Keresés

Antal Barnabás

BACH FANTÁZIA

templom hűvös hajója rejt

homály havaz a gyertyafényben

mintha egy ősi ünnepélyen

sugárzó sípok tánca lejt

felemel és puhán elejt

lebegsz lebegsz akár a lepke

a derengésben sütkérezve

szárnya a rét híme virága

a természet titkosírása

a rózsa rejtekébe zárva

sötéten izzó szent kehely

nyit rád a benső tér felejtve

megannyi múltad és jövőd

fürkész kutat körül serényen

az ablakon benéző mélyben

fogyatkozásban gyengeségben

nő nő nő egyre nő erőd

a C a G-be hallik át

ellentétet harmóniát

hoz magával és a világgal

kiegyezve ujjongva szárnyal

beteljesíti önmagát

képmás egy mosoly ragyog

múlhatatlan pillanatok

hallgatózik a hallgatás

Hárfa [165.]

Antal Barnabás

BARÁTSÁG

Sziszinek

azonos vagyok veled

a legféltettebb titkaiddal

a belőled sugárzó fénnyel

a benned alvó homállyal

kimondatlan szavaidban rejtőzöm

álmodban alszom

bennem ébredsz

egyek vagyunk

te én vagyok

Hárfa [164.]

Antal Barnabás

MAGNIFICAT

rózsa remeg lánglevelek

suhognak egy távoli arcban

nyit rád a lét mint gyermekek

ámulsz a júniusi napban

körötted a tér áttetsző üveg

lombja s a formák lakatlan

szőttese bomlik tágul a fény

hol mennyei por kavarog

számtalan út kanyarog

hét álom fala véd mindennapok

tárgyai közt puha pázsit

szőnyegén jár fehérben a fehér

nő teljesedik sugárzik

Hárfa [164.]

Antal Barnabás

TANYA

a surranó lombon a szél

úgy hajlik el irányát vesztve

úgy támad akárha levél

orkán zúdulna rá a kertre

nyárra virágra fenekedve

lassan áttör a szürke por

köpenyén felfeszülő teste

végigsöpör a falakon

a kerítések sovány árnyán

a gazdátlan udvarokon

az ekevas tükrös magányán

az elhagyatott templomon

és összevissza már hiába

és önmagába mintha kés

fúródna a legelső fába

magába fúló küldetés

csak itt és ugyanott az úton

és amott már csak görbület

üres szárnyárny lobog a kúton

a mély kihalt nem ad vizet

a gém fáradt lendület

belemosódik a magányba

átvérző karcsú kövület

iránytű sehováse tájba

kiégett fűkazal lebeg

fények kifosztva és kioltva

már önmaga teremtő pokla

az átok ami élvezet

visszája lett a képzelet

dicsősége se szégyenfoltja

belemerül a hab fodorba

már az ami s ami lehet

úgy őrzi meg a lehelet

szétvert korma akárha lángot

a láng helyett a füsthelyet

a tátongó lyukas világot

lobogtató gyufalángot

már szétrobbanó szárnyködök

amit látatlanul se látott

táguló idő s tér között

kongás visszhangja tér a térben

kezek árnya a tájba leng

a kifordult kép úgy kereng

a porködök fölötti fényben

az út lesikált és hazug

gömbölyűsége testtelen

ablak homálya lett a szem

Hárfa [127-128.]

Antal Barnabás

HÁLÓ

sugárzó rezgés a szél fölött

körülölel a messzeség

lent és fent között

fényhíd emelkedik

e kettős pólus elválaszthatatlan

kifeszül a mélységek felé

s határtalan magasságba fúrja

tekintetét fürkészi elérhetetlen

rejtett tájait a végtelennek

hullámok felettit és alattit

s a lebegés közöttük én vagyok

Hárfa [98.]

Antal Barnabás

AUGUSZTUS

tűző nap rekkenő meleg

szél és virágpor

s aztán tékozló fellegek

vad nyári zápor

zúdul kövekre kertre és

fára bokorra

a kőben mennyi messzeség

s a meggyfa lombja

átlép a kerítésen és

indul suhogva

elhal a harangszóba vész

a kert rigója

fújja még

ne szállj homályra

a szőke táj körötted ég

mint gyertya lángja

Hárfa [70.]

