antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Január 15-én Loránd, Lóránt, Alfréd, Aurél, Guidó, Imbert, Itala, Klarisz, Klarissza, Kolos, Makár, Mike, Mikeás, Mór, Móric, Pál, Palmer, Pável, Pósa, Sándor, Szidor, Szigfrid, Uzor, Vidos és Vitus napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Kabai Lóránt költő
Kabai Lóránt
még a taps előtt
találkozni kellene az úristennel, már ha van. megkérdeznék tőle jó pár dolgot. hogy mi végre.
ha ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban – leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? –, a betűzést elrontom, örök hibám, narancsbőr; nem lépek tovább. indulásról szó sem volt. hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat. miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van; ez van: aprópénz, bikavér. hogy lehetne tenni arc nélkül bármit is. vérnarancs, álmok, keserű, vagyok. eső után hogyan alszom el. készült egy portré, színhúsból; nekem tetszene, de nem számítok.
és a végén halkan, elegánsan felkérnek a távozásra – ahogy én kérnék mindenkit. a frakk nyilván túlzás volna, de fehér ing a minimum, míg alig hallhatóan suttogom: nyár volt stb. hazudni fogok, mert hazudni kell, ha már minden úgy lett, ahogy volt, semmi nyár, tompa fény, szürke zúgás, érdes szagok, fanyar felületek, vacak buké. mint talált tárgy, untat ez az egész, leadom; tartózkodón motyogok majd, fehér ruhában lassan hazudok. ahogyan akkor fülelt a csend, egyet ütött; sötétedjen csak be rendben, es ist gut, a komédiának vége.
Január 15-én ünnepelte 64. születésnapját Balázs F. Attila, költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, lap- és könyvkiadó. Isten éltesse!
Balázs F. Attila
a vers önmagát írja
a szoba groteszk helyzetbe merevedik mint mikor görcs bénítja meg az embert nehezen lélegzem az újraindított tudat visszaállítja a történések hálóját a helyzetet felismerem de nem érdekel ebben a pillanatban más csak az hogy élek az ablak mint poros képernyő a székesegyház szürke tornyait mutatja rendületlenül az utcai lámpák bágyadt fényében
a vers elszántan felnyitja a laptop fedelét bekapcsolja és türelmetlenül kopog az asztal lapján míg megnyílik a fehér oldal a képernyőn ütni kezdi a billentyűket javít töröl majd belelendül újra mintha egy géppuska sorozatot adna le válla fölött beleolvasok a kígyózó szövegbe engem ír döbbenek rá engem ír a vers
én nem írtam már rég pedig kopnak a betűk a billentyűzeten levelek pályázatok költségvetések ilyesmik rabolják nap mint nap az időmet miközben a vers hiába vár a megbeszélt padon csalódottan áll fel és megy el ki tudja hová kinek a szívdobbanását hallgatja átszellemülten
nem mondok le arról hogy egyszer telefröcsköljem a fehér lapot perverz betűimmel merész álmaimmal mielőtt lekopik a billentyűkről minden betű és a szem sem fárad el annyira hogy összefolyjon minden fura grafikába kényszeredett mosollyal állnék fel a forgószékről nem látná senki a szomorúságot a szájam sarkán és ez így lenne jó
a híreket figyelem a tévében az interneten miközben a vers engem ír tudom hogy torz képet rajzol de hagyom én a hírekből kiszedem a fontos eseményeket majd újra összerakom új értelmet adva a történteknek így írhatták egykor a történelmet a horrort sem kell kitalálni bőségesen árad minden csatornából
Párna erődben az edzett férfi is gyermekké szelídül félálomban elveszti súlyát minden szétpukkan halkan mint szappanbuborék Freud papa elhelyezkedik karosszékében megsimogatja ősz szakállát szivarra gyújt és nézi a fejem fölött terjengő füstöt én nyugodtan merülök el a tudattalanban mintha nagyapám vigyázná álmomat a vers tovább ír engem a vers tovább írja önmagát
Január 15-én múlt 149 éve, hogy megszületett Stanisław Wyspiański, lengyel festő, grafikus, költő és drámaíró.
