Keresés

Áprily Lajos

 

 

NAPLEMENTE

 

Ne menj tovább. Hull már a harmat,

fejünk felett a végtelen kék;

lent zúg a víz és sír a fecske:

várjuk meg itt a naplementét.

 

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,

míg én a fejemet lehajtom.

Két mozdulatlan kőszoborra,

így hulljon ránk a nyári alkony.

 

A vándor lent a sziklavölgyben

megérzi tán, mily bús, milyen szép:

két ifjú fent a sziklaélen,

ki várja már a naplementét.

 

 

Megnőtt a csend, (1921) [63.]

Áprily Lajos

 

 

KISVÁROS

 

Szeszélyes rajzu szőnyeg:

ódon tető-sorok.

Felettük őrködő hegy,

az Őrhegy mosolyog.

 

Az esztendők ivelnek,

a vén idő forog.

Redős Őr-Gullivernek

az arca mosolyog.

 

Ha rajta langyos éjjel

szerelmes imbolyog,

ezer virág-szemével

az Őrhegy mosolyog.

 

Ha napsugár cikázik,

ha zivatar morog,

ha sárga földje ázik,

a hegy csak mosolyog.

 

Ha bíbor homlokáról

a szőlővér csorog

s elfogja könnyü mámor,

az Őrhegy mosolyog.

 

Ha összebújva fáznak

lent nyüzsgő kis bolyok,

a vén hegy csak pipázgat

s fehéren mosolyog.

 

Ha kis kemény vaságyban

a kisdiák zokog,

magához inti lágyan

s szemébe mosolyog.

 

S ha törpe öndicséret

lent himnuszába fog,

ajkán szatíra ébred

s az Őrhegy mosolyog.

 

Időtelen tövében

történt különb dolog:

valaki ott merészen

ősökről álmodott.

 

S az Óperenciákra

el innen ment gyalog –

a hegy hiába várja,

de büszkén mosolyog.

 

S ha emberkék pörölnek,

ha gőg, harag dohog:

ott fent a néma Őrnek

lakói boldogok.

 

Hol rejt a fák homálya

sok néma oszlopot,

a föld-karját kitárja

és vár. És mosolyog.

 

 

Megnőtt a csend,

Nagyenyed, (1921)

[47-48.]

Áprily Lajos

 

 

A TANYA

 

Beteg fiacskámnak mesélem

 

Búcsúzva már a dombra száll a nap,

a házak esti fényben állanak.

 

Kapu kitárul, hangos pásztorok

piros arcáról izzadság csorog.

 

Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen

ember meg állat álom öbliben.

 

A színfedélen varju szundikál,

a hold reá arany ködöt szitál…

 

És hirtelen – csalódás? látomány?

halk reszketés fut át a kis tanyán.

 

És csöndesen megindul felfele,

a jegenyefa lesz a tengelye,

 

s remegni kezd, zengő csudát zenél

hétezerhétszázhetvenhét levél.

 

És ami nappal józan és sivár,

mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

 

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,

ott alszik benne Csipkerózsika.

 

A vén magtár ma tündér-táncterem,

a kert arany gyümölcsöket terem.

 

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,

kuruttyolnak a békahercegek.

 

Palánk tövéből égre nő a bab

és Póli néni seprűnyélre kap.

 

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,

begyógyul minden ostorvert sebe,

 

s száguld a pásztor, a kis Lucián,

Maros vizén – az Óperencián…

 

Az ősi várban kedves mesenép

így éli mókás tündér-életét.

 

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik

holdfényes éjszakákon hajnalig.

 

De hogyha földereng a szürke fény

és elbődül az első kis tehén,

 

a forgó kastély is döbbenve áll

s tündéri népe messze visszaszáll.

 

És szürke ember, állat szerteszét

megkezdi újra szürke életét.

 

 

Megnőtt a csend, (1921) [42-43.]

Áprily Lajos

 

 

ŐSZ

 

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodozó Chopint.

 

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

 

 

Megnőtt a csend, (1921) [41.]

Áprily Lajos

 

 

A RÍM

 

Hazája álom és titok,

szem-nem-legelte pázsitok.

 

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kisér, kisér.

 

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelybe új csengés szakad.

 

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

 

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

 

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

 

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

 

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

 

Nem ás, nem ont és nem kering –

csak ring s a lelkem benne ring.

 

 

Megnőtt a csend, (1921) [27-28.]

Áprily Lajos

 

 

EMBEREK

 

Közöttünk járnak – jól ismerheted –

büszkén, fennkölten, mint az istenek,

kikkel különben gyakran értekeznek;

téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.

De ezt nekik meg kell bocsátanod,

mást szomjaznak, a fényontó napot;

szemük kibírja nem káprázva, bátran –

és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

 

S közöttünk járnak – hátha ismered? –

szelíd, csöndben merengő emberek.

Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn

a porba néznek önfeledt-merőn.

A hangjuk halk, a léptük ingatag,

megannyi félszeg, álmodó alak,

szemük csak rejtve, néha-néha lobban –

s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

 

 

Megnőtt a csend, Kolozsvár, 1908 [548.]

Áprily Lajos

 

 

MÁRCIUS

 

Álltam tavaszsugáros ég alatt,

Kelő vetések zöldje tarkitotta

Az új életre ébredő vidéket;

Fejem fölött egyhangú károgással

Gyors szárnyalású varjúhad repült

Észak felé.