Antal Barnabás

ŐRSÉGEN

fekszem holdsugárban

füvek párnája ágyam

koromba tűzött fények

úsznak a remegések

messzi árnyékok hullnak

vállamra borulnak

levelek betakarnak

bebalzsamoz a harmat

ingem vakító gyolcsa

lobogó irgalomfa

az árvasággal játszik

már hajnalhasadásig

Hárfa [46.]

Antal Barnabás

ETÜD

hajnal hasad a domb mögül

kisfiú baktat könnyedén

köpenye köd arca körül

sugár röpül porzik a fény

csak szívja szívja szótlanul

a hallgatag mezők szavát

partok felett ha elvonul

karcsú remegés illan át

Hárfa [43.]

Antal Barnabás

MADÁRJÁRTA

túllépni mindenen s mindig közöttük

és velük hogy azzá válj akit

keresnek önmagukban mintha földjük

lennél s mint ajkukon az íz

hogy önmagad légy s mind ama másik

hisz oly nagy táv ugyanaz a kép

képmás millió álarcban pompázik

dúsítja itt a lét szövetét

tágul a táj eléd jön a harangláb

felröppen az út előtted ott

jönnek a falvak a lomb birodalmát

átütő távoli városok

hajnalok s verőfényes reggelek

melyeket úgy szerettél hajdan

kacagás könny s egy megriadt gyerek

tekintete mindened veled van

Hárfa [39.]

Antal Barnabás

KAPCSOLAT

míg átragyog a szél

belső tereimen

menny és föld összeér

s elvész a semmiben

már olyan is ahogy

a puha csönd leszáll

könnyű és dallamos

már olyan is a nyár

a lobbanó gyönyör

a hullámok haja

az ének és a fény

lángol az éjszaka

Hárfa [38.]

Antal Barnabás

A GETHSEMANE KERT

ezüstszalag fut a hegy alatt

fülemüleszél szikrapatak

csattog a szárnyas fény lombja

kanyargó ösvény pora

akác s mirtusz kelyhe

szökő szarvas korona kelyhe

távoli csillag kelyhe

szikrakert

sugárzó szellemi nászban

a visszhang röpte

merülő ív sötét folyóból

habzó menny taraján

hullámzó kékség tajtéktolla

siklik az olajfa

csobog a tekintet

könnyezik a kő

Hárfa, 1963 [31.]

Antal Barnabás

KERETBEN

víz te vakítva virágzó

mélység kék fénytöredék

érzed e a cseppben homályló

sejtelmes lét örömét

ballagok s árnyam a hullámon

fölöttünk sirálycsapat

elporlik a szélben a lábnyom

elporlik a párapatak

s szemben a szőlőhegy árnya

dobozról felröppen a rozsda

mint méh száll virágról virágra

erdőt mezőt beporozva

riadalmas e táj itt bolyongsz

és ott is túl a távoli téren

vagy közeli hisz máris e bronz

őriz tükörterében

Hárfa [19.]

Antal Barnabás

ASSISI

Üzenet P. Csontos Oszkárnak

a mély sötét erők felé

kitárom üres tenyerem

madarak között napsütésben

ölelem a megfoghatatlant

Hárfa [15.]

Antal Barnabás

KOPÁR VIDÉK

a partokon hullám lebeg

az alkonyi vetítés képe

egy óriás cserépedénybe

vont szürke vonal a folyó

a füzek lomha árnyékától

a fehérre meszelt falak

mint összetört fekete ábra

fehérbe égetett imája

levélsusogás és a szél

letarolt fű a mezsgye széle

a köveken a messzeség

lehelete leng könnyű pára

ereszkedik az utakra

a hold lámpása megvilágít

háttérben a szétszórt házak

olyan pőrén egyedül állnak

gyönyörű ez a pusztaság

Hárfa [12.]

Antal Barnabás

HÁRFA

gömbölyű parton

a szél

tajtékhegyek páráját

menti

gomolygása fölött lebeg

ködköntösében,

suhogó lombját kibontja

méhdongás mögött

virraszt

álomszélen homloka

puha lobogásban

kupolacsöndben

szigetszegélyen

ül mosolyogva

sugárzó utazás

a szívben

keresztül kasul

csukott ív

illat füstjén

csobogás táncán

átüt

tájait beragyogja

Hárfa [11.]

