Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Jó szeretőink éjjeli putrik szalmazugán! Szikkadt, barna kenyér, és verszta verszta után! Zörgő, rossz cigányszekerek, visszafelé futó kis erek út mellett...
Emlékeztek? Ó, az a kóbor, hajnali ég! Hajnali szél, szikes csillámu sztyeppe-vidék! És a domb, füstbokraival! És a cigánykirályról a dal! Hogy pengett!...
Éj közepén, a vénséges fák sátra alatt szültünk nektek erős-vad, éj-gyönyörű fiakat, éj-koldus purdékat. A fán áldást zengett egy csalogány, szerencsét...
Mentetek aztán. Visszatartani nem lehetett koldus-csókkal, híg lakomákkal benneteket ..
Tűzfényben lángolt a mező. Szőnyegünkre csillageső szemerkélt...
A Somló is – látod – egyre zöldebb. Mintha lehetnék otthon megint. Az út sárgán izzó repceföldek között vezet, tündöklő nyírfa int, és én játszom újra: összefűztem – szép nyakadra gyöngysort – ezt a verset. Belül közben éget néma tűzben a nyers tudás: hiába szeretlek, nem tehetsz úgy, ha nincs, mintha lenne gyógyító szered az életemre.
Megméretünk majd s egymásra dobáltatunk áldott halomba, mint a lucerna, répazöldje, hagymaszár s fényeskedünk a szentség záporában, s mielott kiszáradunk zizegve, mint a szalma, megjön a szekér, ugrálnak róla le sebtiben a fényestestuek, hajuk csörren, mint az üveglánc, villogtatják sarkantyúikat meztelen bokájukon, s gyémántvillával hányják szekérre ezt a halmot, megtrágyázzák vele a végtelent, mely el- terül, mint bádogtornyos kisfalunk körül a föld, aztán megmossák arcukat aranylavórban, s izzadt mellükre hintik a kozmikus felejtés édesvizét.
Czestochowai Szuzanya, Ostrobramai Szuzanya, Te Piekary-i Szűz És te Pszówi – És minden megszólított szentek.
Segítsetek – Segítsetek – Híveitek nővérei.
Hol vagytok most e percben, Mikor sorra kiált segítségért Mindaz, ki él.
Halljátok, vajon halljátok? Másképp kellene lennie A csodatétel ez óráján, Mielőtt lesújt a láthatatlan Halál mennyköve.
Másképp kellene lennie.
Ki bízta rátok nagyobb hittel Az áldozathozatal napi terhét, Mi lesz a verejtékcseppekkel És a hű rózsafüzér szemeivel? Ki dalolt, ki dalolt – Nem halljátok az elnémulót?
Másképp kellene lennie.
*
Minden éjjel
Még álmomban is, A legtávolabbi szobában is Hallom a lélegzésed És a szívverésed, Mama, de már csak gyöngécskén…
A csend, ez a csend Megráz és fojtogat. Mi lelt engem – élettelen Nem jön ki hang a torkomon, Mikor mély álmomból kiáltanék: Lélegezz, lélegezz!
Most is, mint minden éjjel, Felriadtam kihült párnámról. Alattam verejték és borzongás tócsája.
Kővé dermedő telihold. Megismered ezt az arcot? Fagyottan kire vár Ősz hajszálak derengésében A pergamenszín hold?
Lélegezz, lélegezz – Lábujjhegyen megyek a sötétben.
Hallasz – Lélegezz. Itt vagyok.
*
Naponta
Utolsó beszélgetésünk Naponta – egyetlen szó nélkül. Kézszorítással válaszolj, Hallod-e – szóról szóra. Látod-e, miként görnyedek A félelemtől, hogy ez már az a perc, És elmerülök a szürke szempárban A te bevégzett életeddel.
Az éj sötétjét cseréld ki a felfelé hozzád vezető lépteimre Állíts keresztet de ne Krisztusét az ösvényünkre szemben velünk Tegyél rá nap égette fűszálakat amikor nem fújnak a szelek ez lesz a mi végtelen egymás-felé futásunk jele És ha reszkető húrra lelsz megtalálod ebben az egy pillanatban az egész életet az elejét és a végét egyaránt
Megjött, megjött a fecske, a szép időt hozza, a szép évet kezdi, a begye fehérke, és a háta fekete. Te a fügesajtot gördítsd kövér házadból, hozd a boros kancsót, a sajtot kosárban. A fecske a kalácsot sem, bablisztből sült kenyeret sem utasítja vissza.
Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit?
Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk tovább, vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt, vagy visszük asszonyod, ki most még bent csücsül, kicsike ő, könnyen visszük el. De ha adsz valamit, adj nagy valamit. Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske előtt! - Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk.
Szervusztok! Kellemes hétvégét, jó pihenést kívánok! :)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
"Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas. "
Ámokfutás volt három éjszakán át: a megjelölt kulcs nem illett a zárba, forgatták csak, ahogy később a párnát, mikor végül az idegen lakásba bejutottak, két ágyat összetoltak, takarónak a függönyt leszerelték, álltak a zuhany alatt - hideg folyt csak belőle, nézd meg, ilyen színű csempét gyerekkoromban láttam, mondta, még emlékszem a linóleumból a foltfejekre, fekete-fehér kutyaarc, a szélen megismétlődik- tudod, a részletekre, szagokra mondom, cipelem magammal (nem nyom a karom? Ha kell, itt a párna-) az összes képet, mindjárt itt a hajnal, jár a troli és ég az utcalámpa.
II.
Leányfalura menekültek aztán, nem járt senki az éjszakai úton: elég öreg ház, nem valami nagy szám, de arra jó, hogy az ember megaludjon, letekerték a kapuról a láncot, várj csak, valahol itt a villanyóra, kínai lakat volt, de látszott, nem is használják, a rács tiszta rozsda, és a takarók hűvös fűszagában az a sok nyár, kék ülőke a vécén, kerti cipők, szappant még nem találtam, ez meg valami furcsa gyógynövénykrém, apránként kigyulladt az összes ablak, úgy égett mintha villám járna benne, valamit most ígérj meg! (Jé, ott laknak?) -aztán kilobbant: persze, persze, persze.
III.
Hogyha hajnalban nem jön az a macska, feküdtek volna délig öntudatlan: de így elnyújtott, gyerekhangú jajra riadtak fel és lecsúszott a paplan, a derengésben szétdobált ruhák közt újra kezdték, mint aki csak szunyókált a ringatást, a lomblyukaktól áttört függöny mögött a neonfényű hold állt, de már fent volt a nap is, égitestek találkoztak félálomban az égen, és kitakarva látszott, hogy a testek még fiatalok, de már nem egészen, hogy halandóak, de már nem egészen, és csukott szemmel az egyik megígérte a másiknak, hogy ott, a másik évben lesz macska is, mert anélkül mit érne…
Magunkra maradtunk herceg most beszélhetünk férfival férfi bár fekszel a lépcsőn s mint holt hangya annyit látsz csak tördelt sugarú fekete napot Gondolni tenyereidre mosoly nélkül sohase tudtam s most ahogy kövön feküsznek mint leütött fészkek éppoly védtelenek mint azelőtt Hát ez a vég Külön a kéz A kard külön Külön a fej s lába a lovagnak lágy papucsban
Lesz katonás temetésed bár katona se voltál egyetlen ceremónia amihez konyítok én is Se gyertyák se halottsiratós sok gyujtókanóc és dörej az út kövén vonszolt gyászlepedő sisakok vasalt csizmák tüzérlovak dob szava dob tudom nem szép hadgyakorlatom ez a hatalom átvételére torkon kell ragadni a várost megrázni kissé
Halnod kellett Hamlet mindenképp te életre alkalmatlan kristályfogalmak híve s nem az emberi agyagé szüntelen görcsben mint álomban vadásztál kimérába rágtad mohón a levegőt s legott kiokádtad semmi emberit nem tudtál még lélegzeni se
Nyugszol most Hamlet megtetted a szükségeset s nyugodhatsz A többi nem néma csönd hanem enyém a könnyebb részt választottad mutatós tőrdöfést de mit ér a hősi halál mérve az örök virrasztáshoz hideg országalma a kézben a magas széken s nézni csak a hangyabolyra óra lapjára
Ég veled herceg vár a csatornázási terv s egy dekrétum szajhák s koldusok ügyében s még kitalálnom egy börtönrendszert is jobbat mert mint mondottad helyesen Dánia börtön Teendőimhez látok Ma éjszaka megszületik a Hamlet nevü csillag Nem találkozunk soha ami marad utánam tragédia tárgya nem lesz
Köszönteni búcsúzni minek szigettengeren élünk s ez a víz ez a szó mire való mire jó herceg
Jé, ezt már egyszer régebben felraktam egy másik fordításban /a fordító nevét persze nem írtam oda/. Érdemes együtt látni a kettőt.