                  Az erdő hallgatott.

A természetnek nem volt bája még,

De már a mennybolt fényes tükörében

Halvány mosollyal nézdelé magát,

Mint rózsatestét a gyermekleány.

 

Álltam tavaszsugáros ég alatt.

A szívem mélyén halk zsongás fakadt

– mint nyári éjen nyárfalomb között –,

A hosszú téli éjszakák ködétől

Fakult lelkemmel átéreztem újra

A megváltó, dicső megújhodást.

S már-már kinyílt az ajkam, hogy kiáltsam

Ujjongó szívből: Üdvözlégy tavasz!

 

Ekkor az ifjú, zöldelő vetésből

Pacsirta szállt a fényes ég felé.

Dalolt, dalolt. S amint emelkedett,

Szemmel követtem versenytársamat.

És nem lehettem féltékeny reá:

Úgy éreztem, szivemből száll a dal,

Hálát rebegni a kelő tavasznak,

Amely az alvó nagy természetet

Sziven csókolta s új életre hívta.

És megcsókolta fáradt lelkemet,

Hogy érezzem parányiságomat,

És rügyben, szellőben, sugárban

Rajongva újra megcsodálhatom

Az istenség örök, dicső hatalmát.

 

Az út mellett szántóvető paraszt

Hajtotta, verte fáradt ökreit

S vadúl káromkodott.

 

 

Áprily Lajos összes ver-

sei, 1908 [451-452.]

Apor Elemér

 

 

A BÜKK CSAVARGÓ ÚTJAIN

 

A Bükk csavargó útjain csavargunk

és elheverünk, hol int a Heregrét.

Köddé vált mögöttünk a város

és felszimatolunk

az ünnepi csendbe.

Jóság és tisztaság

seperte itt a fűvet,

olyan alattunk, mint

gyermeki bölcsők

puha gyolcsa.

Átmos bennünket az illat

az erdők mély lélekzete

emberek bántását, sebeinket

görgetik égi szappangomolyok.

Vékony szalonnát tűzünk

bicska hegyére

vastag örömmel,

tücsöknek, bogárnak bemutatkozunk

teleszedjük napfénnyel

tenyerünket.

S ha megtérünk este szobánkba

és egymásra nézünk

beszédünk széljárta szó

csókunk madárlátta csók

 

 

Végeknek tüköri [293.]

Apor Elemér

 

 

SZÜRET (részlet)

 

Ó, csupa fütty a hegyoldal,

harsan a fény, mint a kürt,

játszik a szájon a bordal,

hull a vederbe a fürt.

Buggyan a kedv, meg a szőlő,

pára és illat igéz,

lánykacagás ez a dűlő,

belseje tűz, íze méz.

 

Vérvörös ajk e gerezd itt,

ég, aki benne harap,

tépd a fogaddal emezt itt,

hűsítőn csordul a hab.

Feltűnik lassan a gazda,

ballag a fénybe tovább,

gyűlik a völgyben a haszna:

telve az aljban a kád.

 

Elhunyorít, tova méláz:

dús aratása mit ér,

tárva a távoli présház,

víg szekeren oda tér.

Pince komor fala őrzi

mustját, míg cukra kiforr,

kedvét majd fennre tetézi

bő poharakban a bor.

 

-----------------------------------

 

 

Végeknek tüköri [291.]

Apor Elemér

 

 

ÉPÜL A VÁROS

 

Épül a város

roppant vállaikat

magasba emelve

büszkén megállnak a házak

    Új törvény kőtáblái ezek

    ahogy felmagasodnak a tájban

    Olvasni fölfele kell

    s kell is olvasni vidáman.

    Rajtuk írva vagyon

    acél és cement

    a megkötött beton

    kemény szövege,

    szándék és tett kemény szövege:

    Így kell dolgozni a népnek

    mely új házat és új hazát akar

Nincs már vaksi kis ablak

esti sötétbe hunyorgó

nincs már szürke penész,

salétrom mérgező foltja,

átok, szidalom mérge beszédben.

Széles nyílások tüdején

árad a friss levegő,

fürdik a napban az emberi szó is.

 

S ha ki fölmegy fokára

tíz, húsz emeletnek

mind övé, amit onnan lát

nézhet távoli táblát

búzáját borzolja a szél

dombon a szőlleje érik

tárnáiban gép dübörög.

Nézheti fürge gyermekeit

játszanak sárga homokban,

nézheti élete párját

szelíden duzzadozik

kisdeddel szive alatt

 

    Így érdemes élni

    nem tompa igában

    de tettben, tiszta igében

    így kél magasabbra a homlok

    melegebb üteműre a szív

 

Új élet bizony ez

új törvény született:

mindenki mindenkiért

s hallja, ki hallani tudja:

e törvényt tartani kell

mert míg tartja a nép,

a város meg nem inoghat.

 

                                Igézés

             Dajkáld völgy eme várost

             dombok öleljétek

             süsd nap, hold te vigyázd

             pattogó csillagok koszorúja

             szikrázzon árnya fölött.

             Legyen boldogság, béke hazája

             örökké.

 

 

Végeknek tü-

köri [289-290.]

Apor Elemér

 

 

FELHŐS NOVEMBERI ÉNEK

 

Száll a holdra őszi pára

lenge pára, mint a fátyol

messze úszik langy uszálya

fenn a fényen átvilágol.

