Keresés

Áprily Lajos

SZÉLCSEND

A fényes égen sűrűn áll a sok

selyem felhőcske. Szőke vánkosok.

Egy pihegő szellő-raj arra száll

s pufók arcát ráhajtva, szundikál.

Megnőtt a csend, (1957) [255.]

Áprily Lajos

LASSÚ SZÁRNYON

Uram, a két szárnyam nehéz,

hozzád emelkedni ma nem mer.

Ne bilincselj meg és ne bánts

nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek

énekre béna, hitre gyáva.

Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,

mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos

lakomáján mindig ne késsem.

Kapudtól ne térítsen el

utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett

meredekedet bízva járjam,

sziklafalon hajnalmadár,

örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék

sugaradban vagy sűrü hóban,

sohasem látott arcodat

láthassam egyszer, zuhanóban.

Megnőtt a csend, (1939) [219.]

Áprily Lajos

ÍGY KELLETT VOLNA

Így kellett volna: meg-megállni,

virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,

mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,

erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,

sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,

s dalolni, mindig csak dalolni…

Jaj, örömet ritkán fogantam,

ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,

íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,

dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,

feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,

királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,

szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,

a fényességes nagykapun

sötéten fogok átrohanni.

Megnőtt a csend,

(1939) [213-214.]

Áprily Lajos

A LÁTHATATLAN ÍRÁS

Hull künn a köd

s a színeket kioltja.

Csak egy marad:

a kúpos erdő kék-fekete foltja.

Ülök magam

tompán a téli ködben,

s zord vonalad

az erdőn túl ma is szemembe döbben.

Most messze vagy:

különös, más planéta.

Vallok neked,

mint régi és divatja-múlt poéta.

Az erdőn túl,

valaha így neveztek –

A köd mögött

akkor is így idéztek és kerestek?

Én a neved

mindig halkabban ejtem,

elhallgatom

s tán nemsokára tengerszembe rejtem.

Pedig tudom:

te vagy a Hang, a Hívás,

szívó Delej

s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.

Elhullhatok,

eltép a hűtelenség:

homlokodon

egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.

Te megmaradsz:

morajos szikla-ország,

történelem,

lelkemen-túli, zord kívülvalóság.

S mégis: velem

egy-test vagy, mint a titkom.

Nincs messzeség,

nincs vád, mely életemtől elszakítson.

Más benned él,

foghat, taposhat, únhat.

Kút vagy nekem

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.

Patakjaid

bennem el nem apadnak,

mélységeid

mélységeimben kinccsel felfakadnak.

Vadméheid

a rétemen toroznak,

havasaid

nárciszaim csokrában illatoznak.

Ösvényeid

a két talpamban élnek,

harangjaid

hajnal körül a tornyomban zenélnek.

Fellegeid

az én tetőmre szállnak,

viharaid

az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,

nem tudom: ritka csendem

benned van-é,

vagy künn, a benned alvó rengetegben?

S a nagy moraj,

nem tudom, hegycsuszamlás?

Fellegrobaj?

Fadöntés? Lélekomlás?

Megnőtt a csend,

(1939) [197-199.]

Áprily Lajos

BIZTATÓ VERS MAGÁNYOSSÁGTÓL IRTÓZÓ LÉLEKNEK

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj –

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelíd

vers-lelkek, viharos

vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő:

maholnap aszu ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásnak nem elég –

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estébe hull a nap.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis – ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

Megnőtt a csend,

(1939) [193-194.]

Áprily Lajos

AZ ÉN CSODÁM

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.

Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:

Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

Levenném melledről a sziklasúlyt,

mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,

s gyötört szemedből megszöknék a rém.

Takarodnának gondok és romok,

menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett

maga-mélyébe szédült lelkedet.

Csodatevésem sűrü delejét

pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,

fejed a Nap felé fordítanám,

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe –

S én visszahullnék ember-életembe.

Megnőtt a csend, 1939. február [451-452.]

Áprily Lajos

RÖNK A TISZÁN

Alföld. Rohan a gép velem.

Zöld és virágos végtelen.

Torony. Túl rajta: tóvidék.

Őrház körül arany csibék.

Most faluvég. Pár puszta sír.

Most nyáj. Mocsári gólyahír.

A sás közt karcsú gólya lép:

verőfényes Petőfi-kép.

Tört szárnyú, furcsa szélmalom.

