Keresés

Baktai Faragó József

VÁRTALAK

Nyár volt,

kalászokat érlelő alkonyat.

Vártalak kamaszkori szerelemmel.

Kertemre kitártam félszárnyú ablakom,

s hallgattam a tücskök himnuszát.

Égigérő jegenyéim fölött,

katonásan kúszott a hold,

s megjelentek az éj arcán,

lángoló sebként a csillagok.

Kapum kitárva, tátongott az éjszakára.

Téged várt itt minden:

a fák, a bokrok, a füvek,

virágaim gyönyörű költeménye.

Hallottam lépteid dobogását,

közeledtél az utcai lámpák

fénysátra alatt.

Szívem táltos csikóként rugdosott,

harmincéves bordáim között.

Kitárt karjaimba futottál,

hajad kévéje

Jeszenyinszőkén lobogott.

Elkísérnek a csillagok [99.]

Bakos Kiss Károly

BAMBUSZÁG MADÁRRAL

Könnyü madár hull, lebben az ágon.

S bomlik a táj, mint éjjel a selymek.

Sötéten gyűrődik szemem, ha távol

Záporok őrült dobokat vernek.

Könnyü madár hull, fagyra zuhan csak.

Nád deres ujján pilla ha rebben.

Készen a tusrajz, benne a csillag

Fénye a mélykék selyemre cseppen.

Része még [66.]

Bakos Kiss Károly

NEKI

Éjjel, ha üres lesz a város,

A ház tömör sötéttel telik.

A szívben ekkor gyúl világos,

S ki sem alszik egész reggelig.

A hajnal minden éjt alámos.

Egy madár-röppálya eltörik.

Nappal, ha tömött lesz a város,

Csak őt várom benne estelig.

Része még [60.]

Bakos Kiss Károly

DSIDA

Angyalbeszéd a szád

Örök „ifjú poéta”

Napeső se kell

Puha séta

Tavak lapja se már

Csak a

Zsoltárok

Psalmusok

Isten-vágya reszket…

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Bár utódaid

A szépbeszéden élők

Mert ládd-e a szónkat

A rongy idő kimarja

A tájból

Utána bárhol

Nincstelen a

Lélek

Kell hát a bátor

A nem-akármi ének

Nem-akármi mámor…

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Már utódaid

A szépbeszéden élők

Bár honnod már

Az érdemelt

Öröklét

Bár élő bokraink

Ágait letörték

Te túlvilági nyelven

Súgod a világba

Azt hogy soha

De sohasem hiába…

Része még [48-49.]

Bakos Kiss Károly

(RÍMJÁTÉK ARS POETICÁRA)

Legyen vers, hogy legyen minden.

Szív ne vágyjon menni innen.

Ész ne vágyjon megbomolni.

Hisz a test sem olyan holmi,

Mit levetni könnyű lenne.

(Azért van, hogy legyünk benne.)

S legyen ír, hogy így ne fájjon

A mozdulat e nyesett tájon.

Mindnek társ, hogy el ne essék,

Aki esne. Szava: tessék!

Legyen tűz, ki fázik, annak.

S ezt nevezzék, akik vannak,

Majd szabálynak:

Íratlannak.

Része még [42.]

Bakó József

PARASZTSZEKÉR A KÖRÚTON

A tél ködmönét kefélte halkan.

Sarki honában hóban járhatott.

Ugy imbolyogtak a játszi pelyhek,

Mint boldog ifjú pár ha andalog.

Örvendez a léha pesti utca,

Hisz lágy hermelin takarja testét

S az ártatlanság tiszta palástja

Alól nem látszik rút és feslettség.

A zaj, e rossz kölyök is lábhegyen jár

És suhanva fut száz meg száz fogat;

Csak egy ragad meg, ez szívembe kap:

Parasztszekér, s rajt ostor pattogat.

Mintha engem ütne, megvadít e hang,

Futok utána, merre elrohan,

Kocsisa mellé felülök titkon

És hazahajtok gyermek-boldogan.

Vár a mező nagy végtelenje,

Ekébe fogva rajta két ökör,

Gatyássá vedlem, míg a füttyöm

A derüs nappal versenyt tündököl.

