Keresés

Anga Mária

VALAMI MEGJEGYEZHETŐ

Létezik egy szoba, egy tópart,

vagy egy álom, aminek emlékét

végigcipeled életeden át,

minden léptedet azért számold

hogy valami megjegyezhető

legyen, ami segít, hogy ezekre

a helyekre visszatalálj.

Mert az idő csak abban a szobában,

azon a tóparton, abban az álomban múlik.

Azért kell oda újra megérkezned,

hogy öregségedet is megtaláld, és

az egyetlen ölelést, az összefonódás

bárányi tisztaságával megélt gyönyört,

amiért minden tavasszal

veled együtt letérdelnek a fák,

és imádkoznak, Istent szólítják,

hogy adjon erőt, időt a megérkezéshez.

Agria. 2013. nyár [89.]

Anga Mária

SZÜLETÉSEM ÓTA

Barlang volt az első lakhelyem,

mégis a szobák fényét emlékszem vissza,

nagy ablakokkal, a fénytörések temetőivel.

Ujjaim, mint halszálkák, imára kulcsolódtak,

denevérszárnyakká feszültek.

Ki tartorra akkor a pányvás vitorlát

hogy a tenger termetes erői világra sodorjanak?

Milyen veszedelemtől félek születésem óta,

mikor biztosan tudom a halált?

Agria. 2013. nyár [89.]

Anga Mária

EGET NYITOTTAM

Hagytam elcsitulni sötétedéskor a folyót,

s én hurcoltam a csendjét tovább.

Tavasszal eget nyitottam a madarak felé,

s míg énekemet énekelték,

szárnyaik szántóföldekké szélesedtek,

tollaik a Napot ragyogták.

Agria. 2013. tavasz [17.]

Anga Mária

MEGÉRKEZEL

Kiállok a tavaszt lélegző hegy tetejére,

ott várlak, ahol a fakadó források

elégetik a havat, a telet, a hideget.

A fák évgyűrűikkel magukhoz bilincselnek,

de hová is mehetnék, amíg Téged várlak.

Összeborulnak időtlen fényei a délutánnak,

hajnallá hasadnak. A felhőpagodákból

madarak röppennek a földre, hírt hozó éneket

énekelnek: már szívemhez közel vagy,

nemsokára megérkezel!

Agria. 2012. ősz [31.]

Anga Mária

AZON A TÉLEN

A fák a télbe kapaszkodva magasra tartották az eget,

odabent lepedők suhogtak, Téged kötöttek pólyába,

köréd pólyálták a reményt, az áldást, az életet.

Eléd futott az utca, ő is ünnepelt, örömmel

hagyta nyitva reggel is a kiskaput,

csak jöjjön minden idő, csak jöjjön az udvarra,

szaporodjon, mint fákban az évgyűrű, csak sokasodjon.

Neked teremjen a Hold csillagot, az ég Napot.

Elmúltak idők, remények, ünnepek.

Ifjúságod tánca a madarak énekében újra éled,

azóta is kiscsikó hévvel álmodod az álmot.

Agria. 2011. nyár [18.]

Anga Mária

ÁTVIRRASZTOTTAM

Átvirrasztottam minden éjszakát,

a múltakat, az eljövendőket.

Nem figyelem már a fény zárványait az égen,

karodba karolva menekülök,

mint néma fegyencek a körbeséták idején.

Mindig ugyanazok a fák árnyasodnak körém,

ugyanabban a kertben lépdelek,

de a térdemhez verődő virágokról

már semmit nem tudok.

Levetett ruhadarabjaim helyett

megtalálom végre szárnyaimat.

Agria. 2011. tavasz [17.]

Anga Mária

SZERELMES BESZÉD

Nem vagyok átokkal átkozott,

hanem áldással teremtett, áldott.

Már nem ébred együtt a hajnal és a bánat,

virág lett a szívem, véremben termő,

szerelmet virágzó virág,

örökké nyíló, halált túlélő.

Gyolcstakarómat hajtogatom,

minden csillag ragyogása

fehérségében ragyog.