"Hallottalak, Zsigmond harangja, megismerlek, amint megszólalsz. Ha felzúg szíved zengő hangja, a csendbe áthatón belémarsz, a félig álmos hallgatásba kondulásod belévág, felszáll, s e dallam szaggató szavára már tudom, Te szólsz, Te kondultál...”
Részlet a Waweli Székesegyház Zsigmond-harangjáról szóló verséből.
A nyári vakáció szinte elérhető közelségben volt már, amikor rászántam magam, hogy legalább egy napot kiszakítok az iskolai élet sivárságából. Leo Dillonnal és egy Mahony nevű fiúval kiterveltünk egy napi lógást. Fejenként hat pennyt takarítottunk meg erre a célra. Délelőtt tíz órára tűztük ki a találkozót a Canal Bridge-nél. Úgy beszéltük meg, hogy Mahonynak a nővére ír majd igazolást, Leo Dillont pedig bátyja fogja kimenteni azzal, hogy beteg. A Wharf Roadon akartunk lemenni a kikötőig, utána át a kompon, ki a Galambházhoz. Leo Dillon aggályoskodott, hogy esetleg találkozhatunk Butler atyával vagy a kollégiumból valakivel; mire Mahony nagyon okosan, megkérdezte, mit keresne Butler atya kinn a Galambháznál. Megnyugodtunk, és az összeesküvés első szakaszát lezártam azzal, hogy beszedtem tőlük a hatpennyket, ugyanakkor felmutattam a magamét. Azon az estén, amikor a végső előkészületeket megtettük, bizonytalan izgalomban váltunk el. Kezet ráztunk, nevettünk, és Mahony azt mondta:
- Viszlát, cimborák!
Akkor éjjel rosszul aludtam. Reggel, minthogy legközelebb laktam, elsőnek értem a hídhoz. Könyveimet a szeméttartály melletti magas fűbe dugtam, a kert végében, ahol senki sem szokott mászkálni, és végigrohantam a csatornaparton. Lágy, napsugaras reggel volt, június első hete. Felültem a hídkarfára, és megcsodáltam vékony vászoncipőmet, amelyet előző este szorgalmasan bekrétáztam, és figyeltem a bölcs lovakat, amint az üzletemberekkel zsúfolt omnibuszokat felvontatják a dombra.
Az utat sudár fák szegélyezték, ágaikon, mint az életkedv zöld zászlói, lengtek a könnyű levelek, és napfény nyilallt át rajtuk a vízbe. A híd gránitpillére melegedni kezdett, paskolni kezdtem tenyeremmel egy dallam ütemére, amely agyamban zsongott. Nagyon boldog voltam.
Öt vagy tíz percig ültem ott, amikor megláttam Mahony közeledő szürke öltönyét. Feljött a dombra, mosolygott, és felkapaszkodott mellém a hídra. Csúzliját, mely kiágaskodott belső zsebéből, előhúzta, és elmagyarázott néhány újítást, amellyel legutóbb tökéletesítette. Érdeklődésemre, hogy miért hozta magával, azt válaszolta, hogy a madarak között akar egy kis zrít csapni. Mahony természetes könnyedséggel használt csibész szavakat, és Butler atyát megejtő közvetlenséggel Bütyöknek hívta. Várakoztunk még egy negyedóráig, de Leo Dillonnak nyoma sem volt. Végül Mahony leugrott és kijelentette:
- Tudtam, hogy a Dagi bemajrézik! Gyerünk!
- És a hat pennyje...? - aggályoskodtam.
- Ez a bánatpénz - mondta Mahony. - Különben is, annál több jut nekünk. Egy shilling helyett egy shilling és hat penny.
