Még egy, a kerettel kapcsolatban kihagytam az előzőből az egész darabot keretbe fogó dalt (Outside The Wall), ami a lemez végén egy vágással szakad félbe - ugyanez a vágás (ugyanez a dallam) indítja a legelső oldalt, így egy nagyon finom keretbe foglalva az egész darabot.
A belső kisebb kereteken túl tehát ez a keret is nagyon jellemző a Pink Floydra, hiszem úgy minimum '72 óta minden nagyobb lélegzetű munkájuk keretes: Echoes, Dark Side, Animals, Wish You Were Here...
A múltkori felvetés nyomán az elmúlt hetet a Wall szerkezetén tűnődve töltöttem – izgalmas menet volt, köszönöm a felvetést, még ha egetrengető újdonság nyilván nem került most elő, s sajnos annyira sokat nem volt időm hallgatni ahogy szerettem volna.
Induljunk a nagy szerkezetből: a darab összegzése tulajdonképpen a zárás, a Trial: itt felvonulnak a darab addigi szereplői, a zenei összefoglalást az egész darabon átívelő, így a darab fő-motívumának is tekinthető dallam kíséri – jobbára vészjóslóan, mélyen. Ez az az bizonyos „we don’t need no” dallam (zeneileg vagy kottázva nem tudom körülírni). A bíró megjelenésekor bukkan fel – mivel a zárásnál, a konklúziónál vagyunk, csak az eredeti felbukkanás (Another Brick..) „gyöke” marad meg, a „we don’t need no” repetíciója, fél-mondata, monoton, fenyegető, lemondó gesztusa.
Ennél nagyobb kör a darab valós idejű történése – az utolsó negyed, azaz az In The Flesh utáni rész – az ezelőtti visszatekintés, de erről később, de itt is meg kell említeni hoyg a speciális szerkezet miatt itt másodszor jelenik meg a nyitó In The Flesh? dal, majdnem egy-az-egyben, de sokkal nyersebben, erőszakosabban. A dolog mindenesetre egy nagyon erős dramaturgiai visszakötés, aminek a kapcsolati rendszerét, azonosságát ÉS változását a zenei eszközök teszik egyértelművé és megéthetővé. Finom visszautalás a Show Must Go On-ban az „Oooh Ma, Ooh Pa” a Mother szövegére (és zenéjére): „Ooh, Mother should I build a wall?” – a második felbukanás nem csak zenei válasz, de egyértelművé teszi hogy a mondat befejeződött: a fal nem csak felépült, de el is hozott minden várható és nem várt hatását, hozadékát.
Visszatérő motívum még az „Is There Anybody Out There” (az eredeti dalban, a Bring the Boys Back Home végén és a Comfortably Numb-ban, mint variáció). És persze hogy visszatérő az Another Brick 1-2-3., a zene itt is egyre könyörtelenebb, zárazabb, szikárabb.
A következő nagy egység a darab felezése: a fal felépülése előtti és az azutáni világ – ezt a két lemez egyértelműen jelzi, de a zene is: szép összegzés – a koncerten jön ki szépen, ahol erre a színpadépítés időigényessége miatt is szükség van –, a Last Few Brick: összefoglalja tulajdonképpen a teljes első rész zenei történéseit: a Happiest Days-től a Young Lust-on át a What Shall We Do Now-ig (stb).
És ha már kapcsolatok: kicsit tudatosabban ránézva a dalokra izgalmas felfedezés volt, hogy az egyik legjellemzőbb mondentum a dalok nyitottsága. A hagyományos dalszerkezet – versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén – a visszatérések, a kerekség miatt zártnak mondható (jelöljük mondjuk így, némileg rövidítve: V – R – V – S – R/V).
