Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ablak előtti fának írok s vadgalambnak, mely rajta búg. Szemközt a holtak mosolyával s élvemaradtak könnyeivel. Fa és galamb, mosoly s a könny egy-ugyanaz.
*
Mikor a seb, mely sohase heged be, fájni kezd s felfakad szegény: a vércsepp, mi buggyan belőle, a költemény.
*
Behavazott faág az esti ég világos sávján. Verdeső szárnyu madár ereszkedik le rá.
Szivem az ág, borzong az érintés alatt, lágyan himbálja terhét.
Maradj, madár, szorítsd szivem, többé ne hagyd el!
Hirtelen elszáll, s leszitál a hó a sötétülő alkonyatban.
*
Árnyék s álom között szünetlen vonuló fecsegő emberek végtelen árama, kezükben elhervadt virág, születetlen, élettelen.
Csak egy-egy arc, mint a tiéd, idegen, beteljesületlen, ár ellen küzd épp megfúlás előtt, reménytelenné válva pillant már nem várt megmentő után.
*
Madarak érthetetlen hangja: a szív megérti valahányat.
*
Biztonságos homályból kis erdőben a dombon figyelték telecsillagozott égen a vadászrepülő viadalát a bombázott város fölött. Amikor egyik repülőgép forogni kezdett és kigyulladt, tapsoltak. És még tapsoltak, mikor a gép és benn egy ember, égve tágra nyílt szemmel, lezuhant. Csak mikor észrevették, hogy nem ellenséges repülő volt, hanem saját, akkor hallgatott el a taps.
*
Összeterelten a kis állomáson férfiak és gyerekek, ifju nők és öregasszonyok. A vonat már gőzt fujt, hogy vigye őket kelet felé.
Egyik halálfej a kézipoggyászt átvizsgálta s a hosszú keskeny fehér kenyereket mind elvette; mást nem mertek magukkal vinni.
Vigasztalta őket: „Ahova vüsznek titeket mindenrül lesz gondoskodva!"
*
Gyermek a mellén, s a többiekkel a tábor kapuján át terelték, s az óriás kémény füstgomolyával keveredett a latrinák bűze. Ekkor a német alaposság rendet teremtett az összekuszált emberforgatagban. A halálfejes feketeruhások elválasztották a férfiakat az asszonyoktól s a picinyeket kiválogatták. Egyikük letépte melléről a pólyást. Előkelő lendülettel dobta egy másikhoz, aki gyakorlott döféssel elkapta bajonett hegyén. A hang, mit akkor sikoltott, minden éjjel álmában visszatér — mert megmenekült, él. Ugyanaz a sikoly, újra meg újra, álmából kitépi minden éjjel az éveken át.
*
Folyton figyel rám valaki, vállam fölé hajol. Bármit teszek, látja szeme, értékét latolja. Hazudnom hasztalan, az igazat tudja. Mikor elnémulok, tudja, mit gondolok. Ő, ki valójában én vagyok. Hát minek idegennek tettetni magam? Árnynak, ki nincsen?
*
Végtelen boldogság mindenkinek, de senki se ragadja meg. Ha valódiak volnánk kivirulna kezünkben a vessző. Feltáratlan kincs özöne! De fukarul számláljuk piszkos aprópénzét bánatunknak.
*
Szappanbuborékaim, szépen villogtok a napsugárban, mig megöl titeket könyörtelen.
*
Madár, fészekből kiesett; repülésről álmodik.
Aztán kételkedik: Nem a zuhanás volt a repülés?
Mielőtt a macska bekapja, szilárd meggyőződése, hogy olyasféle, mint repülés, nem létezik.
A Nautilus-szigeten remeteségben élő örökösnő túlélte a telet a spártai kalyiba-zugban; juhnyája még a tengernél legel. A fia püspök. Birtokán a bérlő első tanácstag a falunkban; a hölgy aggkori hibbant.
A remete-lét Viktória királynő századába illő, hibátlan magányára vágyva fölvásárol mindent, ami a szemben lévő parton szúrja a szemét és hagyja porrá romlani.
