Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szivemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!
Valami széttört. Vége van minden illúziónak. Fekete. Fekete. Fekete a tegnap és a holnap. A ködre újra köd szakad. A semmire hull a semmi. Ha a testvér testvért elad lehet-e tovább lenni?
A nincsre nincsenek szavak. Nincs könny se. Csak menni, menni. Világgá menni. Más világba, mielőtt beszív a semmi.
Tükröd, ha van, törött tükör. Arcod ráncokba rejti. Születned, élned kellene. Már nem tudsz, csak temetni.
Temetni, temetni újra csak! Láttok feleim minket? Mint akit röhögés fog el apja sírgödre mellett.
És nincsen igaz számadás. Akárki, aki büntet, napi száz és száz kis mohács anyja sírhalma mellett.
A macska telefonál: c’est pas normal. Ám elfoglalni Párizst tankkal s még mivel, mit tudom én, végigdübörögni a Champs Elysées-én, ez normális.
De azért ülni este a Tejútra meredve, tudva, hogy minden kigyullad és kihuny: ez valahogy emberibb és szívemet melegítőbb fölismerés, átvisz a kényszerképzetes kapun,
hogy végleg be van zárva a titok az éjszakába: megjön a reggel fenyők és kőrisek alatt, nyávog, hogy nyissak ajtót, a macskám, s a hangja maradandóbb, mint a halott, ki örökre szabad.
titokban sírt mindig a szélütéses éjszaka amikor a hold már végigpásztázta a sötétség fenekére süllyedt kórterem kabinját s hogy semmi említésre méltót nem talált a mosoda örökké gõzölgõ kéménye mögé bújt onnét leskelõdött mint egy kisgyerek csönd volt és sötét mint a tenger fenekén ilyenkor kelt fel a szélütéses és sírt hangtalanul a részvétlen Isten ékszere volt az éjszaka páncéltermébe zárt és egy élet zárványait magába rejtõ csiszolatlan gyémánt amit a némán rázkódó test sajtolt ki magából
lélegzetvisszafojtva néztem hadd higgye nem látja senki egyedül van egyedül ezen a világon nyugodtan sírhat akár a holdon komor kráterek tövében
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Az a bíbor mennyezet hiányzik nekem, az a hetvenkedő, képtelen önérzet, az a mandulafát gyújtó szerelem, az a szabálytalan egymásrautaltság, a felsikoltó plakát-őrület. A büfé cola- és sör-árnyékos ősze, az a konyak fölött billegő mosoly, a pőre lelkek hirtelen futása, a mindig menekülve érkezés, az a villogó aránytalan élet, melyben rózsa ázik, és galambként száll a kés.
tűnődöm elárvult kastélyként üres termeimben a por billentyűi a gyertyagyújtogató elcsoszogott rég a fénnyel arcokkal mosolyokkal a kösöntyűk cirádáival mit az égre aggattak fel s a tükrökkel ahol fürdött a csupasz alkony est de a hangokat szonátát balladát s a dalt göngyölíti maga után hogy egyszer ha majd hívják mint Ariadne fonala vezesse vissza őt tűnődöm mint elárvult kastély üres termeimben más talmi formájába oldódik a gondolat s a lényeg a por billentyűin ujjak kezek a csönd játszadozik négykezest a magánnyal
reggel van, hűvös is, az ablaktáblát hajtsd be, és kifutott megint a kávé, nincs rossz kedvem, hagyjuk, oltsd el a lámpát, a nappal túl fényes, és mindig másé, és ez a sebhely is, itt, a hasadon (ez is csak ablak, rád nyit és elköszön) valahogy mindig megtalálom, ahogy a rendet a világ dolgai mögött.