Őszi ködben őszi csengés

oly fáradtan hallom hangod,

halk sóhaj és bús esengés,

így szólnak hervadt harangok.

 

Hű szemedben hűvös árnyék

szép erőnk már meg nem éled,

hűtelen és fürge nyájként

ifjúságunk szerteszéledt

ó bozótban, régi réten

hol arany fű szára hajlik

át az őszi messzeségen

csak a csengetyűje hallik.

 

Járunk itt, az őszi tájon,

könny fakad föl, mint a forrás

felhőt, holdat kérded fájón:

hová viszen e bolyongás?

Nem felelnek, én se, ők sem,

ne is kérdezd oly esengve,

fogd a kezem jó erősen

s csendbe légy csak, csendbe, csendbe.

 

 

Pont a semmi falán [90.]

Apor Elemér

 

 

ÉNEK A MATYÓ MEZŐRŐL

 

Kiss Gyulának

 

Én nem tudom, ki volt az első

ki nyílt szemű, szép sejtelemmel,

parázs hevű, forró selyemmel

felszította a tulipán szívét.

Talán, mert semmi rétje nem volt,

fonállal írt virágos rétet,

bús életére hímes éket,

s ráborította a mezők színét.

 

Vagy nem tudván titkát betűnek,

magányos asszony annak küldte,

ki summás sorsát messze tűrte:

urának küldte levél helyett?

Én nem tudom, valahogy így volt,

így indult el a dús virágzás,

mint ki tavasszal ifjú fát ráz

és szirmát szórja a föld felett.

 

Aki elkezdte, régen porlad,

de a szép, ami belőle termett,

mint a fény és dal, egyre terjed,

vágyat és kedvet szinezőn,

felszállt, ím a kövesdi tájról

s mint mesében tündérek kertje,

millió öltésben hullámzik szerte

ez a tündöklő matyó mező.

 

 

Pont a semmi falán, 1988 [64.]

Apor Elemér

 

 

EGY ALVÓ MUNKÁS FELETT

 

Aludj alvó fogságodban,

szabaduljál rabságodban,

gyönyörködjél nagyságodban,

kit nem láttál vakságodban.

 

Tenger vízből egy csepp lettél,

álmod által kivétettél

s egy cseppként most nagyobb lettél,

mint a víz, miből vétettél.

 

E világra végzet rontott,

rád éhséget, fagyot ontott,

rongyaidból zászlót bontott,

tenyeredbe fegyvert mondott.

 

Álmodjál most ékességet

búban, bűnben végességet,

jó kenyérből édességet,

ébredésig békességet.

 

 

Uj magyar museum, 1942 [257.]

Apáti Miklós

 

 

OTT

 

Most beköltözöm a szemeidbe, most

látom:

huszonöt éve már szemedben élek,

tízévesen én már megálmodtalak.

 

Most beköltözöm a szemeidbe, most

látom:

ott szép vagyok, – ha szenvedő, ha boldog

ha éneddé válok, ha te én leszel.

 

Most beköltözöm szemeidbe, most

látom:

száraz erdőt, – a mindenséged éget.

Élek, mert tudok érted hamuhodni.

 

Most beköltözöm a szemeidbe, most

látom:

ki sem sírhatnál magadból, a Himnuszt

hallgatva se sírj, hogy magyarok vagyunk.

 

Most beköltözöm a szemeidbe, most

látom:

csak sorsunk volt kegyes, nem te, és nem én.

Jó vállalni, hogy embernyiek vagyunk.

 

 

Látóhatár. 1979. október [54.] Élet és

irodalom, 1979. augusztus 25. [14.]

Apáti Miklós

 

 

A NAPKORONGHOZ, MÍG VÖRÖS LESZ (ÉS ADY ENDRÉHEZ)

 

Nézd a Napot, hogy múlik velem.

Ragyogunk pedig.

Ússzunk utána, ússzunk belé,

ringatózzunk e baljós tavaszon,

 

mondanám, de véren és aranyon

egy emlék aranylik át

egy régi havon.

 

„Szeressünk örökké élni.

Szeressünk nagyon.”

 

„De jusson időnk gyermeki szóra,

mondhassuk újra a Napnak,

a bújj-bújj-zöld ágnak,

a zöld leveleknek:

 

azokat kínozzuk, akik szeretnek.”

 

„Maradj meg, egyetlen egynek.”

 

Úsznak bennem az aranyló csöndek.

Jó lennék talán én is öröknek.

 

Fog csikorog, ajtó nyikordul,

tanulok beszélni napfényben holdul.

Dől ide minden, székembe roskaszt.

Akkor szeretlek, ha tisztára mosdatsz,

ha hagyod, hogy lehessek jókedvű bohóca

jelennek, múltnak, ha morc napomra nem sújtsz.

 

Ha sütsz bennem is, ha lángokra nem gyújtsz.

 

Ha Napom leszel, ha megnyugszol abban,

hogy fordul a Föld minden pillanatban,

ha eltűnésed esteként aranylik, hogy

ha felkelsz, ruganyos, piros labda lehess.

 

Ha zeniten vagy, ha meredek

hozzám az út, akkor se félsz

fogjon el, de a dolog:

 

hogy nélküled a ló, a szarvas, a medve

hiába dobog, patája, mancsa leroskad,

szénája mézíze nélküled elillong,

el, a végtelenbe,

s ha nincs mit, hiába enne.