Négy csorba házfal. Csárdarom?

Kertek közül egy ér kivág.

Barackvirág. Barackvirág.

Most: vízben álló fűzberek.

Villámló varjú-hadsereg.

A gazban ársodorta szán.

Most: – egy tutajrönk a Tiszán.

Csak nézem és a lomha test

a fényes ködben élni kezd.

Most karja támad, társa nő.

Már tíz fenyő, már száz fenyő.

A törpe síkon nő tovább,

hatalmas, büszke délibáb.

Sötéten égig fellebeg:

bozontos fenyves-rengeteg.

Megnőtt a csend,

(1934) [178-179.]

Áprily Lajos

AZ ÚT

Jöttem az erdőszél felől,

magamban, dallal, messziről.

Friss volt a rét, alig-napos,

lábam bokáig harmatos.

A sűrűség s a rejtelem

remete-csendje jött velem.

Ámultam malmon, várakon,

harangszó-hangú falvakon.

Álltam tetőkön és romon,

jártam virágon s vér-nyomon.

S kérdeztem: Kosbor, liliom,

messze van-e még a sirom?

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,

mért van, hogy mégis ölni kell?

És a tetőről szállt szavam:

Az ember csúcsa merre van?

Jöttem az erdőszél felől.

Hoztam a lelkem messziről.

Utam és dalom elakadt:

sorompót értem, gyárakat.

Jaj, erdő nélkül nincs titok –

A város zúg. Én hallgatok.

Nem dalolok, nem kérdezek,

csak néma, nagy gyerek leszek.

Az arcomon szelíd derű.

És a halálom egyszerű.

Megnőtt a csend,

(1934) [171-172.]

Áprily Lajos

RITKUL A HOSSZÚ MÁLYVASOR

Ritkul a hosszú mályvasor,

az ághegyekre fecske gyűl,

fázósan megborzong a kert,

megyünk, itt marad egyedül.

A napraforgón cinke csüng,

a bokrokon vörös bogyók,

rozsdállanak lapos kövön

a kővel zúzott mogyorók.

Az erdőn sír a fásszekér,

a Hajtásvölgyben köd terem,

a lelkemnek villáma nincs,

a felhő mennydörgéstelen.

A dombon ázott eb vonít,

a tölgyfalombot szél veri,

alatta fűvek lengenek,

az este germán, wertheri.

A felleg már a fákra dűl,

zápor alatt sóhajt a ház,

vihar-lovon kizúg az ősz

s a völgyön végig-harsonáz.

Megnőtt a csend,

(1934) [169-170.]

Áprily Lajos

PILLANAT

Hogy futnak szeptember felé

kifúlt, kengyelfutó irammal –

Fényes napok, forró szelek,

csillagszalasztó éjjelek –

Belőlük mit vigyek magammal?

Én már a szépet hullatom,

kincseimet rostába szedtem:

előttem koldus még az út,

aranymező az út mögöttem.

Egyetlen perc… Ezt elviszem,

hullástól is megőrizem:

Arany pajzsát a déli nap

fejed felett ragyogva tartja.

S harmatosan, szemérmesen,

a nyár bronzával ékesen,

hamvas-tizenkétévesen

vízből kilépsz a friss Tapolca-partra.

Megnőtt a csend, (1934) [164.]

Áprily Lajos

MINDSZENT

A tűzfalakra hűs ködöt

sír a november mélabúsan.

Emberfürtös villamosok

futnak a ködbe koszorúsan.

Mindszent-virágos ár sodor

s egy dísztelen sír gondja éget:

ó, hogyha áthajítanám

koszorúval a messziséget.

Tudom, hogy vár ma, nő a köd,

nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.

Határon átkiáltanám:

ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!

Körül az este glóriás:

ezernyi gyertya gyúl – s kilobban.

Ő alszik fénytelen tovább

a kergetőző évszakokban:

Hó villan. Vérpiros bogyót

fehérbe ejt a rózsa bokra.

Sírok között friss por szitál

a temetői nyúlnyomokra.

Aranybogár a bodzafán,

a csúcson villámok csatáznak.

Karó-dárdás terraszokon

asszonyok szőlőt karikáznak.

A sárga gesztenyés tövén

az élet ifjú láza tombol.

A labdázó fiúk zaját

szél hozza a kollégiumból.

S jönnek szirénás, vad szelek,

hogy fenn az új telet jelentsék.

