antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
De nem tudott aludni. Minél inkább akart, annál éberebb lett. A szokott módszert követve megpróbált bárányokat számlálni, ahogy átugranak a kerítésen, de ez se használt - akkor bárányok helyett Elefántra gondolt, de az Elefántok nem ugrottak át a kerítésen, megfordultak, beugráltak az ablakon, s mindegyik elvitt egy csupor mézet, és megette. Nagyon rosszul érezte már magát szegény Mackó, türtőztette magát egy darabig, de mikor az ötszáznyolcvanhetedik Elefánt is megnyalogatta az agyarát, és azt mondta: "Nagyon jó kis méz volt ez, nem is tudom hamarjában, mikor ettem ilyen mézet" - akkor nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, kiment a házból, és sietve eltalpalt a Hét Fenyőfákhoz.
Még sötét volt, csak a Százholdas Pagony fölött derengett már valami. A félhomályban olyan magányosan és kísértetiesen álltak a fák, s a verem is olyan sötét és mély volt, s a fenekén a mézescsupor is sejtelmesen vigyorgott, mint valami kísértet, csak éppen hogy fel tudta fedezni. De a méz illatát mégis megérezte, s minden bosszúsága ellenére csurogni kezdett a nyála. Bemászott a verembe, s bedugta az orrát a csuporba.
- Hallatlan! - mormogta rögtön, nagyon bosszankodva. - Az Elefánt már megette! - Aztán kicsit gondolkodott.
- Nem - látta be végre -, nem ő ette meg. Én ettem meg. Elfelejtettem.
És szomorúan nyalogatta a csupor fenekét, reménykedve, hogy talán mégis maradt valami.
Közben Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát, aztán kiugrott az ágyból. És az volt az első szava:
- Elefánt!
Aztán tűnődni kezdett.
Most jutott először eszébe - vajon hogy fest egy ilyen Elefánt?
Vad? Szenvedélyes? Jámbor?
Engedelmeskedik-e csakugyan, ha füttyentenek neki?
És egyáltalán - biztos, hogy szereti a malacot?
És hogy szereti - élve vagy sütve, citrommal a szájában?
És ha élve - az is kérdés, melyik malacot szereti.
És ha nem szereti - hajlandó-e kivételt tenni olyan malac kedvéért, akinek a nagyapját úgy hívták: TILOSAZ ÁTJÁRÁS.
De nem tudott választ kapni e kínzó kérdésekre, és bizonytalan érzésekkel indult el, hogy élete első Elefántjával szembekerüljön.
Közben azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy hiszen Mackó vele lesz, s akkor mindjárt barátságosabb az egész. De mi lesz, ha az Elefánt annyira szenvedélyes és tüzes, hogy a Mackót se szereti? Nem lenne jobb mégis fejfájásra hivatkozni és nem menni el a Hét Fenyőfákhoz? Viszont, feltéve, hogy szép idő van, s szerencsés esetben nem sikerült megfogni egyetlen Elefántot se a csapdában - így töltse az időt, semmivel?
Egyszerre csak nagyon Jó Ötlete támadt. Odamegy gyorsan a Hét Fenyőfákhoz, óvatosan bekukkant a verembe oldalról, van-e benne Elefánt. És ha van, akkor hazamegy, lefekszik, és fejfájása lesz, ha nincs, ott marad, és nem lesz fejfájása.
Így hát nekilódult. Egyik percben azt gondolta, talál Elefántot, másik percben, hogy mégse talál. És miközben közel ért a veremhez, akkor már biztos volt benne, hogy talál, mert valami elefántosan mozgott és mocorgott a verem fenekén.
- Rémes! - borzongott össze Malacka, s már el akart futni. De aztán összeszedte magát, annyira gyötörte a kíváncsiság, hogy életében ő is lásson egyszer egy eleven Elefántot. Így tehát lelapulva a verem széléig csúszott, és letekintett.
Január 24-én töltötte be 81. életévét Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő. Isten éltesse!
