a dalok, s az évek

illanva szálltak a nagy messzeségnek,

alig maradt utánuk egy-egy emlék;

közben lepergett majd az egész élet:

az arca ráncos, haja hófehér lett.

Örök gyerek… Most zokogni szeretnék!

Tiszta kút [73-74.]

Ágoston Julián

JÁZMINSZAGÚ ESTÉK

Jázminszagúak itt kinn már az esték,

szirmok hullása méri az időt,

tavasz: év, hó, perc, óra, nap iramlik,

a hajnal pírját gyorsan esti rőt

színek váltják föl, hulló naplemente

nyomán föl-fölszikrázó csillagok,

az égen egyre ámulóbb a holdfény,

aranya egy-két tócsán megragyog.

Maradsz még? Vagy a tovatűnő éjjel

utadra indulsz, fáradt kisgyerek?

Lépéseidre angyalok vigyáznak,

megfogják tétovázó két kezed.

Ugye hogy innen utad oly rövidnek

tűnik, alig egy-két szemvillanás,

kék szirmok lepketánca a tavaszban,

annyi az élet, semmi, semmi más.

És ha maradsz is. A futó napoknak

során pár nappal több vagy kevesebb,

olyan mindegy már. Egyszer úgyis elmégy,

s a sziromzápor halkan betemet.

Éltél. Elmentél. Végtelenbe-ámult

vágyaid visznek – szárnyuk már kinőtt –,

jázminszagú időtlenségben úszol,

míg itt lenn szirmok mérik az időt.

Tiszta kút [73.]

Ágoston Julián

PARASZTMADONNA

Parasztmadonna

                           ölbetett kezén

kékes erek kiálló bütykök munkavéste árkok

arcán tünődés ünnepel piroskötős fejéről

fekete haj emléke őszes vasfonat

kissé füle alá hullottan mint palócok

gondgyűrött arcán régi-régi emlék

nyakigzárt ingblúz ritka ráncú szoknya

kemény fa-szék s homálybaveszni készült asztal árnya

időtlen idő szemefényén s rendbe

szigorú zárt egységbe szedett illem

mozdulatlanságban is vibráló alakján

mint aki mindörökre zárta titkait

ilyennek látlak mindig is anyám ilyennek rajzolt

festőfiad szomorkás színeket szóró ecsettel

hogy benne s mindenütt te élj tovább az évek

tűnő útjain amíg ezrek menetelnek

halálba s létbe olyan mindegy merre

anyákvigyázta lépéseknek kósza rendjén élted

örök vigyázás mint ama Madonna

valahol messze Genezáret partján

ködbevesző szemével nézve alkony

piros páráit emlék Krisztusának fája

kemény koporsó kőbölcső és jászol

könnyek és lobogó lángokkal virradt utca

pálmáknak lengő szára éljenzések

majd a feszítsd meg minden anya kínja

fiának fejéről a hulló csillagoknak

szomorú tükre és ül és ül s várja

nagy útakról megfáradt lépteikkel

mikor jönnek már végső napjai elébe

hogy elvigyék innen örökre alkony

vörösthintázó s szeletszülő szárnyán

ilyennek látlak

                         s míg az égen kóbor

felhők bontják ki szárnyukat az éjben

bújócskát játszva a bolyongó holddal

lassan a légbe foszlik minden rólad

csak a kép marad meg helyén szívemben

vörös-fekete színeivel mintha

valahol Németalföld százados ecsetjén

készült volna el örökkévalónak

olyan komor merev és hallgatag az arca

csak a szívében forr valami vándor

megfoghatatlan élet s most szemének tükrén

ül mindegyikünk lépteit vigyázva

örök anyaszem benne féltés s drága

vigyázó szeretet magát sohase látó

boldog mosoly tűnt májusoknak árnya

fekete-ősz hajon kis folt csak alig látszó

piros kis főkötő

                          Parasztmadonna!

Tiszta kút [65-67.]

Ágoston Julián

A TARNA PARTJÁN

Folyót játszik szűk medrében a Tarna,

csigás gyűrűkkel örvénylik a sodra;

a nap, mielőtt éjszakába halna,

piros mosolyt dob a piros habokra.

