"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A hangok mindig fontosak voltak és lesznek, számomra. Fél évszázada keresek valami megfoghatatlan érzést, amit Boldogságnak neveznek. A szemem majd kiesett, úgy figyeltem hol jobbra, hol balra, ám a kutatott boldogságot nem ismertem föl. Álruhát öltött és elsiklott a tekintetem elől. A galád azt is elkövette, hogy átalakult, nem tudom mivé lett. A hegyeket járva megtapasztaltam, hogy semmi sem az, aminek látszik. A megtett utat, fájdalmas izomlázak jelezték a testemben. Már nem hiszek a szememnek. „A szem a lélek tükre.” Ebben a mondatban akad egy kis csalfaság.
Térjünk vissza az első szóhoz: A hangod-hoz. A hang emlékeit keresem és drága Nagyapámra lelek, nevető hangjára, huncut mosolyára. Anyai Nagymamára is rá találok, Karácsonykor mézes pálinkát készít, és egy kortyot nékem is ád belőle. A hang simogató, egy életutamra elkísér. Védelmezőn körül ölel, nem hagy magamra. Tovább keresem a hangokat, amelyekben én is ott vagyok, és ott szunnyad az eddig megélt életem: A virágos, nyári réteken gyereklábak szaladgálnak. A kislány selymes haját a napsugár simogatja, színes lepkék libbennek az árnyékok között. Az augusztusi meleg éjszakák hangjában az én hangom is száll. A Kápolnatóban békák koncerteznek, a réten pedig a tücskök húzzák a vonót. A hold világította mennyek birodalmából, alá hullnak a csillagok. Egy az enyém, egy az övé. Az én csillagom még mindig ragyog itt belül a szívemben. A másik sorsa mi lett azt sajnos nem tudom. Szerintem az „idő” nem halad sehová, neki nincs dolga. Mi haladunk az időben, és rengeteg a feladat. Nekem a Boldogságot kell megtalálnom és az égre emelni, mint bizonyosságot.
Véget ért lassan a mai nap meséje, Felszállt pár mondatom csillagokat csókolt, Zongoraszót hoz az esti szél szeszélye, Csendesen élvezem, mint ínyenc a jó bort.
Bámulnám ihletve a végtelen eget, De valamennyi fény mindig van felettünk, Fel sem tűnik sok csillag hiánya, Nekünk, kik a városba születtünk.
Strausst hallgatok nosztalgiával, Régvolt keringők emlékén merengek, Hogy is volt azzal a régi-régi tánccal? Szép lányok, keringők, bálok és szerelmek!
És Jönnek-múlnak táncosok, Mint égen a végtelen nap körök, Emlékek tűnnek a múlt romantikába, Minden elmúlik, csak Strauss örök.
A nyárnak, a forró napfény imádójának olyan lehet a szeptember, mint az egyszerelmű embernek a kedves tegnapi elvesztése: még itt vannak a ráemlékeztető nyomok, még virul a virág a vázában, még a fülben a kedves hangja benne van a mosolya, becsukott szemmel, mintha élne, úgy látható, még fáj nagyon, még nem gyógyított az idő a seben... hiába, hogy az eszével tudja, a szeptember sok szépet hozhat, de mondhatnak neki bármit, az a nyári forróság az ősznek utánozhatatlan... e hónap van a legközelebb a nyár elmúlásához, és legtávolabb a következő megszületésétől, s hogy egyszer megérkezik, nem vigasz az sem, úgy tűnik, az már egy másik élet... a nyár imádója elvesztett kedvesét siratja, de, aki az ősz rajongója, az örül annak, hogy végre, oly sok nélkülözés után teljes pompájában megérkezett a hőn várt..
