"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
széthullott a világ, csak mi vagyunk, te és én, a tartalmát vesztett idő megremeg, nem ketyeg, csak van velünk egészen, bennünk suhan minden perce csendekből csendekbe, átfog a jóság, átfog a dobbanás, betölt a fény, pedig sehol sem ég semmi, duruzsol a szél, hulláma cirógat, oldja testek melegét, ragyognak szíveink, lüktet dagadó szenvedélyünk, most lassan simítom arcod, megremegsz, mert érzed, hogyan suhan át beléd mindenem, kezek vagyunk, kezek árama, kezek színtiszta nedve keresztünk körvonalát adja, ó, vigyük tovább, kulcsolva át teret-időt, ahogy most itt vagyunk, egészen így, egészen együtt.
2.
meghajolnak a percek, ahogy összeborulunk, táncol a fény szemedben, olyan igaz, olyan mély, serdül az este, teste végigkúszik a szobafalon, ránk húzza magát, közös burokban érzünk, látunk, hallunk, vagyunk, dobbanunk, forr az éjfél, mámoros poharát kínálja, gőzölgő kéjével bódít, nem is kell más, csak legyél itt velem, amíg lehet, egyként érjünk lepedőmhöz, bizseregjünk érintés-tapadtan, őrizzük magunkat magunkban együtt, mégis külön lélegzetben, külön lüktetésben, külön szempilla-csapódásban, külön körforgásban, egymás lelkében.
A nagy vörös óriás árnyékában, harmadikként szelíden megpihenő, gyönyörű kékség, az élet otthona. Csillogó ékkő, s hatalmas kincs vagy, páratlan a végtelen Univerzumban.
Élünk rajtad, s belőled, habzsoljuk, utolsó cseppig szívjuk véred, nem kímélünk, mi átkozott fiaid. Nem tanultuk meg tisztelni, megvédeni természet anyát, mint apró pondrók csak fúrunk, lyukacsosra rágjuk édes tested.
Benned él őseink hagyatéka, s mi embernek rosszak vagyunk. Féltelek, könnyem törölgetem, hisz nincs szó rá, ami vagy nekünk. Szárnya tört madárként vergődünk. Mi lesz, ha nem találunk új, jobb utat, ha majd elvesztjük szíved melegét? Kérlek, légy őrzőnk, hisz nincs más, nincs több hely, ahová hazatérnénk.
Mi nem szenvedni jöttünk, - az élet többet ér! Kutasd a boldogságot, mindent ezért tegyél! Értelme van a létnek, s hidd el, ha megleled, virágba borul minden, és ünnepel veled. Bizony, tanulni jöttünk - kicsit lusták vagyunk, - csak várunk a csodákra, s tett nélkül álmodunk. Pedig csak néhány lépést kellene tenni még, - s mi vissza-visszanézünk, mi sértett egykor, rég? Félelmek gúzsba kötnek, - bolond hitrendszerek, mert egykor ezt tanultuk! - Másként nem is lehet? Törvények, rút szabályok, megannyi zord bilincs. Ketrecbe zárva lelkünk, s kívül van a kilincs. Ajtónk a szabadságra, csak szívvel nyitható, csak mozdulatra vár, mint egy álló hintaló. A lendület a lényeg, egy lépés, könnyű tett, és új csodát varázsol a szív, a szeretet.
Sokáig álltunk összekapaszkodva, mozdulatlan. Köröttünk mélyen dörömbölt a csend, mi zakatolt, csupán a szívverés ritmusa odabent. Érezni kezdtem, ahogy szereteted sugárzik belém, ujjongva éledt lelkem, hisz utat nyitottál felém… A néma mozdulatból új erő születik, minden, ami rossz, hirtelen messze távolodik.
Csendemet szú percegése sem töri meg, ha becéző bársonyán szelíd üzeneted − mint selymes kezed − megsimít, anyám. Mindig időben érkezik, ébren és álmomban is az egyetlen gyógyír, ha kő-nehéz bánat nyomja a szívemet: békét hoz, könnyű-meleget. S míg felébreszt lágyan a gyönyör'szép emlék − a „légy jó!”- üzenet, a szívembe kéretlen érkezett, zord bánatnak hűlt helyén újra békesség és szeretet él.
Csak ott vagyok nálad, nézem szemed szavát, s mikor elaludtál éji nesztől pendült a sötétség. Remegve zizzent az utcai lámpafény, játszott vele a téli szél. Arcodon nyugszik a Hold, megcsillan gyermeki mosolyod. Fény vagy és árnyék, ágyadon álmaid gyöngyei gurulnak szét.
Tudod arra gondoltam, a szépség és a szeretet, mintha egymásnak édes testvérei lennének: mindkettőnek még a látványa is szívet, és lelket melengető, és mindkettőnek van kétféle fajtája, az egyik, amikor a szépség és a szeretet alaptalan, olyankor mindkettő elmúlik hamar, a legkülönlegesebb szépség gyorsan átválthat akár a legnagyobb rútságba, és a szeretet éghet a legnagyobb lánggal, mégis, belőle akár még fagyos gyűlölet is lehet, ha alapja nincsen, s ha nem épül állandóan, ha a szépség és a szeretet nem táplálkozik a léleknek a duzzadó kebléből... megtörténhet a legrosszabb is, könnyen elfújja a legkisebb szél, a légvár összedől, a szeretet a szépség ifjan, idő előtt meghal, ha csak kīvülről, ha egészségtelen módon táplálkozik: de, ha a gyökerük mélyen van, az idővel mindkettő növekszik, különös, sokszor érthetetlen módon jár együtt a szépség és a szeretet, amit nem takar el ezernyi ránc sem.