 

És ama emlék is ama havon:

helyére kerülhet most itt, a napon,

oldalam, szívem dobogja ki,

hogy járt a hóban, járt valaki,

akit már rég, s ha rég is, ugyanúgy.

Eláll már nélkülem,

és megigazul,

hogy éggé elszálló

madárrá hittem,

 

de nem ő volt, mert én sem voltam

az Isten.

 

Tudatom – egyre lejjebb jár a Nap.

Tudatom – jobb volna lenned.

Tudatom – ringat, élővé altat a

visszfény amint felfele kaptat,

hogy virágot virágzik, füvet zöldül,

hogy rügyekben bomlik csak ki a dallam.

Tudatom veled egyszerűen is:

megint tavasz van.

 

De ama emlék, ama havon,

mégis ideszáll ama havon,

ideszáll mégis, el nem olvad.

 

Jobb volna lenni, lenni jobbnak.

 

Saját rügyeim, saját fáim,

saját semmim soha nem lesz.

Boldog, ki ajándékozik.

 

Azoké leszek végleg, akik

nem-létemre is

visszaemlékeznek.

 

Létemre fehér virágot helyeznek,

melldombom időben meglocsolják,

gyomlálnak, hogy élők legyenek

rajta a rózsák.

 

És szabad az ország.

 

Csöndesen topogjanak körbe,

gondolják maguk élőnek egészen,

nézzék el, hogy most is felettük,

– igaz, Ady úrral –

úszom az égen.

 

Igen, a Naphoz. Igen, a lebukóhoz.

Kezdek lenni már. Jó a gonoszhoz,

rab a szabadsághoz, még tizenöt centi.

Később majd kilobban: ennyi volt, ennyi.

Aztán az este! Köhögni fogok, benn a sötétben,

végigálmodom újra repülésem,

hogy nem voltam valaki, hogy újra

kiderülhet: röptöm egyetlen ívű,

nincs kitanulva,

hogy még az is jó:

köhögésembe, éjembe hullok,

 

hogy vagyok, hogy múlok.

 

Hogy minden a munka,

a karcsú, szép fegyelem.

 

Hogy nincs már meg Napunk.

Hogy alszik, helyemen:

 

a máslétben, mely innen

már maga a nemlét.

Ám tudom, reggelre olyan Vörösség

ráz föl, hogy meglétem beledobban,

 

s tudok majd nem lenni

jobban, jobban.

 

Létünkre megint jut virág.

Csöndességünknek orgonák.

Hitünknek múlt, múltunknak emlék,

mint ama havon is, hány éve, nemrég –

 

Azok lehessünk, amik szeretnénk.

 

 

Látóhatár. 1977. augusztus [7-10.]

Életünk, 1977. 2. sz. [99-102.]

Apáti Miklós

 

 

A SZERELEM

 

kilátóból nézett hajnali napfelkelte

örökös kitekintés, – falusi utcák reggeli

söprögetése, kútban tátongó vödrök

tétovasága, kongva koppanó káva,

kiömlött víz ijedt menekülése,

házfaltól házfalig konduló harangszó,

lábadhoz térdeplő magány,

kettős alázat.

 

 

Ajánlott külde-

mény [49.]

Apáti Miklós

 

 

PARASZTHÁZ

 

falán a fehér fény lakik

mellette kút lenn két köböl víz

fénye felszáll néhanap

vödörbe gyűjtik visszaöntik

  

forrást eszik a kút vize

forrás lakik a kút hasában

a forrás messze születik

hegyek barlangos ágyékában

 

a hegy a hegy az távolabb van

parazsat terem szép gerince

szórt szénája illog halkan

 

a narancsszínű háztetőre

a vörös Nap is csak visszanéz

int hogy majd egyszer mindörökre

 

 

Szép versek, 1973 [11-12.]

Apáti Miklós

 

 

ÁPRILIS

 

Készül a nyár. Esőcseppek

fonódnak rá a gyenge fákra.

Feszengve nézlek, mint a gyermek

a cukroktól édes, teli tálra.

Elfelejtlek és észreveszlek,

ízességed befonja álmom.

Már semmit se kérek, csak engedj

tünődni életen, halálon.

 

 

Vándorút, (1972) [12.]

Apáti Miklós

 

 

KÖTÖZNEK VIRÁGOK

 

Kötöznek virágok

hegyek vonulása

elkisér virágok

május virulása

 

Lehetünk tiszták

bátrak és erősek

kettőnkre bizták

jók leszünk-e hősnek

 

Követlek sehonnan

őrizlek egyre

magányom lekoccan

tócsa üvegre

 

 

Vándorút,

(1972) [11.]

Ányos Pál

 

 

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT

 

Magyarok Asszonya!

Tekints elhagyatott birodalmadra:

Nincs másban oltalmunk,

Csak tebenned bízunk

Mi árva magyaraid:

Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,

Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

 

Angyali koronánk

Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:

E drága kincsünket,

S véle nemzetünket

István néked áldozta:

Most örökségedet, örökségedet,

El akarják vonni tőled, népedet!

 

Ne nézd bűneinket,

Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.

Sok verejtékekkel,

Ah! mennyi vérekkel,

Nedvesültek mezeink:

Őérettek szánj meg, szánj meg bennünket,

Vedd el: mi is néked adjuk szívünket.

