"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, mióta az ember az éveket számolja, azóta a természet belőle élt meg számosat, akár matuzsálem is lehetne, csoszoghatna remegő lábakon rozzant állapotban, de nem, minden új év újjászületés, jön tökéletesen ifjan, mint ki akkor kezdi az életét, és, ha meg is vénül, meg is hal, érkezik fiatalon, mintegy újjászületve kel ki a rideg koporsóból... de a sorrendet ki kell várni, a nyár után tavasz nem következik, ilyen csodás megújulásra talán csak az ember képes, hogy újjászülessen még életében, robbanjon be a tavasz akár a fagyos tél kezdetén, ha virágba nem is kívülről borulva, de, ha szeretet születik benne, bármikor képes lélekben az újjászületésre, ha szemmel nem is mindig látni, ami annál fontosabb, érezni lehet, mintha a görnyedt lélek kiegyenesedne, mintha csoszogás helyett magasan szárnyalna.
Tudod arra gondoltam, néha olyan jó felébredni, az álmot kikacagni, hiszen megvan minden, amit az éjszaka elvett gonoszul, jó úgy örömmel ébredni, a rosszat semminek tudni... de, aki nappal fagyoskodik, és éjjel meleg kabátról álmodik, (talán épp a láztól) annak az ébredés szörnyű lehet, bárcsak sohase jött volna el... és mikor kiderül a szeretet nyújtotta meleg takaróról, hogy álom tréfálta meg az álmodót, nincsen takaró és nincsen szeretet, hogy ami boldogságot adott, az a sok gyönyörűség csak szép álom volt, akkor talán az ember szíve a hidegnél is hidegebb, egészen fagyos lesz, az az ébredés nem hasonlítható semmihez, mintha csak addig élt volna, míg mélyen álmodott, felébredve lett halott.
Szeretném elmondani még . Minden dalom, versem csak törmelék, pillanat-életem szilánkja, mit a halál tesz majd lapátra. Mégis szeretném elmondani még a boldogság káprázatát, amely vasmarkú fájdalmak között is annyiszor rám talált. A tüskéket hitemnek rózsafáján, s konok kapaszkodásomat a Gondviselés szalmaszálain, mikor cserbenhagytak az álmaim. Az események könyörtelenségét s azt a csodát, ahogyan mégis mind hasznomra vált. Beomlott reménységek romjain tücsökmuzsikás szavak vigaszában az örök érvényű mesék mindent megoldó képletét, s ahogy felrázták alvó szívemet a szeretet áramütései, amikor emberszemek sugarával emberen túlról üzent Valaki. A harcokat hitvány magammal, amikor elfordult az angyal; kétségeket és bizonyságokat, egész esendő voltomat, s közben a kegyelem keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit lehajtott fejemen. . Lassan elengedő gyökereimben érzem a remegést, s egy mámorító titkot, hogy élni nagyon szép volt. Csak ezt akartam elmondani még
Neked mit jelent? Mikor köszönt Rád a csend? Mit jelent az esti, halk, A hajnali beszédes, álom-zavart, Déli harangban elúszó, Vizek felett simuló, Mámoros erdő-trillában, Lomb suttogásban lakozó? Mi a csend, mi nem létező – létező, Felemelő, felemelkedő? Hisz csend van-e vajon óceán mélyben, Van-e csend tűzhányó szívében? Csend, mire zene hív, Csend, mire szív dobog, Csend mögött kérdések, Elnémult válaszok, Esti csend ami épp a harangban bújik el, Felhő-csend mi épp bodrozva úszik el. Neked mi a csend? – felelj! Vagy ne szólj! A csendnek különös nyelve van, A csend örmény, magas hegyi, Vagy alföldi, szikár magyar, Százezer éves űrbeli, Imamalom-mormogó tibeti, Vagy templom csendjében sürgeti A türelmetlen ifjú ara, Csend az Ige, s az Igen szava. Csend üzen ősi jeleken, Csend ül néptelen madár-fészkeken, Szüntelen figyelés, fegyelem, Zokogás végén a kegyelem. Csend ül a szemhéjra, esti csend, azért majd meséld el mit jelent, Te hogy éled meg a csendeket, Szétárad, vagy csendben benn reked? Éld meg, s élvezd a csendeket, A minden hangban megjelenteket, Az a csend neked szól – lehet, Köszönd a csendet, ha megremeg.
Találni túl szerencsétlen Megtartani túl gyáva az ember S így lesz belőle az égen Magányos csillag ki ragyogni nem tud De hunyni vagy hullani nem mer
Rója útját a Végtelen S nem jegyzi közben a kicsi utitársat Az embert, aki oly hirtelen Jött a világra szeretni s szenvedni S leheli majd az űrbe a könnyet s a vágyat
Ha Te vagy Én azt hiszed Hogy magasabbra törünk náluk: A mi játékunk csak, de az és szent S jól zárd el szíved zenedobozába Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk
Amiért mi belecseppentünk ketten A tér és idő ritka randevújába S összeért bennünk a nagy lehetetlen Akkor felmegyünk felkiáltójelnek A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába
S mi leszünk a nyárral töltött földi éj Mi leszünk a pillanat, a nevess Mi leszünk a ne sírj, a ne félj, Mi leszünk minden pár első csókja S minden legszebb szerelmes vers.
Saját elnyűtt érzelmem Vonja el tőlem A levegőt, Miközben nézem a napot A lemenőt, S hivatnám a papot, Adja fel a kenetet, Oldozza fel lelkemet,
Hisz vétkeztem magam ellen, Becsaptam lelkem, Újból, már megint, A boldogság reám legyint, Röhög bele arcomba, Kezdek fáradni harcomba, Ásni kezdem síromat, Ne hozzatok virágokat, Senki ne sirasson engem, Hisz mi történt magam kerestem.
Ne sajnáljatok, Fölös könnyet ne sírjatok, Nem érek annyit, Nem érek egy kanyit, Hisz csak tépem szét önmagam…
Te vagy a csend Te vagy a társ a magány elfut előled a rossz jóra válik s én mégis félek... Tőled? nem! akkor mitől?! magamtól mindentől... ha csend vagy, boríts be életem, hogy ne halljam a világot ne halljam magamat, a szűnni nem akaró szívdobogást... meg tudod tenni? csak egymásban lenni csendben mozdulatlanul sokáig Veled, velem hogy elpihenjenek a hangok s közeljöjjön a végtelen...
halk eső csepp koppan fekete úton még halkabb szív dobban szeretlek rég tudom forog a föld alattam fél hold int felém álmodok a szélben valami ősi zenét táncolok hangod messziről hallom két kezed látom megyek vissza vissza - felé homályba borul minden nem kell hinnem száll a köd beborít félek nagyon szorít a kín elnyel mély kút anyaméh öle
sirályok táncolnak a parti köveken sirály lennék én is ha lehetne köztetek felrepülnék veletek sikoltva karcolnám szárnyaimmal a kék eget de én a földre születtem szárnyaim a képzelet ott a gondolatok is sikoltva repülnek a folyó hullámai nekünk a mindennapi élet hol táncolva sikoltunk s néha sikoltva táncol velünk a végzet