Baranyi Ferenc
ÖREGAPÁM
Kalapos volt szegény öreg. Naponta négy-öt kalappal lendített a sorsán, s - ha adni-venni falvak összegyűltek - árulta őket nagy vásári ponyván.
Néhány kalap - s a lányát férjhez adta. Sok-sok kalap - s cserép került a házra. S mikor már fedett fővel járt a környék : öregapám a lét nyűgét lerázta.
Csöndes szerszámait hidegre tette, hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt szemébe húzta utolsó kalapját. Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.
Január 24-énmúlt 89 éve, hogy megszületett Dési Ábel, költő, prózaíró, kritikus, publicista.
Dési Ábel
VALAKIT VERNEK
Éjféli csendben Ez a rémtörténet
alszik a tábor éppen az én mindenki álma barakkomban történt. valahol távol
lehet-e élni álomvilágban szürke iszonyat s néma vágy között
éjféli csendben robban a jajszó szörnyű fájdalom hasít a szó
valaki szenved üvölt a kín meghalok jaj jaj kiáltja valaki
mindenki hallja meghalt a csend az iszonyat terjed az alvók felett
valakit vernek talán még él valakit vernek holnap nem él.
Mély álmunkból borzalmas ordítás és jajgatás riasztott fel bennünket. A szobafőnök (capo), aki a letartóztatás előtt a politikai rendőrség (UDBA) tisztje volt,
egy fiatal gyereket vert kegyetlenül. Azzal vádolta, hogy kém volt. A gyerek tizenhét éves lehetett. A verésnek pontban éjfélkor, épp itt az volt a szerepe, hogy félelmet keltsen, s hogy figyelmeztesse az embereket, mi vár rájuk.
Az Ószövetség talán legnagyobb nõi alakja: Miriám.
Neve a görög atyák szerint annyit jelent: tûrni. Mi a jellemzõ rá? Az uralkodás vagy az alázat, és a tûrni tudó szeretet? Miriám vezetõ volt a nép élén. Testvéreivel, Mózessel és Áronnal Izráel népének élén állt. Végigcsinálja velük a nagy kivonulást. õ az, aki dobot fog, és énekel az asszonyok élén
Január 23-án Rajmund, Zelma, Alfonz, Amázia, Bertram, Emerencia, Emerka, Emese, Ildefonz, Janek, János, Manyi, Maréza, Mari, Mária, Mariella, Marion, Marióra, Mariaka, Masa, Milli, Mimi, Miriam, Mirjam, Moira, Molli és Rajmond napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Senki Alfonz Rejtő Jenő Az elátkozott part és A három testőr Afrikában című műveinek egyik hőse. Regénybeli jellemzése szerint: „A világ valamennyi államából örök időkre kiutasították, és így már régóta csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a Földön. Főként éjszaka. Tuskó Hopkins szerint dán volt, egy qutemalai méregkeverő esküdött rá, hogy spanyol, ő maga büszkén vallotta, hogy »szülőföld nélküli«, mert egy bennszülött kenuban jött a világra Colombo közelében, és szüleitől valamennyi környező állam megtagadta a gyermek anyakönyvezését. Egy örmény gőzösön keresztelték, de ez az állam időközben megszűnt. Rendőrségi szakértők szerint közigazgatási úton egy másik bolygóra kellene továbbítani. Csinos, kissé nőiesen karcsú fiú volt. Rendkívül választékos modorú, előkelő és igen művelt. De kevesen használták úgy a kést, mint ő, és néhány év előtt egy horogütése következtében a port-szuezi pénzügyőrök káplára évekig rángatta a vállát úgy, hogy értekezést írtak róla egy orvosi szaklapban.”