Bármerre járok, mindenhol ünnep,

És más-más dallal itat meg a táj,

Minden korty után szépül az arcom,

A kedvem már kurjongatva jár…

Majd ledülök az akácok alá,

Legyűr az otthon édes mámora

És úgy pihenek a régi bölcsőn,

Ahogy talán még soha… soha…

Mikor felnyitom szememet ujra,

Meddig álmodtam, oh! azt nem tudom,

Csak hullt a hó, mint akácszirom

S én zokogva álltam a köruton.

Két pillér közt, 1927 [23-24.]

Bakó József

ŐSZI KÉP

Selyem-síron hull az eső,

A nyár pompáját elnyelő,

Ködhálóba mindent besző

Az ősz, az ősz nagy temető.

Vén, meztelen, megcsalt fákat

Ölelget a kósza bánat,

De csak sírnak a tar ágak,

Kesergésük fáj a tájnak.

Szélcibálta fészkeikbe

A madárdal kiterítve,

S az ősz mint pap fehér ingbe

Temeti a mély semmibe.

A szív üres, beteg, fázik,

A kert helyett dér-rózsáit

Ősz küldi el a kis házig,

Álmainknak ablakáig.

Nem jár most künn talán senki.

Csak lelkünk jár összeszedni

Az emlék-galyt, s tűzre teszi,

Nála lehet melegedni.

Mi rettegünk a zord valón,

A szél, a szél meg kacagón

Csak szántogat a néma tón,

S víg őszi nótát vet a tón.

Két pillér közt, 1926 [17.]

Bakay Beáta

KÖNYÖRGÉS

Verd le lábamról a bilincset

– mit magam raktam magamra –,

hogy Hozzád rohanjak végre.

Vedd le szememről a kötést

– mit magam raktam magamra –,

hogy meglássalak az oltári szentségben.

Verd le karomról a láncot

– mit magam raktam magamra –,

hogy imára kulcsoljam kezemet.

S vedd le számról a lakatot

– mit magamra raktam magamra –,

hogy szóljak Hozzád, s megköszönjem

               szeretetedet.

Igennem [121.]

Bakay Beáta

CSENDBEN

Öröm szivárog át a percen,

szótlan szavaid világot mesélnek el,

mosolyodból kék csillagok születnek,

arcomat nevetésed bölcsője ringatja el.

Árnyékod szélén meghúzódom,

néma álmaidnak kacsint szemem,

nem szólsz, és én se szólok,

mert csendben is szeretlek szüntelen.

Igennem [121.]

Baka István

ÉVSZAKOK

TAVASZ

Márciusban még kisbaba, de gyorsan

kibújnak hóvirág-tejfogai,

áprilisban kamaszodik – az arca

rügyek pattanásaival teli,

s májusra nagylány – napsugár-sütővas

bodorítja orgona-fürtjeit,

egész nap magát cicomázza, s éjjel

a hold tükre előtt biggyeszkedik.

NYÁR

Hajtják a szél csikósai a búza

kalász-sörényes, vad méneseit,

s már dől a zápor, s fürge tűi a

rét ingét virágosra hímezik.

De most a felhő köpenye a villám-

varrás mentén megreccsen s fölhasad,

s házából, hol duzzogva ült, a rongyot

összesöpörni kiszalad a Nap.

ŐSZ

Tegnap még puha tenyere a Szélnek

kérges lett mára, a simogatásnak

nem örül senki, – hát dühbe gurul,

és végigpofozza a tájat.

Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között

tarkán cikázott a madárhad,

tarkállik most a lomb, de közte már

nem szállnak, csak az árnyak.

TÉL

Varjakkal gombolt hó-kabátba

bújt a rét, de csak didereg,

ránk a forgószél teker sálat,

mégis majd megvesz a hideg.

Míg be nem fed a hó, s az orrunk

répává nem dagad vöröslőn,

szánkóval, sível ki a dombra! –

ott fölmelegszünk rögtön.

Baka István

VÁLTOZATOK EGY OROSZ TÉMÁRA

                       „Én az vagyok, ki élte századát,

                       S nem én volt…”

                       (Arszenyij Tarkovszkij: Kézirat)

Én az vagyok, ki nincsen is talán;

Egy álom – mint egy asszony – oldalán

Elnyúltam egyszer, és azóta várom,

Hogy a való helyére lépjen álmom.

Én az lennék, ki nincs, de léte több,

Mint bárkié a létezők között,

Mert vanni könnyű – lenni nehezebb

Léleknek, földi árnyképek felett.