Antal Barnabás

HIMNUSZ

távol felizzó zsarátnok

leng a színek erdejében

hangok hűvös rejtekén

útnak indul a remény

madarak, lombok, és virágok

szétsugárzó vérkörén

földből forrásból szivárog

lerombol és létrehív

hol mily árnyban éjszakázott

mily tér napja lett a szív

hol parttalan áradása

mélyén hamvadás iram

vájt fülekben pőre csend

geometriája cseng

csattogás suhogás illat

álom csobog és kereng

apró zümmögő zenészek

dicsőítik az erőt

mely létet és mindenséget

fénybe messzeségbe szőtt

Hárfa [5.]

Antal Barnabás

REINCARNATUS

tükrön túli pillanat

a holdsütés jege alatt

s az ismeretlen kapun át

felizzó gyönyörű világ

Az elsüllyedt katedrális [81.]

Antal Barnabás

GALAMBOK

sugarak deszkakerítése

ragyogtak ragyogtak a napban

ragyogtak a fekete gombok

a karmazsinos alkonyatban

Az elsüllyedt katedrális [66.]

Antal Barnabás

NAPTÁNC

fény leng

messzeség virága

szél zeng

hullámpusztaságra

víz reng üresség hiánya

benne partot sose lel

fagyra fagy zúg

villanása

szivárvány hull

ködhajára

száll a tarka virradatba

csönd rózsája jelre jel

Az elsüllyedt katedrális [54.]

Antal Barnabás

TÁJKÉP

befon a kékesszürke márvány

a kakukkfű s a zuhanás

a lengő délibáb határán

a lovak és a levegő

távoli tájak betörése

már hallhatatlan koppanások

üteme s az átragyogások

mélyén az utolsó kapás

a távozók zajába törten

zúg a csalóka fénytükörben

Az elsüllyedt katedrális [58.]

Antal Barnabás

HÁROMSÁG

kezdetben a föld és a menny

kezdetben a por és a csillag

kezdetben az út és a remény

lángralobbanó szalmaszála

Az elsüllyedt katedrális [42.]

Antal Barnabás

ÉBREDÉS

künn a mezőkön játszik a szél

felborzolt füvek éle

vágja a fényt s a pusztaszegély

rádől a mély meredélyre

holt halom árnya harmat ragyog

hajnali lángra s a füstre habok

kúsznak s a tűz remegése

őrzi a tájat s a mély magasán

kicsapnak a karcsú katángok

konda bolyong kolompja magány

kongatja a hajnali lángot

a puszta mező homályba harap

a virradat vörös árka alatt

hajlik a rózsa

Az elsüllyedt ka-

tedrális [16.]

Antal Attila

KAZINCZY UTCA

                 (Sárospatak, hatvanas évek)

Bakra állított Pannónia pöfög

    ereszünk alatt. Rezeg a

porcogófű a kipufogó mögött.

Utolsó ház. Lucernás rétekre fut

    az udvarunk. Messzebb hegyek

várják apánkat. Ki nyit neki kaput?

Kalandígéret fészkel a koranyár

    jázminbokrai közt. Eper

özönnel a kertben s bodobácsbogár.

Meg hagymarakéták. Zöld lángjuk lobog.

    Tenkeskedik a közeli

Botkő… és tévékék este, táncdalok…

Mindez: volt. Van hát, s lesz is. Mind lázasabb

    szél járta a város felől

utcánkat, mely a végtelenbe szaladt.

Agria. 2013. nyár [22.]

Antal Attila

TAVASZELŐ NYÍREGYHÁZÁN

Az utcákon csavargó szelek még

nem ébredtek öntudatra s a

főtér fáinak se volt idejük

letegeződni márciussal

az olvadó hóból pillepalack

tavalyi újság emeli fejét

kabát feszeng mindenkin pedig

a széldzseki is megtenné már

de a külső kerületeken túl

az eszmélő mezők akácosok

megkönnyebbülten nyújtózkodnak

párájukon mint harangszón a

bronzköpenybe vésett vigasztalás

átdereng a gyöngyházfényű ég

Agria. 2012. tavasz [21.]

