Keresés

Albert Zsuzsa

HOZZÁD

Már tegnap láttalak holdfényes vízen

és tudom a visszatérő idő

az én remegésemet viszi

örökkévaló létezésedhez.

Utak zajában

és csöndes fák között

hangzik a lépted,

a folyók tükrén megcsillan szavad

ezer sugárból szelíden fonogatom

egyetlen lényedet,

s földön bolyongó száraz levél a létem,

ha fényes arcod semmibe merül.

A csönd margójára,

(1955-1962) [104.]

Albert Zsuzsa

OTTHON

Már zsendül a tulipán az otthoni kertben

meg a nárcisz.

Kékül az ég karikára,

eltűnik lassan a rossz kerítés,

teremnek kis, üde pontok

vékony ágaikon,

zöld fátyolt lenget újra a kert.

Duzzad a rügy, kipirul,

feszül a cseresznyefa bőre,

kereken várja a szilvafa lombja virágát.

A régi barackfa kiszáradt.

A kicsi megnőtt,

kilátszik már a jázminok fölött,

termő fa már maga is.

S a babrózsa.

Legjobban mégis ő hiányzik,

gyöngéd rózsaszíne, szirmai gazdagsága,

megindítóan édes illata

mikor omlik a földre a nap melege.

Édesapám és édesanyám,

mért ültettek annyi virágot,

fákat minek ültettetek!

Most odahúznak a többiek engem,

én is a földbe gyökereztem,

hűtlen nem lehetek

nagyszemű szép ibolyákhoz,

borostyán, gyöngyvirág

kúszó szálai odakötnek,

félénk almavirágok,

szédülő jázmin,

szerelmes illatú jácint

és ringó derekú tulipántok.

A nő dicsérete [226-227.]

Albert Levente

CSILLAGSUGÁRBÓL FONOK KÖTELET

Nem volt titkod

Most már jól tudom,

Csak tudtad elvenni

Minden bánatom,

Csak nekem adtad

Minden örömed,

Csak engedted,

Hogy mindig veled legyek.

Nem volt varázslat

Biztosan tudom,

Arcomat láttam

Fénylő arcodon.

A víz tiszta volt,

Iható,

A kenyér lágy,

Tápláló,

A virág illatos,

Bódító,

A szemed ékkő,

Csalogató.

Amikor végleg elmegyek

Csillagsugárból fonok kötelet,

Lejövök minden hajnalon,

Megmelegítem a szívemet az arcodon.

Poéták a katedrán [215.]

Albert Levente

KÖSZÖNÖM

Színek, illatok,

Dallamok, mozdulatok,

Zord telek,

És ragyogó tavaszok,

Születés, elmúlás,

Öröm, bánat, évek,

Csak egy villanás volt

Veled az élet.

Köszönöm, hogy a szívemben

Tüzet tudtál rakni,

Köszönöm, hogy a lelkemhez

Lelket tudtál adni,

Köszönöm, hogy mindig

És minden időben

Mellettem álltál

És én melletted lehettem.

Köszönöm a mosolyt,

Köszönöm a féltést,

A tegnapot, a mát

S a holnapot, amit ígértél.

Születés, elmúlás,

Félelmek, remények,

Köszönöm, hogy a kezedet

A kezembe tetted.

Poéták a kated-

rán [213-214.]

Albert Levente

TE VOLTÁL A FORRÁS

Nyílik még a virág a szívedben?

Csillagsugárban fürdik még?

Betölt-e bódító illatával?

S a színét látod még?

Ha szomjas voltam

Te voltál a forrás,

Ha csillag voltam

Te voltál az ég,

Ha énekeltem

Te voltál a zsoltár,

Ha haza mentem

Te vártál rég.

Tudom, a színek halványodnak,

Az illat elszáll, jön a tél,

Tudom, a csillag sem örökéltű,

De a fénye mindig jönni fog feléd.