A meglepő az, hogy a Wall-ban ez a szerkezet szinte soha nem fordul elő. Ahol megjelenik, az a Mother (V – R – S – V – R), a dolog érdekessége a legutolsó sor, ami mintha egy elkezdett újabb versszak lenne, de csak egy sor marad belőle (Mother did it need to be so high?), ráadásul kérdés, és mint egyedüli, „magányos” sor, mint elkezdett és a levegőben (magára, nyitva) hagyott zenei gondolat meglehetős jeges ürességgel vetíti előre a darab további történéseit. (A dolog nyitottságát, a biztosnak tűnő szerkezetből való kibillentést segíti a hallatlanul finom játék az ütemekkel: az alapvetően 4/4-es darab minden első sora 5/4-ben van (!), a refrén pedig 3/4-ben. Mondják hogy ez külön nehézséget okozott Masonnak, így a stúdióban nem is ő, hanem Jeff Porcaro játszotta fel).
Teljesen hagyományosan jelenik meg ez a szerkezet a Young Lust-ban – nagyon helyénvaló módon, hisz a szám a rock’n’roll életformáról szól, mi mutatná ezt meg jobban ha nem egy ennek a világnak a típus-szerkezete.
Ide sorolható talán még a Hey You, de ennek a képletét le se tudom írni, mert a refrén (amit a cím is megerősít) talán a folyton ismétlődő első sor lehet – meglehetősen szokatlan építkezés. A harmadik versszak eltérő, de nem refrén, inkább az eddigiek más oldalról való megvilágítása – a szerkezet végül is ilyesmi lehetne: (r)V - (r)V – V* – S - (r)V.
Hagyományos(abb) szerkezetű még az egyik kulcsdal, a Comfortably Numb, azért pici szerkezeti játékokkal itt is: a NAGY szólót megelőzi, előkészíti egy kisebb, így válhat a záró (hosszú) szóló a dalon belüli szerepén túlnövő, a darab egészében kulcsszerephez jutó zenei elem – fontos hogy nincs záró refrén vagy versszak-ismétlés, a dolog így nem válik befejezetté, zárt szerkezetűvé (lásd lentebb).
A többi dal már egész más szerkezetű: a fenti zárt formához képest szinte kivétel nélkül nyitott, ahol az első motívumot (versszakot) variálja vagy módosítja a második, amit esetleg egy instrumentális rész folytat (vagy az előzi meg, nyitja az egészet). A lényeg a nyitáson, a szerkezet nyitottságán van, s így a kapcsolódáson a következő darabhoz. Ez persze azoknál a számoknál a legegyértelműbb ahogy az egyik valójában a másik felvezetése: Another 1. >> Happiest >> Another 2., aztán „kapocs-szám” a Bring The Boys Back Home, az Is There Anybody Out There?, a Stop! is. A kapcsolódásokat, a „dalfüzérek” jelentőségét húzza alá páldául, hogy Waters rendszerint az 5 első szám elhangzása után, a Mother előtt üdvözli a közönséget.
Még a szerkezetről: újabb meglepő felfedezés, hogy a lemezen alig van szóló, talán kimondható, hogy a „tipikus Wall-számban” nincs szóló. Amiben van: Another Brick 2. (koncert), Mother, Young Lust, Hey You, Confortably Numb, Run Like Hell. Mindössze hat számban a 26-ból… ami még ha 10 lenne, akkor sem érné el a számok felét...
Izgalmas album, izgalmas mikro- és nagy-szerkezetekkel – talán ez is az oka hogy nem szűnik meg érdekes és izgalmas lenni ennyi idő múlva sem.
nem "vádolok", hé, beszélgetünk :-) A dalszerkezetről: a Te állításod indította ezt a szálat (a Fal dalainak szerkezete), SZERINTEM itt volna érdemes indokolni, nem nemem az ellenkezőjét - különösen akkor amikor csak a dalszövegre ránézve már csak vizuálisan befogadba is egyértelmű, hogy NEM az a dalok szerkezete amit te mondasz... De szívesen elidőzök egy-egy nekem kedves számnál, ha gondolod.