Halódik az idő — megértük nyári milliomosunk korai vesztét: olyan elegáns volt, mint egy életre kelt L. L. Bean katalógus. Kilenccsomós kétárbocosát a rákászok elárverezték. A Kék Dombon rőt rókák piszka nő.
És most tündéri díszlettervezőnk boltját zárás előtt kissé még beragyogja; hálója narancsszínű úszókkal teli, narancsszínű a csizmadia-ár, a lóca; de számítását sehogy sem leli — jobb megnősülni, dönt.
Egy éjszaka, fekete volt a fű, Tudor Fordom a domb koponyáján kapaszkodott; a kocsikban szeretkezőket lestem. Kioltva a fény, burok a burkon, egymáson hevertek ott. a sírkertnek a város felé lejtő peremén... Nem vagyok épeszű.
Egy autórádió béget; „Ó gondtalan gyönyör..." Hallom, hogy fülem belevásik minden vérsejt mélyén rosszkedvem fuldokol, mintha magam szorongatnám a torkát... Én vagyok a pokol; nincs senki más itt —
csak a büdösborzok kutatnak egy falat ennivalót a holdvilágnál. Díszmenetük a Fő utcán alászáll: csíkjuk fehér s holdkóros szemük vörös tüze árad a Trinitáriusok templomának mészkő-száraz, csúcsos tornya alatt.
A kerti út legfelső lépcsőjén tüdőmbe a szél ereje gyűl — a kölykeit vezénylő anyaborz egy egész vödröt kiürít ma. Erjedt tejszínbe üti ék-fejét, strucc-farkát lelapítja és nem menekül.
Honnét valók anyám arcán ezek a bedőlt falú házak elszaggatott vezetékek levéltelen ágú fák annak üvegtekintete aki megölte magát?
Miféle istenkáromlás aggatta lábára végleg a járhatatlan utakat A csillagtalan éjszakákat miféle szél fújta szemébe hogy sötét bozót ágai mögül nézzenek rám vonásaim?
Üt az óra, lomha napok a csillagok, négy csillag, és száj és két rózsa, és álomillanás és álmok illanásai, és elragad minket a szél s a vér szele, vér, csillagos, türelmetlenség, fehér madár a válladon, mások közé, mások közti határaidra. Gondolhatod, mit találtam. — Gondoltam, valahol elvesztettük.
Semmiben-mag szellem-várost, Nem tör haddal tiprott méhet, Hím-fegyverrel női sáncot; Hősben-isten nem zuhan A városra, mint torony, Némán, mennyein se lépked Férfi-tipró frontokon.
Semmiben-mag szellem-várost, Nem tör ember-terhü méhet, Hím-fegyverrel női sáncot; Hősben-isten nem zuhan A városra, mint torony, Némán, égien se szökhet Haddal terhes frontokon.
Égi sánc rostáin át Hull a csillagszegte mag majd, Manna morajló talajnak, S átrostált tengerbe fut; Szűz erődön megtelepszik, A strázsával megverekszik S kulcsot-őrzőt földre vet.
Égi sánc rostáin át Hull a csillagszegte mag majd, Manna jól strázsált talajnak, És a szűz tengerbe fut; Rostává lett várra fekszik, A strázsával megverekszik S kulcsot-vesztőt földre vet.
Szerény falu fárad érte, S egy kontinens vesse őt meg? Kit a fél föld megtagadhat, Rét öle fogadni készebb; Leljen kikötőt a hős mag, Réveiben részeg partnak Rejtsék szomjas tengerészek.
Serény bolygó fárad érte, S egy kontinens vesse őt meg? Falu-rét kit megtagadhat, Ég és föld fogadni kész lesz; Leljen kikötőt a hős mag, Réveiben szomjas partnak Rejtsék részeg tengerészek.
Magban-ember, semmiben-mag Az idegen űr-mezőkről Nem dörög városra le, Sem csillag-szegett erődre, S birodalma ágyuit Nem szegzi a holnap-hőse Felleg-torló táj fele.
Magban-ember, semmiben-mag Csillagszegte űr-mezőkről Idegen városra le Nem tör, torlaszolt erődre, S birodalma ágyuit Szegzi majd a holnap-hőse Sír-süppesztő táj fele.