***
Zbigniew Herbert
Fortinbras sirató éneke
Most hogy magunkra maradtunk herceg beszélgethetünk végre mint férfi a férfival bár a lépcsőn heversz és annyit látsz csak mint a halott hangya Soha nem tudtam mosolygás nélkül gondolni a kezeidre s most amikor a kövön hevernek akár a lehullt fészkek éppoly védtelenek mint azelőtt És éppen ez a vég Külön hever a két kéz Külön a kard Külön a fej és külön a lovag lábai puha papucsban
Katonatemetésed lesz bár nem voltál katona ez az egyetlen ritus amihez értek valamicskét Nem lesznek gyertyák sem ének gyújtózsinór lesz és dörrenés az utca kövét söprő gyászlepel sisakok vasalt csizmák tüzérlovak és dobpergés dobpergés tudom nincs ebben semmi szép
ez lesz az én hadgyakorlatom a hatalom átvétele előtt torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kissé
Akárhogy is meg kellett halnod Hamlet nem voltál életre való kristályfogalmakban hittél s nem az ember-agyagban folytonos görcsökben éltél mint aki álmodik rémképekre vadásztál mohón haraptad a levegőt és kihánytad nyomban nem tudtál semmit ami emberi még lélegezni se tudtál
Most nyugton vagy Hamlet megcselekedted ami a dolgod és nyugton vagy A többi nem néma csend hanem az én dolgom a könnyebb részt választottad hatásos tőrdöfést de mi a hősi halál az örökös virrasztáshoz képest hideg almát markolva a magas trónszéken a hangyabolyt figyelve meg az óra lapját
Ég veled herceg vár rám a csatornázás terve s határozat a kéjnők s koldusok ügyében és egy jobb börtönrendszert is ki kell találnom mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön
Elmegyek a dolgomra Megszületik ma éjjel a Hamlet-csillag Sosem találkozunk többé ami utánam marad nem lesz tragédia tárgya
Nem köszönhettünk nem búcsúzhatunk őstengeri szigeteken élünk s a víz a szavak mit is tehetnek mit is tehetnek herceg
Végre magunk vagyunk Herceg beszélhetünk mint férfi a férfival noha te a lépcsőt borítod s azt látod mit egy döglött hangya lát zúzott sugarú fekete napot Sose gondolhattam a két kezedre nevetés nélkül s most hogy itt hevernek a kövön mint letört fészkek épp oly fegyvertelenek mint annak előtte Ez a vég Külön hever a kéz külön a kard külön a fő és a lovagi láb puha topánban
Katonai végtisztességet kapsz bár nem érdemelted ki ezt az egy szertartást ismerem valamelyest Se gyertya se siratóének csak lőpor s dörej jut neked kövezeten vonszolt szemfedő sisakok szöges csizmák tüzér-fogat s dobok dobok Nincs ennél semmi szebb főpróbát tartok a hatalom átvételére torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kicsit
Mindenképp el kellett veszned Herceg nem e világra való voltál kristály eszmékben hittél nem az emberi agyagban örökké görcs gyötört mintegy álomban ábrándképekre halásztál mohón nyeldekelted a levegőt s tüstént ki is öklendted még lélegzeni azt se tudtál emberi módon
Most béke a részed Herceg eljátszottad szerepedet béke a részed A többi nem néma csend hanem az én jussom te a könnyebb részt választottad a tőrt a vakítót de mit számít hősi halál az örök virrasztáshoz mérve hideg jogarral a kézben szembenézni magasított széken a hangyabollyal s az ingaóra számlapjával
Ég veled Herceg vár rám egy csatornázási terv s egy rendelet lotyókról és koldusokról ki kellene dolgoznom már egy jobb börtönrendszert is mert ahogy helyesen mondottad Dánia börtön Teendőim után látok Ma éjszaka csillag születik Hamlet nevű Mi nem találkozunk többé soha az én történetemből nem írnak tragédiát Nem adatott meg köszöntenünk egymást sem elbúcsúznunk szigeteken élünk s ez a víz ez a beszéd köztünk Herceg mire jó? mire jó?
ki kezével altat éltet áltat csak itt adhat almot álmot két lábra állsz de mint az állat ágaskodsz a fényre látod lehelet virágzik a szádból s belehervad a fagyba rögtön jó csillagon vagy ha fázol mégse fagysz meg itt a földön
Még nem
Hát itt ülsz. Lépcsőfordulónyi csendben. Szilánkjaidból így lehetsz egész. Ne félj. Fájni már nem fog élesebben az elvágott mondatok közti rés.
