"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Zöld lángra gyújt majd a vidék s a sűrű ködök szövetét a reggel kése tépi szét.
Ó, látod, miként fekszem itt, lesem az álom kebleit, pedig tudom, hogy nem segít.
A karcsú fűzfák hajlanak, s a víz alatt a kék halak az álmaimba siklanak.
Álmomban halak, angyalok ... Fülemben csöndes kardalok, révedező és jó vagyok.
Jöjjetek tavasz lángjai, a légben fények ágyai, madarak mennyországai.
E táj, e révület betölt, a Nap, mint madáranya száll s a héjjas bánatból kikölt.
*
HŰTLEN NŐ UTÁN
Mély vízbe hulltak lépteid és elveszett tekinteted, utadra többé nem terít a holdam ezüstszőnyeget és napom nem virágzik át éjeid sötét vánkosán, mint kő oly idegen a szád mint kő oly idegen a szám.
Nem kovácsolok csillagot, hajadba lámpás ékeket, tétlen-magamba bámulok, számolgatom az éjeket. Vésőmön rozsda csikorog és múltamra hull veretnek. Most már tudom, hogy hű vagyok, és szégyenlem, hogy szeretlek.
A vízről lassan imbolyog első utad, ó gyermekút! hűs fodrok őrzik lábnyomod, s én, mint akire köd borult, csak ringatom e fodrokat s a fodrokon túl tégedet, akit szégyenem letagad s kit rejtegetni nem lehet.
A múlton túl őrizlek én tűzkorszak emléke gyanánt, te hűtlen, riadt őzikém, emléked mindig visszaránt. Miért vésődtél így belém? Növök mint televésett fa, s bennem te is, úgy ahogy én, sejtelmes mitológia.
Gyöngyházszíned elém dereng, gyöngyházszíned s nehéz hajad, s szavad nyomán a lepke csend, s a lepke csend nyomán szavad. Karod, ahogyan átkarolsz s melled rugalmas vánkosa, széthullt a tűzben, mint a gyolcs, volt évszakaid mosolya.
A zene olyan, mint a víz: akkor is bejön a fülembe, ha nem akarom beengedni.
Azért annyira dallamos, hogy észrevétlenül be tudjon úszni.
*
Üveghegy
Meseország nagyon messze van, az Üveghegyen is túl. De szerencsére addig sose kell elmenni, mert az Üveghegy teljesen átlátszó, ezért Meseország idelátszik.
Pintyőke kis madár Lánykától megszökött, Ugrál, repül, nevet, A kerti fák fölött. «Várj, várj! megfoglak én!» Szól a lány, s érte mén.
Pintyőke kis madár Csak ugrál, csak nevet; Lánykának kis keze Csak űz, csak hesseget, - S pintyőke s lányka száll; Vadász megettük áll.
Vadász kegyetlenül Leejti kis madárt; Szép lányka könyezi A szörnyü, szörnyü kárt! «Ne sirj, oh szép alak, Hogy megbántottalak!»
Rossz vagy, kegyetlen is, Meg nem bocsáthatok, - Zokogva szól a lány, Madárt hol kaphatok? «Madárrá válom én; Szeress, oh égi lény!»
S a lányka föltekint: Madárnak nagy lehetsz; Inkább szeretlek igy, A mint vagy, ha szeretsz! S vadásznak hő karán Olvadva csügg a lány.
A LIGETHEZ.
Köszöntelek, te szép liget, S szelid magányod árnyait, E csergedő kristályvizet S e fák vidám sudárait! Köszöntelek - A nagy világban kéjt én nem lelek.
E szív, e lágyan érező, Nemesb hevűletért dobog; Éretted, oh hon, szép s dicső, Mely egykor földerülni fog, - S érettetek, Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!
S te érted, elrejtett liget! Hol szívem égi kéjt cserél, Hol lelkem - e rideg sziget - Önalkotott világban él, S ti bennetek, Kik égtek értem, s égek értetek!
Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek, s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át, és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák, és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, - így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át, elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik, a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit, este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok; virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok; tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok, a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod, ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon, mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
*
Verőfény
Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi tisztaságot adj. Villantsd felém egy illanó mosollyal tisztaságodat. Fénylő derűdből ez a lankadó szív többet úgyse kér: annyit csupán, amennyi könnyedén a két szemedbe fér. Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! - semmi nem igaz, csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát - felém hajítasz. Visszadobjam? - Forgatom és elejtem. Játék, semmi más. De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű őszi ragyogás.
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél. Mi könnyű törvényt írni pamlagon - Könnyű itélni a felűletesnek, És mily nehéz, ki a szivet kutatja, Méltányolván minden redőzetét.