Furcsa a lét: nekem piciny a hangya,

patak a Tarna csak, de óriási

a tenger tükre, s a lebukó napba

tekinteni alig merek, parányi

éltem a mindenségben mint a hangya,

eltörpül benne pici emberségem,

mint ahogy semmiség a kicsi Tarna,

ha a nagyságot tengerekkel mérem,

pedig a tenger is csöpp, mint a Tarna,

ha a világűr végtelenné tágult

sugarán át nézem az élet balga

tüneményeit csillag-szemhatárrul.

Beleszédül a szem a tűző napba,

olyan kicsi az élet, álom itt lenn,

az ember szíve talán belehalna,

ha nem tartaná tenyerén az Isten.

A nagyvilágban ici-pici hangya

csupán az ember, mégis végtelenbe

vágyódik, mint a tengerbe a Tarna,

s óriássá nő vágya és szerelme.

Tiszta kút [65.]

Ágoston Julián

NEM VAGY MAGAD

Korán köszöntött be a tél

a fákon vattás takaró

alig élt őszi lombokat

temet maga alá a hó

rianó élet elsuhant

nyarak emléke messzi már

búzarendek fölött kopott

avarral hintett a határ

hogyan is történt nem tudom

tán tegnap harsant a tavasz

tüzelt a nyár s halk ősz nyomán

szél hordja már a friss havat

ez hát az élet életünk

tavasztól télig illanó

álom majd mindent betemet

s korán fejünkre hull a hó

vagy talán mégsem? – életem

tovább viszik a századok

benned és bennük él tovább

az eszme ha én meghalok

szívemből szárba szökkenőn

életre kél a gondolat

tárult szívekben élsz tovább

emberke sosem vagy magad

mert ez az élet milliárd

atom játszik veled-velem

s bár kérész-éltem véget ér

maga az élet végtelen

Tiszta kút [64.]

Ágoston Julián

A DUNA TÜKRE

a lámpák kacéran nézték arcukat este

a víztükörben

                       felhős volt az ég

s a csillagok a felhők mögé búttak

de az egyszer ragyogó arcok megmaradnak

hömpölygött a Duna

s a régen belémosott csillagarcok

a folyó fenekéről mosolyogtak

nem törte meg a csillogásuk semmi sem

tisztán ragyogtak mint angyalszemek

mint a kisgyerek fénylő szemei

folyó folyó

                   ki tudja honnan merre tartasz

de csillagfényeket ringat hintázó hullám-arcod

folyó folyó

                   ki tudja honnan merre tartasz

de tükrözöd a végtelent

Tiszta kút [63-64.]

