"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mint amikor villám csapott a faluvégi nádfödeles házba, s lángolt a ház, a nádkéve sátortető, s égett a gerenda, a gerendaszerkezet tető-hajó, az ajtó, az ajtókeret, az ablakkeret, a vályog-fúgában a szalmatömés-sár, az ágy, a szekrény, a szék, a függöny, a párna, a dunyha, az asztalterítő, a falvédő a konyhafalon a zománckályha fölött és minden lángolt és minden égett, s félrekongattak a harangok, a nagyharang, a lélekharang, s kiabált a falu: tűz van, tűz van! s rohantunk vödrökkel, lapátokkal tüzet oltani: a férfi, az asszony, a gyerek, a fiú, a lány, a kamasz, a napszámos és a kurva, a paraszt, a munkás, tisztviselő! s odafönt az ég aranyöröm láva-gyönyörében lila tajték-bivaly csordák tolongtak, bőgtek, hömpölyögtek és dúlva, nyálazva hörögtek és szarv-szúrásuk újra-villám, falu-földbe szúrt arany-villa, fehér sistergés-lapát: lángolt a ház, parázs-kévéket röpve, mint a Sátán, s fájt a fának a tűz, fájt a tűznek a parázs, fájt a lángnak a vörös dörgés, zöldkék tollkazal dübörgés, s mi dolgoztunk a lila-dübörgés habszőrhorda alatt az esőben és sehol egy tiszta-tiszta csillag, valami hűvös fölszakadás, mintha tinta-kacskaringós, tinta-csipkeláz itatóst tépne szét a magasság: ilyen vagyok most! Testemben jajlángban izzó rozsdás vaskötelek, tekerőkarok, emelődaruk, cölöpök, csigák, vas-kaktuszok, cseppkőbarlang kristályoszlopok, márvánnyá aszalódott őskori fák, vak fogaskerekek, csavaros zárak, csavarmenetek, csavaranyák, ácskapcsok, ács-szögek, sziklahálók, légkalapácsok, madárcsőrök, krokodilharapások, ősgyík-ölelések, fagy-karolások, fagyott sikoltások, susogások és suhogások szakadék-sikolyok, csillagparázs-rácsok, vasfogók, szitaszűk szőlőprések, meteor-fölizzások, csontcsipke-zuhanások, feszítés-szalagok, sajgás-pelenkák, nyál-igék, borzalmas fojtó nyakkoronák, kövek, vasak, iszonyat-hegedűk bagolysírások, sascsőr-ásítások, vasboronák, ősgyík-karmok, csipeszek, szikék, márvány-padlások, remete-oszlopok, vaskandúr süncicák, növekedés-tekeredésfák, izzás-bojtok, horgok, horgonyok, apadás-rudak, száradás-csövek, forgó, sziklagolyók, tűz-zuhogás dübörgő vízesések, nyál-igák, téli udvaron kötélen száradó ingek, fagyott lepedők, üveg-állagú jégropogású lepedők, jégcsap-hajnalok, pikkelykés-csontuszonyfésű halak, havas alkonyi tarlók, kusza ugarok, kobrakígyó fejlevelű sziszegés-jajongás-tevék, háromdimenziós szitarács-számítógéprajz-kakasok összegyűjtött fájdalom-halmaza lettem. Ember-alakú szégyen gyötrelem-gond. És a hús, a vér, a velő, az ér, a szem, az agy, a belső-szerv, a csont már csak földet tud remélni! De mégis élni, élni, élni, élni! Mert mégis élni, élni, élni, élni!