A North Strand Roadon baktattunk egészen a kénsavgyárig, aztán jobbra tértünk a Wharf Road mentén. Mihelyt kikerültünk a nyilvánosság látóköréből, Mahony elkezdett indiánosdit játszani. Feje fölött csóválva üres csúzliját, rárontott egy csapat szakadt ruhájú kislányra, és amikor két rongyos kisfiú lovagiasan a védelmükre kelt, és kőzáport zúdított ránk, azt indítványozta, hogy ütközzünk meg velük. Kijelentettem, hogy a két kis fickó fél fogunkra sem lenne elég, erre továbbálltunk, a rongyos csapat üvöltözéseitől kísérve: - Nyakasok! Nyakasok! - nyilván azt gondolták, hogy protestánsok vagyunk, mert Mahony sötét bőrű volt, és sapkáján egy krikettklub ezüstjelvényét hordta. Mikor a Vasaló-sziklához értünk, rendeztünk egy ostromot; de nem sikerült, mert legalább három kell hozzá. Leo Dillonon töltöttük ki a bosszúnkat azzal, hogy mindenféle majrésnak lehordtuk, és azt találgattuk, hányast kap vajon Ryan úrtól három órakor.
Aztán a folyó közelébe értünk. Jó ideig lődörögtünk a magas kőfalakkal szegélyezett lármás utcákon, bámultuk a daruk és a gépek munkáját, és a kocsisok sűrűn lekiabáltak ránk nyöszörgő járműveikről. Dél lett, mire a rakparthoz értünk, és mivel láttuk, hogy a munkások mind ebédelnek, vettünk két nagy ribizlis lepényt, és leültünk enni a folyóparton szerteszórt vasdarabokra. Dublin nyüzsgő életének látványával szórakoztatott bennünket - a vontatók, amelyeket messziről jelzett gyapjas füsthajuk, a barna halászbárkák Ringsenden túl, a nagy fehér vitorlás, amelyet a szemközti rakparton éppen kirakodtak. Mahony megjegyezte, hogy jó kis cirkusz lenne, ha kiszöknénk a tengerre az egyik nagy hajóval, és még én is, ahogy a karcsú árbocokra néztem, láttam vagy elképzeltem, hogy a földrajz, amelyet hézagosan belém adagoltak az iskolában, fokozatosan alakot ölt szemeim előtt. Iskola és otthon messzire tűntek, hatásuk lehullott rólunk.
"Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban" [Szent Ambrus]
(Folytatás)
Lenn, lenn az utcát hallom újra élni, Mint füst száll hozzám zűrzavarja, Kalimpál közbe verkli hangja, Megint nem enged ábránddal henyélni, Szobám bánattal felkavarja. Kondúl egyszerre két templom harangja, A kocsik elzöttyennek sorba, Dohog az auto, a mogorva, Fiúk, lányok cicáznak a fasorba.
De csoda módra jönnek a fülembe Lelkemből, ebben a magányban Rég elhalt hangok, csoda bánat: Anyám a vasaló fölött merengve Egy rongy mazúrt sirat magában. Zengését hallom súrolt rézmozsárnak, Koccintását a poharaknak, Akiket az abroszra raknak. Sötétben messzi a kutyák ugatnak.
Emlékek: keringélő néma fecskék, Megfoghatatlan lenge rongyok, Vakok szemének álmodása. Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék. Csiga. Kis ostor. Őrzött szép réz gombok. Zöld szilva. Friss cipó, pogácsa. Télire eltett tiszta alma. Befőtt, piros, sárga, meg barna, Halvány szőlő hosszú spárgán aszalva.
Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt, Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon? Én büszke úr sosem leszek tán. Az év, az unalom, csalódás vénít S borotválják mindennap arcom S fiú képem van s nincsen semmi szektám. Nincsen bajusszom s körszakállam, Se barkóm, légy se festi állam, Hogy fejem mint frizőr-modelt csodáljam.
Párisban egyszer, május délután volt, A Luxembourg-kert sétaútján Egy szép leány után siettem. Könnyű madár volt, c, francia lány volt, Trillázva lengni felvirúlt lány. Fejembe sebten szóvirágot szedtem, Hogy megszólítom bátran, szépen, S csalom magammal: drágám, szépem, De jó idő van... és itt egy pad éppen.