Ez még a hátha-mégis, hogyha-mégse. Fejed felett a lámpafény dadog: (neon-madárka szárnya, rebbenése.)
Lennék csupán vadhajtása beteg fának, csüngő inda, elvágyódó, kósza szélben elkallódó hulló levél, virágszirom, eső után földhöz tapadt, holtnak tetsző anyag-halom.
Volnék én csak száraz tarló forró, nyári szélviharban, szikkadt földben terméketlen, apró magvak sokasága, tünedező szivárványnak szerte foszló haló ága.
Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szivemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!
Valami széttört. Vége van minden illúziónak. Fekete. Fekete. Fekete a tegnap és a holnap. A ködre újra köd szakad. A semmire hull a semmi. Ha a testvér testvért elad lehet-e tovább lenni?
A nincsre nincsenek szavak. Nincs könny se. Csak menni, menni. Világgá menni. Más világba, mielőtt beszív a semmi.
Tükröd, ha van, törött tükör. Arcod ráncokba rejti. Születned, élned kellene. Már nem tudsz, csak temetni.
Temetni, temetni újra csak! Láttok feleim minket? Mint akit röhögés fog el apja sírgödre mellett.
És nincsen igaz számadás. Akárki, aki büntet, napi száz és száz kis mohács anyja sírhalma mellett.
A macska telefonál: c’est pas normal. Ám elfoglalni Párizst tankkal s még mivel, mit tudom én, végigdübörögni a Champs Elysées-én, ez normális.
De azért ülni este a Tejútra meredve, tudva, hogy minden kigyullad és kihuny: ez valahogy emberibb és szívemet melegítőbb fölismerés, átvisz a kényszerképzetes kapun,
hogy végleg be van zárva a titok az éjszakába: megjön a reggel fenyők és kőrisek alatt, nyávog, hogy nyissak ajtót, a macskám, s a hangja maradandóbb, mint a halott, ki örökre szabad.
titokban sírt mindig a szélütéses éjszaka amikor a hold már végigpásztázta a sötétség fenekére süllyedt kórterem kabinját s hogy semmi említésre méltót nem talált a mosoda örökké gõzölgõ kéménye mögé bújt onnét leskelõdött mint egy kisgyerek csönd volt és sötét mint a tenger fenekén ilyenkor kelt fel a szélütéses és sírt hangtalanul a részvétlen Isten ékszere volt az éjszaka páncéltermébe zárt és egy élet zárványait magába rejtõ csiszolatlan gyémánt amit a némán rázkódó test sajtolt ki magából
lélegzetvisszafojtva néztem hadd higgye nem látja senki egyedül van egyedül ezen a világon nyugodtan sírhat akár a holdon komor kráterek tövében
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Az a bíbor mennyezet hiányzik nekem, az a hetvenkedő, képtelen önérzet, az a mandulafát gyújtó szerelem, az a szabálytalan egymásrautaltság, a felsikoltó plakát-őrület. A büfé cola- és sör-árnyékos ősze, az a konyak fölött billegő mosoly, a pőre lelkek hirtelen futása, a mindig menekülve érkezés, az a villogó aránytalan élet, melyben rózsa ázik, és galambként száll a kés.
tűnődöm elárvult kastélyként üres termeimben a por billentyűi a gyertyagyújtogató elcsoszogott rég a fénnyel arcokkal mosolyokkal a kösöntyűk cirádáival mit az égre aggattak fel s a tükrökkel ahol fürdött a csupasz alkony est de a hangokat szonátát balladát s a dalt göngyölíti maga után hogy egyszer ha majd hívják mint Ariadne fonala vezesse vissza őt tűnődöm mint elárvult kastély üres termeimben más talmi formájába oldódik a gondolat s a lényeg a por billentyűin ujjak kezek a csönd játszadozik négykezest a magánnyal