Ha éhes leszel

Én leszek a kenyér,

Jókedvedben

Leszek kacagás,

Ha fáradt leszel

Én leszek az álom,

Hosszú utak végén

Leszek az állomás.

Poéták a katedrán [212-213.]

Albert Levente

ŐRIZD A CSODÁT

Olyan ritkán fordul végtelenbe

Az ilyen tüneményes pillanat,

A múlt s a jövő határán

Billeg a remény,

Varázsát érezni lehet csak,

Érteni nem, és nem is szabad.

Erre vágyik az illat,

Mielőtt a virágtól elbúcsúzik,

Erről álmodik a jövő,

Mielőtt kristálygömbbe költözik,

Zengi már a harangszó,

Mielőtt megkondul a harang,

Tudja már a magzat,

Mielőtt megfogant.

Már érzem, amit érzel, s mondanál,

Most költözik a végtelenbe a csoda,

Az idő megállt, megszűnt a tér is,

Nincs semmi más,

Csak lelkeink közös,

Épülő temploma.

Ha búcsúzni kezd ajkadról a szó,

Ha szökni próbál az áruló,

Ne engedd, tartsd vissza!

Őrizd a csodát.

Maradjunk e rejtelemben örökké,

Ne lépjünk tovább!

Poéták a katedrán [211-212.]

Albert Levente

HAJNALODIK

Hajnalodik, várom a reményt.

Ilyenkor szokott a vállamra szállni szelíden,

Onnan lassan a szívembe libben,

Fészket rak és ott marad velem.

Hajnalodik, a fény rajzolgatja az arcod.

Aludj még, ne ébredj, pihenj!

Ha majd a remény dalát meghallom,

Felköltelek, s kinyitom a szívem.

Poéták a katedrán [211.]

Albert Levente

FÉNYBŐL SZŐTT RUHÁBAN

Amikor a szívemet szorítja a jég,

Összehúzom magamon az álmok köpenyét.

Erdei tisztáson járok mezítláb,

Hallom, hogy harangoz a harangvirág.

Fenyőillatként járom a havast,

Ághegyen megbújva lesem a tavaszt,

Két kezembe gyűjtöm a Hold sugarát,

Egy lánnyal úszom tengerszemen át.

Óriás asszony jön felém futva

Fényből szőtt ruhája bearanyozza,

Óriás kosárból hinti szerteszét

A szeretet végtelen üzenetét.

Amikor hozzám ér nagy nyugalom támad,

Lehajol, megáldja munkámat,

Partnélküli folyóban mossa a ruhám,

A Nap korongján főzi vacsorám.

Poéták a katedrán [177.]

Albert Levente

HAJNAL AZ ERDŐ SZÉLÉN

A Hajnal bal kezébe zárja az Éjjelt,

Jobbjából útjára bocsátja a Holnapot,

Egy kicsit kacérkodik még az éji fénnyel,

Aztán eltakarja az utolsó csillagot.

Sólymok szárnyán repül az égbe

A hajnali köd,

Szitakötők tündökölnek

A patak fölött.

A napraforgó a Nap felé fordul,

Kelyhükből kiisszák a virágok a harmatot,

A madarak ősi dalt énekelnek,

Bölcsen vigyázzák a fák az évszázadot.

Poéták a katedrán [176.]

Albert Levente

FELKELŐBEN A NAP

Alkonyodik, egyre mélyebbek

Bennem a csendek.

Körülöttem új törvények

Mérik ki a rendet,

Rövidülnek az éjjeli álmok,

Hajnalonta a remény

Harmatára vágyok.

Vajon kit érdekel,

Hogy mire gondolok,

Ha csendben ülök,

Merre utazok,

A múltban, vagy a jövőben

Járom az utam,

Vajon egy-egy szavam

Még megfogan?

Néha ősziesen borzong a szívem,

Ritkán látok át

Az üveghegyeken,

De felkelőben a Nap

Az Óperencián,

Megszületett az unokám.

Poéták a katedrán [73.]