Később kiderült, hogy ő valójában La Rochelle gróf, aki egy Katherina nevű, csodálatosan szép, de aljas és gonosz parasztlány miatt vált üldözött földönfutóvá, aki megölte Alfonz legjobb barátját, és ügyesen rákente a gyilkosságot. Születésének fenti legendás történetét valószínűleg csak ő találta ki, hogy az alvilág könnyebben befogadja, mert ott talált igaz barátokra, mint Csülök, Tuskó Hopkins és Török Szultán. Velük együtt mint légionista több hatalmas, sok emberáldozattal járó csalást leplezett le, becsületrendet kapott, és végül feleségül vette Duron tábornok lányát, Yvonne-t, aki nem csak szép, de okos és bátor lány volt.
Január 23-n múlt 188 éve, hogy elhunyt Virág Benedek, költő, tanár, műfordító, pálos szerzetes, később világi pap.
Virág Benedek
MESÉK PHAEDRUSKÉNT
III
GONDATLAN GAZDA
Egy gazda, a gyümölcsösben sok görbe fát Látván, haragra gerjedt, s a kertészt, kire Nemrégen bízta a fákat, pirongatá. A kertész mondá neki: Uram, ez a rút hiba Megvolt, mikor idejöttem, az előttem való Vagy henye volt, vagy tudatlan; a megerősödött Fát nem tanácsos hajtogatni: megtörik. A gazda maga gondatlanságán elpirult.
Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor! Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!
Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor, halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser! I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!
Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca, nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -
Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek, és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek, Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.
Január 22-én Artúr, Vince, Artemisz, Artemízia, Cintia, Citta, Délia, Dorián, Dormán, Dzsenifer, Surány, Surd, Szindi, Szintia, Szirén, Szíriusz és Teodolinda napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Keleti Arthur
Keleti Arthur
Úgy tűnik, mintha régi levelekben
Úgy tűnik, mintha régi levelekben olvastam volna már az életem, nem történik már semmi új velem, világot gyujtok ujból minden este s úgy búsulok a sárga lámpalángba, mint egy codexíró, kámzsás bús barát, ki titkolt szerelmét s elgyötört szivét piros betűk szűk pitvarába zárta...
Vos etenim, iuvenes, animos geritis muliebres: Illa virago viri - -[1]
Ennius
ELŐLJÁRÓ BESZÉDJE AZ ELŐBESZÉDNEK
Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.
Mind a kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a poéták ajánlólevelet írnak, a mecénások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a kettőnek az okát.
A könyvíró előbeszédet csinál, többnyire! ezen két okból: 1. vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a munkáját ennyi s ennyi esztendők alatt, éjjeli, nappali munkával, szorgos hívatala mellett is, ennyi s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel s a többi dolgozta ki; ez Németországon charlatánságból, másutt igen csak kevélységből esik meg; 2. vagy alázza munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál, s mégis a végén haláruló kofa módra húzalkodik a rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talán gyakorlottabb is. - Ami engem illet, Nihil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam: nem is hánytatom magamat, mert az hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!
Az olvasó elfordítja az előbeszédet, mert: 1. vagy megúnta már az említett két hibával rakva lévő praefatiókat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerűlhet s az ablakon is beszólhat. - Még aki ráveti is fejét az előbeszéd olvasására, beléunatkozik; mert az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva s többnyire mind egy a foglalatja.
Ezen az okon én minden előbeszédemben kettőt csináltam: 1. valamelly interesszáló matériáról való értekezést iktattam belé; 2. nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztettem, hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét múlattassa, s az olvasó ne állhassa meg, hogy előbeszédemen végig ne menjen; amidőn osztán mind énrám, mind őrá az a jó háromlik, hogy munkámat abból a szempontból fogja nézni, amiből én óhajtom. -
Ez a kűltornác, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és néhol szatirai előbeszédjeimen többé, jámbor magyarom! meg nem ütközöl. Most menj bé az előházba; ott bővebb discursusra várattatol. - Múlasd ki ott magadat; rakd le ott kritikuspálcádat, filozófus köpönyegedet, teológus süvegedet: és akkor szívesen lát, magában, a szálában, Dorottya és az egész fársángi kompánia. Magamat ajánlom!