(eredeti neve: Guttmann Ágnes) (Endrőd, 1933. október 5. –) magyar költő, prózaíró, esszéista, műfordító. Fenákel Judit (1936–) író unokatestvére.
*
Szeretek várni rád
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jó szó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
A te életeden csak az Úr fordíthat, és ha fordítani akar, akkor már meg is tette, és elrendelte a születésed percében, elkárhozol‑e vagy üdvözülsz. Ami a születésed és a halálod között történik, az nem számít. Az csak egy pillanat.
”
– Kiálts, város!
TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt, míg a nappalok szörnyű szőttesét meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét, hogy mégis, újra, szebben összeáll, rívó élet és mosolygó halál a képen összebékél, elpihen, s magára lel a sértett értelem. A múltra hág az új fényben derengő puhaszájú és érzékeny jövendő, s nyomában ott léptet félénk lovon a rózsástalpú, szelíd hajadon, a hajnali reménység, szép húga; az ég meggyűrődik, alázuhan, a szél csücskeit összehúzza, meg is köti, botjára szúrja, elindul vele vándorútra, s a föld ott marad egymaga, se teteje, sem ablaka, s akkor kinyitja viola szemét a bársony szerelem, s ott lebeg súlyos mosolya a föld felett, mint kupola. Ó, álmodó, nincs hit szivemben, nincs isten, aki óvna engem, anyámnál is öregebb lettem, s a halál egyre közelebb, — terítsd arcomra álmodat majd, mint egy szemfödelet!
Halj meg, ha meghalok Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető s hogy elvitt-e vagy ezután hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohasem kérhetek egyebet, mert csak így nem fáj, ami fáj: csak így nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség az, hogy más vígan éli életét hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem bírom (már alig bírom) csöndesen ismételni, úgy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom a szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szívem csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csúnyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itthagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
*
Neved
Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se, - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életem úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő kőzegeddé, nevedet, mely körém gyújtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át s beillatosítja az éjszakát, úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem Te vagy, amit beszívok, már majdnem Te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Kínom indított útnak, napégette mezőkön, a völgyek hideg mélységein át, hogy fölmérhessem magam, hogy csillagot fakasszak vérből, verítékből, kirabolt tizenhat évemről letépjem káromkodó anyám átkát.
Pokol-tüzes vérem kiégett ingei idegen emberré öltöztettek, múltam szikrázásán áttetszik a ház, ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett, világba űzött címeres szegénységből, sárkányként száguldjak a héthatárba.
Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letűnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe.
Kutatási területe: a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom, esztétika, verstan.
*
Szellősuttogás
Fejem fölött bükkfasátor, Fejem alatt pehely mohok. Bükkfalomb közt álomhozó Puha szellő suhog, suhog.
Ringass, dúdolj, puha szellő: Ne hallanám, ne is látnám, Ne is tudnám, ami túl van A kojsói havas hátán.
Anyás szellő suttogása, Felkukkanó pötty szamócák, Csupa illat, csupa jóság...! Ennyi legyen a valóság!
*
Az ősz dalol
Síró fuvalmak zörgőn kavarnak hűs éjszakára port az avarnak hantja alól. Halovány árnyak zokogni járnak ravatalára az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul s a szürke ágrul a lomb lezördül s egy volt világrul mesét mesél. Bús esti pírba bámulok sírva s a könny úgy gördül szemembül, mint a halott levél.
Mert minden sír ma holt szegfű szirma halott szerelmek s mely dalaimra borul, a dér. És sír a fény is a nap szemén is könny könnyre dermed és sírok én is. Mert minden él és minden elmegy.
Hol vagy, hol vagy életünknek Szép tündére, boldogság?! Karjaidban kik pihennek? Ajkaid kik csókdossák? Fényes orczád néha, néha, Szemünk előtt megjelen; Vagy csak a szív álma képzel Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet, És mi rajta vándorok; Elfáradunk, elepedünk, Vérző lábunk tántorog; S boldogságért esdekelvén, Míg előre jár szemünk: Csendes kunyhó vagy keresztfa Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót Elmellőzi botorul; Öntagadás, türelemnek Keresztjéhez sem borul; A csalképet űzve, annyi Fáradalmat elvisel; S meglepvén az éj sietve: Az útfelen alszik el.