Kacagni fog s evvel ráállott máris. Együtt megyünk, lépünk zenére, Szirom-kezét gyengén szorítom, Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris! Fel az omnibusz tetejére! A kis kalandra így hevűltem titkon, Inaltam puffadt szívvel, lázba, S aztán megálltam tétovázva, Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?
Milyen boldog volt első útazásom Az iskolába Debrecenbe Matrózgalléros új ruhámba. Apámmal mentem. A kis állomáson Szólott a jelzés csengve, csengve. Sínek ragyogtak, cúkor volt a számba. A gőzös jött. Megállt sípolva. Hátul a nagy vaggon-akolba Bárányok... vagy angyalkák ríttak volna?
Január 14-én Bódog, Ámon, Ámos, Edömér, Félix, Gotfrid, Hilár, Hilárion, Hiláriusz, Ilárion, Lauren, Laurent, Malakiás, Oresztész, Orion, Uriás, Uriel, Uros és Vidor napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Felix Salten
BAMBI
/Részlet/
"A falevelek párbeszéde lehullás előtt"
"A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél. -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi lepergünk, és aztán újra mások és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A másik kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hiszen reszketsz már.
- Hagyd csak - felelt a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem... hagyjuk... de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a második levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó... most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált az ágról, és kerengélve lehullt.
Nagy a lelked ünnepszomja, mely homályát fénybe vonja. Intést kaptál, szólt a naptár, világ készül karácsonyra, Lágyulásra, enyhülésre, játszódásra, kisdedekkel, Szép családi máriásra, dominóra, ekmek-stekkel. Mindenféle szépre, jóra, érzelmesre, meghatóra, Minden múltat elfeledve, ünneplőre kong az óra, S embert isten megsegíti; ő is készül, látható: Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó.
Ablakokon jégvirág van, művészkedő hideg csípte, Domb lejtőjén hóból dunna, faágakon hóból csipke. Képzelhetsz-e ennél szebbet, szemnek, szívnek ékesebbet? Ékesebbet? édesebbet? ennél békességesebbet? Homlok veszti régi ráncát, arc veszíti rút redőjét: Ember nézi isten úrnak finom fehér lepedőjét: Élni ilyen környezetben, ó milyen szép, ó be jó! Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó!
Legjobbján e világoknak most van minden a legjobban, Balgaság itt attól félni, hogy valami lángralobban... Hunyt tüzeknek üszke, piszka... súlyos szemfedő takarja; Fehér legyen a karácsony, fehér isten úgy akarja. Békességet, boldogságot küld az Ég az embereknek, Felnőtteknek Corned-beefet, kondenztejet kisgyereknek. Hogyne volna rendben minden: ne is legyen róla szó: Hull a hó, hull a hó, hull a. ..hull a. ..hull a hó!
Hull a hó... s a kályha lapján sisteregve sűl az alma... Még kiáll a hó alól a négy esztendő holttest-halma... Lágy meleg... sült-alma illat... bölcsnyugalmú drága fészek. Csonthegyekre épített ház ablakából szertenézek... Nincs puhább e látomásnál: hull a hó és hull a szépség, Benne gázol ronda népség, rajt sem egyensúly, sem épség, Mint karója koplalásnak; rokkant ez, s az rokkanó... Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó!
Hulla, hulla, hulla-halmaz, vörös vérek csordulása, Éhes szemek dülledése, üres gyomrok kordulása, Rikoltása hangos kincsnek, hallgatása néma nincsnek, Koldus jajnál messzibbhalló kaffanása úri pincsnek. Lelki furkó, testi ostor, báró Krisztus, gróf Apostol. Leszakad a mennyek boltja, hűvös íve hév napostól. Nem is robban, csak leroppan, olyan rozzant s rothadó... Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó! Hulla, hulla, hulla, hulla, hulla, hulla, hulla... hó!
Valójában ezt a verset Gábor Andor 1920-ban a darutollas fehérterror tombolása idején nem széplelkeknek írta.
Január 13-án Veronika, Csongor, Gotfrid, Hilmár, Hirám, Ivett, Ivetta, Judit, Jutka, Vera, Veron, Verona, Veronka, Vidor, Yvett, Zonga és Zongor napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Január 13-án múlt 76 éve, hogy elhunyt James Joyce (James Augustine Aloysius Joyce), ír származású angol nyelvű író, költő.