[1.] Mert hiszen asszonyi szív rejtőzik bennetek, ifjak: S férfiszívű ez a szűz
– Mindig lebzsel itt valaki, diákok, csónakbérlők – mondta Nyuszt.
– A zámoriak, ugye?
– Azok is vonzódnak ide. Valaki mindig beugrik egy csónakba és kievez a nád széléig.
– Cankó mit szokott tőle kapni?
– Egy doboz cigarettát.
– Ezért vonzódnak ezek ide.
– Cankó mostohaapjának fele részben van egy céllövöldéje, képzelheti, hogyan élnek… Egyébként, cigarettáért tavaly még én is beeveztem volna a Stephániához – mondta Nyuszt, aztán benyúlt a zsebébe és előhúzott egy doboz Hercegovinát. – Megkínálhatom? – kérdezte Cserhalmitól.
– Köszönöm – mondta a detektív és felállt. Kivett a dobozból egy cigarettát és megszagolta, mielőtt rágyújtott. A füstöt élvezettel megforgatta a szájában, leszívta, aztán az orrán át kis adagokban kifújta. – Ez igen – szólalt meg aztán újra. – És a Madelaine Royal?
– Hát igen, a Madelaine Royal gazdája is kint maradt nyugaton. Negyvenháromban volt utoljára vízen, azóta itt korhad a parton felbakolva. Amikor az oroszok átjöttek a jégen, egy géppisztolysorozatot is kapott az oldalába. A lyukakat be lehetne foltozni, de úgy látom, a tőkesúly már leszakadóban van. Kár ezért a hajóért, de rohad itt még a csónakházban és a fák alatt legalább tizenöt vitorlás.
– A kajüt kulcsát maga adta oda Szász Mayának?
– Soha nem volt bezárva a kajüt. De tavaly novemberben én mondtam nekik, hogy bemehetnek a Madelaine Royal kabinjába. Ólmos eső esett, s itt dideregtek a parton.
– Mit gondol, Neviczky hol fojtotta vízbe a lányt?
– Sehol. Már rég feldobta volna a víz, ha itt valahol belefullad.
– Szász Maya sok aranyat kapott Neviczkytől?
– Csak egy csillagmedált. Aranyláncon függ, a közepében egy rubinkövekből kirakott csillag van.
– Valamilyen arany ügyet is rebesgetnek – mondta a detektív. – Felmerült a gyanú, hogy…
– A gyanú Cserhalmi úr, az felmerülhet… Ki nem gyanús manapság?
– Apropó! Újabb levelet kapott a feleségétől?
– Miért? Nem tudják?
– De tudjuk.
– Hát akkor, miért kérdi?
Az öregedő detektív elnevette magát, aztán a műhelyben körülpillantva megszólalt:
– Megy az üzlet?
– Javítgatunk, új csónak alig készül. Megkínálhatom egy kupica snapsszal?
A detektív óvatosan kipillantott az ablakon, aztán bólintott.
– Kettővel is Nyuszt, de a poharakat súlyba. Nagyon új még ez a kolléga. Nem kell neki tudni, hogy régről ismerjük egymást.
Nyuszt benyúlt a szekrénybe, a szerszámok mögött eltolta a hátsó deszkát, aztán előhúzott egy üveget. Két kupát tett a csónak tetejére, aztán amíg töltötte, megszólalt:
És letaszította a csuprot a verem fenekére, ahol Malacka túrt és ásott. Malacka elhelyezte a csuprot a verem fenekén, és kimászott a veremből, és mind a ketten hazamentek.
- Jó éjszakát, Mackó! - mondta Malacka, mikor elérték Malacka házát. - Holnap reggel hét órakor találkozunk a Hét Fenyőfáknál, és megnézzük, hány Elefántot sikerült megfogni a Csapdában.
- Hat órakor, Malacka. De van-e kötőféked?
- Minek az?
- Hát megkötni és hazahúzni az Elefántot.
- Ugyan!... Nem kell annak kötőfék... Csak füttyenteni kell neki, és jön magától!