 

 

,,Tiszták, hősök, szentek.”,

(1782-1784) [123.]

 

Ányos Pál

 

 

ESDEKLÉS

 

    Csak egy csókot lophatnék le ajakadról,

Vagy egy rózsát gyengén piruló arcádról!

Rabbá tett szép szemed,

Gyönyörü termeted.

A tiszta erkölcs mosolyog személlyedről;

Venus tüzhelye füstölög a szivedről.

 

    Ollyan vagy, mint a tavaszi vidám erdők,

Rózsák illattyával játszó szelek, mezők.

Sziv gyönyörűsége,

Éltem édessége!

Bárcsak isteni személlyed enyim lenne!

S kezed által szerencséssé az ég tenne!

 

 

Ányos Pál válogatott művei, 1782 [106.]

Ányos Pál

 

 

EGY FOHÁSZKODÁS

 

      Már könnyű pacsirta tollas magzatjával,

Fiaival nyőstén pintyőke s kanjával,

Kirepült fészkéből! – lebeg a szellőkön,

Élődik szérűkön, cseveg a mezőkön:

S még jó barát távol nyög jó barátjától,

Távol örömitől, távol hazájától!

Ó, kegyes szerencse! hozd el már nyaramat,

Hogy én is elhagyván magánosságamat,

Repülhessek Buda kedves sziklájára,

Ifjú nyájosságim hív kalibájára.

Ott előbbször versek kegyes istenének

Gyújtom temjényemet, s Múzsák seregének,

Azután barátom dobogó szívére,

Dőlök boldogságom menedékhelyére.

 

 

„Higgy, remélj, szeress!”, 1782 [62.]

Ányos Pál

 

 

AZ ISTENI GONDVISELÉS

 

Hol van olly Istenség, mint Te, ki karoddal

Mindent teremtettél, ’s éltetsz hatalmaddal? –

Tőled függ e’ Világ’ roppantt épűlete,

Tőled e’ kerekség’ minden szegelete;

Istene vagy Széráf’ égő szerelmének,

Istene legkissebb plánta’ gyökerének.

Minden, a’mi lebeg, piheg, gondolkozik,

A’ Te teremtésed, ’s Te-néked áldozik.

Mennyire a’ szellő repűl fuvásával,

’S mennyire a’ nap hat arany súgárával, –

Elérsz végezetid’ örök hatalmával,

’S tetszésed szerént bánsz kezed’ munkájával!

 

   Vétkesen álmadoz Epikúr magában,

Úgy festvén Istenét fényes trónussában,

Mintha nem űgyelne e’ szép kerekségre,

Mellyet semmiségből hozott fényességre;

Mert az a’ Hatalom, mellyet tömjényünkkel

Tisztelünk egében, ’s imádunk szívünkkel,

Mint atya, úgy vígyáz, kedves szülöttyére;

Kegyességgel teként nagy teremtésére. –

Hát talán, ki lelket alkotott testünkben,

’S gondolkodó erőt gyúlasztott eszünkben,

Nem űgyel ő-róla tett itéletinkre?

’S nem néz hálaadó érzékenységinkre?

Hát talán, kit minden állat életével

Magasztal, ’s ditsekszik illy Teremtőjével, –

Nem fog gondolkodni annak tartásáról,

A’ kit elevenné tett semmivoltáról?

O! ha a’ féreg-is érdemlett teremtést,

M’ért nem érdemelne tőle gondviselést?

 

   „Mit? még a’ féreg-is, kit mí megvetéssel

,,Nézünk, ’s megtapodunk gondatlan lépéssel,

„Érdemelné, Egek’ kék boltozattyáról

„Hogy reá tekéntsen Isten trónussáról?

„Nagy tsekélység volna illyen méltóságnak,

„Ki karjainn nyugszik örök boldogságnak!”

 

   Így szóll az emberi kevély vélekedés,

Kit szín tsiklándoztat, ’s múló képzelődés, –

És tsak az érdemes mélly tiszteletére,

A’ mi arany súgárt boríthat szemére!

Oh Te! ki így itélsz okoskodásoddal,

Elhihetd, hogy tsudát tapodsz-meg láboddal! –

Teremts egygy olly férget, ki éllyen ’s érezzen,

Ki éltét szeresse, ’s élelmet szerezzen.

Ha nints annyi erőd? imádd Teremtőjét,

Imádd olly tsudának, mint te vagy, szerzőjét!

’S valld-meg, hogy érdemes az Isten’ gondgyára,

Ki ezt-is teremté Világ’ tsudájára. –

 

   Nézz egy virágokkal béfestett mezőre,

Melly illattyát bízván estvélyi szellőre,

Elődbe repítti, ’s kér, hogy nézz reája, –

Melly kies térsége, ’s melly szép bokrétája!

Valld-meg, nem látod-e minden virágjában

Azt, ki száz-ezerszer szebb magasságában?

Mondd, ki ékesítti ama’ telekeket,

Hol gazdag kalászok lehajttyák fejeket?

’S ki húllattya harmat’ ezüstös tseppjeit,

Hogy itassák búza’ szomjús gyökereit? –

 

   Ott’ egy pataknál ülsz, melly szép tsergésével

Fut a’ virágok köztt kristályos vizével, –

Ketsegtet, ’s szívesen nézed kis habjait,

Szívesen tekénted illatos parttyait; –

Mit gondolsz? hát ennek ki intézte úttyát?

