"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ha arcodat csillagfény melegíti, űr hidege szívedet nem dermeszti meg, s nem fáradsz el sohasem, mert az Út kiszabja életed a csillagok között, az emberek között, a sötétben, a Fényben, a szívekben, a Létben, s az Út vezet is, mert az lett a dolga, mit régen kiszabtak neki: lábad alá bársonyt tenni, lépéseid könnyen venni, nap-melegben árnyat lelni, s ha eljön az est a csillagok között, az emberek között, és meg akarsz pihenni, akkor bölcsőd lesz az Út, hol gyermekként ringva feleded a bút, s bűvös álomban homlokodra gyöngykoszorút teszek, gyengéden, szépen, mint régen, hogy bűvös álomban lásd, kit nem láthatsz napvilágnál, s előtte térdre omolj és erőt kérj tőle, Életet, hogy ha eljön a reggel, tovább vándorolj, mert utad szép és örök a Tündér-fényű csillagok között.
Mi lelt engem, én nem tudom, Hej nagyon sok az én bajom: Szeretni kell a rózsámat, Tőle csókoltatni számat. Karcsu testét átkarolnom, Ölelését elfogadnom, Nézni rá s őt hagyni nézni És szemétől el nem égni! Van-e ily baj a világon, Mint az én nagy boldogságom? Félek, félek, hogy mulandó, Mint az asszony változandó, És ha egyszer elenyészett, Minek akkor már az élet!
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Nekem a kézszorítás nem elég És nem elég az olvadó tekintet, Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű, Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsu test vakító kincseit, Az ölelést, mely fojtogat, megéget, Mindent, egészen, őrülten, vakon, Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd Hogy ifjuságodat mindenből kifosszam, Csak az enyém légy, egyedül enyém, Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz Az óvatos nők mérges suttogása, Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd, Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek S más Istenektől a szíved ne féljen! Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz. Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz, S hogy mindörökre a tiéd szerelmem! Hogy félve nézzen minden nő reád És minden férfi engem irigyeljen!
Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó nyár krónikája illusztrációkkal Fölösleges fáradni más bizonyítékokért ez mindenre elég mert minden benne van: a kérges szárakban az eltökéltség a mag-ernyőkben a bizalom a fáradt levelekben a megértés a kérges szárakban a kimerültség a mag-ernyőkben az üresség a fáradt levelekben a halál fölösleges fáradni másért Meg hát a szél is ahogy áterőlködik az egymásba rogyott növényzeten segít a szél is: kifordítja a rejtőzködő pusztulás-foltokat s többet tud meg az ember mint szeretné
Meg van áldva, felruházva Kalászfővel a barázda: Meg is zendül ott maholnap Éneke az aratóknak. Várjatok még, hadd viselje A jó föld a koronát; Melyet úgy is munkadíjul Az embernek odaád.
Hegyek, halmok tája zöldül Szőlőfának levelétűl; Telik szemje drága nedvvel, Melyet a szív óhajt, kedvel. Bő szüret lesz, széled a bú... A borsajtó csikorog; Harsány zajtól riadoznak A tetők, a hegysorok.
Ami síkon s bércen terme: Légy okos, hív sáfár benne! Hordd be kévéd, töltsd meg a csűrt, Új borod új tömlőbe szűrd! Balgatag, ki többre vágyik, Mikor napról napra van; Övéinek mikor élhet Békességben, boldogan!
Ha megtisztel a barátság: Asztalod terítve lássák; Hozz fel ót, és hozz fel újat, Jó, ha a szív felvidulhat! Mikor úgy el van borulva, Mikor rajta annyi seb... Nyájas órák örömében Bája gyógyul s csendesebb!
Zivatarban, vak setétben Elkésett a szerencsétlen! Nyomor, éhség gyötri, - fázik... Alig érhet már a házig; Küszöbödnél, köntöséről Rázogatván a havat: Ha félénken bekopogtat, Nyájasan mondd, hogy: szabad!
Ültesd melléd a melegre, Míg ki-enged teste, lelke... Bizalomra, szóra nyerd meg, S ha elaludt már a gyermek, Sebhelyét mutatva, - s híven Beszélvén sok bősz csatát: Szeld meg neki kenyeredet, S töltsed színig poharát!