Tudod arra gondoltam, hogy a Föld az ember tápláló, gondos, figyelmes édesanyja, s hogy apa nélkül nem lehet gyermek, s ha a Föld az anya, talán akkor az apa lehet, az őt szorosan átkaroló ég... Ég és a Föld: a test való a Földtől, míg a lélek az apai örökség, a kettőjük szerelméből születik meg az a kis gyámoltalan, magatehetetlen csecsemő, akiből lesz az ember, tele ellentmondásokkal: az egyik tiszta anyja, a másik kiköpött apja... de talán, mindkettő egy életen keresztül az ég felé nyújtózkodik, az apa hiányzik, mintha csak meghalt volna... pedig figyeli biztosan a sokszor rakoncátlan gyermekét, akin egyszer majd osztozkodik az anyával, kihez visszakerül a tőle való rész, a lélek pedig megy vissza, ahonnan származik, oda, az égben lakó apához.
Tudod arra gondoltam, hogy a só nem a leves, de feltétlen kell bele: a levesnek vannak fontos, és nélkülözhető összetevői, hogy végül is az étek milyen lesz, függ az alapanyag minőségétől, mennyiségétől, és fontosak az arányok is: az is előfordul, hogy a recept szerint fürdik benne minden jó, és mégis, valami hiányzik, valami megnevezhetetlen... és van úgy is, hogy jóformán alig van benne valami, a hozzáértő csak a fejét csóválja, lehetetlen ilyen kevésből készíteni élvezhetőt, az kész csoda lenne már, és az is tán: de a szeretet a szinte semmiből is képes csinálni csodát, vagy inkább varázsolni... sokszor az ember, aki a saját élete szakácsa, próbálkozik minden jóval, mégse lesz olyan, mint ahogy szeretné azt, alig tesz bele valamit más, különleges lesz az íze mégis: ha a földi levesbe az égi szeretet kerül bele.
Tudod arra gondoltam, nincsen könnyű helyzetben, aki ajándékba az életet itt a Földön megkapta, rengeteg a tanulnivalója, s kezdő marad mindvégig, pedig az út kezdetén koncentrál, felismeri, és próbálkozik a rosszat messzire tartani, de végül arra megy akaratlan is, amerre oly nagyon figyel, amit szeretett volna elkerülni: a jó útra térni, sokszor csak a szerencsén múlik... mindenki tanuló, de vannak, akikről messziről kitűnik, ők szerencsésen a jó útra találtak, lehetnének ők az elöljárók, a példaképek az úton, ha az ember figyelne rájuk, ha nem mindig azt lesné, hogy merre ne menjen... pedig talán, azt, aki Isten segítségével példakép lehet, mint a világító lámpát, azt követni érdemes, mert sokan vannak az úton, el is tévednek legtöbben, a jó irányt kevesek találják: sokan csodálják, mások megmosolyogják, de kevesen mennek utána, s talán, mert őket nem használják, kihalófélben vannak a követésre érdemesek.
Tudod arra gondoltam, mintha a teremtő az emberre adott volna részleges vakságot, csak az láthatja meg a jót, aki a rosszat megtapasztalta, aki a terhét magában hordta: a teremtett jó csak annak adatik... aki tölti a napjait tiszta levegőjű vidéken, aki a büdössel, a füstössel, a méreggel telivel nem találkozott, a csodát meg nem látja, előle el van takarva, csak az élvezi, aki ott megérzi a jó és a rossz közti különbséget... és aki simogatást kap csak, nem érzi magát kiváltságosnak, hiszi azt az élet természetes velejárójának, a simogatás csodáját csak az érzékeli talán, akinek a pofonok után úgy érkezik, mint a hitetlenhez a megváltó, mint valami mennyből jövő manna... talán a feltétele annak, hogy a fényt az ember meglássa, hogy vágyódjon rá, mint a fuldokló tüdő a tiszta ózonra, ahhoz kell az, hogy előbb megismerje az árnyoldalát is az életnek.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember ördög nélkül csak magasról rángatott bábú lehetne, Istenhez hasonlóvá egyedül a sokszor elátkozott, pokolba kívánt gonosz teheti, de csak akkor, ha meg nem adja magát, ha a harcot ellene teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből felveszi... ahányszor lehull az ellenségnek a feje, annyiszor sokszorozódik a harcos ereje, s ahányszor a kísértő a győztes, annyiszor veszít az ember az erejéből... mert sok a feje, sokat, sokszor kell levágni, aki azt nem teszi, könnyen az áldozatává válik, akkor már olyan bábúvá lesz, amit a mélyből mozgatnak... vele szemben nincs más eszköz segítségül, csak az Isteni fegyver, a szelíd szeretet.
