antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szervusz Kedves Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Dehogy haragszom, én nagyon szeretem gyakran olvasni a kedves verseimet, ez is közéjük tartozik. Itt a Verseldében gyakori az ismétlés, de ez így van jól!:-) Bár az 1916-ban írtat épp nem olvastam!:-))))))
– Tavasszal én is. Mondtam ennek a hülye Dőrynek, hogy fesse át, és adjon neki másik nevet. De nem érti a dolgot. Vagyis hogy érti, csak szerelmes a hajójába. Azt képzeli, hogy majd a kikötőn sétálgatva mutogatja a lányának, hogy „ott úszik a Kék Angyal, nemrég még a mi hajónk volt.” De az is lehet, hogy esze ágában sincs eladni. Fél éve húzkodja itt nálam a vevőket, mert nagyítógépet akar venni a fényképészműtermébe, de nem köt egyezséget senkivel. Csak bemutatja, tárgyal, s ha kialakulóban van az üzlet, mindig emel egy kicsit az áron.
– Nagymenő volt.
– Mindenkit ismert. Petschauert, Urbach Lászlót, Beckert, talán még a Horthy-gyereket is.
Ambrus felállt a papucsban és a partra kiáltott:
– Ráúsztassam, mester úr?
– Úsztasd fiam.
Ambrus húzott néhányat az evezővel, aztán a jollét kis lendülettel, ügyesen rávezette a kihúzó kocsira. Nyuszt és Cankó elkapták a rúdját és erőlködve húzták kifelé a vízből. A fák alól a zámoriak is odaléptek és segítették a hajót partra vontatni. Már csak egy bércsónak és a papucs ringott a vízen, amikor lihegve szaladt feléjük Masa, a félcigány zámori kislány.
– Jönnek a detektívek! Már elindultak a halásztelepről! – kiáltozott.
– Csendesebben, te! – mordult rá Cankó.
– Holnap reggel kimennek a halászokkal – kiáltotta akadozó lélegzettel a kislány. – Fenékpusztától a kikötőig meghúzzák az egész öblöt.
– Marhaság – mondta Nyuszt. – Garda esetleg lesz a hálóban, de hulla nem.
A csónakház takarásából kiléptek a detektívek.
– Jó napot! – köszönt az idősebb, aztán a zámoriakhoz fordult: – Hát ti, mit kerestek itt?
– Jó napot Cserhalmi úr – szólalt meg Nyuszt –, nekem segítettek. Lerángattuk a csónakokat a vízről.
A fiatalabb, magas detektív esőköpenyt viselt és barna kalapot. Az öregebb bricsesznadrágban és bélelt bekecsben állt a parton. A fejét tweed szövetből készült sültös sapka fedte, mint a jó módban élő iparosokét. Sapkájának a sültje alól megszemlélte a zámoriakat, aztán a kislányhoz fordult:
Mackó többször, önérzettel megbiccentette a fejét, míg ezt mondta, s arra várt közben, hogy Malacka megkérdi: "De hogyan?" - vagy kételyeinek ad kifejezést, vagy egyáltalán, szól valamit. De Malacka nagyon restellte, miért nem neki jutott először eszébe ez az ötlet.
- Én megteszem - mondta Mackó egy idő múlva, miután hiába várt. - Mégpedig Csapdával. S mert nagyon furfangos Csapdára gondolok, segítségemre kell lenned, Malacka.
- Mackó - mondta Malacka, most már megint egészen boldogan. - Én segíteni fogok! De hogy fogunk hozzá?
- Az ám, hogyan? - mondta Mackó, és most leültek gondolkodni.
Mackó első ötlete az volt, hogy mély gödröt ásnak, és az Elefánt, mikor arra jár, beleesik a gödörbe, és...
- De miért? - kérdezte Malacka.
- Mit miért?
- Miért esne bele?
Mackó az orrát dörgölte, és azt állította, hogy az Elefánt majd arrafelé sétál, dúdol magában, közben az eget nézi, hogy vajon hoz-e esőt a felhő, így hát nem látja meg a mély vermet, csak mikor már a szélére lépett, és akkor már késő.