Titkaim az ég mélységébe vesznek,

áldott vagyok, áldással teremtett áldott.

Agria. 2010. tél [16.]

Benjámin László

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a massziv végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

Anga Mária

NOVEMBER

Kökénybokor az este,

sűrű kékje betemet.

Ökölből mozduló ujjaim közé

szántóföldek vitorlái feszülnek.

Esőt és szelet lélegzem,

tüdőmben folyók, parázsló sötétek

véremmel keverednek.

Örök mátkaság ez.

Újraszámolom halálom előtti időmet,

mikor még füvekkel és hegyekkel

táncoltam végig a tavaszt,

és várakozásaimba rejtettem a félelmet,

madarakat engedtem bordáim közé,

ott fészkeljenek égi meleget.

Mindent látni tudok, akár

ha megvakultam volna örökre.

Elrejtem kezem mozdulatát is,

ne lesse ki senki ölelésem,

egyedül lehessek az utolsó vesztőhelyen,

ahol kökénybokor lesz az este,

és sűrű kékje eltemet.

Ilyen a hely, Kedves Barátom,

ilyen a hely, ahol várlak!

Tavasszal késve érkezik a virágnyílás,

az őszt meg sem várja a fa,

már hullatja lombját.

A rétek harmatkendői jegesednek,

csillaggá üszkösödik a fény.

A léptek hangja is hiányzik,

nem jár erre senki.

Vad sötét riogat éjjelente.

A dallamot keresem,

a dalt – la-la, la-la, la-la, la,

valamikor anyám énekelte.

Lárvásodnak a kertek,

tél szaladgál az udvaron,

a szobákban.

Hinni akarom, hogy várlak,

és te gyermekingben eljössz hozzám.

Szelíd és boldog lesz a találkozás,

meghasad majd minden átok.

Agria. 2007. tél [169.]

Anga Mária

FOGLÁR UTCA

A lépcsőkről is az jut eszembe,

hogy egyszer veled már jártam itt.

Eladom lépteim a köveknek,

koppanás pénzükön

visszaválthatom emlékeim.

Végeknek tüköri [306.]

Andrássy Lajos

FELSŐVÁROSOM

Keresztnevén s becézve szólt a grund,

az árokparti fák, s a csend utána,

kit érett fővel elkívánt a sors

egy szédítően távolibb világba.

Apró házak közt guggolt itt a fény,

ringott a csend a bodzafák között,

tükröt tartott itt kert elé a kert,

nyitott ablaknál álmodott a lány,

s madárcsicsergés-ingbe öltözött,

míg hajnal ült a kerítéseken.

A forró kézfogások, jó szavak,

testvér-szívek békés tanyája volt,

boros-virágos vándor-ünnepek

kereszt-kasul csatangolt éjszakáin is

hazatalált itt mindig a mosoly,

a tisztesség, s kendőtlen szerelem.

– Hahó! – … De már betonból a falak,

a bodza helyén fércelt lomb szakad,

befelé néznek ajtók ablakok,

hangom az aszfalt zsírján megragad.

Bálványok nélkül [29.]

Andrássy Lajos

ÉJJEL A TISZA

Zsíros fekete márvány most a víz

tükrén a csend álmosan elhasal

apró szánokon siklik át a fény

a híd alatt – míg lágy ujjaival

holdsugarakból bokrokat kötöz

a szél hajamba s köztük elszöszöz.

Hol voltál akkor szerelem [51.]

Andrássy Lajos

DALOCSKA

a körtöltésen túlfutott

az éj – bugyrát kirázza

s pukkan a csönd mint felnyitott

pezsgőspalack – bokázva:

dúdol a sarki lámpafény

leng sárga tüllruhája

akácillattal bújt a szél

hálni part oldalába

dülöng a részeg jegenye

kapkod a Hold felé – de

bütykös ujjára csillag ül

s belebékül a télbe.

Hol voltál akkor szerelem [42.]

Andrássy Lajos

DÚDOLÓ

szüret készül a domb alatt

dombon a szőlő érik

városba készül a mező

lányát asszonynak kérik

szelek űzik a vadludat

pirul a föld az őszben

didergő kósza tavaszok

ülnek tüzemhez körben

Hol voltál akkor szerelem [29.]