- Tudom, de vannak köztük csökönyösek. Nem mind egyforma. Na, jó éjt!
- Jó éjt!
És Malacka bement a házába, melynek ajtaján a TILOSAZ Á felirat ékeskedett, miközben Mackó is lefeküdt.
Néhány órával később, már-már pitymallott éppen, Mackó arra riadt fel, hogy süllyed vele a világ.
Már előre is érezte ezt. Tudta, mit jelent.
Azt jelentette, hogy éhes. Így hát a szekrényhez ment, felállt egy székre, felnyúlt a legnagyobb polcra, és - és nem talált semmit.
"Különös - gondolta. - Úgy emlékeztem, itt a felső polcon volt egy csupor méz. Egy csupor, színültig tele mézzel, és még rá is volt írva, hogy MÉZ, hogy tudjam, hogy méz van benne. Ez különös nagyon." - És tűnődve járkálni kezdett, azon törve a fejét, hová lehetett a méz, és közben dudorászott.
Ezt dudorászta:
Bármerre nézek, furcsa, de nyoma sincs a méznek, mit tegnap Mackó koma nyelt, a méznek hűlt nyoma kelt. Hol a mézecske? Elvitte a kecske? Furcsállom az egészet, ki ette meg a mézet?
Háromszor vagy négyszer énekelte el a fenti dalt, amikor egyszeriben minden eszébe jutott. Hiszen odaadta a mézet Malackának, elrejtette a verem alján, amiben Elefántot akarnak fogni reggelre!
- Borzasztó! - mondta Mackó. - Mi a csodának kell annyi méz egy köszvényes Elefántnak? - És bosszankodva visszamászott az ágyába.
ÖRÖK PILLANAT Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent -- így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon
Január 22-én múlt 29 éve, hogy elhunyt Weöres Sándor, költő, író.
Weöres Sándor
A GALAGONYA
Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája.
Január 22-én múlt 36 éve, hogy elhunyt Majtényi Erik, romániai magyar író, költő, műfordító és újságíró, a romániai magyar irodalmi élet jeles személyisége.
Majtényi Erik
GIPSZLÁB
S akkor a hammelni patkányfogó harmadszor trombitált: Sorakozó! S összegyűltek mind a gipszláb a szemfelszedők kirakatából, s nekivágtak az őszi éjszakának.
Nekivágtak a lucskos mezőnek, és az a fickó így biztatta őket:
Ki tudja hányszor borzongva, fázva botlanak jeges pocsolyákba azok a gömbölyű, gömbölyű térdek! Futnék én is, hogy egyet utolérjek.
És egy gipszlábbal, gipszféllábbal kocognék a világon által. Ha elfáradna, hónom alá venném, hogyha eltörne, gipszbe tenném, gipszet a gipszbe, könnyen hordaná, s tennék a világűr hóna alá egy fél mankót - őszi latyakban - hegyen-völgyön, hoppsza - én sem lépkedek sokkal biztosabban.
"... A Vízöntő havában minden a képzelet, a végletes és végtelen: a lenni képes képtelen. Hárfás Dávid és papírtrombitás Harlekin, dionüzoszi öröm és prométheuszi kin ilyenkor egyformán megkeresnek. Fogadd pompával őket.
– Nem detektív úr, én csak itt vagyok a többiekkel.
– Apád mikor szabadul?
– Mire a kis Jézus ellátogat hozzánk, kint lehet. Nagyon jó a magaviselete.
– Ló?
– Igen, most ló. De nem adta el.
– Akkor talán kijön Karácsonyra – mondta a bricsesznadrágos detektív, aztán a társához fordult: – Molnár, beszélgessen el a gyerekekkel, lehet, hogy tudnak valamit. Mi pedig a mesterrel bemegyünk a műhelybe.
Ambrus a papucs csónakból a deszkamólóra lépett és elindult a zámoriak felé, de az öreg detektív keze a vállára nehezedett.
– Te vagy a mester inasa?
– Én vagyok kérem szépen.