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
Én úgy csodálom a mosolyt Én az lerni úgy szeretném, Én nem tudom, de oly jól esnék, Ha a mosolyt le tudnám írni. Utánozhatnám csak betűkkel Ezt a tündréjárást az orcán, Mely mintha mély szenderből jönne, Ugy kél és indúl a cimpák fölött S gyöngéd és karcsú illanással vonagló íve kétfelé lejt S hasonlít a hattyúk nyakához, Amint a vízbe hajlanak, S olyan is, mint a hegedűk Két S betűje, olyan is. S az ajkak mellett jobbra-balra Megáll a két varázsvonal, Hízelgő koszorú a szájnak És míg lejtett édesdeden, A két orcát földuzzasztotta, S ott lett két kis derűlt halom, Melyek fölött fény tünedez. És ezalatt a két szemet Mily változás bájolta el, Gyöndég s oly könnyű a tekintet És mindha íze lenne: édes. S úgy néz, csodálva kedvesen, Mintha mást látna, mint a mit néz S oly anda fény jár a szemekben, Mintha hold sütné valahonnan Meleg hold álmodott világból, Nézd, nézd a száj mozdul, húzódik, S az ajkak válnak szép szelíden És a csontváz előmutatja Tökéletes két fogsorát.
Tudod arra gondoltam, hogy a ma fiataljából lesz a holnap öregje, és, hogy addigra szinte minden megváltozik, mintha nem is ugyan az az ember, nem is ugyan az a világ volna... egy valami nem változik biztosan, mindvégig ugyan az marad, aki az egészet átérzi, aki az egészet megéli: azé az öregség fájdalma, akié volt szépsége az ifjúságnak.. és még arra, hogy szomorú dolog lehet visszatekinteni, látni, hogy mennyi minden elveszett, mennyi minden csak volt: a szépség, ami meghalt, és a többi, amit az élet elvett, akkor már nem boldogít, inkább csak keserűséget ad... de talán egy lehetőség van, hogy agg korára békés legyen az álma, ha valaki gondolhat arra, hogy az az öreg hangszer, ami ő maga, nem csak dísze volt a világnak, de sok szépet adott másnak, (talán régebben nagyobb volt az esélye, amikor könnyebben nyíltak meg az ajtók, könnyebben a szívek)) s tán még egyedül is öröm tölti el azt, aki tud arra visszagondolni, hogy hány embernek az életében, hány idegen koldusnak varázsolt ünnepnapot, hogy a természetesen kívül hánynak lett szebb a karácsonya, csak, mert ő a szívét, s az ajtaját kinyitotta, az asztalát is megterítette számára, minek még az emléke is megnyugvással, töltheti el békességgel a szegény, de valahol mégis gazdag öreget.
Tudod arra gondoltam, ha egy szülő igazán szereti a gyermekét, akkor nemet is mond neki időnként, mert a gyermek csak azt tudja, hogy mi az, amit nagyon szeretne, azt nem, hogy mi az, ami jó neki hosszútávra, hogy mitől lesz beteg öregkorára: aki szeret, az gondol a másik holnapjára... egy idő után az ember a stafétabotot átvéve, önmagának lesz a szülője, továbbszülője, és aki szereti magát okosan, az nem enged a test minden óhajának, és vigyáz arra is, hogy a lelke sérüljön kevéssé, ha teljesen megvédeni nem is képes ebben a sokszor kegyetlen világban: amelyik jóval van táplálva, a rossznak könnyebben ellenáll... az ember magát eléggé nem szereti talán, amikor nem válogatja meg, hogy mit ad a testének, szemetet, vagy mannát, és főként, mit ad táplálékul a könnyen sérülő lelkének... talán csak akkor veszi észre, hogy kincs van a birtokában, amikor a viszontszeretetet a másik szemében meglátja.
Tudod arra gondoltam, az emberi kapcsolatok hozhatnának különleges gyümölcsöt, ha kitartanának következesen az egyenes úton, ha nem tévednének rendre el, ha nem győzne mindig az erő, ha nem lenne uralmon hol a tanár, hol a gyermek, hol a férfi, hol pedig a nő, ha nem lenne kiszolgáltatva a gyerek a szülőnek, később a szülő a gyereknek, attól függően, a nagyobb erő kinél van, ha nem az erő irányítana, ha az ember a másikkal közös utat találna, közös utat, az arany középutat, egyenes útját a szeretetnek... akkor teremnének egészen biztosan boldogságos gyümölcsöt, a még az út elején reménnyel teli kapcsolatok.