Az én életem évszakos,

az ő évszaka: végtelenség.

Megnőtt a csend,

(1934) [161-162.]

Áprily Lajos

IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM

Én Istenem, legyek vidám,

hogy házamat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyujtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.

Megnőtt a csend,

(1934) [159.]

Áprily Lajos

KÖSZÖNET A NAPSUGÁRNAK

Tavaszodik. Holt tavaszok

fáradt szívembe visszajárnak.

S fáradtan is köszönni kell,

köszönni kell a napsugárnak.

Köszönöm, hogy hervadva is

tavaszi halk mámorba estem.

Köszönöm, hogy új fény ragyog

a főtéri aranykereszten.

Köszönöm, hogy kisgyermekek

mezítláb malomkerekeznek.

Ásott tövű vén almafák

fiatalos kedvvel rügyeznek.

Köszönöm a szél jóízét,

aromáját a barka-szagnak.

Köszönöm, hogy hegyoldalon

ibolyászó lányok kacagnak.

Köszönöm, hogy napos gyepen

fehér fénnyel vakít a vászon.

Köszönöm, hogy friss fák alatt

szelíd szívvel megint halászom.

Habos felhők fejem felett

vitorlásan feszülve szállnak.

Üzekedő játékait

köszönöm életnek, halálnak.

Megnőtt a csend, (1934) [146.]

Áprily Lajos

VERS VAGY TE IS

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva

és a tavaszba messze-fut veled.

Ne vidd a vádat és a bút magaddal,

hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.

Rég vívom érted a művész-tusát.

Ki a hibás, ha túlságos közelből

nem hallom lelked tiszta ritmusát?

Ki a hibás, ha néha feltolulva

egy kusza hang harmóniádba tép,

és gúnnyal int szivárványos magasban

a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,

hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.

A fájó gáncs nem céltalan civódás,

s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...

Már távolodsz. A gép repít robogva.

Nem is tudod, hogy most lettél enyém.

Varázs-ütésre dallamod kiépül,

s zengő egész vagy, zengő költemény.

Megnőtt a csend, (1926) [116-117.]

Áprily Lajos

TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

Apáczai Csere Jánosné,

Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szólt a régi fáma –

urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Megnőtt a csend, (1926) [111-113.]

Áprily Lajos

MENJÜNK A HÓBA

Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,

hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,

amit a villanylámpa-gloriola

munkára hajló homlokodnak ád.

Levetném én is most egy alkonyatra

a fáradtságom: szürke rabruhám,

s hagynám, simuljon drága égi vatta

éber sebemre altató-puhán.

Ilyenkor, egyszer... szálltunk még a hóba,

tündér karácsony volt, emlékezel?

(A csónakunk sosem siklott azóta

boldogság kék partjához oly közel.)

Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?

Szél járt felettünk vagy varázs-fogat?

S havasra vittek vagy a végtelenbe

a párás, zuzmarás mokány-lovak?

Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –

és pattogó tűz és arany tea,

s hórengetegben nagyra nyílt sötéten

bennünk egy vérvörös ázálea...

Azért – fehér az út – menjünk a hóba,

fogadd el azt a fényes koronát,

amit a pelyhek csillagzuhogója

a múltba fordult homlokodnak ád.

Megnőtt a csend, (1923) [95.]

Áprily Lajos

OKTÓBERI SÉTA

                           1

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

                           2

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.

Megnőtt a csend,

(1923) [93-94.]

Áprily Lajos

FIAMNAK

Voltam alkonyba búgó tíbia.

Te légy jövendő gondolat-csatán

piros hajnalba búgó trombita.

Voltam romokra hulló permeteg.

Légy villámtól feszülő éjszakán

rontó, teremtő nyári fergeteg.

Voltam pennában sercegő erő.

Légy kohófényben sújtó kalapács,

idők üllőjén konduló verő.

Voltam lepattant húrú hegedű.

Légy boltozat-rendítő orgona,

echót riasztó, dörgő zengzetű.

Voltam haszontalan műhely-salak.

Te légy titkos szépségű, ritka kő,

miből a művész óriást farag.

Voltam tört palló szikkadó eren.

Légy zajló árban jég- s hullámtörő,

acélos élű és könyörtelen.

Voltam sötét, lomos hajófenék.

Te légy hajókosár árboctetőn,

ahonnan tárul tenger-messzeség,

s amíg alant hullámcsapás üvölt,

szálljon belőled lélekrengetőn

remények új igéje szerteszét:

                                               Föld!