Ágoston Julián

HAJNALI KÖSZÖNTÉS

Záporozó nagy köszöntéssel futok elébed Mária

Te vagy a tavasz tündöklése s zivatarok után

fölkéklő égen új igézetek napramosolygó aranya

Te vagy túlcsordult szívünk égredobált szent öröme

Te vagy a hajnalcsillag lelkünk éjszakáin

Te vagy a gondolat s Te vagy a bennünk élő legszebb vágy az égig

lendülő utak csillagpásztás kanyargásain Te vagy

Fogadd el köszöntésem ha dadogva hagyja is el szám

fogadd el s melengesd meg tenyered hullámain

mint esett madárfiókát életre hív a szeretet

aztán ha szárnya nő s röppenhet már tovább

lendíts föl engem is a megtáruló végtelennek

hadd szálljon föl az égbe ahol szent Fiadnak szent ölében

örökre megpihenhet fiad

                                        ó ha vágyam

olyan tiszta volna mint hajnali rétek hamvas harmata

szívem mint napraámult lila íriszek friss szirmai

szállnék-röpülnék fennen s végtelentől ittasult torokkal

zengeném hajnali tavasz-dícséreted

                                                         ne nézd hát

erőtlenségem s törött emberségem csonkjait

nézz szét a megújult mezők friss szőnyegén és hallgasd

tavaszi dalát millió madárnak s köztük engem

fogadj el záporozó köszöntésem fürge szárnyain

feléd repülve kisfiadnak hangján úgy dalolva

mint a természet kórusa ha dallal

s felhőtlen égre lopott szikrázó arannyal

dícséri nevedet s nevednek gyümölcsét varázsos anyaméhed

csodánkra szült titkát a betlehemi barlang angyal-ének

s pásztorok-köszöntötte kis Jézusát ki húsvét

tavaszbontó színeinek tüzében új életre támad

ajkán a legszebb emberi köszöntés csurran le szívünkre

hogy melengessük századokra szórva pár betűjét

igézetét a lélek örök álmát melyben megpihenhet

meghajszolt emberségünk s embertelenségünk

megsemmisülhet égető tüzében

megfoghatjuk egymás kezét s e szóban bízva

frigyet kötünk s áldón hajol le ránk az égbolt

fénnyel pásztázva be a hajnali köszöntést

a krisztusi igét örök húsvétok friss szavát mint

tavaszban csengetyűző virágkelyhek imádásra

hívó harangszavát ne féljetek hisz én vagyok

Pax vobis

én a béke

Tiszta kút [62-63.]

Ágoston Julián

FŐHAJTÁS

Halk lombhullás. Már rádköszön az ősz,

ha elléptet kis ablakod előtt.

Rövid volt a nyár? – Minden illanó,

az ősz is elfut, aztán itt a hó.

Rövid az élet? – Tavaszi szelek

indulnak és eljátszanak veled,

aztán elsurrannak, s magad maradsz,

mint a szedett fa ablakod alatt.

Vagy talán mégse? Nem volt kába hit:

új élet bontogatja szárnyait

benned, s belőled, ami megmarad,

magukba szippantják a sugarak,

aztán tovább viszik a végtelen

útján robogva – veled és velem –,

s mire még egyszer rádköszön az ősz,

meghajtod ősz fejed az Úr előtt.

Tiszta kút [61-62.]

Ágoston Julián

VIRÁGKELYHEK KONDULÁSA

mire a virágkelyhek megkondulnak kinn a réten

én már jó messzire leszek

ki tudja hol

a csillagok között-e vagy lent a földön

ezer édesgyökér fonatai közé borultan

de messzire leszek

mire a virágkelyhek megkondulnak kinn a réten

s mire a virágkelyhek tavaszt harangoznak

őszülő életem búcsút mond mindennek életnek hitnek álomnak tűnt tavasznak

és messzi-messzi száll

mire a virágkelyhek tavaszt harangoznak

s ha már ki tudja hol de messze járok

végtelenbe vesző sors-utakon

utánam innen nem törtethet semmi

egyedül menni ez sorsom keresztje

nem jöhet oda forró kézszorítás

nem jöhet oda lángok cicázása a sötét éjszakából

nem jöhetnek el az égbolt fénylő kis aranyablakai a csillagok

nem jöhet utánam a szellő a madárdal felhők futása ezer virág

egyedül megyek sorsom sötétjében

mire a virágkelyhek megkondulnak kinn a réten

Tiszta kút [61.]

Ágoston Julián

ESTE A BALATONON

Fekszem a vízen hallgatag:

bukófélben a nyári nap,

égre készülő csillagok

lesik a lehulló napot.

A szél meglapul odafönt,

a vízen töretlen a csönd,

a nádas rebbenéstelen,

az éjjel lépte nesztelen.

Tihany mögül most vér csorog,

átöleli a templomot,

aztán a tótükörre ül,

mint piros párna, ráterül.

Bennem is időtlen idő;

ha vágyaim szárnya kinő,

talán nem is száll, csak pihen

s elfekszik a tavon szivem.

Tiszta kút [57-58.]