"Vedres-elemzés - elolvastad?" - hm, nyilván ironikus a kérdés: történetesen ott voltam, mi vettük fel, írtuk le, s én magam tettem fel a saját honlapomra, azt linkelted be. :-) Nem gondolom ugyanakkor hogy egy B témáról szóló elemzés (vagy az említett ellenpéldáid) BÁRMIT is mondana egy A témáról szóló beszélgetésben (azaz: a Pink Floyd dalok szerkezetéről). Tényleg nem értem.
"Wall tételeinek szerkezete zeneileg nem több..." - erre válaszoltam fentebb, s most kérek segítséget: mondj csak 3 dalt amire ez igaz...
Elég fura, hogy te vádolsz azzal, amit magad követsz el. "Természetesen nem" - ez aztán vastag, kifejtős érvelés. A hozzá fűzött pár mondatos magyarázat meg valami általános duma az együttes pályafutásának nagyszerűségéről, ami persze igaz lehet (az is), de zenei elemzésnek igencsak vékonyka.
Én tettem állításom mellé érveket: 1. egy szemléltető példát (Vedres-elemzés - elolvastad?), és annak alapján érveltem, hogy a PF hogy is áll a komolyabb formaépítkezéssel. 2. Hogy még világosabb legyen, mit gondolok, ellenpéldákat is írtam.
8429: Sajnálom, ha most sem érted, de akkori állításom attól még igaz: a Wall tételeinek szerkezete zeneileg nem több, mint versszakok és refrének sora. Témavisszatérések alig vannak, semmi nagyforma, esetleg keret. Még egyszer mondom: zeneileg, nem szövegileg.
„De bizony.” – hm, milyen érdekes lett volna beszélgetni, de azért egy ilyen rövid kijelentésnek bármi érvelés vagy kifejtés nélkül nyilván nemigen van súlya :-). „Nem árt a tényekkel tisztában lenni” – írod aztán, de az érvelés-indoklás itt is hiányzik, ahogy jópár hónappal ezelőtt is ott akadt el a diskurzusunk, mikor kijelentetted hogy a Fal dalai nem többek mint a hagyományos versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén szerkezet (miközben talán ha egy (!) ilyen dal van a lemezen ;-) ). A 8429-es hozzászólásodban.
Mindezt önzésből írom :-), mert szeretek beszélgetni, szeretem megismerni másik véleményét – most ez nem sikerült.
De bizony. Emlékszel Vedres Csaba Zappa-elemzésére? http://frankzappa.blog.hu/2004/11/09/xx_szazadi_remekmuvek A Vedres által felállított formai, zenei tudatossági és szerkezeti mércét egyetlen Pink Floyd-opus sem éri el. Ez nem baj (nem is azért citálom), s persze nem kell mindenhol mindenkinek ezt a mércét alkalmaznia, de azért nem árt a tényekkel tisztában lenni. De mondok pozitív példákat is: az Emerson, Lake & Palmer, a Gentle Giant, a King Crimson több darabja és pl. a Yes Awaken-je megüti ezt a szintet is.
"összességében a stílus győzelme a tartalom felett. De a Pink Floyd szerintem mindig is ez volt"
Szerencsére nem - amit részben igazol az életmű önálló élete: a hivatkozások, előadások, stb. A "klasszikus" Pink Floyd daloknak nagyon karakteres, sokszor formabontó szerkezete van, okos, ravasz és tudatos építkezése - és ennek az építkezésnek négy fontos pillére a négy, önmagában is karakteres zenész, akiknek azonban az "elegyítése" (mint a főzésnél) nem azok összességévé, hanem valami új minőséggé állt össze.
Csalódás, mint a Yesé vagy Mike Oldfieldé, de sokkal kevésbé kínos vagy sokkoló. A hangzás profi, a zene az, ami (tehát ötletek egymásba fűzése, nem kidolgozott dalok sora), az életműre való (szerintem szándékolatlan) visszakacsintgatás kellemes, összességében a stílus győzelme a tartalom felett. De a Pink Floyd szerintem mindig is ez volt. Igen, jobban esett volna a TDB jubileumi újrakiadásának bónuszalbumaként, és nem sorlemezként, de elfogadom Gilmourék érveit.