Andrássy Lajos

MIKOR AZ ÉGRE NÉZTEM

csak amikor a fűbe léptem

hanyatt feküdtem égre néztem:

láttam újra az arcomat

olyan tisztának amilyen volt

– ringott a távoli harangszón

s fényes volt majdnem mint a Nap

nézett – míg lelkem fűbe markolt

láttam – míg rám bukott az este

… ült benne két nagy barna medve:

ép és fiatal két szemem…

Hol voltál akkor szerelem [13.]

Rainer Maria Rilke

 Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,

ülni és lenni valakivel,

téged szeretnélek dallal igézni

és álomba ringatni el.

Szeretnék az egyetlen lenni, aki

tudná: hideg volt az éj.

Szeretnék rád figyelni odaki:

mit mond a Mindenség s a Mély.

Az órák egymást hívó hangja bong,

látni az Idő fundamentumát.

És lenn egy idegen bolyong,

és riaszt idegen kutyát.

Mögötte csönd. Nagyra tárt

szemem rád zárom, köréd;

szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,

ha valamit megmoccant a sötét.

/ Fordította: Kányádi Sándor/

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

****

Alfonsina Storni

Egy könycspp

Azt mondottad: nem sírt az én apám.
Azt is mondtad: a nagyapám se sírt.
Nem sírt fajtád egyetlen férfia,
vasember volt mind

Ezt mondtad, és egy könnycspped kicsordult
és az ajkamra hullott. Mennyi mérget
ittam én meg azzal a parányi cseppel,
melyben a mult feléledt!

Mig a könnycsepp végigzuhogott rajtam
s a súly alatt meggörnyedve álltam,
én, gyenge asszony, századok fájdalmát
éreztem meg morajló áramában.

Ford.: Imecs Béla

Seamus Heaney

 Hívás 

„Várj csak” mondta, „szaladok és behívom. 

Kihasználja a szép időt, kiment, 

Gyomlál kicsit.” 

                              Láttam a hagymaágyás 

Mellett négykézláb, ott tapogatózott, 

Egyenként vizsgált és szortírozott, 

Minden szárat, óvatosan kihúzta 

A vastagokat, leveleseket, 

Élvezte minden kis gyom roppanását, 

De siratta is. 

                              Aztán már ott voltam a hallban, 

Súlyos visszahanggal ketyegtek az órák, 

A fénylő ingás, tükrös nyugalomban 

Sokáig félretéve hevert a kagyló. 

Elgondoltam: épp így szólítaná el 

A Halál manapság Akárkit. 

Beleszólt — majdnem kicsúszott a számon, hogy szeretem. 

Imreh András  fordítása

Andrássy Lajos

TISZAPARTI ESTE

Elkószáltam, mint őszi falevél

a parton s nézem, nézem a vizet:

míg szőke selymét borzolja a szél,

susogva csókolgatja arcát, így fizet.

Hol fények kergetődznek, árny szökik:

a túlsóparton, dőlt füzek mögött

megcsonkitott szerelem öltözik

a tépett ingü angyalok között.

Csak hallgatózom itt, mint a magány

úgy ácsorogva, mint a koldus ott,

a templomlépcsőn: elillant a nyár

búcsú nélkül – s zálogot sem hagyott.

Levél a pókhálóban [124.]

Andrássy Lajos

HAJNALI LELTÁR A REDŐNY MÖGÜL

nagy tölgyfakapu – jzzat-tta! – becsapódik

zongorahang-foszlány

                                    már feldereng a fény kinn

s a redőnyrésen kúszik be a hajnal

lépések

             visszhang

                              madárfütty

                                                 nyikorgás

ajtó csapódik

                      hangfoszlányok úsznak

testetlenül:

                  motor zúg fel

                                        madárhang

már egyre több

                         most villamos nyüszít fel

galamb: ku-kuj-ku!