Ki szerzi vizeit? ’s ki tarttya-fenn kúttyát? –

Ím’, látod a’ gondos Természet’ képéből,

Hogy Istenének él gondviseléséből! –

 

   Látsz amott egy terhes felleget meszszéről,

Melly minden fényt elűz az egek’ térjéről;

Előre botsáttya süvöltő szeleit,

’S úgy közelget, szórván pusztíttó tüzeit;

Kárpát’ vad  bértzeit vélnéd formájából,

Vagy Etnát lángokat okádni torkából,

Úgy nyúlik felfelé setét tornyaival,

Megrázván a’ Földet bús morgásaival.

Retteg a’ Természet egész erejében, –

Rettegsz te-is kunyhód’ setét szegletében;

Védelmért sohajtasz; félsz mennyköveitől, –

Félsz az Istenségnek erős kezeitől.

Mint midőn kis madár sziklás rejtekéből

Látván a’ sólyomot repűlni fészkéből,

Elbújik az erdők’ berkes homállyában,

Várván üdvösségét tölgyfa’ adujában.

Nem érzed-e ekkor Teremtőd’ karjait,

Ki száz halál köztt-is fedezi fijait?

’S ámbár fejed felett tsattog mennykövével,

Még-is védelmezni tud kegyességével? –

Tsak hálaadó légy, ’s áldd fényességében

Azt, ki atyád, noha mennydörög egében! –

 

   Mennyünk most Libia’ fövény-hegyeire,

Nézzünk a’ felhőkig nyúló fenyvesire: –

Megláttyuk, hogy’ szalad kis őz rejtekiben,

Hallván az oroszlányt bőgni erdejiben.

M’ért fél? m’ért szalad-el határja’ szélére?

Hogy’ tudgya gyilkossát, ’s m’ért vígyáz éltére?

Nézzünk tovább minden állatok’ nemére,

Melly híven igyekszik mindegygyik végére.

Azok, kik tanyánkban eszik baglyáinkat,

Békességgel hordgyák terhes jármainkat,

Kik pedig még vadan járják határinkat,

Rettegik halállal-töltött puskáinkat.

A’ sas, fellegekig hat repűlésével, –

Féreg pedig porban mászkál kis testével;

A’ méh, eledelét önnön munkájából

Vészi, mellyet készítt tavasz’ virágjából;

A’ karvaly pediglen, hajnal’ hasadtával,

Kirepül az égre, ’s ott lebeg szárnyával;

Vígyáz mindenfelé, hol kapna prédára,

Azutánn, mint villám, letsap a’ pajtára,

Felfüggeszt egy szelíd galambot körmére,...

O! láttam, hogy’ vitte kegyetlen fészkére! –

Mondd-meg, ki taníttya e’ vad állatokat,

Hogy minden ész nélkűl tudhassák tárgygyokat?

Mondod, a’ Természet? – hát ezt ki szerzette?

Nem-de Az, ki ezt-is velek teremtette? –

 

   Úgy van, Mindenható! Te taníttod őket!

Te nőtetsz éltekre zöldellő mezőket! –

Hát én, kit nemessebb kezed’-munkájából

Emberré teremtél agyag’ kovászszából;

Én! kire r’ám tetted titkos petsétedet,

Ruházván lelkemre isteni képedet;

Én ne érdemellyem gondviselésedet,

Ki észszel ’s szabadon imádom nevedet? –

 

   Ott egy virágotska halavány színével

Jelenti, hogy elhal ’s múlik szépségével;

Itt egy szarvas piheg elaggott mellyéből,

’S készítti páráját kifújni testéből: –

Űgyelsz mindegygyikre, ’s intézed végeket,

Intézed enyészni-kezdő életeket, –

Tsak én, kinek lelke halál’ törvénnyétől

Szabad, ’s örökségre repűl-el testétől, –

Legyek elrendelve sors’ vak erejére,

Melly felettem függjön, ’s hányhasson kedvére?

 

   Nem, nem, nagy Teremtőm! gondolsz Te miveddel,

Tekéntesz reám-is atyai szemeddel! –

Még midőn lebegtem a’ bús semmiségben,

Már el volt rendelve a’ nagy Istenségben,

Melly szempillantásban száll rám boldogságom,

’S mellyben fog üldözni boldogtalanságom.

Oh Te, nagy Hatalom! látlak trónusodban,

Látom Világunkat nyúgodni karodban! –

Te vezetted Sándort Perzepol’ várához,

Te vezetted Czézárt Rubikon’ parttyához;

Szomorú Spártának dőlő falaira

Te vontál örökös fátyolt hamvaira.

Így tsinálsz várakat kórós pusztaságból,

’S ismét pusztaságot kevély uraságból.

Látod a’ Jövendő’ setét éjtszakáját,

’S úgy rendeled ember’ szerentse-kotzkáját.

 

   Mindent Te intézsz-el szent akaratoddal,

’S bé-is tellyesíttesz örök hatalmaddal.

 

 

Ányos Pál munkáji, 1780 [7-13.]

Ányos Pál

 

 

KAPITÁNY BARCSAYNAK

 

        Már a tél költözik reszkető fagyával,

Nem fárosztja elhalt földünket súlyával;

S a gyönyörű hajnal piros ajakával

Vidámabb időket igér Titánjával.

