Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szépen könyörgök, megsegíts, Babits Mihály! Megint, mint eddig annyiszor, Ha torkom elszorult, ha épp szorongtam én, Hogy írni renyhe, képtelen Vagyok, s talán nem is tudok többé sosem - Nem is tudtam, borzong belém, Átjár, akár a szél a fát, s fölrezzenek, Miként kihűlt, madártalan Ágak közén a csillagok, hogy mennyi kín, Hány gond kering, hány görcs kötöz, Rándít magányba, s hány bolyong a bénuló Törzsben, tagokban, gémberedt Valónkban, így, kimondhatatlanul, ha már Magunkra hagynak mindenek: Megszégyenít a szó s a nyelv, ha tántorul, Ha némaság szakad, temet, S a menny süket... Nem küld jelet. Babits Mihály, Te értheted, segíts nekem! Csikókoromtól vagy velem, mint teljes ön- Magam, te titkos mesterül! Azóta tőled, általad hoz hírt, üzen Megannyi könyv, s rólad beszél Ma még az is, ki ellened zsörtöl, leszól Barbár divatból, mert nyomaszt, Nehéz a műgond - kőkemény, ki klasszikus Komor szobor!... S a régi láz Nem lázadás, s az áldozat sem érthető Poéta-póz!... Túlzásba vitt Aszkéta-máz, rögeszme lett a Szép, megunt Erény s arány, rideg fölény Fitogtatása, mit sem ér: kimért, fölös Tudás a forma!... Pim-pa-pamm. És kutykurutty. És így tovább. Segíts, Babits Tanár úr! Engedd szellemed Cikázni még a süllyedő sziget felett! Bocsáss el újra, Prospero, Fonák tanítványt, szolga bókolót, vadat, Kilesni azt, mit nem lehet, Hisz láthatatlan, s nem tanulható anyag: Szórt képzeteknél könnyedebb, Viharlapozta példatár, hogy kik vagyunk, Miért, miképp s mivé leszünk, Mint pille súlya s sziklahegy, ha boldogan Csapong, lebeg, magasba száll! Világ szerelme vonzza föl, vibrál, s a gőg Alázatába, messze tart, De visszafáj a földre, mint az angyalok Tömegtelen sok rendjei; S mert vágyakozni szenvedés - az ember oly Személyesen személytelen, Fegyelmezett, vak, megfeszült, mint ógörög Tragédiák tört metruma; S a sors sorokban bujdokol: talált szerep! Mosolyra késztet, elragad, Magunk felé sodor... Segíts, Babits Mihály! Váratlan ért a férfikor, Hol égi pályák fénygerince ködbe vész Csikordulón - s meg is törik A minden és a semmi közt. Te csak tudod, Milyen tünékeny szerkezet A lélek, és miféle légi szerzetes A költő, hogyha hallgatás Szélére lép, leszédül, és dadogva sír, Akár a tárgyak s dolgaink. Ne mondj le semmiről! Ne légy elégedett! Nunquam revertar! Mesterem, Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, Túl formán, túl formátlanon - Bocsáss utamra, s megbocsáss, Babits Mihály, Gazdám, hogy úgy tegeztelek, Miképpen egymást koldusok, Jónás az Úrt, Ahogy csak szenteket szabad.
Vak homályban reszket a padlás. Munka, éhgyomor, fa- és szénlopás. Karácsony anyát temet, halála lámpás.
Az élet inas keze folyton megint: Fiam! Ez nem vers! Istenkáromlás! Isten, a Mennyből nem fedd, kacsint.
Csoda verselő, ki az árvák magányán remeg. Ír, viaskodik a kor elégedetlenségén remeg.
Szólj, harcolj „soha nem volt Pista”! Attila vagy, a vers koronás királya! Sorsod a penge élén megél - remél. Tiszta szívvel káprázik a zakatolás. A rakodópart alsó kövén a súlyos ars poetica kalapján emel egy keveset, keményített lepedők jelennek meg felette
Állok, lábamnál tócsa nő a pocsolyához - az a dolga. Bevont farokkal bú elő az eb, hogy lábam megszagolja. Kövér az ég, az üdv a gondja, pislog, dagad a püspök dombja, fütyülnék s számra pára jő - hát megfontoltan, mint a dudva, gőzölgök szépen, komolykodva, révedek én is, révedő.
Fütyültem könnyedébb koromba... Esik, hogy nőjön sár meg bodza, csak egy hűvösen heverő répa, egy jámbor meszelő meg én hallgatjuk gondolkodva.
Lassudad, országos eső hulló hajamat panaszolja.
Dörmögő vagyok, dörmögő. Meg ballagó, hisz evező nem kell soha az országútra!