Virágok közt ugy ülsz te is, mint szép virág, begyűjtöd mind, amit kínál neked a gyöngéd, szép évszak és nekem elküldöd ezt a zsöngét, hogy megtudjam nevét, faját és hajlamát.
Azért, hogy kínomat igy meggyógyítanád, vagy megzavarni tán szerelmi búmnak csöndjét? Vagy megbűvölni tán a lángját és a könnyét küldesz varázslatot, növényi babonát?
De nem lehet, hiszen mit ér növények nedve, ha Ámor vágta mély seb vérzik szívemen? Azt tanitod nekem, csak haszonélvezetre
miénk az ifjuság - mulassuk sebesen. A vénség léptei kopognak közeledve, nem ér meg több tavaszt virág és szerelem.
Ó, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról testem tompa, sötét mélyeiben lakozik. Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság, annyira tündöklik rajtad a büszke derű. Úgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe nem merített sohasem téged a Léthe folyó. Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán egymást érintik, onnan ívelt le utad. Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni, bátorságot a Mars, ízlést Phoebus adott. Vénusz a jóérzést, a művészetet adta a Merkur, Cynthia osztott rád felnövekedni erőt. Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán, földünknek törvényt mennyei Cynthia szab. És ha neked csak a hús meg a csont kell — jobban az égnél — volt bizonyára különb por-gunya, mint az enyém. Nincs kifogásom alakja, egész ábrázata ellen: éppen elég magas és külseje kellemetes. Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák, túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát, Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe, s gyúlnak a szüntelenül váltakozó nyavalyák. Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból, két hurutos szememen árad a vaksi folyás. Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta gyulladt májamból gőzöl agyamba a vér. Vagy csak azért bújtál e törékeny burkolatodba: tudtad: gyönge a zár, melynek a foglya leszel? Csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell? Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek. Atlas teste se kell, se Milo erejét nem irigylem: nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges. Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig. S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel, messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát. Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba, rég levetett béklyót ujra magadra ne végy. És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre, csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy. Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten, hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon. Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké: sziklákból született hajdan az emberi test.
Mint vén leány, derülten, nyugalomba', Pirosló arccal, bajtól sohse nyomva, Mosolygva mindig és sokat beszélve — Igy élek én majd mához ötven évre.
A házam nem lesz éppen szörnyű rendes, De pap-, kanári- és cicától ment lesz, És megtelik majd este, délbe', reggel Virággal, muzsikával és gyerekkel.
Lesz sok-sok fénye, sok-sok levegője, Sok kedves arcú, lármás nevetője ; Mint holmi apró gyermek-menedékhely : Úgy meg lesz rakva pajkos csemetékkel.
S lelkembe' nagy csönd. Mi ma ideálom Mosolygok majd a régi, dőre álmon, Az ókulárém homlokomra tolva .. . És minden emlék elszáll, mint a polyva.
És végre egy derült nap tiszta reggjén (Ősszel ha volna, legjobban szeretném!) Lelkembe majd valami zene csendül, Mint hogyha kórus szállna le a mennybűl.
Zsöllyém a tárt, nagy ablak mellett lészen S magam' nyugodtnak, csak fáradtnak érzem, S majd béözönlik az az enyhe, szűz fény S ott fog ragyogni gyér hajam ezüstjén.
Kezem ölemben, békességgel telten, Igy adom át a végtelennek lelkem, Igy küldöm testemet a síri mélybe, Terád gondolva s az Úrban remélve.
Kezdetben volt a háromágu csillag, A fény mosolya üres arc felett; Gyökérző légbe-hajlása a csontnak, Ágas anyag, az első nap-velő; S a forduló tér tömbjén tűzjegyek, Menny, pokol egybezagyvuló.
Kezdetben a halvány aláirás, Háromtagú, s mosolyként csillagos; Aztán a vízen hullámos vonás, Az érme-arc a holdra vésve körbe; A vér, mely kelyhen s keresztfán futott, Az első felhőt megjelölte.
