Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha nézem a múlt krónikáiban Drága hősök s holt dámák képeit S hogy a szép, ó rím szépségittasan Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik: Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc E dús tárlata mind arra mutat, Hogy antik toll oly szépet akart Festeni, mint amilyen ma te vagy. Korunkról jósolt tehát toll s ecset S rólad, te, előzetes látomás, És mert csak sejtő szem idézhetett, Dicsőítésed nem teljes varázs. És mi, kiknek megadatott élni? Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.
Önfeledten vágyakozva, Szerelemben bágyadozva A vadon meg-megremeg És a széltől átkaroltan, Szürke ágak közt aléltan Hangok karban zengenek.
Ó, de gyengéd suttogás ez, Zizzenő és rezzenő nesz, Ezt a sóhajt hallhatod, Hogyha füvek lengedeznek, Vagy kavargó víz ha kerget Mélyben görgő kavicsot...
Szunnyadó réten lebegve Mi zokog, kinek a lelke, Tán kettőnké, kedvesem? Mondd, a lelkem, s lelked ontja? Langyos estben zeng zsolozsma Alázattal, csendesen...
Az állatseregletben akadnak állatok amelyek életükben csak rácsot látnak ott testvéreik vagyunk mi szegény dögök rabok
Ki szánna söpredéket csak szitok jár nekünk csőbe húzott az élet mindegy mi lett velünk sovány gang-menti srác huzatban nőtt gyerek utcának csinált a világ grundnak csinált a végzeted
Az anyánk a nyomor volt s a csapszék az apánk bölcsőnk egy ócska láda egy darabka palánk pucéran pottyantunk az árba ki is vigyázott volna ránk
Hogy a földből kilátszunk már rajtunk a lakat keskeny ketrec az ágyunk ott forgunk benne csak zöld mezőt sose látunk nem dalolunk mi dalt
Ki szánna söpredéket csak szitok jár nekünk csőbe húzott az élet mindegy mi lett velünk sovány gang-menti srác huzatban nőtt gyerek utcának csinált a világ grundnak csinált a végzeted
A gyilkosok törzsbisztrójában Friss a mázolás és a vér Fagy szaga száll Az ebéd végén késelünk Sokat a gyertyák sem tehetnek Igénybe vesszük persze kisebb szerszámainkat A gazda fölveszi álarcát Ábrándozások bársonya Uraságod az estjét nyilván az Operabálon tölti Minden bűn a La Muette-nél esik meg Satöbbi Azt nézik csak miből lehet pénz Oposszum Bandámban az ország minden nagy neve ott van Sikkasztás Virágok csokorban Gyalázatomba rántom Párizst Versenylovak Tőzsdei krach Cinkosok szive erre megdobog Egy pipacs keblében pokolgép Nem gazdagodnak már soká Rájuk jár a rúd Betört ablakok csillaga Én ismerem a kézifúró gyenge pontjait elvtársaim Célba jut aki tud besúgni vakon is Méreg Habos sör Vagy árulás Ez itt Hintaló-legelő Kiadom a rendőrségnek őt A többi kezét dörzsöli Nem veszt semmit ha vár Hajótöréseket hoz a mai éjszaka Merényleteket gondokat Az ágy előtti szőnyegre piros tócsákban csordul a halál Két jóbarát még mielőtt bátyámhoz érkezem Mosolyogva néz rám, s megmutatom neki a fogam én is Melyik fojtja meg a másikat Kéz a kézben Sorsot húzunk vajh a győzelem nevére Roham Hurok Aki beszélt megboldogul Föláll a gyilkos és úgymond Öngyilkosság Vége a világnak Becsavartatnak lobogók kagylók Nem adja vissza a hab a hajót Kátránytitok Fáklyafény Kilukgalt gyümölcs Ólomsíp Fölöslegessé teszem a mészárlást s megtagadom a zöld s fehér multat az örömért Az anarchiát versenyre bocsátom Minden könyvesboltban és állomáson
Jó estét!:-) Régen volt. - Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: össze-vissza ráncolja a homlokát, megborzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, amikor kilépett a Banda Lajos meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég felrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát meg a Herdát, ahogy beszélnek Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. Szobon melóztak a kőfejtőben. - Minek beszélsz örökösen Gézáról? - kérdezte a Banda. - Mert azt akarom - mondta a Herda Pityu -, hogy megszakadjon a szívem. - És az jó, ha megszakad - kérdezte megint a Banda. - Különben minek van, ha nem. - Háy János
Oh gondolataim, gazverte kert, Hol minden nemes hajtást megtört, földrevert A vad vihar és oly korán…
De jól tenyész a bűvös, zöld bürök, Ásitó zsállya s mint a kis bünök, Úgy pislog ott a mécsvilág reám…
Mivel mulassak itt? Mi az, mi felvidít? A könnyben termő burjánnal talán? Csak árnyak vannak itt is, semmi más… S oh mély homály föd el S a karjaival itt is átölel Az elmulás.