Tudod arra gondoltam, van úgy néha, hogy az ember tudja biztosan, hogy annál rosszabb, annál mélyebb gödör, mint amibe belekerült, a halál sem lehet már, amikor a fájdalom mindent eltakar, amikor csöppnyi kiút nem látható: de akkor is az élet, az idő segítségével, ha elfogadják tőle, ad könnyebbséget... (valaki meghal, valaki születik) amiből látszólag nincsen kiút, az talán az, amikor az ember az ördögnek adja el a lelkét, ha egyszer beköltōzik, nehéz onnan kikergetni: őt elzavarni az általa módosított tudat sem segít... talán van még mindig az embernek egy kis esélye, ha felébred benne a mindenkiben lévő szeretet, amihez még a tudat sem szükséges, amitől az ördög is, esélytelenségét látva fejét vesztve menekül.
Tudod arra gondoltam, ami mesterséges, az mindig harsányabbra sikerül, talán az ember ellensúlyozni szeretné a lelket a zajjal: a lelket, ami a műviből hiányzik... de a nagy hangerő, a rikító színezék, és az erőszakosan orrba mászó illat megsüketít, vakká tesz a finom árnyalatokkal szemben, elfedteti érezni a világ ízét, természetes hangját, természetes illatát... egy idő után jut el hozzá csak a zajos, csak a feltűnő, csak az émelyítő édes, az emészthetetlen keserű: lesz számára egyszínű az erdő, nem hallja meg a lélek csendes, csodás muzsikáját... talán, csak akkor kerül vissza a természetes állapotba, ha az elem lemerül, ha a harsányba belefárad, ha a mesterséges színek fárasztóvá, taszítóvá válnak, ha észreveszi a nagy csöndben, hogy az a hazugság világa, hogy mennyivel különösebb a zene, ami szól a lélek által, és a lélek segítségével mozgatott ember: amit talán addig nem hallott, akit talán észre se vett azelőtt a mesterségessé lett világban.
Gyere ülj mellém most nem kell a szó csak fogd a két kezem, ölelj úgy, mint még senkit sem szememben lássam visszatükröződni szerelmes énedet érezz, ahogy senkit csak engemet, most ne szólj, csak hallgasd a csendben mennyire szeretlek
Behunyom szemem, hogy lássalak, hogy felidézzem kedves arcodat. Még fülemben csengenek szavaid, a távozó kopogó lépteid. Már nem látom mosolygó arcodat, és nem hallom csengő hangodat. Elhalkulnak távozó lépteid, s köddé foszlanak emlékképeid.
Sóhajtó alkonynak búcsúzó ölén Látszik még a Nap, de már csak vörösén. Eliramlanak a napnak tettei, Hiába van létünk élettel teli. Félkész dolgaink holnapra maradnak, Ha felgyülemlik, danaida sors csak. Álmosodó lét reggelig pihenhet, És újra kezdjük tévelygéseinket. Míg a helyes útra majd rátalálunk, Megyünk, vagy zsibongunk, tolongunk állunk. De a hit az kell, és benne a remény, Különben nem bírnánk sorsunk, mely kemény.
Tegnap még tartott a film, a remény, de aztán a villogó kékes fényben megjelent a The End felírat. Én a szokott mozdulattal felálltam, de aztán a döbbenettől visszahuppantam fotelom ölébe: Hogy lehet? Úristen! Lehet, hogy neked meg nekem semmi másunk nem volt csak ez a történet?