Kezdetben volt a fokról-fokra láng, Mely egy szikrából izzít évszakot, Rőt, három-szemű szikra, nyers virág; Fölkelt a lét, görgő vízből lövellt, Gyökérbe fúrt, sziklát szivattyuzott Olajért, mely füvet növel.
Kezdetben volt a szó, a szó, a szó, Mellyel a fény medreiből szilárdan Az űr betűje mind kivonható; És a lélegzet párás medrein Áradt a szó, a szív előtt kitárva Élet, halál tulajdonságait.
Kezdetben volt a titkos agyburok. Sejtjeivel beforrt a gondolatba, Mielőtt még nappá nőtt a szurok; Szitájuk még nem rázták az erek, S szétlőtt a vér, sugáros szélbe szórva Küllős ősarcod, szeretet.
Hogy fut szolgád, a nap (Holnap Hercege, nézd) Feltépve az időt és kő-szekrényedet (Nagycsontu köd Kürtszava ébreszti a húst) Hogy siet, porcogóm, feladni köpenyed S felmereszteni a csupasz tojást,
Holnap Herceg, szivaccsal (Megörökít a seb) Óriások dajkája kirongyolódott tengerágynál (Ködforrások itatnak, Foltozó áradat) Kiált neked s nekem, uraim, ím e furcsa Holnapi lény a föld húsából feldörög.
Ideg, szolgáld e friss napot, Ragyogó rítusát, Egércsontok közül támadj, tigriskarom, Hálóm és takaróm Csapdába csalj egy macskafark követ, És nyíjjatok rögök, mert harapós vagyok, S bársony hullák másznak a sír felé!
Hogy fut a föld, uram, (Holnap Hercege, sarkad Víznyomokat hagy a mag pad latán) Hogy kapja fel a lámpát, Lobbant lelket a fellegen, Emel elő tengelyt szemfedőnk közepén, És láthatatlan hajtását a törzsnek,
Egy lábat, hatalmasat, mint a fák, E belső úr, Uram és mesterem, szemed merő sötét, Ez anyaméh-szemű, kiált, S kürtjének süketen, mint egy mennyei fül, Az édes pokol mind visszaüvölt.
Azt mondják, máma van Virágvasárnap. Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? S mivel ilyenkor ez a rendje, menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, amíg ez tart, nincsen vakáció. Vigasztaljon a cinterem bennünket, ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság! Mint egy rét, melyen százféle virág. Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? Több az élő, mint a holt a földben!
*
Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken, egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján, a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk, friss fűzfasíppal váltottak jelet. De egy szakállas, szemüveges ember, ábrázatán igaz töredelemmel s nyitott, fekete könyvvel a kezében, minden stáció-oszlopnál megállt s oly forrón suttogott a vak cölöpnek, s révületét kövenként úgy fokozta, hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés: mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél? Talán csak nem feszíti meg magát?
*
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben fürdette a parányi templomot; s mint valami monumentális röntgen, karcsú hajóján átvilágított.
Két kakukk szólt a zsendülő berekben, egymástól kérdezgette: meddig él, az esztendőket osztogatta bőven s nem egy okos tapasztalást cserélt.
De a holtak ezen csak mosolyogtak, szájuk ráncát keserűbbre vonák, mintha egyenesen ezt mondanák: „Ne tartsatok minket bolondnak!”
Aztán nekem is eszembe jutottak a véghetetlen téli harcterek, ahol most szintén jóskedvű kakukkhang kong emberi maradványok felett, az új lombból minduntalan kibukkan, s mint egy király post mortem érmeket, osztogatja az arany éveket; s eképp a hősök, hullaként oszolva, megtudhatják, meddig élhettek volna.
Sziasztok, jó hétvégét!:-) - Nádasdy Ádám: AZ ANTARKTISZI HÓSIVATAGBA
Nekem még sose szerették el senkimet, csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop. Én álltam, ők meg ponttá zsugorodtak. Így alakult ki az a borzoló, bár nyilván alaptalan véleményem, hogy aki engem elhagy, az befejezi magát a szeretést. Eltávozik a szeretettelen antarktiszi hósivatagba, jégtiszta hidegbe, s olyan formában létezik tovább, ahogy a pingvinek: sokadmagával, elegánsan, szólóban álldogál.