                               gépkocsi: a ház reng

az ágy megnyikkan I. alatt:

                                            kerékpár

suhanhat el három: a párbeszéd fut

mint ökörnyál a levegőben

                                           zúgás:

a szemben lévő bárból ventillátor

köpködi ki a füstöt

                               most a lárma

felcsattan, mint a robbanás: utolsó

vendégcsokor vitázva

                                    belegajdol

egy részeg hang

                          most néma, nyomasztó csend

aztán madárfütty újra

                                   most a csóka

csovint belé

                    majd mind ez besüllyed

a sűrüsödő fénybe-zajba

                                        Vége

a hajnalnak, a reggel érkezett meg

s már minden együtt zúg-motoz-csicserget-

kopog-nyüszít-suhan, mint lendkeréken

a súlyos szij!

                     Seprő sziszeg s megindul

a mindennapi élet!...

                                  Ím egy óra

abból, amit az ablakredőny résén

meglestem most a világból.

                                            Motozgat

bennem az álom még, kinn zsong az utca,

ásítok, lustán vekkeremre nézek:

fél öt mult, – aztán takarómba búvok

s elalszom ujra…

Tán elalszom ujra…

Levél a pókhálóban [41-42.]

Andrássy Lajos

DAL VÁROSOMRÓL

Szeged, te feslő flóra,

arany-folyóval áldott,

ha nem rajongnék érted:

joggal verhetne átkod.

Ősi utcákon, gyárban

s a Tisza-parton járva

öreg köveket gyűjtök

emlékek kosarába.

Vén vadgesztenyefáid

hűs árnyaiban, térden

loptam az első csókot,

méz-mérgét ma is érzem.

Most, hogy változó képed

nézem: arcomat látom,

amint átüt még rajta

harsány, szép ifjúságom,

s szerelmeink tanui:

körúti hársfalombok,

sugárutaid vállán

kék-árnyu csipkefodrok,

s a csend, mely este jöttén

ölelt lelkéhez itt csak,

eloltva csillagfényét

gyöngyfüzér házaidnak,

hogy ébredj első csókra:

hajnal-fakasztó szélre…

Szövőlány álma foszlott

hajnali gép-zenédre.

*

Szőke hajdiszed lángol

hid íve rászorítva

ringat hullámágy lágyan

holdfény ha beborítja

*

Ébredsz az első csókra,

nyujtózol napsugárban,

melleid hamvas halmát

szél csókolgatja… Nyár van

s nyakadon, mint az ékszer

körutaid – s a házak

felszikráznak a fényben,

s hűvösek, mint az árnyak.

Új gyárak bokra övez:

bástyáid, „Napfény-város”!

Sorsod sorsommal átszőtt,

határtalan-határos!

Harcunk gyümölcse érik:

szeplőd lemostuk s árnnyal

fényed mutatva szembe,

híred már messze szárnyal.

Zárkózottságod enged

– s ahol szinházad tárul:

népek virága lángol

majd békénk zálogául…

Mint érett asszony, csábít

öled, hogy csókba ringass

– s akit te egyszer csókolsz

mindegyre visszatér az:

Szeged, megifjult Flóra,

arany-folyóval áldott,

ki nem vágyik karodba,

talán még sose látott.

Levél a pókhálóban [11-13.]

Andrássy Lajos

ÉJSZAKA

Magam maradtam gyepre dűlve,

a Hold a Földet megkerülve

éppen tollászkodik

fölöttem, kuvik száll az égen,

s a Tisza kék-olaj vizében

kotyog halászladik,

a parton fűzfák árnya kúszik,

a vízen fények, egytől-húszig,

mint füzér: lámpasor,

szputnyik suhan az éjszakában

a gravitációs határban

szívemmel összeforr

s keringenek, – míg itthagyottan

fekszem a fűben moccanatlan,

a harmat rám terül,

mert nappal én keringek halkan

kis gondjaim körül zavartan

hányszor, esetlenül.

Tiszatáj, 1965 [42.]

Andrássy Lajos

IBOLYÁHOZ

Oly messze tűntél: híradást se hallok

felőled, mint sóhajt bezárt a távol.