Malacka megjegyezte, hogy a Csapda nem rossz; de mi történik, ha tényleg esőt hoz a felhő?
Mackó megint az orrát dörgölte, és elismerte, hogy erre bizony nem gondolt. De aztán felragyogott és kijelentette, hogy amennyiben éppen esne akkor, az esetben az Elefánt azért nézné az eget, hogy mikor fog kiderülni, és ezért nem látná meg a vermet, csak amikor... és akkor már késő volna.
Mikor ezt így elmagyarázta, Malacka kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony jó Cselfogás.
Ettől Mackó nagyon büszke lett, s már a zsebében érezte az Elefántot, és már csak egy kérdés volt hátra: hogy hol ássák meg ezt a Nagyon Mély Vermet.
Január 20-án Fábián, Eutim, Fabiána, Fabó, Özséb, Sebastian, Sebestyén, Sebő, Sebők, Sedékiás, Szebasztian és Tímea napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Boldog Özséb, a pálos rend megalapítója
Gérecz Attila
Boldog Özséb Himnusz
Egybeomlott könny és vér, nyílt seb lett az ország, nyugatra pernyét hord a szél; tanyák, falvak sorsát. Csillag sincs, sötét az erdő, mégis mécsek égnek! Boldog Özséb szól az első pálos remetéknek. Szállj, ragyogj te mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény - mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk!
Kicsiny láng a hit, de tiszta fehér, mint gúnyájuk, sötét erdő zúgja vissza csöndes imádságuk. "Nézz le ránk, kis romok felett fohászkodunk Hozzád, áldd meg mind, kik fegyver helyett kereszted hordozzák!"
Szállj, ragyogj le mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény - mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk!
S barlang ölén, cellák sötét mélyén fények gyúlnak. Népedért szólj, Boldog Özséb, mondj imát az Úrnak. Hívd egybe, ki hív és magyar! Hívd, ki sebbel ékes! Győzni fog, ki hinni akar, s áldozatra képes! Szállj, ragyogj te mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk!
Január 20-án múlt 129 éve, hogy megszületett Sík Sándor, író, költő, egyházi szakíró, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja.
Sík Sándor
Kérdések felelet nélkül
Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költőm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső Zúgtak le rám a dallamkereső Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tőlem telőt. Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetből tenni, – Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor.
Január 20-án múlt 195 éve, hogy megszületett Madách Imre, író, költő, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
– Három hete ezt hallom mindenkitől. Jönnek a detektívek, már itt vannak a detektívek, ott vannak a detektívek… Hagyjatok nekem nyugtomat ezekkel a detektívekkel. Lehet, hogy Szász úr feljelentést tett, de nekem semmi közöm Szász Maya ügyéhez.
– Most tényleg jönnek a detektívek. Tíz perce sincs, hogy a nádgazdaságtól átmentek a halásztelepre. A Tibi és a Füstös is látta őket. Onnan ide jönnek. Masa a nyomukban van.
Nyuszt a zámoriakra pillantott, aztán vállat vont.
– Hülyeség. Szász Maya vígan él valahol.
– De hol?
– Valahol az országban, vagy messzebb. Azt hiszitek, csak a víz partján, vagy a hajók kajütjében lehet csókolózni? Neviczky úr talán kibérelt valahol egy lakást, vagy egy szállodai szobát Budapesten. Boldogan élnek. Végre eltűntek az asszony szeme elől.
– Szász úr jegyzőkönyvbe mondta, hogy Neviczky vízbe fojtotta a lányát.
– Lehet, minden lehetséges – mondta Nyuszt, közben a túlpartot, s az ég alját vizsgálgatta, majd Cankóhoz fordult: – Jó, hogy itt vagy, a jollékat nehezen húztuk volna ki a gyerekkel.