* Nádasdy Ádám: ODA NEM ILLŐ ÉNEKLÉS
Beleborzong a szívem, hogy milyen hülye voltam fiatalon. Védtelen a külső ingerekre, ami fiatalos; de közben állandóan a belső ingerekre füleltem, ami öreges. Amerikai csoport jött egyszer, diákok, tanárral, ja de nagy szó volt 68 nyarán. Átlagos baptisták, talán mormonok, A belső ingerek azt mondták: menj velük! Felnőtt, aki csak elmegy. Nevetséges, beleborzong a szív. Külsőleg minden jól ment, de sajnos énekelni kezdtünk, magyarok, gitáron kinti protest-songokat. Gondoltuk, ismerik, de senki meg se mukkant: Vietnám, háboró, feketék, drogok. A végén, kínos viszonzásul, egy hawaii giccsdalt adtak elő, gyönyörűen.
* Nádasdy Ádám: SZONETT A SZÜZESSÉGRŐL
Nagyon vágytam mindig a szüzességre, a feszült, várakozó nemtudásra, hogy retardált legyek, hogy bárki lássa: még nyitott vagyok az együgyű szépre;
nyitott ajtó, amelyen sosem lép be a tudás (meg az sok ronda társa); hogy érdeklődve bámulhassak másra, de senkiben ne vegyek semmit észre.
Mert kiskoromtól okos és beteg voltam, beláttam mindenki mögé - olyan, aki zsigerből érti meg,
amiről érzi: bár ne értené. Mint ki sokadmagával hentereg, és nem tudja már, melyik az övé. -
Mindent tudunk. Csak titkolózunk, akár a találós mesék. Ki ne derüljön, jól vigyázunk, amit félünk, s amire várunk, az iszonyú együgyüség. Jövendőnk: akárcsak a gyász, amely már régen megesett, ismerjük s helyrehozhatatlan. Mint levelét az ág a fagyban, számlálgatjuk a perceket.
Tengernyi csukott, dús rózsabimbó, melyből csillogó virág fakad, mint töltöd, ím, a vidáman ingó, zöld ágakat. Harag-zöld héjak hogyha lehullnak, pillangók, méhek a mézbe fúlnak. - Míg rámnéz a sok rózsaburok, könyvekre gondolok.
Zöldellő, kék, rőt, zárt kelyhű könyvek, meggyűlt, forró mézzel gazdagok, ha kinyílik szép burkuk, a könnyed, dús lap ragyog. Bimbók körül dúlt dongók zenélnek, zárt könyv körül így dong, leng a lélek, szívja, mely a burkon illan át, a betű illatát.
Zeng a tavasz és bomlik a berken, virágtól villámlik minden ág; zeng a szellem és virága serken, száz könyv-virág. Telik a sok polc, hogy szinte hajlik, fővő méz, mélyén, zsongul, morajlik; rakva tudás, dal vont ágait, a dús szellem virít.
Könyveknek napja: könyv-kert! s büszke nyár, te, vér-duzzasztó, kedv-szédítő, hozzon százszorost itten mind a szár, s nyiss, jó idő: béke, derűje szívnek s a szemnek, gazdag könyv, méltó, szép szellem-ünnep, s munka és öröm, mely istenít, míg él az ember itt!
Lüktet, lobbog, tombol a Hold: övé minden gondolatom. Parázslik, izzik, sistereg, ámultam őt, mint kisgyerek. Rítam érte, ha elfogyott! Mama, ki lopta el, tudod? "Eltűnt, szentem, majd visszajön!" Maszatos arcom tiszta könny. Ködben, homályban, füstben: mögé bújtatott Isten. S meglesett minket! Nyaranta cigánylány csókolt alatta. Aztán egy éjjel, kedvem tűntén, eljött értem a gonosz tündér. Jártam a várost tébolyodva, csak sandítgattam föl a Holdra. Húzott, vonzott magához, mint egy őrült vajákos. Összezavarta tekintetem: forgott a világ, pörgött velem. Tombolt, lüktetett, lobbogott: tőlem tíz évet ellopott. Kútja tüzébe ejtette, Isten magának eltette. Egyszer talán, ha itt a napja: nagylelkű lesz és visszaadja.