Albert Levente

MA BÁTORSÁG KELL EGYSZERŰEN ÉLNI

Ma bátorság kell egyszerűen élni,

Vállalni mindazt, ami évszázados,

Mózes és Hamurabbi kövei közt keresgélve

Újra megtalálni a tízparancsolatot.

Ma bátorság kell gyávának lenni,

Letagadni sunyin a tegnapot,

Zsákmányért, alamizsnáért cserébe

Elmulasztani a bűnbánatot.

Ma bátorság kell nem észre venni,

Hogy folyóink öntöznek jobb és bal partot,

Hogy hídpilléreket megtartó szent földünk van,

S a szivárvány kitűzte köztük a kaput.

Ma bátorság kell bátornak lenni,

Kitekinteni a tábor zárt kapuján,

S csillagot örömmel felfedezni

Egy távol álló ember homlokán.

Ma bátorság kell a jövőt felvállalni,

Bedobni az árokba az első kavicsot,

A szakadék két partján kezet nyújtva

Temetni a jelent, építeni a holnapot.

Ma bátorság kell felelőtlenül remélni,

Hogy van még időnk, miénk a világ,

Hogy nem kell soha elszámolni,

Sem itt, sem odaát.

Poéták a katedrán [72.]

Albert Levente

CSAK AKKOR NYÍLJON AJKAD HANGOS SZÓRA

(Selmeci Társaságnak)

Vágyom a csendre, rejtőző kedvesem,

Néma szavakat suttog nekem,

Eljön a múltba, barangol velem,

Szelíden szétnyitja ökölbe zárt kezem.

Az én csendem a nyugalom csendje,

Béke is, a rendezettség rendje,

Bársonyával mint a hó, betakar,

Álmodni is csak velem akar.

Bennem összekapcsolódnak ezek a csendek,

Mint a falban a faragott kövek,

Egymást segítve oly erősek,

Hogy levesznek rólam minden terhet.

Csak akkor tedd a vonódat a húrra,

Csak akkor nyaljon ajkad hangos szóra,

Ha úgy szeretnéd megtörni a csendet,

Ahogy a harangszó szenteli a lelket.

Poéták a katedrán [71.]

Albert Levente

NE SIESS

(Végzős hallgatóimnak)

Várd ki a harangszó végét,

Ne siess,

Ne fércelj töredékekből,

Kapkodva életet,

Hamis közelségek

Szakadékaiba zuhanva

Engedd el a zsákmányt,

Keresd az embereket.

Várd ki a harangszó végét,

Ne siess,

Ne szemléld fal mellett osonva

Kívülről az életed,

Vállald fel, éld meg,

Tedd amit kell, amit lehet,

Ha nem, magad gyalázod meg

Az emlékedet.

Várd ki a harangszó végét,

Ne siess,

Ne csak értsed, érezd is az életet,

Szíveddel legyen teljes minden pillanat,

Repülj, hagyd, hogy a fény

Simogassa az arcodat.

Poéták a katedrán [70.]

Albert Levente

AZ IDŐ SZEKERÉN

Bolyong az emlékezés

Bölcsők és koporsók felett,

Az idő tükörcserepein

Felvillan sorsunk,

A ránkmért ítélet.

A mindennapok peremén túl

Az önként vállalt szolgaság lepereg,

Csak az a fontos, az a mérték

Csodálkozni, adni, szeretni

Tudunk-e még?

Az idő szekerén ülve

Emeld fel tekinteted,

S őrizd nyitott kapuk mélyén

A lelkedet.

Poéták a ka-

tedrán [69.]

Albert Levente

GYÖNGYKÉNT PEREGNEK PERCEINK

Valahol jár egy metronóm,

Valahol leng egy inga,

Gyöngyként peregnek perceink

Sohasem térnek vissza.

Tavasszal zöldül a bokor,

Ősszel lehull a lombja,

Vajon mire emlékezik

A tövéről letépett rózsa?