James Joyce
Dublini emberek
(novellák)
Fordította: Papp Zoltán
TALÁLKOZÁS
Joe Dillon hozta közénk a Vadnyugatot. Volt egy kis könyvtára a Brit Oroszlán, a Bátorság és a Félpennys Csoda régi számaiból. Iskola után, esténként házuk mögött találkoztunk, a kertben, és minden este indiáncsatát rendeztünk. Joe málé öccsével, a dagadt Leóval, megszállta az istállópadlást, mi pedig megpróbáltuk rohammal elfoglalni; vagy közelharcot vívtunk a réten. De bármilyen ügyesen harcoltunk is, sem ostromot, sem ütközetet soha meg nem nyertünk, és minden összecsapás Joe Dillon győzelmi haditáncával ért véget. Szülei minden reggel eljártak a nyolcórai misére, a Gardiner utcai templomba. Házukban szelíd illat lengett, amely Dillonné lényéből áradt. Joe azonban tomboló vadsággal vetette magát a játékba, ellenünk, akik fiatalabbak és szelídebbek voltunk. Volt benne valami igazi indián, ahogy ócska teababa-fejdíszével körülszáguldozott a kertben és rikoltozott, öklével döngetve egy lyukas fazekat:
- Ya! Yaka, yaka, yaka!
Amikor elterjedt a híre, hogy hivatást érez a papi pálya iránt, senki sem hitte el. Pedig ez volt az igazság.
Az engedetlenség szelleme szivárgott közénk, és elmosta a műveltségi és rangkülönbségeket. Csapatokat alakítottunk; ki vakmerőségből, ki a játék kedvéért csatlakozott, és voltak, akik gyávaságból, félelmükben, hogy strébernek vagy nyamvadtnak tarthatják őket: ez utóbbiakhoz, a botcsinálta indiánokhoz tartoztam én is. Természetemtől távol estek a Vadnyugat irodalmának mesés kalandjai, de legalább kaput nyitottak elvágyódásomnak. Jobban szerettem az amerikai detektívtörténeteket, amelyekben kócos, szeszélyes, gyönyörű lányok időnként összekuszálják az eseményeket. Semmi rossz nem volt ezekben a történetekben, és némi irodalmi szándékot is észre lehetett venni rajtuk, mégis titokban keringtek az iskolában. Egyik nap, amikor Butler atya éppen a római történelem szokásos négy passzusát kérdezte ki, annál az ostoba Leo Dillonnál megtalált egy Félpennys Csodát.
- Hol is tartunk? Hányadik oldalon? Itt? Na, Dillon, gyere ki! "Alighogy felvirradt..." - Folytasd! Mi virradt fel? "Alighogy felvirradt a regg..." - Készültél? Mi az ott a zsebedben?
Szívünk beleremegett, amikor Leo Dillon felmutatta a könyvet, és mindnyájan ártatlan képet vágtunk. Butler atya vészjósló tekintettel lapozott bele.
- Mi ez? Ponyva? Az apacsok főnöke! Úgy! Hát ezt olvassátok Róma története helyett? Meg ne lássak még egyszer ilyen szemetet itt a kollégiumban! Írója biztosan valami felelőtlen elem, aki azért írja ezeket, hogy legyen miből leinnia magát. Meg vagyok döbbenve, hogy ti, jól nevelt gyerekek, ilyesmit olvastok. Meg tudnám érteni, ha mondjuk... állami iskolába járnátok. Hanem, Dillon, erősen a figyelmedbe ajánlom, láss munkához, mert...