Megnőtt a csend, (1923) [89-90.]

Áprily Lajos

NOSTALGIA

Idegenül ver itt a szívem,

sok itt a zaj, sok a sugár.

Nagyon szeretnék visszamenni:

a hallgatás barlangja vár.

Magányom sziklaboltozatja,

sötét, sok-esztendős tanyám,

ahol a vérem dobbanását

tanútlan csendben hallanám.

Barlangtüzem ki nem világít,

fájdalmam szirtbe zárt titok.

Panaszaim sötétbe dermedt,

alaktalan stalagmitok.

S a mély ha néha megmorajlik,

hallgatom: künn a szél szalad –

s a sorsom szent búvópatakja

tompán zuhog a föld alatt.

Megnőtt a csend,

(1923) [88-89.]

Áprily Lajos

MÁRTA

1

(Elmúlt nyaramban tündökölve, távol,

így látom a tél jeges ablakából:)

A parton ül. Tekintetét a víz

pajkos hullámmal olykor elragadja,

kagyló-fülébe süketítve cseng

a kerekek dübörgő zuhatagja.

Erdők közül a kis malompatak

páfrányos partok hűvösét lehozza,

s a lábait, mezítlen lábait,

a permeteg hidegre harmatozza.

Gyönyörűt lát: a zsilipen felül

fiúk fürödnek, kis paraszt-szatírok.

A zúgó felett szivárványhidat

vernek a láthatatlan pionírok.

Most felsikolt és csillogó szemén

örömtűz lobban, két parányi kis láng:

halász-zsinegről, friss tajték közül

riadt lábához penderül a pisztráng.

2

Ma így szeretném hívni: kis szirom,

tavaszi szín siető lombok alján.

A fa fölötte roppant lampion

s a lampiontól arca rózsa-halvány.

Hullt lomb helyén behull a napsugár

és ringó hálót bont a fény alája.

Feje fölött búcsú-muzsika jár:

a levelek halálos muzsikája.

De kis lelkéhez nem szól semmi jel,

paskolva fürdik csalfa fényhabokban,

s olykor nyitott csöpp szájjal fölfigyel:

a gesztenye tompán a fűbe dobban.

Megnőtt a csend, (1923) [82-83.]

Áprily Lajos

MÁRCIUS

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejü cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?

Megnőtt a csend, (1923) [81.]

Áprily Lajos

TAVASZODIK

Sáncban a hóviz

könnyű hajót visz,

füstöl a fényben a barna tető.

Messze határba

indul az árva,

lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben

moccan a rügyben

– mint csibe héjban – kandin a lomb,

s mintha a róna

kedve dalolna,

úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.

Jól tudom: értem,

értem üzenget a zsenge határ:

,,Szíved, a bomlott,

ócska kolompot

hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

Megnőtt a csend, (1923) [78.]

Áprily Lajos

ÉJJELI ZENE

Még ne aludj. Figyelj az éjbe

s ne bánd, ha álmatlan halad:

tavaszi záporok zenéje

dalol az ablakunk alatt.

Már hold szitál az utcasorra,

fáradt felhőt szalaszt a szél,

s a mámoros fedél-csatorna

tovább zubog, tovább zenél.

Hallod? Kolompok muzsikája,

finom harangszóval rokon.

Most az acélkék éjszakába

úgy kondul, mint a xylophon.

Most halkul, turbékolva lágyan:

burukkoló galamb-torok.

A kisfiúnk felül az ágyon

és elbűvölve mosolyog.

Megnőtt a csend,

(1923) [77.]

Áprily Lajos

HÓBAN

Az erdőszélen lopva róka jár

s csapás végén havas bozótba fordul.

Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,

a hó a sí alatt halkan csikordul.

A köd mögül rekedten szól a „kár”,

jeges bajusszal ballag a favágó;

az útnál megváltó napokra vár

s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

Felborzolt tollal ül a hím-pirók,

hózuzmarát szitál az ág le rája,

félálomban lát nyár-illúziót

s olyankor szól althangú fuvolája.

Megnőtt a csend, (1921) [65.]

Áprily Lajos

LÁNG A KÖDBEN

Még fest az alkony. Már a nagy palettán

más színe nincs, csak szürke és sötét,

hóillatú szél tépi, rázogatja

az égerfák megritkult üstökét.