Csak illatod kopog be este hozzám,

hajnalban: hangod… Szűk Galaktikámból

de elsuhantál! Szívem távcsövével

kutatlak még reménytelen… Ha nézem

játékbabáknak arcát: két kezemben

még bőröd félénk simulását érzem.

S te érzed-e, ha csillaglobogáskor

a lomb megrezzen fölötted, hogy nézlek?

Ott állok kerted küszöbén s a vállad

félholdján áthajolva némán kérlek,

nézz rám: az évek megváltottak, régi

magamból már csak éppen annyit őrzök,

amennyi kell, hogy bocsánatot nyerjek,

amennyitől még én vagyok, ha győzök

gyengéimen, hogy méltóvá lehessek

az emlékhez, mely hozzád köt – a lányhoz,

kit annyi torzó éjszakán szerettem,

és kíméletlenül! Talán nyugvást hoz

szívemre egyszer még feloldozásod:

lila virágom, s nem hiába kérlek…

Rügyet fakasztott már a hárs is. Agyamban

mint lépteid, úgy koppannak az évek.

Nem-múló nyugtalanság, 1965 [84-85.]

Andrássy Lajos

ELÉGEDETTSÉG

Kibújtál karom közül s csendben

pihegsz már. Alszol. Milyen szép vagy,

mikor önfeledt ölelésem

emléke arcodon mosolyt hagy.

Mennyire tiszta homlokod van,

hogy nem pöröltél. Milyen szép ez!

Ha minden évben háromszázhúsz

estén lehetnél ilyen, Édes!

Magamra húzom takarómat

s szemem behúnyom, így is nézlek:

ha most keresnék feleséget,

én most mégegyszer elvennélek.

Nem-múló nyugtalanság [63.]

Andrássy Lajos

MINDENNAP ÚJRA

Egy taxi majdnem fellökött!

De tovalobbansz már a sarkon.

…Elárult búcsú-mosolyom

hiába rejtegettem arcom.

Pedig vérem még ideges,

pedig a kétkedés még áthat,

magamban hordom már – miként

a negyvenfokos munkalázat.

Elcsigáztak a korcs napok,

karcossá martak lassú éjek?

Deríts fel, simítsd ráncaim,

hogy önmagamtól már ne féljek.

Szántja szívemet kétkedés?

Vess belé hitet, folytonégőt,

vess belé nagy, nagy akarást,

rebbenetlen a célba nézőt.

Tárj fel eltitkolt kapukat.

Mutasd meg nyíltan, mennyit érek,

nyújthatok-e még annyit is

mennyit magamnak én ígérek?

Fogadj magadba, mintha egy

testünk és lelkünk lenne régtől:

mint magadat, csak úgy szeress.

És bizalomból vagy szeszélyből:

engedd el néha kezemet,

nehogy megállni elfeledjek,

ha kéne, csúszós partokon,

s futni fullasztó meredeknek.

Mérd fel az utat fényköröd

sugaraival – amit járok,

hívj vissza, hogyha szertelen-

felelőtlenül messze szállok.

Emelj fel puha, asszonyi

öledbe, hogyha leütöttek

lábamról – s ápold sebeim.

Kívánhatok-e tőled többet:

fél életem vagy – én egész,

látod már eztán úgy leszek csak,

ha önmagamhoz, mi vagyok

mindennap újra hozzáadlak.

Nem-múló nyugtalanság [60-61.]

Andrássy Lajos

ADD MEG NYUGALMAMAT

Alszol. Ahogy a gyermekek alusznak:

árnyéktalan az arcod, mint a május

felhőtlen, sima, kék ege. Szeretném

lelkem csókolni reá – mint a mágus

belelopni szívedbe, amit érzek,

de amit konok görcs kimondani nem enged:

hogy kimutathatatlanul szeretlek,

csak így, amilyen vagy – még hogyha fájsz is,

csak így, amilyen vagy: apró hibákkal,

kicsinyes jajjal, engesztelő száddal,

fáradtan is, nem értve is, – hajadban

már fel-fel cikkanó ezüstjeiddel…

Mert nem tudod, hogy mit véstem neveddel

szent esküvésként templomunk falába!