Ez a rendreutasítás, az iskola józan légkörében, alaposan megsápasztotta a Vadnyugat glóriáját, és Leo Dillon zavart, pufók arca lelkiismeretemet ébresztgette. De amikor az iskola erkölcsi befolyásától bizonyos távolságra kerültem, ismét feltámadt bennem a szomjúság a vad szenvedélyek, az elvágyódás izgalma után, amelyet, úgy látszik, a zűrzavar e krónikái tudtak csak kielégíteni. Az esti jelképes csaták végül éppoly terhesek lettek számomra, mint délelőtt a megszokott iskolai unalom, mert valódi kalandokra éheztem, amelyeknek én vagyok a hőse. De valódi kalandokban, gondoltam, nem lehet része annak, aki otthon ül: a kalandokat valahol messze kell keresni.
Nem mindig írom oda a kép címét, örülök, hogy megtaláltad.:-)
Portia Nelson
Önéletrajz öt rövid fejezetben
I.
Sétálok az utcán. Egy mély lyuk van a járdán. Beleesem, elvesztem. Nincs segítség. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.
II.
Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Újra bele
esem. Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok. De nem az én hibám! Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.
III.
Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesem… ez puszta megszokás. A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok. Az én hibám! Azonnal kijövök.
IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig. Egy mély lyuk van a járdán. Megkerülöm.
A napok egyre rövidebbek, mégis egyre több fér beléjük, mert egyre öregebbek vagyunk, talán bölcsebbek is, reméljük. Nem sietünk többé, a dolgok valamiért mégis bevárnak, vagy észrevétlenül szárnyunk nőtt, mint egy angyalnak, vagy madárnak.
2.
Kinőtt a szárnyunk észrevétlen, talán valami kárpótlásul, nem érezzük a csapkodását, csak hogy a látóhatár tágul, és emelkedünk, magasabbra, s mire végül a testet odalent hagyjuk, a földi zűrzavarból kirajzolódik lassacskán a rend.
3.
A rend lassan kirajzolódik a hangyák és a madarak vonulásából, a márványba kövült hajdani csigaházak rajzolatából. A sok kis darab mögül felsejlik valami egész, és tollainkról, mint a víz, pereg le apró gyöngyökben a rettegés.
Január 12-én Ernő, Tatjána, Ardó, Arkád, Árkád, Árkos, Bors, Borsa, Cézár, Cezarin, Cezarina, Elek, Erna, Ernella, Erneszt, Erneszta, Ernesztin, Ernesztina, Guidó, Kaplon, Kaplony, Karion, Keszi, Kesző, Ketel, Rajnald, Tánya, Veron, Verona, Veronika és Veronka napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Szép Ernő
"Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban" [Szent Ambrus]
Az ing, melyet kikészítettem éjjel, Az asztalon fekszik, fehéren, Fehéren, ájúltan, fagyottan. Virító gombok benne szerteszéjjel, Virágocskák távol fenyéren. De szép az ing most kiterítve ottan, De szép a fénylő hűvös plasztron S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony, Szegény ing, ha a testemre akasztom.
A csöndbe nézek, magamat keresve. Örök lélekzetem csudálom. Nevemet suttogom. Nem értem. Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este. Én is, ha eljön a halálom, Én is megállok. Eljön értem. Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom, Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom? Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon.
Mit álmodtam. Szép szőke herceg voltam, Jártam talpig fehér selyemben, Fekete gyász kastélyba laktam. Éjjel a királylányért lovagoltam, Királyleány nem ismert engem, Én fényes herceg elragadtam. Mint a zászlót fölém emelve Az erdőn vittem énekelve, Királyleány, királyleány szerelme.
A fák az úton furulyálni kezdtek, Havazott pillangó-színekben, Fűvek mint lángocskák ragyogtak. Így vittem azt a drága, drága testet, Fekete nyoszolyára tettem A fehér szűzet, a fagyottat. Leterítettem, sikoltottam, Minden világot kioltottam. Csak ő, csak ő, csak tündököljön ottan.
Arany csókkal kivertem fájó testét, Mint koporsót arany szegekkel, Hóselymen tűzvirágot varrtam. Gyenge húság vad fogaim tépdesték, Mint bús zene emelkedett fel Vágyam, mint vízesés hullt halkan A holt falakról. Megszűnt lenni Minden világ. Ég föld víz semmi. Királyleány szüzességét elvenni.