Mindent a percek rejtenek,

Minden gyöngynek megvan az ára,

Csak az a néhány perc örök,

Amelybe szeretet van zárva.

Poéták a katedrán [68.]

Albert Levente

ŐRHELYNYI IDŐNK

Időnk rövid, őrhelynyi idő,

Létünk madár röpte csak.

A pálya íve lesz a mérték,

A madár elszáll,

A röpte megmarad.

Poéták a katedrán [67.]

Albert Levente

TALÁLKOZOL A NAPSUGÁRRAL

Mindegy, hogy fényben fürösztöd az arcod,

Vagy bokáig sárban taposol,

Bárhol is vagy a nagyvilágban,

Mindenhol magaddal találkozol.

Fejed fölött a Sarkcsillag van,

Lábad alatt a rög, melyhez tartozol,

Hát dolgozz úgy, mint a mézelő méh a réten,

Pacsirta légy, mely másnak is dalol.

Légy apró vízcsepp a levegőben,

Hol milliónyi társad honol,

Bízzál, találkozol a Napsugárral,

És akkor szivárvánnyá változol.

Poéták a katedrán [67.]

Albert Levente

MIELŐTT SZÜLŐFÖLDED HAZÁRA CSERÉLNÉD

Mielőtt elindulnál, állj meg egy kicsit,

Még fel kell csavarni a virágos réteket,

Palackba zárni néhány havast,

Batyuba kötni a fenyveseket.

Mielőtt elindulnál, vigyázón nézz körül,

Maradt itt még néhány csók és ölelés,

Sok összegyűjteni való illat,

Barátság, gyermek tekintet, szülői féltés.

Mielőtt elindulnál, hunyd le a szemed,

Temesd mélyen magadba a patakcsobogást,

Rejtsd el a fű zöldjét, az ízeket,

A Szent Anna tó tükrén ringó csillagragyogást.

Mielőtt elindulnál, ülj le egy kicsit,

Szólni kíván véled Mikes Kelemen.

Elek apó meséi körülvesznek,

Jön Csaba királyfi csillag ösvényen.

Mielőtt Sorsodnak feszülsz, növessz új szívet,

A régit úgy is itt hagyod,

S ha nem akartál szemfedőnek szülőföldet,

Az anyád ígérte könnyű álmot se álmodhatod.

Mielőtt szülőfölded hazára cserélnéd,

Kérjed buzgón, epedve Istenedet,

Hogy elherdált kincseidért cserébe

Kérdésedre baráti szó legyen a felelet.

Poéták a katedrán [66.]

Albert Levente

VAJON MIT SÚG A MAG A FÖLDNEK?

Vajon mit súg a mag a földnek,

És a föld vajon mit válaszol?

Vajon ki kezdi el a párbeszédet,

Mielőtt az élet élni kezd valahol?

Vajon a harmat csóknak érzi

A Nap szelíd sugarát?

És a Nap fényesebb lesz

Ha felszívja a harmatragyogást?

Vajon az erdő zúgásában

Ki hallja meg a szenvedő fa jaját?

És a méhek szép táncához

Ki szolgáltatja a muzsikát?

Vajon a nyelvek Bábelében

Kincsként őrizzük-e az anyánk szavát?

És a tükörbe néző asszony

Meddig látja kislánynak is magát?

Ha vágyaink csúcsokra törnek

Eszünkbe jut valaki más?

Vajon mikor döbbenünk rá arra,

Hogy az élet egy visszaszámlálás?

Kapuk zárulnak, ajtók csukódnak,

A kulcsok elvesztek rég,

A csillagunkat egy napon

Kioltja az Ég.

Poéták a kated-

rán [65.]

Alaksza Ambrus

A VÁNDOR VISSZANÉZ

Eljön az óra, hogy

megcsókolom anyáim kezét

s halk szóval mondom:

„elmegyek.”

Mind-mind áldásukat adják

és símogatják csapzott hajam:

„eredj fiam, emlőink édes tejének

gyermeke.”