Hol angyalok kötöznék át sebem:

A kék csempéjű égi kórterem

Vasrácsos ágyán volna jó örökre

Elszenderedni és aludni csak,

Gyógyulni fény-infúzióba kötve,

Míg mint a var pereg le napra nap.

Tájkép fohásszal, 1994 [272.]

Baka István

VADSZŐLŐ

                 Arszenyij Tarkovszkij emlékének

Mint házfalat a vadszőlő, befut

És összetart az emlékezetem;

Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég –

Akkor nyitom, ha becsukom szemem.

Ha kifelé bezárul minden út,

Itt legbelül lesz tágasabb a tér:

Puszták, hegyek, melyekre úgy borul

A menny, mint kozmikus lapulevél.

Felkél a Nap s lenyugszik, városok

Sötét utcáin árnyak kóborolnak:

Mind ismerős, és náluk, aki él,

Nem élőbb és nem holtabbak a holtak.

Ki megszólított egykor, már örök

Megszólitás és ifjuság marad,

Míg össze nem roppannak falaim

Vadszőlő-terhű életem alatt.

Tájkép fohásszal, 1994 [271.]

Baka István

DARÁZS-SZONETTEK

1

A konyhai résre nyitott bukó-

ablakomon a darazsak beszállnak

szőlőszem mézcsepp körte barnuló

harangja hívja őket kósza árnyak

fekete-sárga frakkot öltenek

úgy kezdenek hozzá a lakomához

végigkóstolva mind az étkeket

miket a föld az égieknek áldoz

majd szomjat-éhet csillapítva vissza-

repülne mind a transzcendenciába

de nem ereszti sóvár lelküket

útjukba áll az áttetsző üveg

nem törnek át küszködnek bár hiába

s nem értik mért lett ily kemény a tiszta,

2

sugárzó kékség mely dajkálta őket

röptette hártyás gyönge szárnyon és

most makacsul az üvegbe verődnek

zümmögve sírják nincs menekülés

s gyufásdobozt ürítek és kitolva

tartályát félig a darázsra rá-

csapok visszatolom megint s a foglya

öröknek hitt sötétbe hull alá

de ekkor a dobozt az ablakom

résébe tartva újra felnyitom

és megriadt rabom az égbe libben

darázs-isten vagyok kegyelmes isten

aki a lelket koporsóba zárom

s szabadon engedem a másvilágon.

Tájkép fohásszal, 1993 [222-223.]

Baka István

ŐSZI ESŐZÉS

Pálca-esők verik, ázik a puszta,

      duzzad az úton a sár;

csörgedezik patakokban a lusta,

      szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,

      ömlik a vízbe a part,

ólom-esőkben a város elázik,

      nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, –

      inge kinyílt, csupa rongy;

vissza ki varrja a gombot a lombra,

      nincs se szabó, se bolond.

Szálas eső pereg: égi spagetti, –

      tála a tér, köd a szósz,

falja csatornanyílás. De a resti

      sörszagu mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le –

      mit motyorász a plakát?

mintha a fal maga jönne, lihegve

      elpanaszolni baját.

Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent

      nincs ma beút, se kiút...

Buksza-üres szemü nénike töpreng:

      holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, –

      méze-kifosztva ugyan,

ám ura híg szirupával a kaptár

      télire még teli van.

Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?

      Bárha begyűjtve a méz,

még beledugni se tudjuk az ujjunk,

      hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat,

      s mint az eső, beterít;

ágy ez a vers, aki benne elalhat,

      álmaival betelik.

Pálca-eső zuhog, ázik az elvert

      város, elönti a sár;

gennye fakadt ki a régi sebeknek,

      s máris az új sebe fáj.

Tájkép fohásszal, 1990.

november [187-188.]

Baka István

TÁJKÉP FOHÁSSZAL

Vonul a szürke téli ég:

kopottas írógépszalag,

sorjáznak a havas vidék

lapján a halovány szavak:

tanyák, zúzmarakoszorús

gyümölcsfák, bokrok, csenevész

akácok és a szigorú s

ritmikus kerítés,

vasút, ahol a vonat robog,

villanva, mint a képzelet,

csapszéktető, min tántorog

a kémény-ékezet,

a jéggel – hályoggal – lepett

tehénszemű tavak,

a horhos és a nyárliget:

szavak, szavak, szavak,

szavak, s belőlük összeáll

a strófa – rímei rögök,

zárójel-szárnyú varjú száll

barázda-verssorok fölött.