Ambrus már a Kék Angyalt vontatta kifelé. Szép, szabad tervezésű hajó volt, esztétikus vonalvezetéssel. Palánkozása kifogástalannak látszott a fehér festék alatt. Vontatva is könnyen úszott a csendesülő hullámokon, a merülése nem lehetett több 8-10 centiméternél. Lényében, vitorlák nélkül is volt valami könnyedség, mintha nem is hajó, hanem madár lenne. De ez a könnyedség sejtetett bizonyos gyengeséget is. A Kék Angyal túl könnyedén táncolt a hullámok hátán, s az uszonya nem látszott elég súlyosnak ahhoz, hogy kritikus helyzetekben megmentse a felborulástól.
– Még mindig itt van Dőry úr hajója? – kérdezte Cankó csodálkozva.
– Ki veszi ezt meg? Versenyen borult.
– Maga építette.
– Én. Kicsit könnyű, de soha nem borul fel, ha a grósz behúzókötele nem akad el. De elakadt.
– Megjött a vevő?
– Meg, de már levette a fülest.
– Profi volt?
– A… Fenét… Profi nem vesz jollét. Néhányszor már elvitte valaki vitorlázni, de nem értett a hajóhoz. Csak nézegette, mint tehén a repülőgépet. Manapság az emberek nem vesznek hajót. Télikabátra, babra, szalonnára költik a pénzüket.
Egy napon, mikor Róbert Gida és Micimackó és Malacka egyszerre beszéltek összevissza mind a hárman, Róbert Gida lenyelte a falatot, amivel tele volt a szája, és egész közömbösen megjegyezte:
- Ma láttam egy Elefántot, Malacka.
- Mit csinált éppen? - kérdezte Malacka.
- Csak úgy kószált - mondta Róbert Gida. - Azt hiszem, nem látott meg.
- Én is láttam egyszer - mondta Malacka -, legalábbis azt hiszem, ő volt az. De lehet, hogy nem ő volt.
- Én is - jegyezte meg Micimackó, és azon tűnődött, mi lehet az, hogy Elefánt.
- Általában ritkán látható - mondta Róbert Gida könnyed modorban.
- Mostanában - tette hozzá Malacka.
- Ebben az évszakban - fejezte be Mackó.
Aztán másról beszéltek, míg csak el nem érkezett az ideje, mikor Malacka és Mackó haza szoktak menni. Előbb együtt talpalták végig a Százholdas Pagony szélén kanyargó ösvényt, s nem sokat beszélgettek; de mikor a patakhoz értek, s átsegítették egymást a köveken, s a sövény szélén egymás mellé kerültek, barátságos eszmecsere indult meg erről, amarról, s ennek során Malacka így szólt:
- Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. - És Mackó felelte:
- Magam is azt vélem, Malacka. - És Malacka folytatta:
- De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... - Mire Mackó:
- Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el.
S ahogy így elérték a Hét Fenyőfákat, Mackó körülnézett, hogy vajon nem hallgatózik-e valaki, s aztán ünnepélyesen megszólalt:
Január 20-án múlt 209 éve, hogy megszületett Vajda Péter, költő, drámaíró, pedagógus, az MTA tagja.
"Isten veled, leány, Hosszú időre tán... Ki tudja, látlak e, E végső csók után... Ereszd csókodba hát egészen lelkedet, Hogy lelkeddel vegyem Te szent emlékedet."
Elment a Jézus. A városba ment. Közeledett a Húsvét. Lázár kapuja küszöbén Két asszony üldögél A térdét átölelve, Mária és Márta.
Márta mondja: Nem fogadta el a meleg köntöst. Fázni fog szegény.
Mária mondja: Nem akarta, hogy vele menjek, Kinek mondja, ha fázik?
Márta mondta: Éhes volt, Kellett aki megterítse az asztalt, Megtöltse a korsót.
Mária mondja: Fáradt volt, Kellett aki leterítse magát A lába elé szőnyegül.
Márta mondja: Ha visszajön, Leoldom a kötényemet, Lábához ülök és hallgatom.
Mária mondja: Nem jön vissza. Közel a Húsvét, Követni fogom messziről.
A küszöbön ültek, Átölelve tartották a térdüket És sírtak. Aztán felálltak, Az egyik kosarat öltött És kenyeret tett a kosárba. A másik korsót vett a kezébe És olajat öntött a korsóba. Aztán átkarolva egymást Elmentek A názáreti Máriához.