A gyúladt test ájult, boldog jajt csengve, Ajkai őrjítő fúvását Vigyáztam én halálig vágyva. Égő gyertyákat hordtak a terembe, Délceg gyertyákat s hogy ne lássák, Az őröket kiűztem. És sorjába Száz lenge lángot vittem szája Ajtajához, úgy néztem rája, Egy lehelete ne múljon hiába.
Felült a szűz királyleány az ágyon. Hegedűltem: el vágyol innét? Mondd, hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek. Ő megszólalt szólván: "Én enni vágyom, Úgy szeretem a sárga dinnyét." Aztán... messziről fenyegettek, Nagy jégmezőkön néma esten Sántán, két mankón igyekeztem, Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.
Szervusz Kedves Bajkálifóka, köszönöm, viszont kívánok Neked is szép estét!:-)
Cseh Tamás
Születtem Magyarországon
Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok, fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok. Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is, harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is.
Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt, s vagy kétannyi elhagyott. Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet, és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: "Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!"
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? - kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: "Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!"
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint –Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
A Himnusz eredeti kézirata.
Kölcsey Ferenc
Himnusz
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendõt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben: Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában. Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek: Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, Isten, a magyart, Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt!
(Jaj, Istenem, olyan hosszúra nyújtod most a perceket és ahelyett, hogy este korábban takarnál, tekintetemnek ajándékozod a Holdat, lelkemnek az egész éjszakát. Elfogadom. Én mindent örömmel fogadok, amit adsz, éjjelenként átszámolom a csillagokat. Néha a Göncölön röpülve keresem az álmot, de olyan hatalmasra teremtetted a világot, hogy csak bolyong benne ez a csökönyös szekér, aztán egyszer csak szó nélkül hazahoz, ledob; Hát, ezért találnak rám gyűrötten a végeláthatatlan bíbor hajnalok.)
Miért is szeretsz ennyire, Isten? Játszani engedsz a végtelennel. Vaskos könyvek képeibe rejtesz, betűk fölé rajzolsz ékezetnek. Szépséget nyújtasz, jó szót is ezret, mégsem hagyod, hogy megpihenjek. Fáradt vagyok már, éteri vándor, felcseperedtem a világ zajától.
Mindig súgtál és én hittel, ahová küldtél, odamentem. Folyton óvtál; Figyelj te lány! Rossz útra tértem. Hol jártál? Mondd meg Isten, mi volt a bűnöm? Kérlek, mutasd meg tiltott gyümölcsöm! Látnom kell, hol szökken a vétkem, kiirtanám azt, tiszta szívvel.
Mondd csak Uram, mások is érzik? Mások is ismerik azt, amit én? Mások is kapnak bőven kincset fent valahol az ég tenyerén? Jól tudom, hidd el; sok, amit adtál, sírva tagadtad, mit tiltottál! Mégis kérlek, add meg az egyet, két emberben ép két lelket, két lélekből sok kicsi lángot, hagy mentsék meg ezt a világot! Példád legyek, élő lecke, véss lányoddá szívkönyvedbe. Okuljon belőlem minden ember, hogyan kell élni hűségedben.
Vedd a világot, add oda másnak, már véremben hordom az éjt - Jó Uram, kérlek, járj kedvemben, áldd meg imámat a szerelmekért! Jól tudom, átok nem fog a hitre, add erejét a szemembe, hogy szívre vehessem, azt ki mögöttem szótlanul elmenetelne
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Ma lenne 75 éves Cseh Tamás.
Cseh Tamás
Fehér babák
Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már? Vagy alusztok már vizes homokban, sárból ágyon? Sok fehér babáim, fehér babáim, fehér babák.
Mi történt, mi történt lányok? Hová tettétek, sok régi lányok, Vizes homokban, vagy hol bújtatjátok? Hová tettük el, veszítettük el, és dobáltuk el? Ha kérdezném, ezt mondanátok: elszakadt inged, régi kabátod nálunk találod; elvittük magunkkal, homokból ágyba, vízbe és sárba, mi fehér babák.
Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már, vagy alusztok már, vizes homokban, sárból ágyon? Sok fehér babáim, fehér babáim, fehér babák.