Tegnap még lakott itt valaki talán, összebújtunk, mint a parketta-ujjak, ha elindulsz, fizesd már be a számlát ne dobolj az asztalon, kérlek, fújtad
újra és újra a régi sort, ki kért meg erre, csak álmodik az ujjam - üres szobák vagyunk, vonaltalan kéz,
Itt a nyár végére békanagyságúra nőnek a tücskök vagy a szöcskék, valami ilyesmi, nem vagyok tudósa a természetrajznak. Csak azt látom, bejönnek az alagsorba a hűvösre, mint én, de lehet, hogy a betonalapzatból nőnek ki, mindenesetre hidegek és nyálkásak. De nem kell félteni őket, elugranak az útból mielőtt az ember rájuk lépne, legalább egy métert ugranak, totty, totty, mint a békák, de legalább nem köpködnek, nem harapnak, igaz, én sem harapom meg őket. Így jól megvagyunk. Tudom, mit mondasz: a szemét és a mocsok szüli őket. De én kisöpröm az alagsort, egyszer egy évben, és lapátrahányjuk az összeaszalódott tücsökhullákat, ugyanúgy, ahogyan egyszer valaki majd kisöpri az én csontjaimat, verseimet, kificamodott szemüvegeimet is a szemétbe ahol majd békanagyságú tücskökké változom és visszajövök az alagsorba és addig ugrálok, amíg jól esik.
Az ötvenhatos sínpárt váltva kattog. Remízbe tart, a műszak véget ért. Budán az est mint horzsolt sebre hajtott kötszer nyomja szét a fák között a vért. Nem köt meg most semmiféle hátrány. Egy üveg borral véget ért a nap. Az ablakon kinézek épp. A bárány- felhők úszva délnek tartanak.
Apám halott. Írom. Nem érdekel. Lopva átjár a habkönnyű közöny. A szívig már a semmi ér csak el, és elvész az ember kézen-közön. A gyerekkornak sincsen már hatalma, szétdobálva, mint a padlástéri lom. A kisszobában mélyen alszik Anna. Néha szusszan. Felnőttem - gondolom.
Túl sok lenne mindent összegezni. Mit összeraknék, szétesne reggelig. Elment tíz év, nincsen ebben semmi, s ebből majd újabb tíz év építkezik. E semmi járja át a Rózsadombot, Budát, hegyet, szemközti házfalat, némi port, mit épp csak összehordott, szór szét a szél. Egy kissé távolabb
a templom tört, kopottas óralapján a mutatók egymáson buknak át. Kilép egy lány, könnyű ingujj a karján, nyakába vette épp az éjszakát. Most szépen lassan majd magába roskad a városrész. A sűrű éjszaka itt nem lobban, a percek ácsorognak, mintha nem tűnnének el többé soha.
Máshol törtet úgyis, összezsúfolt lakótömbök között osztódik el, házfalakba szikkad, mint a koszfolt, a megszokás, hogy holnap kelni kell. Itt addig szitálgat, mint a csontpor, háztetők felett az este hajlik át. Fásultsága mindent összeborzol, átmos, mint hóhullás az éjszakát.
Két világban élek mostanában. Az egyikben itt bent egy kisgyerek tejfogakban, tetszhalott apákban keresne folyton némi lényeget. A lényegekben nincsen semmi rendszer. Összevissza hullnak szét az ég alatt. Terhüktől a város összerezzen, és omladoznak ócska házfalak.
A másikban már nem tudom, ki mozdul. Az arcvonásait sem ismerem. Reggel felkel, jobb híján dolgozni indul. Ha nem muszáj, hát nem beszél velem. Egy éve nem tudom, hogyan tovább. Jó lenne tudni már, holnap mi lesz. A lányt nézem. Könnyű ingujj a karján. Karcsú holdfény csusszan át az út felett.
A Moszkva tér felől az esti járat lámpafénye lobban át a fák alatt. Rímelne rá, hogy bennem így a bánat lobban épp. Mosolygok. A járat elhalad. Semmi jár át. Benne semmi nincsen. Semmi járja át és nem titok: így járhat át egy nő, az ég, az Isten. E semmi az, mi végül én vagyok.
Így múlik el most újra egy vasárnap. A városrész halálát oldja fel. Alvók alatt roppannak présfa ágyak. Nincs mit összegezni: holnap kelni kell. Nem köt meg most semmiféle hátrány. Egy üveg borral véget ért a nap. Az ablakon kinézek épp. A bárány- felhők úszva délnek tartanak.
Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol: ha megkóstolom a nép szürke kortyát – s az Asztalról még hullanak le morzsák, míg hevül a vér s a szív zakatol...
Mélyből nézek a magasba, ahol mint sírjából föllebbenő Lázárt – megillet engem csokor és virágszál: s szín-hó illata erembe hatol.
De míg áldoztat megosztott kenyér s bor – ó, rezgő Szép, tekintetem reád száll, kinek lágy rózsaszínben reng a véred –
Sudár alakod vállam alá férhet, ropogós szűz, magammal összemérlek – Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol.
Amikor kicsi voltam, kicsi, sokkal többet tudtam, mint most. Aoi! Tudtam, miért susognak a fák és miért folyik a víz. Oo! Most nem tudom. Nem tudom. Aoi! Miért fúj a szél, a víz miért folyik. Oo! Elszáll a szél, elfolyik a víz. Aoi! Folyik, egyre folyik, Száll, egyre száll.
Nem sok értelme, hogy henye királyként, csöndes tűzhelynél, tar sziklák között, egy öreg nő oldalán szabjam a kétes törvényt egy vad népnek, amely tisztel, és alszik, zabál, és nem ismer. Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet; tudtam mindig örülni, tudtam szenvedni, másokkal, akik szerettek, és egymagam; partjainkon, s mikor az esős Hyadok kavarták a sötét tengert: nagy lett a nevem; mert éhes szívvel folyton csavarogva sokat láttam, embert, városokat, szokást, tájat, törvényt, kormányokat, nem akárki voltam, s mindenki tisztelt; s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók harcának a szeles Trója porondján. Része lettem mindannak, ami ért; de minden tapasztalás látkörén túl ott tündöklik a be nem járt világ, s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm. Úntat várni, elmúlni, csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt se volna sok, és hogy fogy ez az egy is! pedig minden óra, mellyel a nagy csöndet megrabolom, valami új hír hozója; s szégyen volna néhány napért raktáron óvni magamat s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő csillag, az emberész minden határán túlra követni vágyik a tudást. Itt a fiam, jó Telemachusom, ráhagyom a jogart s a szigetet - szívem gyermeke, tudja, óvatos bölcsességgel hogy szelidíti meg, és apránkint hogyan töri bele a durva népet a hasznosba, jóba. Hibátlan jellem, a közös kötelmek világa vonzza, nem hanyag a szív dolgaiban, s illő áldozatot mutat be házam isteneinek, ha elmentem. Munkáját végzi. Én is. Itt az öböl: csattognak a vitorlák: kint a nagy óceán. Matrózaim, munkáim s lelkem osztályosai - napfénynek és viharnak, nyílt szívek és nyílt koponyák - öregek vagyunk; de az öregnek is van dolga, rangja; jöhet még néhány nagy tett, amely illik azokhoz, akik Istenekkel csatáztak. A sziklákon már hunyorog a fény: a nappal sápad: kél lassan a hold: kik mindig egyformán örültetek a mélység zendül. Föl, barátaim, nincs még túlkéső új földet keresni. El a parttól, és hasítsuk a zengő barázdákat; akarom, hogy repüljünk túl a napon s túl minden nyugati csillag fürdőjén, mire meghalok. Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár, s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest. Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szívünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát.
Színtelen táj. Bármerre fordulok, mintha kialudt tűz nyomába járnék.
Az erdőben, amelyre pár hete még pompás, vörös lángsátor borult, megszenesedett már az avar is.
Köröskörül kopár fatörzsek kúsznak-csavarodnak az ég felé, mint szürke füstszalag. Pernyeszagú a szél.
Talán az egész évért vezekel ez a mezítlábas hónap, hogy két marokkal szórja fejére a hamut?
Égésnyomok a tájon – és a lélekben is.
Mulasztások jutnak eszembe és önsorsrontó szenvedélyek. S hogy nincs mód, kijavítani a könnyelműen, egyetlen vonallal odakarcolt művet, az életed.
Lassan megyek, fejem lehajtom. S míg a szürkület egyre sűrűbb lesz, az összemosódó háttér falán, mint káprázatos visszfény, felragyog újra az élet, ifjúság.