– Akkor te is gyere velünk.
Nyuszt letörölt egy széket a műhelyben, s a felbakolt csónak elé tette.
– Foglaljon helyet Cserhalmi úr – mondta, aztán karbatett kézzel megállt, s a gyalupadnak támaszkodott.
Ambrus, ahogy szokott, lekuporodott egy öreg bójára, s kíváncsian lesegetett a mestere és a detektív felé.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk. Szász úr, a Meinl cég üzletvezetője feljelentést tett nálunk. Arra gyanakszik, hogy lányát, Szász Mayát, Neviczky Pál vízbe fojtotta – szólalt meg Cserhalmi.
– Neviczky szerette ezt a lányt.
– Honnan tudja?
– Olyan viharokban átjött az a túlsó partról, hogy a Stephania vitorlái a hullámokat söpörték. Épeszű ember nem megy bele nyolcas szelekbe, ha nem muszáj.
– Úgy tudom, magánál szoktak találkozni…
– Itt a műhelyben soha nem jártak, de az előfordult, hogy a Stephánia lehorgonyzott az öböl bejáratánál, s a papuccsal valaki kihozta Neviczky urat a partra, vagy bevitte a lányt a Stephániára.
– Te mentél be a papuccsal? – fordult a detektív Ambrushoz.
– Nem, engem soha nem küldtek be Neviczky úrért. Csak augusztus elején kerültem ide.
– Ismered Szász Mayát?
– Egyszer láttam az üzletben. Kenyérért álltam sorban. Éppen előjött a raktárból. Csodaszép volt, a nyakában lógott a vörös drágakő csillag.
– Neviczky Pált is láttad?
– Csak messziről, amikor Szász Mayával sétáltak a parton, de a Stephániát sokszor láttam, ahogy közelítgette a partot. Azt a hajót messziről megismerem. Még félvízen sem járt, de ahogy kipillantottam a műhely ablakán, már tudtam, hogy az a Stephánia.
Malacka azon a nézeten volt, hogy bizony legjobb lesz arrafelé megásni, ahol az Elefánt tartózkodni szokott, legfeljebb néhány lépésnyi távolságban.
- De akkor meglát bennünket, miközben ásunk - vetette oda Mackó.
- Ha az eget nézi?!
- Mégis gyanakodni talál - mondta Mackó. Hosszasan eltűnődött, aztán búsan kijelentette egy sóhajjal, hogy: - Mégse olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek gondoltuk. Igazában nem is tudnám megmondani, fogtak-e már egyáltalán Elefántot.
- Nem merném állítani.
Sóhajtottak, felálltak, kiszedtek bundájukból néhány rekettyetüskét, megint leültek, s közben Mackó folyton azt hajtogatta: - Legalább gondolni tudnék valamire! - Mert azt homályosan sejtette, hogy egy Nagyon, Nagyon Okos és Ravasz Agyvelőnek bliktri az egész, egy ilyen kérdés.
- Tegyük fel - mondta Malackának -, hogy engem akarsz megfogni. Hogy fognál hozzá?
- Nagyon egyszerűen. Csapdát csinálnék, egy csupor mézet tennék bele, te megszagolnád a mézet, bemásznál a Csapdába...
- Be én! - mondta Mackó mohón és izgatottan. - De nagyon óvatosan, ügyesen, hogy ne érjek hozzá semmihez, s mikor elérném a csuprot, először lenyalnám a szélét, aztán azt hinném, nincs több, aztán elmennék és gondolkodnék, és eszembe jutna, hogy biztosan van még ott, és visszamennék, és megtalálnám a csuprot, és kezdeném kiszopogatni belőle, és...
- De nem erről van most szó. Arról van szó, hogy bent lennél a Csapdában, és én megfognálak. Tehát elsősorban azt kell megtudni: mit szeret az Elefánt úgy, ahogy te a mézet szereted? Biztosan a kukoricát szereti úgy. Tehát össze kell szedni egy tányérra valót... Hé, Mackó, elaludtál?