A nyár nem tart örökké. Fáj nekem az ősz, mégis nagyon szeretem. Ma ráfordult a naptár szeptember havára. Még meleg a Balaton vize, még vígan játszadozik a napsugár a víztükrön. A zöldbe már aranysárga keveredik, s felölti a természet színes ruháját – őszt ígérve. Már ideköszönget az elmúlás. Az éjszakák már hűvösek, de a nappalokban finoman cirógat a napsugár. Még az elején lehet valamit ízlelni a nyárból, a gyönyörű nyári álmokat újraélni. Kóstolgatjuk még a napfény ízét, mely lágyan simogat, átölel bennünket, bársonyosan cirógat. A nyár illatát hozza még felénk a szél, de hamarosan álmosan minden pihenni tér. Búcsúcsókot hint a nyár távolodó alakja után, s elhervadt virágok lepergett szirmaival takarózik a Föld. Szürkülő fénycsóvákat kerget a szél…Az árnyékok s a fények még játszanak, de olykor már hűvös csókot lehel ránk, s a szél is borzongat...Csendes szavakban, fényben, sötétben, füstben, gyümölcsözően, szürettel mondunk búcsút a nyárnak. Felhőtlen kéken ragyog a természet, ecsettel őszi színeket kever a nyárutóhoz, ajándékokat oszt színes levelekből. Búcsúszót őriz a felhőkben. Szívünk bánatos, elmélázik a múlandón. Kezünk már melegebben összeér, arcunk is homályossá válik. Láthatatlan fonja körénk magát az ősz. Nyílnak még virágok: a rózsák, az őszirózsák, de már augusztus közepe óta a földre hullott, elsárgult, megfáradt faleveleket sodor a feltámadó szél. A költöző madarak is útra kelnek. Harmatosak a reggelek, sápadtabbak, halványabbak a napsugarak. Őszi ízek, őszi színek, színes lombokra ködfátyol borul párásan. A falevelek csalóka zöldek, elhalt levelek színes varázsa lepi az utak mentét, a kerteket, a mezőt, rétet, erdőt. A szél is szeptember-szagú: őszt áraszt a föld. Az árnyékok megnyúlnak. Méz-illat, érett gyümölcsillat, szőlő-íz, szőlőfürtös hónap. Erdei sétáinkon lassan már gyűjthetjük a csipkebogyót és a galagonyát.
Mabon ünnepe: szeptember 21, az őszi napéjegyenlőség, a Földanya tisztelete, a pogány hitvilágban az év utolsó ünnepe. A vízpartokat a szeptemberi délután aranyló fénybe öltözteti. A hűvös érintésű szél hullámfodrokat rajzol a víztükörre.
A vízbe hajló szomorúfűzek síróan suttognak, lengedeznek a szélben. Hajkoronáik sárgállnak.
A levegőben gyöngyházfényű ökörnyál áttetsző fonala úszik selymesen. A színek ezer színű varázsa fonja át a természetet, az égboltot. A tücskök, a bogarak már egyre halkabban ciripelnek a bokrok tövén, vagy már elnémulnak ablakaink alatt. Homályból bújik a nap, a kihunyó, szeptemberi égre. Míg az árnyakat szerteszórja, lemossa a ragyogó fényeket. Nyugodt az ég. A csillagok és a hold fénylik a horizonton.
A legtöbb gyereknek a nyár csoda volt, de szeptemberrel újabb tanítási év kezdődik. A kicsi elsősök várják a védelmet, a csodát! Egy újabb év, tanárok sora, csupa új ismeretség, új rejtelmek, tantárgyak. Az apró kis iskolások megszeppenve várják ezeket a csodákat. Kezdődik a tanítás!
A szeptember, mint gondoskodó anya, sokszínű puha, bársonytakarójával oltalmazón betakar bennünket. A villanásba zárt idő mélykék hűvösében megérkezett szeptember.
Az égbolton felhők kergetőznek Rétek lobognak a kódorgó szélben Szélükön gurul az ezüst Hold Az élet gondjait kis tó nyeli A házak bánatát, fájdalmát is A füvek kalászai magasba szöknek Nem vallanak, mindent titkolnak Egy szeptemberi, szeles őszi esten