Te rongy, aki szeretni gyáva vagy, akinek több a biztosító munka, melyet a tetves ég taszít nyakunkba, küldvén máris a külső fagyokat, - fordított ringyó, ki a kötelesség aranyát gyüjtöd élő nap alatt: a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék, én nem tehetem; elpusztítalak.
Én férfi vagyok, nemes és konok, nincs vigaszom s nem erényem a bánat. Csak szenvedek, mint akit megnyomott ásás közben a föld; káromkodok - Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad! Rajtad a komolyság is kellemes, nő létedre erős vagy s érdemes, hogy lábod csámpás mivoltán nevess. Én nem jártatom hiába a számat, de kín sem űzhet hiába utánad.
Már elrebbent a férfias szemérem nyoma orcámról, és csak sáppadok. Dolgaim is úgy hallgatják személyem, mint bolond tanárt az üres padok. Nem éreznéd, mily veszély fenyeget téged, életem s engem is, ki vágyom, ha másra nem, hát hogy veled legyek s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
Add kezembe e zárt világ kilincsét, könnyü kezedet - vár kinn a szabad. Gyülekező halottaimat intsd szét, szólj s hízelegjen körül jószavad. Ismersz engem, kit szemed megviselt, lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves! Egykor egy sejt a tengerben kikelt, hadd jusson el már örökös öledhez!
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó: csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
Január 19-én múlt21 éve, hogy elhunyt Bertha Bulcsú, író, költő.
Bertha Bulcsú
Utazás fehér lavórban
Vízparti történetek
A Madelaine Royal kajütjében
(folytatás)
Nyuszt előregörnyedt és tovább gyalulta a palánkot, látszólag teljesen belefelejtkezett a munkába, de néhány perc múlva újra megállt, hallgatózott, a barométerre pillantott, aztán megpöccintette a körmével. A mutató meredeken emelkedett fölfelé. Ekkor letette a gyalut és kiment a víz fölé nyúló deszkamólóra. Ambrus utána lépett és megállt a nyitott ajtóban. A hajóács a látóhatárt kémlelte, aztán a vízre pillantott és beleszimatolt a levegőbe. Ambrus kérdően nézett a mesterére, de az nem mondott semmit. Visszalépett a gyalupadhoz és dolgozott tovább. Jó fél óra múlva, amikor Ambrus már az újabb palánkok helyét készítgette a csónakon, a mester abbahagyta a gyalulást, a barométerre nézett, s az fogva tartotta a szemét.
– Partra kellene húzni a hajókat – szólalt meg Nyuszt.
– Nem érünk még rá, mester úr?
– Hozd elő a hajókihúzó kocsit, aztán ülj be a papucsba. A nádas szélénél kezdd a bércsónakokkal.
Néhány perc múlva Ambrus már a laposfenekű papucs csónakban evezett befelé. Ahogy elérte a nádas szélét, kiemelte az evezőket, és a gyenesi hegyoldalra pillantott, ahol nagyapja háza állt. A hegyoldalban tisztán látszottak a házak, mintha a késő őszi párát, felhőrongyokat egy óriás lefújta volna a domboldalakról. Evezőit újra a vízbe merítette, s az egyik bércsónakhoz siklott. Kinyitotta a lakatot, a láncot kifűzte a bója füléből, aztán vontatni kezdte kifelé. Nyuszt a kihúzó kocsit betolta a vízbe. Ambrus ráúsztatta a csónakot, aztán a papucsból kimászott a deszkamólóra, Nyuszt mellé. Megragadták a kocsi rúdját, nekifeszültek, s a kocsit csónakostól kihúzták a partra. Néhány perc múlva Ambrus már újra a papucsban ült és evezett befelé, újabb csónakért. Négy bércsónak hevert már a parton, amikor a fák alatt ácsorgó zámoriak közül Cankó lépett a víz szélén korhadó nádhordalékra.
– Jó napot mester, szaggat a dereka?