És zokogni fogok régi szomorúsággal,

mert jön az óra, hogy

megszorítom apáim kezét

s mondom: „elmegyek.”

Az öregült ajkak megreszketnek

s fáradt szókat susognak:

„eredj fiam,

gyötrődő éjszakáink vigasztaló dala,

menj békével.”

És könnyes ujjongással ölelem testvéreimet

és búcsúzó csókkal áldom gyermekeimet:

ők nézni fogják távozásomat,

mint tavaszi égen a nyugvó napot...

S én ott leszek a piros felhők között,

a mosolygó, vidám föld felett

csillaghazámban,

hogy lássam azokat, kik tőlem születtek

és bennem élnek örökké.

Nyugat, 1927. 12.szám

Alaksza Ambrus

SZEMÜNKÖN TÚL MILLIÁRD A MÁS VILÁG

Látom a park nevető arcán a tavaszt

és a bokrok terjengő illat-gőzét,

látom a föld sűrű, lomha leheletét

és a szemem körültapogatja a fák ráncos kérgét

és a szemem körülsettengi az ágak torz hajlásait

és megízlelem ujjaimmal a nedves mohát

s az ódon házak szögleteit.

Látom a pillanatok tengernyi történelmét,

látom a fény s az árnyék villongását

a lég morajló hullámain;

látom, érzem, reszketem a termés gyöngyöző gyönyörét,

hogy borzong, kéjeleg, vonaglik minden...

Látom a pillanatok gyors változásait:

néha egy férfi siet felém,

néha egy gyermek fut messze tőlem,

néha egy lány, néha egy asszony álmélkodik

és oly szép a szemük –

és szemükben különös, más világot rejtenek,

hol csak arc vagyok, rövid tünődés, kósza emlék...

Látom a tavaszt, a parkot, a gyermek-hadat

és a szemem körültapogatja a fák ráncos kérgét

és a szemem körülsettengi a távozó arcok pirosságát

s az ódon házak szögleteit,

így ízlelgetem az öröm mézét,

mikor egy lány, mikor egy asszony álmélkodik

és szép a szemük.

Nyugat, 1927. 12. szám

Akác István

ŐSZ

A nagy őszi harmóniát

de szeretem, de szeretem,

mikor az ősz arany haját

kibontja a leveleken.

Mikor az alkony függönyét

vándor szellő meglebbenti,

s a mályvaszínű, szelíd ég

arcát lágy felhőkbe rejti.

De szeretem, de szeretem

a merengő, őszi tájat,

amikor a fellegeken

feltűnnek a csillagnyájak.

Kukoricák hegedülnek,

ahogy egymásra hajolnak,

gallyakon gesztenyék ülnek,

s bámulják a teliholdat.

Késett mezei virágok

szénaszaggal ölelkeznek,

ballagó krumplikapálók

szürkülettel keverednek.

Gyümölcstől gazdag még sok ág,

a lombokon még nyár remeg,

de már, mint messzi ifjúság,

tűnő madárraj integet…

Erdők, erdők, színes erdők,

csöndesek és szépek vagytok,

úgy csodálom azt a festőt,

aki ilyen művet alkot:

Úgy csodálom én az őszt, ki

mesteri színeket festett,

alkotását mégsem őrzi,

minden levelet leperget.

Az ősz tiszta megadását

de szeretem, de szeretem,

mikor gyönyörű varázsát

látom, lányok, szemeteken.

Borsodi Szemle. [szerk.

Komáromy József]. II.

évfolyam 2. szám. 1958.

Miskolc, TIT Borsod megyei

Szervezete, 1958. 87.

Agyagfalvi Hegyi István

BADACSONYI KÉP

Kék csönd. Alatta alszik most a tó.

Az őrsi dombon izzó aranyfesték.

Fenn a Badacsony, ásító oroszlán, –

Ott lenn a vizen fürge füsti fecskék.