Itt is voltam ott is voltam bő kehelyből bút bomoltam rítt rigókkal fájt danoltam vadludakkal vándoroltam kéz a kézben kóboroltam csókpatakkal elomoltam gátot, gátlást káromoltam mindig szeretőmé voltam.
Szómat más szavába tűztem estéim csokorba fűztem hervadjanak csillagtűzben minden szerelemből szűzen térő szívem máshoz űztem.
...Most este van hűvös este párolog a kertek teste s ki mindig párját kereste páratlanul leszen este. Esik esik fellegekből nehéz könyű lágy egekből hullik-hullik diófáról őszi áldás bús ágáról szakad-szakad emberkarból kis égfalat vad viharból... Leválik a jóistenről mint az álmos fáradt gyerek ajka biggyed anyamellről.
Nocsak, nocsak! Egy rég' látott ismerős!:-) Szervusz Siccila! Örülök, hogy meglátogatsz bennünket. Úgy látom, nem is nagyon netezel mostanában - máshol sem.
Te ismeretlen és ruhátlan te kelsz ki minden hamuból. Te vagy a hetedik szobában, nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad, körül a hamuszín falak, roncs függöny ád a némaságnak nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok. Csak, mint áramló, lassu rendek, csak alvó látomásaid kerengnek, mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. Sebesülten is megtalállak. Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. Mondd, mondd el végre, merre jártál kimondhatatlan álmaidban.
Esett, az ég most is borús, de a madarak hangosak, pitty-pitty zeng az eresz alatt és vi-vi és csirip-csarap s száz más, ugráló, csivogó, érthetetlen kínai szó, melyet ma mégis minden ért. Éjjel a tavasz ideért! – s most ablakhoz csal… Az elébb a pocsolyában a veréb lubickolt, aztán a rigó: első fürdeje az idén: lent hagyja lába nyomait s már ujra fent tollászkodik a kerítésünk tetején. Minden hogy hízik és dagad! Kinyitom az ablakomat s könnyű mámorral öblit a langyos levegő: már csupa fűszer! ez, igen, ez a kezdet! Légy sütkérezik a falon, a gyér fű ágaskodva reszket s úgy issza, issza a napot. A másik ablakhoz futok: ott is fény! fény! Ni, mennyi lom a bokrok alján, rossz fazék, seprűnyél, téglák… S szinte vad robbanásként áttör a nap: kék s fehér úszó szigetek tolják szét s össze az eget, lent tűzpiros giliszta von csíkot a sárga homokon, feketén tündöklik a vén fák törzse, aranyfeketén, s a szürke háttérből, ahol bozót ködlik, mint zöld gomoly borzong elő bókolva szűz galyaival a kerti fűz: rajtuk már pattogzik a rügy! Élet, uj élet mindenütt, csak én gyötrődöm… Istenem, hogy tengek-lengek, betegen, hitetlenűl!… Csirip-csarap, pitty-pitty… Mit mondtok, madarak? Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek hiszek, a ti hireiteknek? Itt a tavasz!… Kis madarak, s titeket, ujjongó szavak, mindenki jól ért, bárhogy ért…
Hegynek vitt az erdei út. Megálltam. Vacogtak a fák, jobbra-balra messze kinyílt szemeim előtt a világ: a táj, mint vén agy vértelen eszméi, úgy levetkezett és nem maradt belőle, csak a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó, az esti köd gyült és oszolt. Az elmúlt nyárnak a halott jelen csak kísértete volt s az élt, a múlt, mikor arany sípot fujtak itt a rigók, a zöld nyár, melynek hült helyén most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a felboncolt és kipreparált erdőben: szinte csontomig éreztem a csupasz halált. – Fa vagyok én is, ágbogas csontváz! – és éreztem a gúzst s hogy az idő hogy marja le rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanúl álltam ott a dermedező csöndben… És lepattant egy ág és megmoccant a temető. Fölnéztem: – No, menjünk… – De most rám fogta ezer fekete vasvilláját és körülállt a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat és megindultam és mire elértem az első házakat, átjárt az élet melege, de tovább is, egész uton láttam még, hogy a ködön át hogy döfködtek felém fekete szarvaikkal a téli fák.