– Emelkedik a barométer – mondta Nyuszt. – A víznek tegnap óta megváltozott a szaga. Lehűlés jön.
– Korai még – mondta a zámori fiú, de azért elkapta a kocsi rúdját, amikor Ambrus az újabb csónakot ráúsztatta. Segített partra húzni a kocsit. A csónakot egy berekfa alá fordították. Nyuszt a látóhatárt kémlelte, Cankó pedig cigarettát sodort magának a zsebében szétszóródott dohányporból. Megnyálazta a papírt, aztán megszólalt:
amelyben Füles elveszti a farkát, és Mackó megtalálja
(folytatás)
- Ő volt az, aki az én felirataimat is megszerkesztette, az ajtó mellé. Láttad őket?
Az egész előadás közben Mackó felváltva igent és nemet válaszolt, behunyt szemmel, néha duplán: "Igen, igen" -, néha értelmesen: "Nem, nem, szó sincs róla" -, anélkül hogy sejtelme lett volna, mire válaszol. Most épp a nemnél tartott.
- Nem láttad? - mondta Bagoly egy kicsit csodálkozva. - Gyere az ajtó elé, majd megmutatom.
Kifordultak a kunyhó elé, és Mackó megint csak megbámulta a kopogtatót, a feliratot és a csengőt, és minél tovább bámulta, annál inkább megerősödött benne valami furcsa emlék, minthogyha mindezt ő már látta volna valahol, valahol máshol, valamikor máskor.
- Csinos csengőzsinór, nem? - kérdezte Bagoly.
Mackó bólintott. - Valamire emlékeztet - mondta aztán -, de nem tudom mire. Honnan szerezted?
- Az Erdőn keresztül jöttem, és így, ahogy látod, ez a zsinór, végén a bojttal, ott lógott ki egy bokorból. Először azt hittem, lakik valaki a bokorban, megrángattam a zsinórt, de senki sem felelt. Türelmetlen voltam, erősebben kezdtem rángatni, egyszer csak a kezemben maradt, s mert senki se szólt, hogy az övé, hazahoztam, és...
- Bagoly - mondta Mackó ünnepélyesen -, rettenetes dolog történt. Ez a zsinór nem a tied. Ez másé.
- Hát kié?
- Fülesé, az én öreg Füles barátomé. Az ő magántulajdona.
- Az övé?
- Amihez méghozzá nagyon ragaszkodott. És még most is ragaszkodik.
Ezekkel a szavakkal leakasztotta a csengőzsinórt, és visszavitte Fülesnek, és Róbert Gida visszaszegezte Füles farkát a helyére, és Füles olyan boldog volt, hogy egész nap büszkén csóválta és lengette, és Micimackó is úgy meg volt elégedve, hogy azonnal hazament, egy kis megérdemelt szíverősítő irányában. Fél óra múlva, ahogy megtörölte a száját, büszkén énekelni kezdett:
Ki találta meg Füles farkát, talán Ferkó, Mickó, Lackó? Egyik se! Én találtam meg, Micimackó!
Január 19-én múlt 209 éve, hogy megszületett Edgar Allan Poe, amerikai költő, novellista, újságíró.
Edgar Allan Poe
A holló
(Szász Károly fordítása)
Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken... Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan, Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen. "Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen, Az lesz, egyéb semmisem."
Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén, Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen. Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal - Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem! Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn, Itt örökre névtelen!
De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak, S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem. S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam: "Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen, Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; - Az lesz, egyéb semmisem!"
S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül, S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen, Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan, Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen, Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen - - Nagy sötét, más semmisem!
S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve, Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem; De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta, Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem) Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen; - Csak e hang, más semmisem!
S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba', S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem. "Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban, Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem - Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!" - Csak a szél, más semmisem!
Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen. Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva, Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen, Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen, Rászállt, ráült nesztelen!
A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül, Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen. - Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába, Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn, Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden? Szólt a madár: "Sohasem!"
Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott, Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem. De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el, Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen, S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn; És a neve: "Sohasem."
És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve, Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen. Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla, S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem! Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?" A madár szólt: "Sohasem."
Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz, Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem. Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen - Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen: "Soha - soha - sohasem!"
Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte, S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem. Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem': Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen Mért kiáltja "sohasem"?
Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven. S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám, Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem Ah! nem fogja sohasem!
S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken... "Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen, S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen! Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe', Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen! Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe', Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem: Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe' Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem: Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden, Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, - Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal, "Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen! Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem, Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen, Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!" Szólt a holló: "Sohasem!"
S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül, Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem. Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya, S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen, S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen - Nem menekszik - sohasem!
Január 18-án múlt 135 éve, hogy megszületett Alan Alexander Milne, angol író, drámaíró, publicista.
A. A. MILNE
MICIMACKÓ
(fordította: Karinthy Frigyes)
Negyedik fejezet,
amelyben Füles elveszti a farkát, és Mackó megtalálja
(folytatás)
- Szívesen - mondta Bagoly. - A szokásos eljárás ilyen esetekben a következő...
- Nem ismerek semmiféle Szokásos Eljárás című állatot. És ételt se. Ételben ismerem a Tojásos Galuskát. Én csak egy szegény medvebocs vagyok, különben is az agyvelőm meg van hűlve, és az ilyen hosszú szavakat nem szeretem.
- Arról van szó, hogy mi a teendő.
- Amennyiben arról van szó, akkor nem bánom - jegyezte meg Mackó engedékenyen.
- Először is díjat kell kitűzni. Ennek pszichikus hatása van.
- Várjunk csak - mondta Mackó, felemelve egyik mancsát. - Hogy milyen hatása van? Nem hallottam jól a szót, éppen tüsszentettél, mikor mondtad.
- Én nem tüsszentettem.
- De igen, tüsszentettél.
- Bocsáss meg, kérlek, de én nem tüsszentettem. Legalábbis nem tudok róla, és az ember rendesen észre szokta venni, ha tüsszent. Különben is nem erről van szó. Arról van szó, hogy pszichikus hatása van.
- Látod, megint tüsszentettél - mondta Mackó szomorúan.
- Jutalomról van szó - mondta Bagoly hangosan. - Hirdetést fogunk közzétenni, hogy tekintélyes jutalomban részesül, aki nyomra vezet Füles elveszett farkát illetően.
- Értem, értem - bólogatott Mackó. - Ami a tekintélyes jutalmat illeti - folytatta álmodozva -, általában szokott nálam lenni, de ma otthon felejtettem - mondta, és bánatosan vizsgálta az almáriumot. - Be kell vallanom, még csak vajat vagy egy kis mézet se hoztam magammal.
- Akkor hát - mondta Bagoly - megírjuk a hirdetést, és kifüggesztjük az egész Erdőben.
- Egy kis mézet se - dörmögte maga elé Mackó, azután mélyet sóhajtott. És megemberelve magát, igyekezett figyelni arra, amit Bagoly magyaráz.
De Bagoly nagyon hosszan magyarázott, egyre hosszabb és hosszabb szavakat mondott, és a végén mindig visszatért arra, amiből kiindult, és kifejtette, hogy az egyetlen személy, aki ezt a hirdetést megírhatná, Róbert Gida személyében található.
Január 18-án múlt 151 éve, hogy megszületett Rubén Darío, nicaraguai író, költő, politikus, a dél-amerikai modernizmus kiemelkedő alakja.
Rubén Darío
Végzet Boldog a fa, mely nem érez, miként mi, s még boldogabb a kő, mely nem kutat, mert nincs nagyobb átok, mint élni, élni, s a legnagyobb kín itt az öntudat.
Létezni s mit sem sejteni, iszonnyal remegni attól, hogy voltunk, leszünk és hogy holnapra meghalunk bizonnyal, az életet viselni, mit eszünk
alighogy ösmer, a halált, cudar búnk, a testünk, fájó, eleven övünk, a sírt, amely úgy néz ránk, mint a partunk és nem tudni, hogy hova tartunk és hogy honnan jövünk...!
Január 18-án múlt 329 éve, hogy megszületett Charles-Louis de Montesquieu, francia író, költő.