Antal Attila

A KIS BARACKFA

Kérlek

vigasztald meg

a szélben síró

növendék barackfát

borostyánszín könnyei

végigcsordulnak derekán

kertünk árvája ő

rokontalan testvértelen

rémíti az áprilisi

hűvös-kék űr is

melegítsd meg

leheleteddel

vacogó leveleit

k

é

r

l

e

k

Agria.

2011.

tavasz

[22.]

Antal Adrienn

CSÖND ÖLELT

Orfűn ültem a tó partján,

körbefont a csupa zöld,

szellőn hintázgatott a nád,

csönd ölelt, a puha csönd.

Elszakadt a Nap gyöngysora,

s mind a tóra potyogott,

káprázatos ezüst fénnyel,

a víz tükrén ragyogott.

Mozdulatlan volt e bársony,

moha színű és feszes,

csipkehullám terült rajta,

sejtelmesen oly’ nemes.

Itt-ott gyémánt csillogással

tündökölt az alkonyat,

ültem Orfűn a tó partján

s elrabolt a hangulat.

Verselő antológia, 2011 [28.]

Anóka Eszter

NÉHA KÉKBEN

Néha kékben játszanak a fák,

a csendben felkacag egy-egy virág,

a szépség csupán tündököl.

(Fénye kékre törött,

elfolyott a fű között,

cseppje csillagokra ül.

Vágy mélyéből, tó felett

barlanghangja fölremeg,

megizzasztja az eget,

mely mögött a nincs nem ég,

éjjel van, a nap elég

soká sütött, aluszik,

földből holdleány iszik.

Kékholdleány kéklő föld kék vizéből,

sápadt sugár tündöklik zöld öléből.

Nincs nyugalom, a holdleány

nem állhat senki oldalán.)

Üzenet [17.]

Anna Mária

KÖSZÖNÖM

Figyelmed sugárzásában

a százszorszépek útra kelnek,

kifordított szirmaikkal a változásról

énekelnek.

Köszönöm, hogy megszólítottál,

köszönöm, hogy megtartottál,

köszönöm, hogy lombosodó hűségeddel

gyógyítottál.

Figyelmem szelíd köntösébe burkolom

serdülő álmod,

köszönöm, hogy nekem ajánlod

                            kamasz báját,

                            mutáló hangját,

                            szikrázó mindent akarását.

A semmi hídja előtt álltunk,

pedig csak egymásra vártunk.

A várakozás kilincsei [107.]

Anna Mária

NAPONTA ISMÉTLŐDŐ SZÓLÍTÁS

Virágbaborult mondatokkal kereslek,

méhek táncát rajzolom eléd.

                                               Szeretlek.

Feléd fordulnak a gyökerek,

Hozzád sietnek az elfelejtett ösvények,

Téged várnak az elhagyott templomok.

                                           Nem, nem imádlak.

Puha mozdulatokkal körbezárlak.

Neked ajándékozom minden ingó és ingatlan

vagyonom,

                  figyelmes kérdéseim szalmakazlát,

                  együttérző játékaimat,

                  a rigó röptét,

                  a szélben elnyujtózó dallamot,

                  az átváltozás megujító kelyhét,

                  a várakozás három napját,

                  bebalzsamozott testem csodáját,

                                             Ujjászületését.

A várakozás kilincsei [106.]

Anna Mária

VETKŐZNI KEZDENEK AZ ÉVEK

Megnyílik az út visszafelé,

Vetkőzni kezdenek az évek,

Mint szeretők a legforróbb tavaszban.

Fény játszik a porban,

Mezítláb fut a réten,

Elfekszik az égen,

Felhőszínü szekéren.

Meleg föld tenyeremben,

Együgyű öröm bennem

a csend,

a nap,

a föld,

a fű,

kívül, belül az egyszerű.

A társderű harmóniája átkarol,

Magához emel, leterít,

Ezer szikrázó fényt szakít

vérbe,

bőrbe,

izomba,

csontba,

csillagokból szőtt neuronokba.

Átemel a közös titokba,

Feltépi magát az egész.

A várakozás kilincsei [55-56.]