Voltam ábránd! völgyeidben, Hol szellő s lomb enyeleg; Jártam oh vágy! szirttetődön, Melly szédítő s meredek. Hű csók mézét szítta ajkam, Koszorus volt homlokom… S ha valék-e boldog akkor? Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már, Ha több kéj nem fér beléd: Mi remegtet, mi nyom mint a Fa harmatos levelét? Ah, miért kell a boldogságban Öntudatlan érezni: Hogy azt egy szempillantásban El is lehet veszíteni?
Mért van, hogy ha szíved álma Megvalósul, s a tied: A szép bálványt összetörni Maga a szív úgy siet!? Csábít, vonz a fátyolos kép Melly távolról int felénk, Hogy megrontsa a kicsinylés, Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog ha kéjt nem ízlel, Nem, ha azzal jól-lakik. A bánatban örömet kér, Az örömben bánatot; Csendességből zajba vágyik, S csendbe hogy ha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt, Hol borongós hol derűlt; És megkóstol a halandó Édeset és keserűt: A végóra elközelget, És szemét, hogy béfogják, Életén átnézve kérdi: Mi volt hát a boldogság?!
Minden földi öröm bajjal párosodik, Kívánatink tárgya csalóka tünemény, Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik, Mely ritkán érik meg a legigazb remény!
A tudomány elűz annyi szép kényeket, Édes öröm többször méregbe rejtőzik, Hatalom elöli az érzeményeket, Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.
Míg a habzó szív ver az ember mélyébe', A hideg való azt soha be nem tölti. Új kívánat jő az elégség helyébe, S a lelket legédesb álmából felkölti.
Minden a mi itten a szívet gerjeszti, Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered, Új gondolat becsét, malasztját elveszti: Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.
Kinek a szerencse hatalmas karjával Csillagkoszorút tesz imádott fejére: Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával! S dicsősége válik élete terhére.
Mit a halandók jót és édest vevének, Belőle fakada e bőség szarvából; Magok a jobb lelkek szerelmet értének A nagy teremtőnek legelső szavából.
Ki e földön éleng, malasztját isméri, S örökön lángoló oltárához járúl, Örömit, kényeit e tündértől kéri, És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.
A lélek hatalmat s minden tehetséget Egyedűl az igaz szerelemtől vészen, S mágusi erővel minden lehetséget Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.
A tiszta szerelem bájoló körében A mennyei láng a mellben fentebb lobog, Megtisztúl a lélek, s békítő ölében A megbántott szív a megbántóén dobog.
Az anyatermészet frigyes barátnéja Meleg karjával a földet átöleli, A mérget balsorsunk kebléből kiszíja, S a világot szelíd kebelén neveli.
Szent egységben tartja mind a földieket, Boldogító nyomát békesség követi; Rózsalánczczal összeköti a szíveket, És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.
Oh ki nem érzette egyszer életében Jótevő malasztját a hív szerelemnek? Kinek nem fakada forró kebelében Egy forrása e szent gerjedelemnek?
Ki nem melegedett mennyei lángjánál, S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől? Ki nem fellengezett tündér határánál, S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?
Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden, Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével, Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden, Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:
De a hív szerelem el nem feledkezik! Búzgón oltárt emel hívének sírjából, Ájtatos könyekkel visszaemlékezik, S égi vigasztalás tenyészik hamvából.
Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát, Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét, Komor gyászban vonja szomorú világát, Mert soha nem érzé élte javát, szépét.
Ha arcodat csillagfény melegíti, űr hidege szívedet nem dermeszti meg, s nem fáradsz el sohasem, mert az Út kiszabja életed a csillagok között, az emberek között, a sötétben, a Fényben, a szívekben, a Létben, s az Út vezet is, mert az lett a dolga, mit régen kiszabtak neki: lábad alá bársonyt tenni, lépéseid könnyen venni, nap-melegben árnyat lelni, s ha eljön az est a csillagok között, az emberek között, és meg akarsz pihenni, akkor bölcsőd lesz az Út, hol gyermekként ringva feleded a bút, s bűvös álomban homlokodra gyöngykoszorút teszek, gyengéden, szépen, mint régen, hogy bűvös álomban lásd, kit nem láthatsz napvilágnál, s előtte térdre omolj és erőt kérj tőle, Életet, hogy ha eljön a reggel, tovább vándorolj, mert utad szép és örök a Tündér-fényű csillagok között.
Mi lelt engem, én nem tudom, Hej nagyon sok az én bajom: Szeretni kell a rózsámat, Tőle csókoltatni számat. Karcsu testét átkarolnom, Ölelését elfogadnom, Nézni rá s őt hagyni nézni És szemétől el nem égni! Van-e ily baj a világon, Mint az én nagy boldogságom? Félek, félek, hogy mulandó, Mint az asszony változandó, És ha egyszer elenyészett, Minek akkor már az élet!