Ágoston Julián

TAVASZI KÖNYÖRGÉS

most feszülő bimbók burkai pattannak sorba Mária

elédborulnak drága Nagyasszony hogy te légy

életünk napraringatója te tavaszi köszöntés – fergeteg

ne dúlja szét a nyíló szirmok kelyheit és harmatos

fűre szemedből ne könny hulljon reszketeg

hanem mosolyod fénye s rajta ékes szőnyegen

felénk lépdelő tavasz szirmok színek éneke

friss földeken pöfögve húzó traktorok

nyomán fekete föld hasad s a szertetárult szőnyegek

fiatal zöld vetések szárbaszökkent mosolyát

hintázzák feléd a tavaszi szélben Szűzanyánk

magyar mezőknek kérges kezeknek Istenanyja Mária

hallga hogy zúg a gép s az égen fönn mint lepkeraj

acélos szárnyak szállnak s néha borzolt rettenet

száll itt meg embert állatot s a régen elfeledett rém

békére szomjas agyunk mélyén fölködlik vak éjeken

riadt sikoltással mint szörnyű emlék háború

ne hagyd hogy akkor kétség tiporjon ránk Mária

szívünk már rég szelíd és fiaink mint új kalászok újult földeken

új dalokkal szállnak feléd s nem ismerik a szenvedést

az árok mélyén drót mögött és sárgult arcok ráncait

amint az égre nézve várnak

                                                        ó velünk vagy-e Szűzanyánk

mi dermedt vágyak öreg őrei csak csosszant lábbal járulunk eléd

s kérünk mindünk nevében légy békétszülő szent Anyánk

aki mindig voltál s e záporos tavaszban

oltsd be nemes faággal vadóc ágaink mert élni akarunk

mindig feléd mindig feléd kiáltva két kemény

kezünkbe fogva életünk szép együttesben énekelni

feszülő bimbók burkainak színét mint a lángot

lobogtatva csak énekelni szüntelen

hogy béke és szeretet útjain

örök találkozóra várjon vadhajtások szelíd oltóvesszeje

Szűzviráganya drága Boldogasszony Mária

Tiszta kút [56-57.]

Ágoston Julián

FALUSI LEGENDA

Fölfigyel a nyíres: holtra harangoznak,

megindul a menet a falu alvégről;

három öregasszony rokkant hátán csend ül,

a lélekharang még egyet-kettőt csendül,

duplát kongat, elhal; vége már a sornak.

Amíg a pap mormol, a sírásó bámul,

dübörög a deszka, göröngyök kopognak,

a temetőárkon átugrik egy kecske

friss hajtású lombot, friss rügyet keresve,

riadtan szökken föl, majd elinal hátul.

Mig a holttest fölé földhányást emelnek,

Szent Mihály lovának reccsen a deszkája,

János bácsi lassan földre huppan róla,

kuncorogva tekint vissza a fa-lóra

s kiadós léptekkel vág a végtelennek.

Mosolyogva néz le a törpe világra,

alig hallja már a birkák bégetését,

zsugorodik a Föld. Az alkonyi pára

tejfehéren szállong, rácsorog a tájra.

A ködből szőrpamacs: Bodri jött utána.

Hátul ballag Bodri, elől a gazdája.

Mennek a tejúton végestelen végig;

szárnyas kis angyalkák csillaggal labdáznak,

és János bácsival vígan paroláznak,

becézgetik Bodrit ide-odaszállva.

Fogytán már a butykos, tömérdek a lépés,

de azért baktatnak: az ember s az állat.

Szikrát vet az útjuk. Csillagok ragyognak,

szívükbe-szemükbe egyre több fényt lopnak,

millió nap szórja szerte aranyfényét.

S mire ott lenn végleg béfödik a holtat,

itt fönn aranykapu, se hossza, se széle,

hét pecsétes zárját angyalszem vigyázza:

János bácsi csöndben odalép alája,

s köhint – ahogy illik –, aztán bekopogtat.

Tiszta kút [55-56.]

Ágoston Julián

FICÁNKOLÓ KEDVEM

fönn a felhőtlen

kék égen

fecske ficánkol

gólya vitorláz

s holt avar alól

kíváncsi kankalin

sárgul a föld fölé

mindenütt tavasz

májusi bimbózás

eszeveszett virágzás bomlás

s szívemen szép dallammal ritmust

ver ki a májusi szél

szeretném szívem két kezembe kapni

s mint valami guruló csodával

végigkarikázni a réten s közben

duhajan énekelni

mámorba bolondult víg tarka

tavaszi éneket

Tiszta kút [55.]