Bennebb, a tűkör csillámló ezüstjén

Halk csobbanás és aztán körbe-körbe

Messze szalad az ijedt repedés:

A nagy tükröt egy kis hal összetörte!

A kókkadt nád megzizzen itt-amott,

– A tövén talán éhes ponty keresgél, –

Szőlőkapások dalolva lejönnek,

Piros kendő libben a kőkeresztnél.

A nap lemegy az égi dülőúton,

De visszanevet: egy hökkent vitorla

– Lemondva arról, hogy Fonyódra fusson,

Csüggedten csüng a búcsúzó bíborba.

A Petőfi Társaság költőinek

antológiája, 1932 [109-110.]

Ágoston Julián

FEKETÉK ÉNEKE A 18. SZÁZADBÓL

Ott keleten hol csobban a tenger a vízből kél föl a fénylő

nap sugarát küllősen az égről a földre borítva a hajnal

tükröket csillantó szent fényeire lobogó diadallal

ott keleten van az otthonunk ott az a föld hol az égről

fellegek nélküli nap tüze éget a tájban az ember

mint az arany olvad feketén süt csak lelke s szeme ragyog át a világon

ott a hazánk a szelekszaggatta fenyéren

                                                                innen a tenger

végtelen és kék fodrai fognak vágy ha eléri a távol

titkait hol szabad erdők és szabad áramlással a hegyről a mélybe

hullva zuhanva zubognak a friss patakok s ezernyi madárszáj

csattog az ősvadon csermelyei között és elefántok

trombitaharsogású hangja keményen s nagy diadallal az égre dobálja

a fákról a földről a rétről a bércről sívó homok ha

fergetegesen futna a széltől ezt dudorássza az élet

csak ha szabad vagy szép és napramosolygó

                                                                        Istenem add hogy

szent Fiad bőre legyen feketébb és fiainak lelke fehérebb

mint bőrük színe add hogy a gyermekeid legyenek a honból elűzött

s vasláncokba bilincselt bús feketéid is itt e világban ahol csak

megtűrt rabszolgák pedig otthon büszke királyok erőskarú törzsfők

hős ivadékai mind most lélekölő munkán robotolnak a vérük

földre csorog s ha csattog a korbács mint a vadak zárt

ketrecek szégyene mögé bebújva a földre lapulnak

mért

        csak azért mert gyermekeidnek Istene nem vagy

szájuk ugyan hadarja neved s mormolja imájuk hogy egy igaz

Istene vagy te a földnek az égnek az emberiségnek

szent Fiad vére után Miatyánk vagy túl az időkön

                                                                               mégis

ferdehitű fiaid nevedet s fiaidat hamisítva gyalázva

rabszolgák hadait korbácsos utak kövecses lejtőire hajtják

s hogy ha a kíntól a vértől a láztól fölforrana vérük

csöndre csitítja szívük a gyenge alázat amit ti

gőgbe meredt hab-arcú fehérek a végtelen Isten meghamisított

hangja után rikoltva fülünkbe zenéltek

                                                              Istenem add hogy

néped e földön mint a fehérek ősi jogokkal ősi hazában

és fölemelt fővel még szent neved áldja s Madonna

hangja ha sír az erdők mélyein ősnagyanyáink dalai szárnyán

hallja füled s kis gyermekeid örömére az arcod

fesd kicsit át feketére s hitünkre adj kis erőt még

hadd higgyük mi tovább a szabad föld és a szabad nép

álmaiban s hadd járjunk az éjben az álmok színteli szárnyán

arra keletre ahol megcsobban a tenger a vízből kel föl a fénylő

nap sugarát küllősen az égről a földre borítva a hajnal

tükröket csillantó szent fényeire lobogó diadallal

s mártja bele feketéi fejét Istenbe a hajnali fénybe az égbe a kékbe

Tiszta kút [118-119.]