S hogy minden elvágyódás: visszaút

az induláshoz, melyben újrakezdem

utamat róni hozzád, mint vezeklő,

kutatva rejtett titkodat, mi hozzád

kötöz, leláncoló erőd! – Tavasz van

s míg friss rügyekből új élet virágzik:

jaj, nyugalmamat, ami úgy hiányzik

megtalálom-e egyszer még karodban?

Nem-múló nyugtalanság [48.]

Andrássy Lajos

MOST KÉL A NAP

Szuperszonikus gép zúg át az égen,

a Tisza-parton, ott, ahonnan nézem,

horgászok ülnek, halkan, mint a hajnal.

Tele vagyok egy együgyű kis dallal,

tán éjfél óta fújom, fütyörészem…

A nyári éj kicsalt, és itt bolyongok,

hol párosával más szelíd bolondok

húzódnak cinkos lomb alá remegve,

míg gondolataimat eleresztve

volt gyermekkorom útjain bolyongok:

Itt volt az első randevúm Idával

a töltés oldalán a sással-náddal

benőtt csatorna partján – itt szerettem

először lányt, hogy végre férfi lettem,

vajon most hol van szappan-illatával?

Innen tíz percnyi út, ott állt a házunk

húsz éve már, hogy nem volt maradásunk

s öcsémmel útra keltünk – menni kellett

jövőnk elébe – tán a kapu mellett

a régi nyárfa áll még, s néz utánunk.

A sarki bolt: hol ültünk minden este

a lépcsőn, fészekaljnyi kani-fecske

s csivegtünk, – néha halkan nóta szállt át

az árokpartra, hol piros leánykák

bújtak egymáshoz rólunk csicseregve…

Csak ballagok, és mintha köd terülne

elébem, mint a szőnyeg: elmerülve

tapintgatom gyermekkorom nyomát

két évtizednyi köd-kárpiton át…

Most kél a nap a földet megkerülve.

*

Most kél a nap földet megkerülve,

és bennem mintha múltam hegedülne…

Nézek jövőm elé: még ennyi utat

mely összeköti mostammal e múltat

megjárhatok-e még, vagy csendesülve

fiam futását nézem gyepre dűlve?

Sebek, futások, csókok, fenekedve

lovagi tornák lányért verekedve

gátlástalanság, felfújt ideálok

mily messze hulltak! Mégis odalátok

magamra vissza most, s felkerekedve

már fütyörészek cigánykerekezve.

Nem-múló nyugtalanság, 1965 [35-37.]

Andrássy Lajos

NÉZZÜK VIRRASZTÓK

Ködösre vált a Tisza-part mögöttem

s a város szemben hűvös. Este van,

opál-ködgallért öltöttek a fények

s csak sejteni: a Színház arra van,

a Szalámigyár erre, ott meg által

a Dóm mered fel kétágún, a híd

holt árnyán túl, amelyen sisteregve

egy késő éji villamos vonít.

Megjött a Tél, eligazítja vackát

a parton és mint régi ismerős

kezet nyújt, bólint, bólintok, szakállát

megsimogatja, hisz nem sietős

szót váltanunk, csak méregetjük egymást:

az idő eljárt fölöttünk, – miként

megváltozott a táj is észrevétlen

mióta első sétámon kísért

öreg barátom, hisz már születésem

éjén is bölcsőmnél virrasztgatott

a Tisza-parti széllel s reggelente

hímzett fölém jégszekfűs ablakot.

Alszik a város, zsibbadt, mély az álma

s nézzük, virrasztók, mint sétál a csend

ritkás hajamba dér szitál s ez éjben

a nyugalom lélegzik idelent.

Opál gallérba öltöztek a fények,

a Tél is eldűlt vackán, szendereg

mint külvárosi házunk kapujánál

léptem-vigyázó-éberen az eb.

Tiszatáj [36-37.]

Andrássy Lajos

BÚCSÚ A NYÁRTÓL

(Képek a Tiszán)

1.