 

        A természet mintha hosszas nyögéseit,

Kifujná magából felakadt könnyeit,

Meleg párájával tölti fellegeit,

Melyek ráhullatják kölcsönvett cseppeit.

 

        Bérces hegyeinkről harsogó zajával

Dől az olvadó hó zavaros habjával,

Mely az élő fákat pusztító árjával

Kidönti tövéből, s elviszi magával.

 

        Látnád itt úszkálni madárkák fészkeit,

Gerlicék s rigóknak menedékhelyeit;

Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit,

Egy aszú ágacskán átkozzák vizeit.

 

        Szőlőskertjeinknek gazdag határában

Már gyöngyök fénylenek tőkék bimbójában.

Ezek a jövendő nyár hanyatlásában,

Bőséget igérnek míves sajtójában.

 

        Tiszta patakoknak pázsitos szélében

Az apró viola feléled tövében,

Örül, hogy majd kies tavasz közepében

Bokrétává válhat Kloris szép kezében.

 

        Az erdők készülnek zöld öltözetekkel

Szemeknek tetszeni vidámult szinekkel

Melyeknek leveli játszván Zefirekkel

Sóhajtást képzelnek lassú zergésekkel.

 

        Milyen gyönyörűség fáknak árnyékában

Akkor mulatozni Napéák karjában,

S az ifjú természet kegyes illatjában

Virágokat fonni Fillisnek hajában!

 

        Nem küszködik itten a szív fájdalmával,

Sem a szerencsének mostohaságával,

Csak néha véletlen fohászkodásával,

Elmúlt bús óráit számlálja magával.

 

        Ez az idő szakasz inti sziveinket,

Mely boldogság birta arany ideinket,

Hol még nem szaggatták ekék mezeinket,

S nem fogták járomba szabad ökreinket.

 

        Naponként a gazdag természet kezéből

Vettük élelmünket kegyes kebeléből,

Nem adózott polgár nyomorult csűréből,

S nem nőttek kalászok bús verejtékéből.

 

        A szüntelen tavasz mosolygott egünkön,

A tiszta boldogság lebegett szivünkön;

Nem aratott boglyák állottak szérünkön,

S ingyen készült étkek főttek tűzhelyünkön.

 

        Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk;

Ezer terhek alatt nyög halandóságunk;

Mívelő kézt kíván széles pusztaságunk,

Sóhajtással épül szegény uraságunk.

 

        Nem foly már most a méz fáknak leveléből,

Vagy tej a Dunának sziklás kútfejéből,

Sem lángok magoktól tűzkő rejtekéből,

Munkával verünk ki szikrákat eréből.

 

 

Magyar költők 18. század, Buda,

1780. március 13. [193-194.]

Ányos Pál

 

 

BESSENYEINEK

 

        Mely szomorú árnyék lepi a térséget!

Bágyodt világ festi az egek kékségét.

Egész természetre terjeszt csendességet,

Talán most képezi a volt semmiséget.

 

        Napnyugati szellők nyögve lengedeznek,

Tölgyfáknak lehulló leveli repdeznek.

Kövecseken kristályerek csergedeznek

S az elbódult gályák Fároszhoz eveznek.

 

        Csak ezek láttatnak lenni még életben,

Többi mind lelketlen a nagy természetben.

Ó te szent bölcsesség! vigy be rejtekedben,

Hogy áldjam végzésid ily rendes mívedben!

 

        Feltetted a napot egünk tetejére,

Hogy éltető erőt osszon föld színére;

De ismét elűzöd észak tengerére,

S álmot küldesz világ elbágyadt szemére!

 

        Okoskodj bár Newton a nap forgásáról,

S taszítsd le Ptolomét dicsőség polcáról,

Vedd le a golyóbist Herkules válláról,

Vidd napnyugat felé hajnal csillagáról:

 

        Mit nyertél nagy elméd hánykolódásával?

Csak elmúlik neved London oszlopával!

Tudom, mikor Kháron ragadt sajkájával,

Nem kérdezett, áll-e Phoebus négy lovával? –

 

        Inkább a mulandó jusson hát eszünkbe,

Mert mint a nap tűnik s tündöklik egünkbe,

Úgy mi, kik pihegünk, majd örökségünkbe

Szólíttatunk! s fagyot hagyunk kék testünkbe.

 

        Egy kinyíló rózsa, mely pirosságával

Tündöklik hajnalba gyöngyös ajakával,

Elveszti szépségét minden pompájával,

Mihelyt a bús éjjel int ón pálcájával!

 

        Egy lugos óhajtja tavasz melegségét,

Hogy kinyílt bimbói növeljék szépségét,

Alig mutathatja árnyékos zöldségét,

Pusztulnak ágai s vesztik ékességét!

 

        Hát ha a nemzetek tekéntünk sorsára,

Miként telepedtek dicsőség karjára?

Miként uralkodtak világ csudájára,

S miként estek ismét a község sorjára?

 

        Bölcs s vitéz Athénás – hol vannak hamvai

S koporsó kövekből épített falai?

Talán most szántóknak nyögnek ott vasai,

Hol büszkén állottak gazdag kastélyai!

 

        Halhatatlan Spárta Likurgus lelkével,

Mennyit nem tündöklött okos törvényével?