Valami történt, valami, lányok; rajtatok látom, rajtam látjátok; elveszett végképp, vagy ti bújtatjátok; Ti fehér babáim, fehér babáim, fehér babák.
Január 11-én Ágota, Agáta, Baltazár, Honoráta, Szalvia, Tasziló, Tézeusz, Vazul és Zsálya napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Hegedűs Ágota
Kávéfoltok(jav)
fagyok mire hazaérek, alszol, hideg gránittömb hallgatás. villanykapcsoló nélküli éjjel, vak tapogatás, ez a paplan csücske, élettelen, beült a fiókba neheztelése. ne mozogj. csak addig ne, míg elalszom, utánad, mindegy merre fordulsz, mindig paralel a hátad. eleget néztelek jöhetne már az álom.
ébredések az első amit meghallok, az a rigók éneke három óra körül. aztán kezdi a többi, rozsdafarkú, tengelic, légykapó, már majdnem visszaalszom, mikor bagzó macskák oáznak az ablak előtt, félálomban nem tudom megkülönböztetni a szomszéd síró kisbabáját. kidobom a papucsom az ablakon. akkor macskák.
vonzások A kertemben mindig ugyanott túr fel a vakond, porhanyós puha földet, én meg mindig a fejébe ültetek valamit. Azt szeretném, hogy hagyja békén a földemet.
kertek A földből kis növény, palánta bújt elő, éppen abból a csíkból kelt ki, amit megjelöltem, hogy ide azt vetettem, aminek a zacskójára ősszel azt írtam, őszirózsa, most meg látom, hogy cékla lesz belőle, azt is szeretem, különben is, ugyanannyi joga van kikelni, mint a virágnak.
ékszerek én nem a nyakamban hordom a keresztem, hátamra dobom, viszem meg-megbotolva, egy újabb hivalkodási pontra.
szomjazók másnapra mindig szomjazom, és szédülős fejnehéz vagyok. ezért mikor megiszom a kávém, elkísérem egy pohár forrásvízzel, amit a nasa által hitelesített víztisztító készülékemből töltök, reggelre nemcsak én vagyok szomjas, hanem a virágaim is, a maradék vízzel locsolni indulok, aztán észreveszem, hogy az orchidea az ablakban a virágfejek súlya miatt feldőlt. reggel nem nagyon beszélek, de ezt nem hagyom szó nélkül.
[még mindig kávézom] ülések huszonhét éve ugyanarra a sámlira ülök ki kávézni a teraszra, és arra gondolok, hogy anyám is ezen ült, és evett, míg a család a nagyasztalnál ebédelt, mert azt látta a nagyanyámtól, aki nemcsak hogy a nagyasztalhoz, de még a sámlira se ült le soha. felállok, te hátulról hozzám simulsz. mikor jöttél meg éjszaka. most is paralelek a hátak, csak az irányok változtak. reggelre mindig jobb.
Január 10-én Melánia, Agád, Agapion, Agaton, Aldó, Bács, Bacsó, Melani, Viliam, Vilma és Vilmos napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Melanie Hamilton, a Margaret Mitchell által 1936-ban írt Elfújta a szél egyik szereplője, a regényből készült filmben Olivia de Havilland alakítja, melyért 1940-ben Oscar-díjra jelölték.
Érdekességek az Elfújta a szél-ről:
- A főszereplő neve eredetileg Pansy lett volna Scarlett helyett. Sőt, kezdetben nem is ő volt a központi karakter, hanem Melanie. Mitchell írás közben jött rá, hogy Scarlett sokkal érdekesebb személyiség, így lett végül ő a főszereplő.
- Clark Gable-lel sem volt könnyű dolga a stábnak. A színésznek például annyira nem tetszett, hogy szerepe szerint Scarlett vetélése után sírnia kell, hogy azzal fenyegetőzött, kiszáll a projektből, ha tényleg könnyeket kell hullatnia. Végül kolléganője, a Melanie-t játszó Olivia de Havilland nyugtatta meg és vette rá, hogy csinálja meg a jelenetet.