Mackó, aki boldog álmodozásba merült, rögtön felriadt, és sietve megjegyezte, hogy a méz minden csaléteknél különb. Malacka nem osztotta a nézetét, és ezen vitatkoztak egy darabig. Szerencsére Malackának közben eszébe jutott, hogy ha a kukoricában állapodnak meg, akkor neki kell adni a kukoricát, míg ha a méz mellett döntenek, Mackó lesz kénytelen feláldozni magát, így hát hirtelen megadta magát, és azt mondta: - Jó, nem bánom, legyen méz - ugyanabban a pillanatban, amikor Mackónak is eszébe jutott a fenti okoskodás, és éppen ki akarta bökni: "Jó, hát legyen kukorica."
De most már késő volt.
- Méz - mondta Malacka határozottan, aztán gyorsan hozzátette: - Én majd megásom a vermet, és közben te elhozod a mézet.
- Jó - sóhajtott Mackó.
Mihelyt hazaért, kinyitotta a szekrényt, felállt egy székre, levette a legnagyobb mézescsuprot a legfelsőbb polcról. Legalábbis az volt írva a csuporra, MÉZ, de a biztonság kedvéért azért levette a papírt is róla, és belenézett, és ami benne volt, az olyan volt, mint a méz. - De nem lehessen tudni, az ember nem lehet eléggé óvatos, a nagybátyám is mondta egyszer, hogy vannak sajtok, amiknek olyan a színük, mint a mézé - mondta, és mindenesetre bedugta a nyelvét, és megkóstolta. "Igen - bólintott tárgyilagosan -, kétségtelen, ez méz. Méz ez, legalább a tetején. Valószínű, hogy színültig méz - kivéve azt a nem várt esetet, hogy valaki kiszedte alulról a mézet, sajtot nyomott bele, hogy megtréfáljon. Talán jól tenném - pusztán óvatosság kedvéért -, ha erről meggyőződnék... mert arra is gondolni kell, hogy... hogy izé... az Elefánt nem szereti a sajtot... mint ahogy én se szeretem... Úgy ám! - sóhajtott végre. - Hát mégse! Szerencsére méz volt biz' ez, színültig méz!"
Miután erről alaposan (a csupor fenekéig) meggyőződött, elvitte a csuprot Malackának, aki belenézett, az orrát is bedugta, nem látott semmit, s némiképp gyanakodva nézett Mackóra, és megkérdezte:
- Ez az? - És Mackó bólogatott, hogy bizony az.
- Csak tudod, nagyon mély csupor ez, és nincs egészen tele.
Január 22-én múlt 230 éve, hogy megszületett Lord George Noel Gordon Byron angol költő.
George Byron
A Waterloo-i csata előestéje
(a Chile Harold-ból)
Vidámság zengte be az éjszakát - szépség s nemesség éjét. Mulatott a belgák székhelyén az ifjuság: hős férfiak közt bájos angyalok. Mindenki szíve lángra gyúlt legott s minden szempár szerelemről beszélt, a zene mámorítón harsogott - lakodalomban vígad így a nép. De csitt! Baljósan megkondul a messzeség.
Halottad-e? - Nem én. - Szél volt, ne félj, vagy kocsi zörgött utcaköveken, táncolj! Boldog s határtalan az éj, gyönyör s ifjúság nem szunnyad sosem - az órát űzi fergetegesen. De hallga! Új dörej hasít leget, s mintha visszhangja kelne, hirtelen vésztjóslóbban szól s egyre közelebb. Fegyverre, fel! Hisz ez csak ágyúszó lehet!
A bálterem ablakában borong Braunschweig zord hercege, kit legelébb ért el az ünnepségen az a hang, mellyel jövendölőn üzent a vég, s bár mosolyogták érzékeny fülét: ő bizton tudja, mit jelent e zaj, csak vér olthatja bosszuja tüzét apjáért, kit már szemfedő takar - a harctérre rohant, el is esett hamar.