Ágoston Julián

MAGÁNYOS REGGEL

Én Kath Onga Mba a költő vallok

vallok mert minden versem vallomás

Záporozó nap ébresztett ma reggel

s ahogy szemem a fényekre kitártam

karom keresve hűlt helyedet dermedt

csalódással csuklott az ósdi ágyra vissza

mint akinek már minden mindegy

                                                       lágyan

puhán borult el tegnap édes tested

mellettem melled mint valami bástya

őrizte titkunk szép szerelmünk

és vágyódtunk a fogyhatatlan nászra

kezed matatta fürtjeimet s ében

combod mint ritkamívű ékszer

verte vissza a fáradt holdfényt s ajkad

hasadt rubin szikrázott mint a frissen

kelő nap

              egész tested zengő dallam

rajt játszik ajkam forró pengetéssel

ugye hogy érzed s várod nagy szerelmünk

magányos perceit ha robotolva

a gép mellett megállsz egy pillanatra

s gondolatod elszáll a messzeségbe

ugye hogy jössz felém magányos órák

társért sikoltó kínjai közt Édes

ugye hogy jössz

                          én várlak nappal-éjjel

karom kitárva s szívem mint harangszó

kondul meg minden lépésed elébe

jöjj Édesem az esti szellő csókja

hozzon el hozzám mindig vágyva-várlak

s ünnep lesz minden együtt töltött percünk

örök ünnep marad mindig szerelmünk

Tiszta kút [114-115.]

Ágoston Julián

AFRIKÁM

Én Kath Onga Mba a költő vallok

vallok mert minden versem vallomás

Ma éjjel úgy vártalak Édes

szívemből minden csöpp vérem zilált

ütemben sodródott feléd nem hallod

a szívem érted zengő ritmusát

nem hallod hogy magányos csöndjén

te vagy az ünnep és te vagy a nap

karom kitárva szomjas ajkkal

zsongó dalokkal vártalak

nem tudom mi ez csak szerelem volna

de minden sejtem megfájdul belé

te vagy a dallam s öleléseinkben

valami vágy vonz otthonunk felé

valami vágy a forró földek lágyan

ölelő karjai közé anyám

szülőföldem soha nem látott tája

álmaim álma Afrikám

ott lehet csak szeretni Kedves

ugye hogy jössz ugye röpülsz velem

zúgó szelek szárnyaira emel föl

bennünket ez a szerelem

jöjj hogy ha karjaimban tartlak nézd csak

kitágul sivár otthonunk

s a szerelem tündéri gyönyörében

szent Afrikánkról álmodunk

Tiszta kút [113-114.]

Ágoston Julián

ÜZENET ODAÁTRÓL

Én Kath Onga Mba a költő vallok

vallok mert minden versem vallomás

felhőket rak a kósza szél az égre

egy-kettőnek az üstökét cibálja

különös rajzok össze-vissza képe

szálldos az alkony csöndjén mintha várná

hogy a nap csókja lassan utolérje

pedig a nap élete csak tenyérnyi

talán annyi sem már és puha csobbanással

mindjárt beléhal a nagy óceánba

fekszem a fűvön hallgatag a május

ezer dalát és színét hozza hozzám

elérhetetlen földem ősi vadonából

ahol sakál sír s ordít az oroszlán

mikor léphetek partjaidra földem

közelg az óra már s tán csak tenyérnyi

az idő is mely tőled messzi tart még

aztán ringó tengereknek hátán

vágya után feléd liheg fiadnak

csókokra éhes teste-lelke s ott a parton

ha összecsuklik is de végső lobbanása

tied lesz drága földem Afrikám

Tiszta kút [112.]

Ágoston Julián

A TENGER ÉS AZ ÉG

Pilládra halkan hull egy hópehely,

alatta kis tó: könnycsepp szendereg;

szikraesőt záporoz rá a nap

s szivárványt fon tengerszemed felett.

Késő tél ez már: fáradt szél suhan

a tavon át, majd lágyan elpihen,

nyomában alig egy-két fodrozás

a hóval puhán permetelt vízen.