De eltűnt nagysága fényes erejével,

S most csak volt szépségét jegyezi nevével!

 

        Már az éjfélt hallom szólni érc-szavával.

Nyugodj írótollam természet álmával;

Mit ügyelsz múlandó világ folyásával,

Mit meg nem változtatsz ezer lant hangjával.

 

 

Magyar költők 18. század, Buda,

1779. március 30. [189-191.]

Ányos Pál

 

 

A’ LENYÚGOVÓ NAPHOZ

 

Már Fébus’, eljárván földünk’ kerekségét,

Éjszaki tengerbe márttya fényességét!

Bádgyadtt súgárokkal festi a’ Világot,

Mert már kerek sarkán félig által-hágott.

A’ távúl-kékellő hegyek füstölögnek,

A’ patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek,

Minthogy tsillapodik a’ Világ’ lármája,

Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.

Az izzadó munkás viszsza-tér mivéről,

Tsekély eledelét eszi tűzhelyéről;

A’ szomjús tsetsemő tsügg mellyénn annyának,

’S kapálódzva örűl kis vatsorájának.

Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,

’S közli búját haza-ereglő nyájával;

Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,

’S bőgő seregével siet tanyájára. –

Az egész természet készűl tsendességre;

Tsak szívünk intetik elmés ébredttségre!

Melly hasznos gondolat jő itt elméinkbe,

Millyen szent irtózás zsibog ereinkbe’,

Ha jól megfontollyuk a’ nap’ elenyésztét,

Melly olly gyorsan éri fényessége’ vesztét!

   Ebből végy, oh Ember! példát életedről,

Ez int hathatósan múlandó végedről.

Mert melly nap eltünik, többet nem villágítt;

Fonnyadtt virágotska réteket nem sárgítt;

Az elfolytt patakok már viszsza nem térnek,

Vén ’s kiszáradtt tölgyfák nyárt soha nem érnek:

Úgy, ha elaluszik életünk’ világja,

Többet fel nem derűl, – – mert a’ sír elzárja!

 

 

Ányos Pál munkáji, 1778 [60-61.]

Antalfy István

 

 

ZÚZMARÁS TÉLI KERT

 

Ma reggel megleptem a kertet.

(Az idő sem volt mostoha),

bár kemény hideg, napsütötte,

és minden: csupa zúzmara.

 

Valóban olyan volt a kis kert,

mint kit valaki meglepett.

Néztek rám mered-mozdulatlan

a fák, elfeledve a szerepet.

 

De aztán, mintha megriadva,

hogy megzavartam e csodát,

szél támadt, riasztotta őket,

s úgy száguldott a kerten át.

 

Megrázkódtak zúzmarás ágak,

megrázkódtak a nagy fenyők,

rám porzott a gyémánt porából,

s meghajoltam e kép előtt.

 

 

Szárnyak és hullámok 7.

Antalfy István

 

 

TUDOD-E MÉG?

 

Tudod-e még a Miatyánkot?

Mondod-e reggel, estelen?

Megbocsátsz-e annak, ki bántott,

mondod-e: Uram, légy velem!

 

Megköszönöd-e napi étked,

az áldott, szentelt kenyeret?

Gondolsz-e rá, mit illik kérned?

Van-e még benned szeretet?

 

Vagyis: tudod-e úgy szeretni

ellenséged, mint tenmagad?

Próbálod-e útján követni

kereszthordozó Uradat?

 

Kérdem, kérdezem: bűneidnek

megbánni tudod-e sorát?

Hiszed-e, amik még követnek,

a meg nem érthető csodát?

 

Nem téged kérdezlek, barátom!

Csak hangosan gondolkodom.

Magamat vallatom, s belátom

ezek kísérnek utamon.

 

Önmagamat kérdezem. Élek.

Köröttem tombol a világ.

S hiába futok, utolérnek

naponta új és új csodák.

 

 

Szárnyak és hullámok [7.]

Antalfy István

 

 

HA RÓLAD ÍROK

 

Ha Rólad írok, elszorul szívem.

Milyen szavak illetnek Téged,

Te jelented számomra a jelent,

a közelt és a messzeséget.

 

Ha Neked írok, úgy fáj valami,

és boldog-szomorúság tölt el,

miért ez érzés, talán nem tudom,

(Mit kezdjek egy törött tükörrel?)

 

(E tükör nem mutatja a valót,

valami más, idegen arcot:

töredezett arc, idegen világ

és látomásszerű kudarcok.)

 

Rólad írok, s homályosul szemem.

Tollamból más szavak születnek,

nem azok, miket írnom kellene,

s nem úgy, ahogy Téged szeretlek.

 

 

Szárnyak és hullámok [7.]

Antal Barnabás

 

 

KÖRJÁRÁS DÍCSÉRETE

 

körkörös idő álom szerelem

illusztrációk jelek végtelen

vallomása hol csukódik a szem

nyílik a lélek káprázat varázs

hol tükrök mélyén felizzó parázs

fény és titok örök kiáradás

illat ütem képzet láz fáradás

sosem lázadás örök lobogás

a kettős én közötti suttogás

remény sejtelem tárt szárnysuhogás

a táguló tér színes szőttese

gyönyörű ezoterikus mese

éjt és napot teremtő metafora

álmodj tovább mély titokzatos rózsa

 

 

Hárfa [166.]