Charles-Louis de Montesquieu
Perzsa levelek
(válogatás)
XIII. LEVÉL
Üzbég ugyanannak
Napestig beszélhetnék neked a trogloditák erényeiről. Egy napon azt mondta egyikük: apám holnap kimegy földjét művelni; két órával korábban fogok fölkelni nála; mire kiér, már fölszántva találja a földet.
Egy másik így tűnődött: úgy látom, húgomnak tetszik egy fiatal troglodita rokonunk; szólok majd apámmal a dologról, rábeszélem őt erre a házasságra.
Egy harmadiknak hírül vitték, hogy tolvajok ragadták el a nyáját. Sajnálom; volt egy fehér üszőm benne, melyet az isteneknek akartam áldozni - mondta.
És hallották, amint egy negyedik így szól: sietek a templomba, hogy hálát adjak az isteneknek, mert bátyám, akit apám annyira kedvel és én olyan forrón szeretek, visszanyerte egészségét.
Vagy: apám birtoka mellett van egy darab föld; akik rajta dolgoznak, sokat szenvednek a tűző naptól; két fát ültetek oda, hogy ezek a szegény emberek időnként megpihenhessenek árnyékukban.
Egyszer több troglodita volt együtt, s egy aggastyán arra gyanakodott, hogy az egyik fiatalember valami helytelenséget követett el; szemrehányást is tett neki miatta. Nem gondoljuk, hogy ilyen bűnt követett el - mondták a troglodita ifjak - de ha valóban megtette, ő haljon meg utolsónak a családjában.
Egy trogloditának jelentették, hogy idegenek törtek a házára, kifosztották és mindenét elvitték. Ha nem volnának ilyen méltánytalanok - felelte - arra kérném az isteneket, engedjék meg nekik, hogy tovább használják a dolgaimat, mint én használtam őket.
Voltak, akik nem nézhették irigység nélkül ezt a virágzó jólétet. A szomszédos népek összefogtak, s elhatározták, hogy valamilyen hamis ürüggyel elrabolják a nyájaikat. A trogloditák, mihelyt értesültek tervükről, követeket menesztettek eléjük, s azok így beszéltek:
Mivel bántottak meg titeket a trogloditák? Talán megszöktették asszonyaitokat, elhajtották barmaitokat, földúlták szántóföldjeiteket? Nem, hiszen igaz emberek vagyunk és félünk az istenektől. Mit akartok hát tőlünk? Gyapjút, hogy ruhát készítsetek belőle magatoknak? Szeretnétek a nyájaink tejéből? Vagy a földünk gyümölcseit kívánjátok? Tegyétek le fegyvereiteket és jöjjetek közénk, mindezt, megkapjátok. De esküszünk arra, ami a legszentebb a világon: ha ellenségként léptek földünkre, igazságtalan népnek fogunk tartani benneteket, s úgy bánunk majd veletek, mint a dúvadakkal.
A vad népek megvetéssel utasították vissza a követek szavait és fegyveresen nyomultak be a trogloditák országába, azt hitték, azokat csak az ártatlanság védi.
Pedig alaposan fölkészültek a védekezésre. Körülvették asszonyaikat és gyermekeiket. Az ellenségnek nem a száma, hanem a gonoszsága döbbentette meg őket. Szívüket szokatlan lelkesedés ragadta el: az egyik apjáért, a másik feleségéért és gyermekeiért akart meghalni, ez a testvéreiért, az a barátaiért, s valamennyien a troglodita népért. Ha valaki elesett, nyomban új harcos állt a helyére, s a közös ügy mellett már ennek az egynek a haláláért is bosszút akart állni.
Így zajlott le az erény és a gonoszság csatája. Ezek a zsákmányszomjas, hitvány népek végül is szégyenteljesen megfutottak a trogloditák erényei elől, ha meg nem is hatotta őket, meg kellett hátrálniuk.
Erzeronban, Desumada második holdjának 9. napján, 1711-ben.
Január 17-én Antal, Antónia, Anton, Antos, Aszter, Leonetta, Oros, Rexana, Roxán, Roxána, Rozalinda, Toni és Uros napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