Ágoston Julián

KIGYÚLT FÁK

Piros zászlait lengeti már május,

szirmosan kacag a barackvirág,

menyasszonyi ruhába öltözötten

készülnek nászra a cseresznyefák,

a domboldalon mandulák figyelnek,

sárgul a som, fehérlik a kökény,

a kigyúlt fákon tavaszt csilingelve

ezernyi színre törten fut a fény.

Kábultan állok. Fönn a messzi égen

felhőt paskolva fürge szél szalad,

egyre zengőbben, egyre lüktetőbben

hullnak fejemre a napsugarak.

Állok és várok: szirmok záporában

fürdik köröttem az egész világ,

lehúnyt szemem végigpaskolja lágyan

szűz csókjával az első gyöngyvirág.

Tiszta kút [54.]

Ágoston Julián

HALOTT SZÉPSÉGEK

Feketéből fehérré lett a köntös,

ahogy kezed megsímogatta. Görcsös

erőfeszítésből kihajtott bennem

tavasz és friss virág is. Fáradt lelkem

kacagott újra égre, és pirosra

festett betűkkel új tavaszát hozta

egy réges-régen eltemetett emlék,

aki egykor én voltam vagy még lennék,

ha a magamról álmodott szoborba

az álmaidat szőném. Haldokolva

sír föl a régi ének bennem vágyva

tündérkezedből szőtt arany-világba.

Nem is tudod, ki voltál bennem. Jobb, ha

derűsen gondolsz vissza e napokra,

mint hogy ha lelked fölkavarva, félve

emlékeznék vissza sok halott szépre,

soha születni nem tudó dalokra,

amelyek ott belül maradtak fogva

bilincsekbe-gyötörten. Régi emlék

szárnyán szállsz vissza, mintha nem is lennék

az, aki voltam, s titokban maradtam,

elrejtőzötten ezernyi alakban.

Hadd maradjak meg elröppenő szókban!

Suttogd föléjük édes-selypen: Gyól van!

Anyás kezeddel símogasd meg arcom,

kislányom, húgom, édes parti asszony,

hiszen tebenned úgyis több az élet,

új emberkék szent virrasztója méhed,

tested titkát új álmok nyitogatják,

szíveden dörömbölnek, sírnak,… Hagyd hát,

hadd ringassanak élethívó álmok,

s kacagd ki ezt a torz, meddő világot!

Aztán, ha mégis megsebez az élet,

gondolj a múltra! Eltemetett évek

leple alól egy halott árnyék kel fel,

s megáld a síron túl is szeretettel.

Tiszta kút [53-54.]

Ágoston Julián

LÁMPAFÉNY AZ ÉJSZAKÁBAN

Kígyózva kúszik az utcára lámpám

kíváncsi fénye: merre jársz te most?

Vonatod a mecseki lombok láncán

füstöt pipálva, prüszkölőn dohog.

Szemed tükrén a dunántúli tájak,

apró kis falvak, öreg templomok,

szívedben titkok zümmögése. Várnak

az új csodák. Szép szemed mosolyog.

Ezentúl mindig így lesz: útjaidra

– bármerre visznek is el lépteid –

ráhull kíváncsi lámpám fénye, hidd,

s kísér az úton, mint mozdonyt a szikra

vigyázva, óva minden léptedet

s keményen fogva rebbenő kezed.

Tiszta kút [53.]

Ágoston Julián

ÚSZIK A HOLD

Hol van a régi tavasz? Pihenő pilláid az ében

éjszaka fényein elnyugovón pihegő remegéssel

úsznak a hold aranyán ragyogón, tova-tájak ezüstjén

holnapok újrakelő és titkos napjait várva.

Hol van a régi tavasz? – kérdem, mert bennem az emlék

egyre ködösb meredélyek alatt jár s visszaidézné

tündér tájak alól is tűnt napok égre mosolygó

fényeit. Ádáz nap tüze éget, s illan a fénnyel,

vissza se tér gyönyörű tavaszunk, csak a tétova évek

szállnak előre, s velük tovaszállnak az ifjui álmok…

Ó, ha csak egyszer, még egyszer állnék a magasban,

vállad a vállamon símulna az esti homályban!