Visszatérve az új albumra: tényleg kíváncsi vagyok hogy bárki tud-e mutatni olyan alapos, mély kritikát ami pozitív végkicsengésű az albummal kapcsolatban, és nem áll meg néhány szavas méltatásnál? Ahogy korábban írtam, én azt találtam hogy a nagyobb lélegzetű írások jellemzően inkább negatív kicsengésűek.
Szerintem is hanyagolni kellene a személyes(kedő) vonalat és a zenére ill. a Floydra koncentráljunk.
Terelő téma:
Létezik-e olyan PF szám fordítás, ami az eredeti angol szöveg ritmusképletével azonos? Egy sorban azonos szótagszám, soron belül az angol szöveg hosszú és rövid szótagjaival megegyező szótagrím (időmérték) és sorvégi rímek összecsengése.
(nem biztos hogy értem .. :-) az "alapos" alapost jelent, nincs a szónak olyan sok jelentése: részletekbe is belemenő, konkrétumokkal sem fukarkodó, kifejtő... Kitérő: most is kicsit azt érzem mint a korábbi megszólalásodnál: nagyon előtérbe kerül a személy vagy eg ykiragadott apróság az elhangzott vélemény helyett (és az album helyett): ez felesleges, félreviszi a témát, ami itt csak-csak a ZENE lenne. Az iménti valóban szerencsétlen felvezetésű cikket is belinkelte korábban valaki más, legyen ez agy nyomaték arra hogy maga az írás az érdekes és nem a szerző személye, felesleges ezt tovább ismételgetni.
Visszatérve a konkrétumokra: van olyan pozitív értékelés ami [félve írom le...] alapos, részletes és elemző? Szívesen olvasnám, tényleg. BÓNUSZ: tegnap megvettem a Dark Side lemezt a koncertváltozattal, végre - a bakelit, az mp3 után most CD-n is megvan. :-) )
Remélem, hogy egyértelmű, hogy nem az írás tartalmával van bajom (Dirty Harry óta tudjuk, hogy mindenkinek lehet, és van saját véleménye; az már más kérdés, hogy az egyezik-e a sajátunkkal...), hanem a túlméretes ego-ra utaló beharangozással...
A pozitív kritikák/vélemények lehet, hogy nem elég alaposak (bár nem igazán tudom, hogy ez a te szótáradban pontosan mit is jelent), de az általam olvasottakban pontosan az élményszerűséget hangsúlyozzák leginkább (ami egy "hangulatlemez" esetén pozitív kicsengésű az én olvasatomban).
Jó írás, korábban is rátaláltam - az "objektív" meg "reális" szerencsétlen szóhasználat - azt mondanám hogy alapos - jól megírt és tág kitekintésű. Kösz!
(sajnálom hogy a pozitív értékelések közül mintha egyik sem venné a fáradságot hogy hasonlóan élményszerűen és alaposan elemezze a lemezt.)
így ennyi hallgatás után is az jön le, hogy vannak közben kicsit önfarokba harapó részek (autofelláció), viszont a kevésbé lekötő számok között, jobban eltalált, testesebb nóták is vannak. eddig tetszik : Sum, Skins (jó kis dobolások), allons-Y (1,2) (kifejezetten tetszik a wall féle gitár), Surfacing és persze az uccsó nóta, ami tényleg a végén üt legnagyobbat. továbbra is azt érzem, hogy kicsit több énekkel otthonosabbá tehették volna ezt a lemezt.
A hetvenes évek lemezeladási adatait értelmetlen összehasonlítani a jelenével. Ebben a közismert okok játsszák a főszerepet: az illegális letöltések.
Ma ha valaki 1 millió lemezt ad el, akkor a Billboardon garantált számára az listavezető első hely. Míg 30-35 évvel ezelőtt bukásnak számított 1 millió eladott lemez egy Floyd kaliberű zenekar esetében.