Mindenki lót-fut már s fegyverre kap, a búcsú könnye ég a szemeken, fakóra vált egy pillanat alatt minden bóktól-kigyúlt arcocska benn, olyan nehéz elválni hirtelen! Lehet: az élet szívükből kifoly, ajkukon sóhaj többé nem terem, s szemeznek-é vajon valamikor? Varázsos éj után a reggel oly komor!
S nyeregbe pattannak a férfiak, hömpölyögnek a lovak, csapatok, a zörgő szekerek - s egy perc alatt szabályosan felsorakoznak ott. S a hang a távolban csak zúg, morog, emitt ébresztő harci dob pereg, hogy talpra szökjön, ki elszunnyadott. Fakóra rémül a civil tömeg: Jön az ellenség! Jön! Bármikor itt lehet!
S a cameroni riadó rivall, Albyn hegyei közül Lochiel üzen a pirboch hangján, zeng a dal, melyet a szászok sem feledtek el - vad, sürgető hang! Sípba úgy lehel a hegyvidéken levegőt a skót, ahogy eláraszt emlékeivel a hősi múlt most minden hegylakót - Evan s Donald híre a legbátoritóbb.
Már az Ardenneken vonulnak át s az erdő harmatcseppet könnyezik, sírnak értük szív nélkül is a fák, hisz a harcból nem tér meg mindegyik, testüket - mire beesteledik - földbe tapossák, mint ők a füvet, mely egyelőre alattuk virít, de fölöttük zöldell ki majd, hideg hant fojtja vakmerő, tüzes reményüket.
Délben még heccelődtek, este a bálban szédítették a szépeket, éjfélkor felharsant a kürt szava, a reggel riadóra érkezett - s nappal hadrendben állt már a sereg. Viharfelhő jelent meg odafenn, mely sűrű porral mindent belepett, porukra is rápergett csöndesen. Lovas, ló, ellenség, barát együtt pihen.
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján, ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok – testednek hollétéről mit se tudván – a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod – másnap lett volna a születésnapod – és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta átégeti a bőrt egy csillagon.
Január 21-én Ágnes, Aglent, Agnéta, Anissza, Baranka, Epifánia és Inez napja volt!:-) Isten éltesse a névviselőit!:-)
Rapai Ágnes
Rapai Ágnes
Katarzis
Nem volt ereje adakozással foglalkozni, se számbavenni tartozásait, mert felrobbant a hétfő, szilánkjai szertefröccsentek, s úgy tűnt, az elszenesedett történelem-darabkákból már sose lesz újjáteremtés.
Vége van hát a világnak, szólt az Isten, mutatóujja és hüvelykujja közé csippentve 21 évszázadot, majd szórakozottan az űrbe pöckölte, mint egy csikket.
Kóválygott hontalanul jó sokáig. Aztán valami nedvesbe hullt, rózsaszín korallok, rákok, medúzák, tigriscápák, cikázó halrajok közé.
Nemsokára megunta a víz alatti létet. A szárazföldön megrészegült a tenger sós illatától, a virágok, a fák, a homok, a meredező sziklák, az ég színétől.
Aki szembejött, nem hiányzott neki. Valami derengett előző életéből, de elhessegette magától az érzést, hiszen nem volt misztikus.
Egy liftben találkozott vele, a tizenkettedik emeleten. Pisztolyt nyomott a homlokához, megkínálta sós süteménnyel, előléptette, szeretkezett vele. Hiába próbált visszaemlékezni, úgy döntött tehát, hogy ilyesmik nem eshettek meg.
Alkonyatkor a szél belemarkolt a hajába, belekarmolt a szemébe, a mellébe, a hátába, az ágyékába, egy közeli barlangba űzte.
Ott megint találkozott az idegennel, de nem volt ideje csodálkozni, úgy zuhant álomba, mint a konyha kövére pottyant tojás.
Éjszaka összefonódtak, kezet és lábat cseréltek, álmában foglyul ejtette az idegen emlékeit, reggel már a másik arcát viselte.