Vonul a téli szürke menny, –

mögötte ki hajol

a gép fölé, mely szüntelen

cseng, sort vált, zakatol?

Talán te írod, Istenem,

a föld szinére versedet?

Hozzád fohászkodom – nekem

add meg, hogy benne rím legyek!

És hogyha rímnek engemet

elég tisztának nem találsz,

beérem azzal is – legyek

versedben asszonánc!

Tájkép fohásszal,

1989 [151-152.]

Baka István

AJÁNLÁS

A mező Veronika-kendő:

töröld belé az arcodat!

Ne hitegesd magad, hogy e

földön más nyomod is marad.

S elég is ennyi. Ím, öregszik

elfáradt arcoddal a rét,

s kirohad fogaid közül

a virágmag-keserüség.

Vadvízzé simuló szemedre

majd jégkéreg-szemhéj tapad;

és pillaként verdes a nád a

tél nyugodt egei alatt.

A mező Veronika-kendő:

töröld meg veritékező

arcod benne – magába oldja

maró emléked a jövő.

Tájkép fohásszal,

1974 [50.]

Baka István

ITT

Itt minden gyom örül a délnek,

hogy nem kell másra vetnie

parányi árnyát. E vidéknek

holtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel,

esdvén az Istentől esőt,

s ha küld – kuporgatja a tócsák

ezüstfilléreit a föld.

S azt is tudom, mindegy e tájnak,

leszek vagy nem leszek jelen;

csecsemő arcáról a légy:

elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá szikkadt magányom

nem mállik szét soha e földben, –

a kiürült jövőbe lépek

mégis, hogy sorsommal betöltsem.

Tájkép fohásszal, 1973 [12.]

Baka István

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

akácfa-Jézus Krisztus

lábát füröszd zokogva!

Verejtékező vállán

terülj szét csapzott hajjal!

Orcádba szökő véred

pírja Nagypéntek-hajnal.

Zuhogj – ha ily hatalmas,

csodát tehet a kín,

s Krisztus-sebek fakadnak

a meggyfák lombjain.

Nézem – s most döbbenek rá:

mióta élek, várlak.

Magdolna, drága tested

itassa át ruhámat!

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

mint egykor Őt, fürössz meg

és bocsáss el zokogva!

Égtájak célkereszt-

jén, 1973 [45-46.]

Baka Györgyi

SZERELMES METAMORFÓZIS

kezének kelyhe megnyílt

majd rázárult az enyémre

együtt remegő bimbó

ezer szirmú rózsafej

lágyan ringunk

a létrezgésben

megnyíló betelő sejtóceán

az éjbe az égbe tárultan

minden apró hullámunk

ujjong csapdos árad

zeng miként az örömóda

végre a testen át a lélek

szeret, a lélek!

aminek átadjuk magunkat

már nem a testi vágy

hanem a vágyban a lélek

ő kiáltoz rikolt madárhangon:

eddig rosszul szerettél

a szerelemben is magad

kerested, mennyi hiány,

mértéktelen kapaszkodás

a boldog megtartó létalap

ott virágzik tekintetünkben

nem kér nem kényszerít

hanem befogad elfogad

hordoz fájdalomban

távolságban hiányban –

a napi nyűgökkel ránk törő

halálon átemel

Agria. 2013.

tél [24.]

Baka Györgyi

LÉTÉNEK ÉDES ÉRZETE

Létének édes

érzete

betölti átszövi

bennem a sejtek

közötti űröket

az atomokban

tátongó tereket

a sóvárgó

köztességet

bizonyossággá

változtatva át

az eljövendő

öröm

ujjaimban lüktet

énekel

láthatatlan virágzó

jelenléte

belesimít álmaimba

a belőle folyton

áradó zenétől

föléled bennem

a gondolat

lélegzetem már

csak rajta át

lobbantja életté

az éjszakát

Agria. 2013.

tél [22.]

Baka Györgyi

SZOLOVJOV MADARAI

„Az igazság növekedésével

fokozódik a szépség is.”