És dünnyög, motyog a cipő, hogy csizmának is elég volna.
Feszeng a tök, busong a boglya, esik a mezitlábasokra, a munkátalan munkásokra, esik a remegő toronyra, a lágy talajra, tulajdonra, gödörlakó kubikusokra, párnás, polgári lakásokra, esik, esik, hisz az a dolga.
Lassudad, országos eső, nehézkedve és panaszkodva.
Jaj, én sokféle lelkem, kik belém szorulva zsibongtok, Ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet. Mindenik vágyamat féltve, ha végül fáradtan levetném Felsir az egyik lelkem: "Ne vesd el, ne vesd el; ne még." Ezer csáppal falánkan környékezlek, ezer élet S csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám. - Jó azoknak, kik csak sírnak, s megalszik lelkük a könnyben, S nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör. Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal S nem éber bennök semmi, ha tárul a csók. De ezer lelkem virraszt s váltogatva egymást Nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén. ...Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel, S szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk. Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk, S kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak. Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét Ezer vajúdás kínja tép bennem véres sebet. Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve Lihegve gyűjti magába nedvedet, ezer hazám. Ezer libbenő ágam (mert enyém mindenik menny is) Sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét. Jaj nékem, ezer lelkem, ezer darabra téptek! Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem. Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője, Fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.
Szavainkat már elszórtuk az utcán, kedvesem, és ami megmaradt nekünk, az nem elég, hogy távol tartsa a négy fal hűvösét. Elszórtunk mindent, kivéve a hallgatást. Feléltük látásunkat párlatok sóival, feléltük tenyerünket szorítások erejében, feléltük az órákat és az utcasarkok kövezetét a hasztalan várakozásban.
Zsebembe mélyesztem kezem, s nem találok semmit. Régebben annyi mindent adhattunk egymásnak; mintha a mindenség lenne sajátom: minél többet nyújtottam, annál több lett adható.
Néha mondtad: szemeid zöldellő halacskák. És én hittem neked, hittem, mert melletted valóra vált a lehető.
De ez még a rejtélyek idejében történt, amikor tested akvárium lehetett, s szemeim valóban zöld halak.
Mára már csupán szemek. Kevés, de igaz, szemek, mint mindenki másé.
Elvesztegettük a szavakat. Ha most kimondom: szerelmem, nem történik semmi. Azonban eltékozolt szavaink ideje előtt - bizonyos vagyok benne - a dolgok megrázkódtak szívcsendben elsuttogott nevedtől.
Nincs már semmi adható. Nincs már benned semmi ami belőlem oltaná szomját. A múlt hasztalan gúzsköteg. És amint mondottam: elvesztegettük szavainkat.
Ez itt az éjszaka minden fénylő tetője. Át kell ütni a folyó felett a holdat. Ez itt az életed, ide jöttél előle, mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad.
Ez meg a szél – nincs tőle könnyű dolgod. Látszik, hogy lengenek a vezetékek. Át kell ütni a szívedet, te boldog: ott száll a magas labda, még eléred.
Az ott folyó, fölötte lüktető ég. Dobog, dobog, de koncentrálj a percre. Közel nagyon: gyakorold, hogy csak emlék! Kivel játszol, hova figyelsz? Te.
A vendégnek minden jár. A vendég mindent mástól, ajándékba kap. A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen. A vendég magával semmit nem vihet. Mindenki vendég.
Látok én egy nagy madarat a nap felé repülni, lángol, óriás magánya űzi a nyárból, űzi, látok én egy nagy madarat a nap felé repülni.
Csak a szelek pártfogolják, csak a szelek egyedül, szítják tolla tábortüzét, s ő menekül, menekül, csak a szelek pártfogolják, csak a szelek egyedül.
Jaj, nem a tél elől szökik, annál büszkébb e madár: hétszer kerüli meg Földünk, s nincs ág, amire leszáll, jaj, nem a tél elől szökik, annál büszkébb e madár.
A magányok magánya ő, elérhetetlen, örök, nézünk utána, s hallgatunk, hallgatunk a csend mögött: a magányok magánya ő, elérhetetlen, örök.
Köszönöm hogy élsz, hogy létezel, megköszönöm, hogy együtt félsz velem, köszönöm, köszönöm, édesem!
Ketten maradtunk, ketten, ketten, ebben a világi rettenetben: ketten, ketten maradtunk, ketten!
Ma még tavasz van, messze a nyárvég, ám fekete az út, s még feketébb lesz, ha az elmúlás angyala rálép, és közénk zuhan, közénk zuhan egy jegenyeárnyék, s hiába hüppögsz utánam, kedves, hogy várj még, várj még--- fekete az út, ha az elmúlás angyala rálép.