Villan a csillag kék tüze, és már gyújtja az égen

friss lámpását Vénusz anyánk is, s drága fejedre

Végánk fénye csobog s készül odaszállni hajadra

dicsfényül ragyogó csókját ölelő koszorúnak

szórva. A fény zizegőn hal el ajkad ivén, puha csókom

áldón vágy betakarni az esteli fény, neved áldott

hangjai szállnak az éjben, az éji sötétben a széllel…

Eltűntél. Egyedül nézem bús csillagok édes

távoli fényét, míg a szememre hull a sötétség,

hull a homály, csak a szív, csak a vágy dobogása

él még, álmos csöndje alá merülőn ködös évek

csonkjai úsznak a hold aranyán pihegő remegéssel.

Hasztalan nyújtom béna karom, immár tova tűntél.

Hol vagy, régi napom? Hol van pillád remegése?

Hol van a régi tavasz? Hol van tüzes ifjui lázam?

Úszik a hold aranyát pergetve az éjjeli fákra…

Tiszta kút [49-50.]

Ágoston Julián

DADOGÓ DAKTILUSOK

Csordul-e néha felém nevetésed Kedves

hallod-e hangom tiszta szavát vagy a távol

szertezilálja a légbe a szélbe nevem már

Gőzkalapács kalapál agyamon még hallani szörnyű

rettenetes ütemű dobogását játszi szeszélyek

szép nyarak víg tavaszok lágy őszök méla zenéje

horkantó paripák szügye reszket a nap már

éjbe hanyatlik az ormok ölébe a partok

visszaverik aranyát azután tovatűnnek

tétova árnyak után lohol végig az úton

reszket a Hold nyila és remegőn fut a vízen

tejtested fonalát buzgón lepergetik immár

agg kezek állad alá vászonból készül a kendő

bennem a régi dalok üteméből az első

szép szerelem festette szemed tünődik a tájon

Mondd Kedves dadogó dalom hallod-e mégis

vagy becsukódtál s árnyaid földre omolva

kúsznak a szívem pitvara táján várják

hogy hatalomra kerülve örökre megöljék

bennem az élet kis lobogását

                                                    ó pedig emlék

csak tova-nyárról lesve a szélben

merre vagy merre kacagsz és hallod-e hangom

csobban-e friss neszezéssel a múltból

csobban-e csordul-e néha felém nevetésed Kedves.

Tiszta kút [49.]

Ágoston Julián

ÜZEN A MINARET

Üzenetet küldött a minaret.

Egy éve üzent először neked,

egy év futott el bánatban, örömben,

és most tőled jött hozzám üzenet.

Hallottam hangod tisztán, élesen,

aranyvirág, hanyatló életem

tavaszló napja, frissen bomló álmom, –

s futott az éjben a vonat velem.

Csupa hívás már az én életem,

mindenben arcod, hangodat lesem,

akármerre vet sorsom kóbor kedve,

feléd fut mindig minden út velem.

Üzenetet küldött a minaret,

szobádban várt a fehér margaret,

tárt szirmaival átölelt, s az éjjel

virrasztott szűzen álmaink felett.

Örökké várlak, vársz te. Életed

felém fut, s én futok feléd. Neved

szívemben ég. S bár elsodor az élet,

hozzád szállok, ha hív a minaret.

Tiszta kút [48.]

Ágoston Julián

GÁTTALAN VALLOMÁS

… mert szeretem a szavakat ha szádból hallom őket

és szememmel behabzsolom a színeket ha rólad színesednek

és mélyre szívom a tavasz illatát ha tudom hogy horzsolta arcod

és megtapintom a csillagok fényeit mert szemed nézi őket

és számban a világ minden ízei zsivajognak mert te is érzed

és minden bennem van az élet az út a cél a lendülések a színek a

        szagok a fények az egész élet

mert te élsz, mert te élsz s nekem is élnem adatott…

Tiszta kút [48.]

Ágoston Julián

FÉNYBE MÁRTALAK

Ne mondd, hogy szürke vagy, hisz őszi álmom

minden szikrázó színe rajtad ég el,

amíg szavaim ékét rád dobálom,

fényed vetekszik minden csillagfénnyel.