Vlagyimir Szolovjov

madarak benső röpte

nem koccan ablaküvegen

bár kívül szállnak ők

rajban körötte mégis

előbb tűnik fel röptük

szemgödre mélyén

az álom mélysége

az éberség világossága

áthatják egymást

tüzes szívében, látja

az igazság úgy lebeg

a holt dolgok fölött

miként a pitypang

bolyhos fehér virága

egyetlen kabátját

fázó koldusnak adja

végtelen síkságok

nyílnak meg szemében

aki belepillant vele tart

véget nem érő

zarándokútjain

semmit sem birtokol

mégis az út egy-egy

megkopott kövéről érzi

az övé volt, mindegyik

oly feleslegesség

és hiány nélküli

Agria. 2013.

tél [22.]

Baka Györgyi

PÜNKÖSDI SZÉL

úgy kering bennem

miként egy lepke

szárnya verdes

leheletnél lágyabb

röpte lángot vet

ereimben

gyöngéd érintésekkel

szelíden biztat

suttog hangtalan

áradó világossága

a határoltságot

feloldja szüntelen

átfúj testemen

tisztító sodrása:

szabadságom öröme

és ostorcsapása

percről percre

eleven létre ölel

Agria. 2013.

nyár [23.]

Baka Györgyi

ÉN, KI ÉLETEMMEL

II. Rákóczi Ferenc imája

Jaroslawban a Szent Benedek

kolostorban

Én, ki életemmel

haltam meg

számodra Istenem

sebeimet ajánlom neked

szerencsétlen népem

nyomorúságán fölindulva

vakmerő bizalommal

indítottam harcot

szenvedő hazámért

most, az emberi

bölcsesség

ábrándjait elvetve

a Te igazságodat

követem, Uram

ez éjszakai órában

megszakítván álmomat

a Te dicsőséged zengem

megváltozván bensőmben

teljes életemmel

állítatva szentséges

akaratod ösvényeire

könyörülő szeretetedben

bízva kiáltok hozzád

emeld föl vérbe tiport

népem lelkét, Uram!

Agria. 2013. nyár [23.]

Bak Zsuzsanna

ŐSZI DAL

Magunk voltunk csak.

Mind otthon maradtak

Az önző érintések.

Csendek ragyogtak.

Mind elillantak

Félelmek, feltevések.

Ujjaim illettek tarkód ívéhez,

Melletted boldogan unatkoztam.

Hogy táncoltunk!

Ringattam magam benned,

S nevettem kislányos zavaromban.

Kora őszi varázs.

Simogasd felemás

Régi-új életem.

Te, mint vigasztalás

Mit nem értene más,

Úgy jöttél, hirtelen.

És ott a kertben,

Ha álom volt minden,

És elképzellek csak,

Illatod ingemen,

Bőröd tenyeremben,

Szép álmok maradnak.

Agria. 2010. tavasz [160.]

Bak Zsuzsanna

HAJNALI BÁJ

Alszik a hó, és csak suttog a táj.

A köd szele mondana valamit még,

De az éj betakarja, s a hajnali báj

Dala duruzsol csendben a falakon túl.

Pára szövi köpönyét, s leteríti

Körben az ablakon túli világban.

Láttam, ahogy a kezeit melegíti,

Mielőtt elfut a kerteken át.

Sála, az inge, kabátja a széken,

Mind odaillik a téli szobába.

Szeretőm alszik, a párna a szívem,

A Hold mosolyog ma az ég peremén.

Agria. 2010. tavasz [159.]

Bajza József

HONFIDAL

Benned múltam, jelen- s jövőm,

Benned van mindenem,

Oh hon, te vérszerezte kincs,

Te drága gyöngy nekem!

Itt pillantám meg a napot,

E lég táplált, nevelt;

Az ifjukor szent álma itt

Ringatta e kebelt.

Itt lelt munkát a férfigond,

S munkában élveket;

Ha egykor végórám ütend,

Ez ősi hant temet.

Magas bércről sok százados

Vár-rom tekint le rám;

De lent még áll, virágozik

S ép ezredes hazám.

Itt vítanak nagy őseim

Szabadság- s lételért,

Itt áldozának életet,

Vagy nyertek hősbabért.

Az elhunytaknak lelke leng,

Hol a szellő suhan,

Minden fűszál, minden göröngy

Véröktől ázva van.

E vérben forrt polgárerény,

Forrott honérzelem,

E vérben fürdött gyászmezőn

Egy szebb jövő terem.

Imádom, oh féltett haza,

Megszentelt földedet;

Dicső korok magvát veté

Belé a végezet.