Én magam akartam cipelni a költészet keresztjét! Álltál előttem sejtelmesen, mint egy Máriás szentkép: én magam akartam cipelni a költészet keresztjét. Csodára vártam csak, csodára reggeltől estelig. Hetvenhetedik nőcske voltál, a hetvenhetedik! S én vártam a csodák csodáját, hogy hátha megesik. Megesett! Te estél meg, Erzsók! Meg én, a csődöröd. Láttam, derül rajtunk az égbolt, alant a föld röhög, mert itt csak te estél meg, Zsókám, meg én, a csődöröd. Hogy szidtalak! Hogy szentségeltem! Izzott a levegő körülöttünk, fehéren izzott, mint nászi lepedő: úgy káromkodtam, szinte zengett, szikrázott az idő. Én magam akartam cipelni a költészet keresztjét! És most kifosztva, megrabolva: ketten nyögjük a terhét, s visszük, visszük a Golgotára a keresztek keresztjét.
Csak füst vagy. Elillanó, szétfoszló lebegés Csak mosoly vagy. Emlékképeken néma nevetés. Csak dal vagy. Néhány ütemnyi megható zene. Csak könny vagy. Az emlék fájdalmas üzenete. Csak álom vagy. Álmaimban élsz és én is élek. Csak nem vagy. Nem élsz, csak kitaláltalak téged.
Pillanatról pillanatra egy pillanat az életem nem emlékszem az idő hosszú fonalára amit magam után húztam csak pillanatokra emlékszem a fájdalmak és az örömök több ezer pillanatára minden átérzett óra minden belélegzett nap a feledés homokjába vész
A fiam kezdő pszichológus. Ő a kapcsolatokat vizsgálja. Távoli barátom ismert pszichológus. Ő a magányt vizsgálja. Miről beszélhetnek, ha összefutnak? Végtelen sok mindenről, gondolom magamban. Mert a magány a kapcsolatok egyik állapota. Nem pedig fordítva.
Moáb hegye mind oda látszott, és narancs- és ibolya- és rózsaszín ragyogás volt, s a fény porrá vált, mint vízmorzsolta arany; a Holt-tenger mint sűrű üveg- kocsonya alvadott; tűz égett benne, a nap képe, és úgy látszott messze, hogy parttalan, s hogy füstöl még Sodoma, s alá épp most süllyed. A délután öreg-kék volt és málnaszín, a naplement lila; a kosok aludtak már, és aludtak a juhok, csak a heves, párzó szamarak ordítottak s a pásztor pillogott még, mint az alkonyat csillaga; istenmámor támadt, és gitárszó, édes pengés szakadt ki az időözönből, és az itatón a tevéknek nyomaiból vadkecskék szürcsöltek vizet a sárból. És felkelt egy a Krónikások közül és írt; napok lobbantak el, esztendők, ezerévek s Ézsau a nyaka között vitte a lőtt vadat az apjának haza.
Itt vagy énvelem szemben a szerelem fényében S én itt vagyok teveled szemben s a boldogság muzsikál bennem Ám ott az árnyad a falon kikémleli minden napom s pillanatom és az én árnyam épp így les lopakodva szabadságodra S mégis szeretlek s te is szeretsz ahogy a napot a nyarat s az életet szeretjük Ám úgy ahogy az órák egymást követik és soha nem ütnek egyszerre úgy követnek bennünket árnyaink mint két iker kutya melyet egy eb szült s láncuk is ugyanaz a lánc volt egyaránt morognak a szerelemre lévén ez hű csupán urához az meg az úrnőjéhez s mindkettejük türelmesen vár habár kínjukban remegnek szegények hogy szétváljon a szerelmespár vár mindkettő vár hogy az életünk véget érjen s vele szerelmünk hogy nekik vessék oda csontjainkat hogy megkaparinthassák elrejtsék jól elássák s velünk majd eltemessék magukat a hamu alá amivé a vágy vált az idő romjai alatt.