Ne féljetek ti derék minta-emberek nincsen semmi veszedelem halottaitok igazán halottak csősz vigyáz rájuk éberen hát semmi okotok a félelemre ellopni őket mi értelme lenne s meg se szökhetnek ők őrök őrzik mindenütt a nagy temetőt de még a hantolt sírokat őrzi a rács is akár a rácsos ágyat hol a baba álomba bágyad a bölcs óvatosság soha nem árthat míg örök álmukat alusszák ki tudja nem álmodhatják-e a holtak azt hogy elevenek azt hogy tán meg se haltak s ha kő-szemfedőjüket összezúznák és szökve mind felkelne kint és kisiklanának a sírból akár az ágyból a gyerek borzalom óriási sírbolt nyirkos torkában vergődne a lét és lám újra puszta kérdés lenne megint a gyász a bús a borús árvaság s a drága dús örökség is a juss nyugodjatok meg ti derék minta-jó emberek nem kísértenek a halottak tréfát nem űznek veletek egyszer és mindenkorra hullt a könny hozzátok többé már soha soha nem térnek vissza ők s a csendes temetőt kezük nem dúlja fel a cserépből a krizantém ki nem dől a látogató nyugalomra lel míg locsolókannája hantra permetel kertészkedhetik bátran merő kegyeletből.
Lámpák vörös fényét kibontani a ködből, ez a feladat és a vér, ami megtört kezeinkből csepereg. De nem ezt, az építés törvényeit, a földet és a gyerekek szolgaságát akarjuk elmondani. A vékonytollazatú madár megfagyott a kilincsen, látni, amint a fiatal házaspár elvonul a túlsó parton. Az éjszaka emlői friss vizet permeteznek. Reménykedni, reménykedni, harcolni, harcolni, a szenvedés íze szétmálik a reggelben és egyáltalán meg tudunk-e halni a termékenység rózsáival körmeink alatt? Zuhanó harangok a tűz fellobogott a kakasok álmában s az árnyék észrevétlenül átváltozott a hintán. Völgyek ásítanak és zokognak. Kifeszített háló vagyok, ég és föld között menetelni fölfelé csak menetelni fölfelé a hegyre, melyet anyánkból és szeretőnkből neveltünk és mindazonáltal mégis így alszik bennünk szagos rózsafa-ágyán az ördög. A nap megitatja az állatok szemeit, nyomorúságunk fészkeiből megszületik a kiáltás és a gyöngy, ami a vizek színén világít.
IX
Ha csak rajtunk mulna, rég elveszítettük volna életünket. Tavasz a falak között repül alacsonyan s mi nyugodtan kinyujtózunk, békesség legyen velünk. Felejtsd el a határoszlopokat, mert csak a tiszta fény az, amiben megfürödhetünk. A bárányokat legeltető ég elvonul fölöttünk és esténként összeütjük fogainkat, mint a kiéhezett ragadozók. Itt nincs többé semmi, amit érdemes lenne számontartani, az idő megette pókhálóból szőtt barátaimat, s a részegek nyelvéről leszakadtak a dalpántlikák. A dombokról már jönnek lefelé a szegényemberek, tenyereiken néha magasra emelik a szemeiket, és néha fölsóhajtanak belőlük a száradó patakok. Tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak hevernek bennem, de ma semmit sem tudok kimondani. Fájnak a távolságok, amik köztem és magam között vannak. Ó, ó, ki nyitja meg egyszer magtáraim aranykapuit? A nap kicsöngette az erdők kígyóit és a városok molylepkéit, anyám elveszítette kenyéren és vízen nevelt gyermekeit, s mi most kenyér nélkül és víz nélkül éljük szétszórt életünket.