Késő tél ez már: mégis a tavasz

küldi feléd hókristályokon át

még egyszer útnak lendülő tüzét,

szívem felédszikrázó sugarát.

Két végtelen: a tenger és az ég

találkozott: a fény s tengerszemed.

Nem történt semmi, csak egy hópehely

olvadt sós könnyé szempillád felett.

Tiszta kút [100-101.]

Ágoston Julián

HALK MOSOLYODDAL MENJ!

Hol vagy, régi dalom? Hol van a régi kedv?

Hóval telt temetők sírjai játszanak

kóbor téli szelek húrjain. Életem

        lassan eltünedezve száll.

Arcom szép mosolyát szertezilálta már

késő őszi napok halk tüze. Énekem

– hallod? – egyre fakul, dallama lankadó,

        fáradt, torz ütemekre jár.

Mért nem hagysz egyedül? Téged a nyár, a víg

tékozló örömök várnak. A végtelen

kínjától taposott szív sebe nem neked

        termett. Ő egyedül mehet.

Mindegy, merre a vég. Járja be útjait,

halottas koszorúk illata födje be!

Benned még az idő ezredek útjain

        békés, szent örömökre vár.

Áldásom veled él, könnyem utánad int,

s míg fények fele mégy, én is elindulok.

Ó, csak vissza ne nézz, szép mosolyokkal tűnj,

        hadd hulljon le reám a tél.

Ó, csak vissza ne nézz! Halk mosolyoddal menj!

Hagyd az Őszt te nekem, vidd el a dús tavaszt!

Csak majd évek után, hogy ha a tél leszáll,

        némán barna hajad fölé,

akkor nézz le reám, őz-szemedet kitárd,

tággá nyílt kapuján fölragyogó nevem

csókold meg remegőn, s újra az éjbe tűnt

        haldokló mosolyom után

küldd el éjbeborult napjaidat nekem!

Ott lenn dalba fonom, s két gyönyörű szemed

tágult fényeire tűzöm a csillagokat,

        hadd szikrázzanak újra rám!

Míg a bús feledés pergeti lombjait,

s eltűnt életemen félve, suhanva száll,

föltámadt mosolyod élteti énekem,

        s benne visszazenél a fény.

Akkor nézz le reám, add nekem életed

végső napjaira ráboruló szemed!

Föntről már ragyogón égnek a csillagok.

        Lásd meg télire húnyt napom!

Nem kérem mosolyod. Könnyeidet se add!

Nem kérek koszorút, még nevemet se áldd,

csak fénylő szemedet küldd el utánam még,

        aztán újra nevetve szállj!

Boldog légy, akarom! Éjbeborult napom

s tűnő életemen fölragyogó szemed

áldom. Légy te nekem, kishúgom, életem,

        késő őszök után a fény!

Tiszta kút [99-100.]

Ágoston Julián

GYERTYASZENTELŐRE

Hány száj szól, ha a nap leszáll,

és fölbuknak a csillagok,

hány szív fáj, ha hosszú az éj,

s rövidebbek a nappalok,

hány jajszó üvölt ég felé,

hogyha a vég elközeleg,

s mint rakéta, jön a halál

gyorsulón egyre közelebb:

alig éltem, már itt a rém,

alig éltem, már meghalok,

pár évtizednyi szenvedés,

csüggedt vággyal kitárt karok…

Ó, boldog Simeon, öled

babusgatta a Kisdedet,

s csillagszemében új csodát

látott véres, vaksi szemed,

ó, add, hogy mi is e napon

úgy érezzük, ha jő a vég,

célunk elértük, s Kisdedünk

mosolyán hasad meg az ég!

Veled kérjük az ég Urát,

fogadja fáradt életünk,

Messiásunk szívünkbe szállt,

és kinyílott az ég nekünk.

Könyörgés

Szűzanyánk, add, hogy gyertyaláng

legyen kezünkben, és a fény

szentelt szivárvány színei

nyissanak kaput, ha a jel

végigcikáz az ég ívén!

Tiszta kút [96-97.]