Egy alvó csónakot visz a víz:

        alszik a lány, alszik,

                               alszik a csónak is.

Motyog a víz, álmos-csendesen

        úszik a lány, s alszik,

                               édesen.

2.

Csillan a víz síkosan, mint a hal,

nehéz és hűvös, mint a gépolaj:

elcsúszik rajta lenn a lusta fény,

siklik egy csónak át a tetején.

3.

Utolsó fecskék fönn a fán.

Utolsó fecskék lenn a vén Tiszán:

sóvár szemük dideregve összenéz;

induljak-e? – vagy várjak, hátha még?...

Tüzel a fény, – utolsó nap talán –,

vacog a nyári szél a vén Tiszán.

Apad a víz: laposan összehúzza már

sík partjait, – mint függönyét a Nyár.

4.

Görcsös pocak,

                      – redőin múltja ring,

s tört vállain, besüppedt mellein.

Fején: ezüstös-szürke hajkacat,

fehér-volt, szűk kis sapka-silt alatt.

Fakult gatyája leng, – fekete klott,

hol itt csoszog a parton,

                            hol amott…

Lenyúl a vízbe, mellét megkeni,

fürdik talán?

                    Emlékeit szedi.

5.

Aranyba mártva már az ablakok:

mindegyiken mázsányi fény ragyog;

súlyos fejét nem birja már a Nap,

mélyül az árny, – az ágyba hivogat.

Mélyül az árny, kopik a fény, kopik:

a híd alatt már Ősz acsarkodik…

6.

A parton ritka nép, – egy hű, kicsiny sereg –,

búcsúzni jött el im, most integet neked

Tiszám, Tiszám, mi lesz s ki lesz veled?

Itt hágy a Nyár, s már csendben én is elmegyek.

Oszlik a köd, 1956 [20-21.]

Andrássy Lajos

TISZAPARTI KÉPEK

1.

Megállok itt. A gát még messze fut,

    s az én időm rövidre szabva most.

        Csak percnyire a város szélitől.

            – sarkamban még nyüszít a villamos.

Be más e táj! – egy szunnyadó világ.

    A csend lélegzik itt, s feldúlt szivem,

        – mint meghajszolt csikó a rét gyepén –

            lágy érverésén halkan megpihen.

2.

Csak néhány perc a város szélitől…

    Ma nem csal el kanyargós gátutad,

ma nincs időm – szeszélyes szőke víz,

    sietve hát Tiszám, mutasd magad!

Ott arra lenn, hol fennakadt az ég

    jegenyefák sudár oszlopsorán,

hogy itt ily mérgesen pörölsz, dagadsz:

    ott, arra lenn szelídebb vagy talán?

No jó, mit bánom én, ha megmaradsz

    bőrödben így – partok közt – ám legyen!

Szőkén, zajosan, dölyfös-kényesen…

    – no mit tagadjam, tetszel így nekem!

3.

Egy vén paraszt csöndesen ballag itt,

hátára fonva súlyos karjait…

– Két félcipőm a sárban megragadt…

Lassú szekér gördűl a gát alatt.

Hatalmas vén diófa áll odább,

a gát fölé emelve sátorát,

…azaz, hogy mégcsak sátra vázait,

hisz lombot várna egyre minden itt.

A pőre fákon bátor rügy fakadt

ébresztgetőn a kókkadt gallyakat,

Tavaszt idézve: „Jöjj már, jöjj, siess!...”

– de messze jár még, meg sem hallja ez.

4.

Két kis madárka száll az ágra most:

    meglibben, így – tán lágyan csókot int,

s mint lány szemén öröm, ha mélyre fut;

    a földrerázza harmatkönnyeit.

Most félrehúzta fátyolfüggönyét

    a Nap s kikandikál, – az árnyék meghasad –,

ezer smaragdot szórva szerteszét,

    – hogy visszaszedje mind, egy perc alatt.

Az ázott föld édeskés illatát

    terelgeti puhán a játszi szél:

körüllebeg – s én észre sem veszem,

    hogy gondjaimnak könnyű szárnya kél…

Oszlik a köd, 1956 [14-15.]