Lerázva ős salakjait

Szabadság s értelem,

Itt lesz boldog, nagy és erős

Majd egykor nemzetem.

Emberkénynél hatalmasabb

Lesz a törvénybetű,

Bűn és ármány felett erény

Szilárd tekintetű.

Megszűnend a viszálkodás

Hiten és nyelveken,

S Kárpátoktól a tengerig

Magyar világ leszen.

Oh szép világ, dicső világ,

Magyarnak édene!

Derítsen rád örök napot

A népek Istene.

Bajza József összes

versei és novellái,

1845 [52-53.]

Bajza József

SZÉPHALOM

Nem ragyogok mint Pest, nem mint Buda tornyai, vára;

      Törpe vityillóim szalmatető fedezi.

Ámde jön a honfi s buzgó hálára fakadva

      Idvezel: ő tudja, hol kele hajnali fény;

Hosszú álom után hol zendült égi varázzsal

      A csalogány, hol nyílt gráciakényü ajak.

Fényljenek a büszkék, ne az én kunyhóim! Örömmel

      Rám ismér, áldván tájamat a hazafi;

És mikor eltűn majd a hajnal, s déli sugárban

      E haza fényleni fog: szent lesz előtte nevem.

Versek a 19. századból [48.]

Bajza József

A LANTHOZ

Zengj, oh lant, húrodon

Igéző éneket,

Hangod szelíd legyen,

Olvasszon szíveket.

Fesd az ifjú kebel

Heves küzdéseit,

Egekre szárnyaló

Merész reményeit;

Az emberéletet,

Gyarló szép álmait,

A sírt, melynek vihar

Nem éri partjait.

Zengj bút, vigalmakat,

Az érző szív baját,

A lányka kék szemét,

Tündöklő szög haját;

S melyet virágival

Istenkéz hímezett,

Zengd a kies tavaszt,

A szép természetet.

S amerre kéklenek

Kárpát szirtormai,

Amerre omlanak

Dunának árjai:

Gyullassz nyelv és haza

Iránt hő kebleket,

Magyar szép ajkakon

Visszhangzzék éneked.

S ha vígalom derül

Vidám dalodra majd,

S mély gyötrelmid felett

Mély gyötrelem sohajt:

Egy új Olympián

Ne kívánj pályabért:

A legszebb koszorút

Nyerted küzdésidért.

Bajza József összes versei

és novellái, 1835 [7.]

Bajza József

ISTEN HOZZÁD

Bércről visszanéz a vándor,

Vígan int kies hazája,

   Ott mosolyg a róna táj:

De a messze távozónak

   Szíve vérzik, szíve fáj;

Zeng felé a búcsuszó:

   „Isten hozzád, bujdosó!”

Bérc alatt áll völgyek árnyán,

Csak felhőket lát honából,

   Elmerült a róna táj:

Ámde búja nem maradt el,

   Szíve gyászol, szíve fáj;

Zeng felé a távol szó:

   „Isten hozzád, bujdosó!”

Bérc és völgy is elmaradtak,

Felhőt sem lát már honából,

   Ábrándkép a róna táj:

Búja mint az ég kiséri,

   Szíve vérzik, szíve fáj;

Mély keservvel zeng szava:

   „Isten hozzád, szép haza!” –

Múlnak évek, fürte ősz már,

Elfeledte rég hazája:

   Ám a kedves róna táj

Sírig képben él előtte,

   Szíve gyászol, szíve fáj,

S a halónak végszava:

   „Isten hozzád, szép haza!”

A Mátra gyöngye, 1834 [53.]

Bajza József

MEGELÉGEDÉS

     Mit nekem ti hír s szerencse

Tűnedékeny álmai!

Gazdag dús palotája,

Lengeteg pórnép csodája,

Mit nekem ti büszke hősek,

Fény s dicsőség rabjai!

     Vívjatok ti koszorúkat

Vérpályátok mezején,

Hágjatok csillámtetőre

Hol bölcs címet nyer a dőre:

Kis hajlékom enyhhelyéből

Nyúgott szívvel nézlek én.

     A felettem földerengő

Bíbor hajnalfellegek,

A mező kies viránya,

Egy elzárt vidék magánya

S holdragyogta forrás engem

Szebb örömre intenek.

Bajza József összes versei

és novellái [20.]