A víz a nagy multat halkan siratja,

ónszínű várát rakja már a köd.

Körül halál. Egymás szemébe nézünk

távolba iramló sinek között.

S amint egymás keblére ráborulunk

remegve, fázva, lázba, csókosan,

úgy érezem: gyúlt ajkaink tüzének

valami csodás glóriája van.

Hogy minden élet itt a holt vidéken

két csókra duzzadt ajkunkban lobog,

piros kis lángban, mely köd-éjszakán most

szikrázva, izzva-bízva átragyog.

Megnőtt a csend, (1921) [64.]

Áprily Lajos

NAPLEMENTE

Ne menj tovább. Hull már a harmat,

fejünk felett a végtelen kék;

lent zúg a víz és sír a fecske:

várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,

míg én a fejemet lehajtom.

Két mozdulatlan kőszoborra,

így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben

megérzi tán, mily bús, milyen szép:

két ifjú fent a sziklaélen,

ki várja már a naplementét.

Megnőtt a csend, (1921) [63.]

Áprily Lajos

KISVÁROS

Szeszélyes rajzu szőnyeg:

ódon tető-sorok.

Felettük őrködő hegy,

az Őrhegy mosolyog.

Az esztendők ivelnek,

a vén idő forog.

Redős Őr-Gullivernek

az arca mosolyog.

Ha rajta langyos éjjel

szerelmes imbolyog,

ezer virág-szemével

az Őrhegy mosolyog.

Ha napsugár cikázik,

ha zivatar morog,

ha sárga földje ázik,

a hegy csak mosolyog.

Ha bíbor homlokáról

a szőlővér csorog

s elfogja könnyü mámor,

az Őrhegy mosolyog.

Ha összebújva fáznak

lent nyüzsgő kis bolyok,

a vén hegy csak pipázgat

s fehéren mosolyog.

Ha kis kemény vaságyban

a kisdiák zokog,

magához inti lágyan

s szemébe mosolyog.

S ha törpe öndicséret

lent himnuszába fog,

ajkán szatíra ébred

s az Őrhegy mosolyog.

Időtelen tövében

történt különb dolog:

valaki ott merészen

ősökről álmodott.

S az Óperenciákra

el innen ment gyalog –

a hegy hiába várja,

de büszkén mosolyog.

S ha emberkék pörölnek,

ha gőg, harag dohog:

ott fent a néma Őrnek

lakói boldogok.

Hol rejt a fák homálya

sok néma oszlopot,

a föld-karját kitárja

és vár. És mosolyog.

Megnőtt a csend,

Nagyenyed, (1921)

[47-48.]

Áprily Lajos

A TANYA

Beteg fiacskámnak mesélem

Búcsúzva már a dombra száll a nap,

a házak esti fényben állanak.

Kapu kitárul, hangos pásztorok

piros arcáról izzadság csorog.

Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen

ember meg állat álom öbliben.

A színfedélen varju szundikál,

a hold reá arany ködöt szitál…

És hirtelen – csalódás? látomány?

halk reszketés fut át a kis tanyán.

És csöndesen megindul felfele,

a jegenyefa lesz a tengelye,

s remegni kezd, zengő csudát zenél

hétezerhétszázhetvenhét levél.

És ami nappal józan és sivár,

mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,

ott alszik benne Csipkerózsika.

A vén magtár ma tündér-táncterem,

a kert arany gyümölcsöket terem.

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,

kuruttyolnak a békahercegek.

Palánk tövéből égre nő a bab

és Póli néni seprűnyélre kap.

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,

begyógyul minden ostorvert sebe,

s száguld a pásztor, a kis Lucián,

Maros vizén – az Óperencián…

Az ősi várban kedves mesenép

így éli mókás tündér-életét.

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik

holdfényes éjszakákon hajnalig.

De hogyha földereng a szürke fény

és elbődül az első kis tehén,

a forgó kastély is döbbenve áll

s tündéri népe messze visszaszáll.

És szürke ember, állat szerteszét

megkezdi újra szürke életét.

Megnőtt a csend, (1921) [42-43.]

Áprily Lajos

ŐSZ

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodozó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

Megnőtt a csend, (1921) [41.]

Áprily Lajos

A RÍM

Hazája álom és titok,

szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kisér, kisér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering –

csak ring s a lelkem benne ring.

Megnőtt a csend, (1921) [27-28.]