Ne mondd, hogy szürke vagy: anyám s leányom,

húgom s mindenem te vagy, a hold vagy éjjel,

nappal vakító nap; te vagy halálom

előtt az éjben fölvillanó fény-jel.

Hidd el, ha távozom is, furcsa szárnyon

feléd indulok, távolodó lábom

csak a végzet zilálja szerteszéjjel,

túl életen és túl minden halálon

te vagy napom, – s ha rám szakad az éjjel,

borítsd be tört szívem őszi levéllel!

Tiszta kút [47.]

Ágoston Julián

EGYSZERŰSÉG

Szeretnék egyszerű szavakat mondani

de számról gyöngyös szófűzér pereg

szeretnék szürkén elébed omolni

s telehinteni lelked aranyát

tisztaköntösű virágtalan

ötvözetlen igékkel

cifraság nélküli lendülettel

teregetném öledbe álmaim

hogy a szavak ne égjenek

hogy a szavak ne fájjanak

mert most úgy vagyok hogy az ékesség megöl

mind távolabb és távolabb visz minden szó-csalit

csinált virágból nem kötnék koszorút hogy homlokodra tűzzem

most nagy értelmesség kívánkozik szómra

hogy egyenest a szívedre találjon

s eggyéforrassza szétszakadt hitünket

most meleg ölelésnélküli ölelés kellene

hogy rátaláljak elveszett magamra

s magamban búcsút intő

fénylő titokarcodra

napsugárcsalogató csókkal dobnám rád vágyaim

fürtös nevetéssel omolnának le talpadig

s te símogatástalan egyszerű kézfogással

kúszálnád szét csomóit

és ömlene ömlene hófehéren

patyolattisztán szádra szőtt subám

mert most egyszerűség kellene

mint amilyen egyszerű a falusi harangszó

ha lomha nyári este

belebotorkál a tehénszagú rétek

zöld füvébe

most egyszerűség kellene

mert ami valami az mind egyszerű

és fehér

és csöndes

kérdés nélküli

Tiszta kút [46-47.]

Ágoston Julián

TAVASZ

tavasz te

csupa zöld

a föld

magot ölelve várja a nyarat

tavasz te

csupa ének

élet

már érnek a napsugarak

tavasz te

csupa fény

remény

s rügytől-rügyig rohanó ének

tavasz te

csupa mámor

a fákon

az égen a réten s bennem Te

élet

Tiszta

kút

[45-46.]

Ágoston Julián

MEGFOGOM KEZED

Keserű évek hullottak közénk, az idő csalfa

és lompos léptei tovább viszik a csöndet,

amely a szívünkbe tért egykor megpihenni,

most szelek szárnyán vágtat végtelennek.

De megfognám a vágtató időt, ha tudnám,

de megfognám csöndünket, s mint a régi

szűrt napsugarú szobák, bennük kószakedvű álmok,

borzolt beszélgetések, hosszú-hosszú csöndek,

és ölelések izzó napkorongja, visszatérne

hozzánk pihenni…

                                               Ó, ha tudnám újra régi

lankadatlan inú friss szökkenéssel kergetőzve

űzni az illanó nyár röpke perceit, s szemedre

fonni a fényt elomló sugarakkal tűzve

tele hajad és szemed tengerkékjét, benne csöppek

szivárványló örvénye, zúgó tenger millióra

tört habja, tested fekszik kinn a parton,

lábad és vizbeomló hajad, hullám csobbanása

benned és rajtad, szívszorongva lesném

gazellaléptű csöndedre vigyázva várnám,

mikor áll meg végleg a nap fölöttünk, ezer óra

virrasztana, míg a tenger fölszikrázó kékje

napot hintáztatna szívünk fölött, mint lenge lámpa

hulláma járna lépteink nesze fölött vigyázva.

Mondd, hát te is érzed elsikló időnket s fájva

méred a távolt, amely egyre messzebb

taszítja életünk, s nincs vissza-út?

Azért így messziről is néha-néha

(vak éjszakákon ugye te is érzed?)

lélegzetelállító csöndben sírva

megfogom kezed.

Tiszta kút [45.]