Keresés

Balassi Bálint

[AZ ZSUZSÁNNA EGY SZÉP NÉMET LEÁN…]

BÉCSI ZSUZSÁNNÁRÓL S ANNA-MÁRIÁRÓL SZERZETTE

az „Doklei sem se divicicom bila” nótájára,

vagy amaz lengyel nótára: „A pod liesem”

Az Zsuzsánna egy szép német leán,

Bécsben lakik Tífingráb utcáján,

Piros rózsa tündöklik orcáján,

Szép kaláris tetszik az ajakán,

Kit sok vitéz kíván

Szép voltát csudálván,

De csak héában szeretik sokan.

Vagyon ennek egy szép atyjafia,

Kinek neve víg Anna-Mária,

Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,

Mert mint nénje, szép, s nincs semmi híja:

Aranyszínű haja,

Mint egy gyöngy az foga,

Tiszta mézzel foly ő édes szava.

Egy társommal midőn én ballagnék,

Szerencsére reájok találék,

Rájok nézve ottan felgerjedék,

Jó társom is szerelemben esék.

Ők ottan éleszték,

Kedveket jelenték,

Vélek azért mi megesmérkedénk.

Kezet fogván egymással azontúl,

Házban lépénk mindnyájan utcárúl,

S mint az méhek szegfű szép virágrúl,

Mézet szedénk egymás ajakárúl;

Minden bánatunktúl

Ott mi esénk távul,

Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

Többet szólnom dolgunkról nem szükség,

Elég, hogy megvolt minden édesség,

Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,

Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,

Ki ugyan nem elég

Bús szívemnek, mert ég,

De versemben itt légyen immár vég.

Kurta oktáván a sovány böjtben,

Pozsony városából kimentemben

Szerzém ezeket ilyen versekben

Táncnótára egy kisded énekben,

Az másfélezerben

És nyolcvankilencben,

Hogy bécsi virág juta eszemben.

Összes versei, 1589 [120-122.]

Balassi Bálint

[SZERELEM ISTENE…]

KÖVETKEZIK MÁS: ZSÓFI NEVÉRE

[azon nótára]

Szerelem istene, Venusnak ereje

      most meg megkörnyékezett,

Elmém nagy bánatban, szívem is új lángban

      egy szép szűz miatt veszett,

Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam,

      mert így, mint most, nem teszett.

Óh, véghetetlen kín, kit angyali szép szín

      víg szívemre bocsátott!

Immár orvosságot hol leljek gyógyítót

      búm ellen, ki rám jutott,

Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem,

      s búmra esmét fordított?

Fekete gyászába, mint sűrű árnékba

      liliom, úgy fejérlik,

Szép piros orcája, fekete zománcba

      mint rubin, úgy tündöklik,

S lejt öltözetében, mint a sovány böjtben

      Mária képe, úgy fénlik.

Igazán görögöl nevet keresztségből

      adtak szép személyére,

Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze

      vagyon néki mindenre,

Tud fedni szerelmet, noha igen szeret,

      nincsen gonosz hírére.

Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon

      lelkem súlyos gyötrelme,

Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért

      gyújts fel ezt szerelmemre,

Régi sok búm után hadd élhessek vígan

      evvel immár kedvemre!

Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár

      a nyárnak közepében,

Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek

      áldozatul kezében,

Szerzém ezt versekben az másfélezerben

      és az nyolcvankilencben.

Összes versei, 1589 [119-120.]

Balassi Bálint

[HÉT FŐ CSILLAG VAGYON…]

AZ HÉT PLÁNÉTÁKHOZ HASONLÍTJA JULIÁT

SIBI CANIT ET MUSIS

az „Csak búbánat” nótájára

Hét fő csillag vagyon az égi forgáson,

      kik által embereknek

Istentűl szerencse adatik fejekre,

      ezek mind megtetszenek

Vidám Juliában, mert ő szép voltában

      mind heten tündöklenek.

Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold,

      fénlik, mint tiszta ezüst,

Julia is fejér, kivel szép téj sem ér,

      sem gyolcs, kit nem fogott füst,

Édes szóval tudós, mint az Mercurios,

      kitűl szívem fűl, mint üst.

Mint a szép fényes Nap ez földnek világát

      hogy csak egyedül adja,

Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja

      bánatomat tisztítja,

Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja,

      ő csak azon imádja.

Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy,

      fegyverével mindent győz,

Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel,

      Julia győz, megkötöz;

Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz,

      kit meg nem bír s tömlöcöz.

Mind reggel s mind estve mely szépen az égbe

      hajnalban Venus feljő,

Több szép közt létében mindenkor ékesen

      mindent jól s helyén ejt ő,

Mint tavaszi idő mely jó, mely gyönyörő,

      ékes, kedves, illendő.

Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól ismer,

      embereknek jókat ád,

Akképpen Julia, ahová fordítja

      szemét, mindent jóval áld,

Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog,

      mennyei jót csak az lát.

Mint a vén Saturnos kedvetlen s haragos

      természetnek csillaga,

Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám,

      kin szívem vidámsága

Azonnal úgy múlik, amint elenyészik

      felhőben nap világa.

Jó és nagy szép voltát áldott Juliának

      ha ki tudni akarod,

Égi plánétáknak gondold ő mivoltát,

      s azonnal megtudhatod,

Mert rajta látszanak ereji azoknak,

      kiről arányozhatod.

Összes versei [103-104.]

Balassi Bálint

[EZ A VILÁG SEM KELL MÁR NÉKEM…]

HOGY JULIÁRA TALÁLA, ÍGY KÖSZÖNE NÉKI

az török ,,Gerekmez bu dünya sensiz” nótájára

Ez világ sem kell már nékem

Nálad nélkül, szép szerelmem,

Ki állasz most énmellettem

Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,

Lelkem édes kívánsága,

Te vagy minden boldogsága,

Véled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,

Jó illatú, piros rózsám,

Gyönyörű szép kis violám,

Élj sokáig, szép Juliám!

Feltámada napom fénye,

Szemüldek fekete széne,

Két szemem világos fénye,

Élj, élj, életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem

Csak téged óhajt lelkem,

Én szívem, lelkem, szerelmem,

Idvöz légy, én fejedelmem!

Juliámra hogy találék,

Örömemben így köszenék,

Térdet-fejet néki hajték,

Kin ő csak elmosolyodék.

Összes versei [79-80.]

Balassi Bálint

[IDŐVEL PALOTÁK…]

ITEM INVENTIO POETICA: AZ Ő SZERELMÉNEK

ÖRÖK ÉS MARADANDÓ VOLTÁRÓL

„Csak búbánat” nótájára

Idővel paloták, házak, erős várak,

      városok elromolnak,

Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság

      idővel mind elmúlnak,

Tavaszi szép rózsák, liliom, violák

      idővel mind elhullnak.

Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág

      idővel mind elvésznek,

Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává

      nagy idővel lehetnek,

Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség

      idővel porrá lésznek.

Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,

      idővel tenger apad,

Az ég is béborul, fényes nap setétül,

      mindennek vége szakad,

Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,

      egy helyiben más támad.

Meglágyul keménség, megszűnik irigység,

      jóra fordul gyűlölség,

Istentűl mindenben adatott idővel

      változás s bizonyos vég,

Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének,

      nincs vége, mert égten-ég.

Véghetetlen voltát, semmi változását

      szerelmemnek hogy látnám,

Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,

      könnyebbségemet várnám,

Ezeket úgy írám, és az többi után

      Juliának ajánlám.

Összes versei [92-93.]

Balassi Bálint

[ÁLDJ MEG MINKET, ÚR ISTEN…]

EGY LENGYEL ÉNEK

igéről igére és ugyanazon nótára:

,,Blogoslaw nas nasz Panie”

Áldj meg minket, Úr Isten, az te jóvoltodból,

Világosíts meg minket irgalmasságodból

Orcád világosságával, lelked ajándékával,

Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!

Engedd meg ezt minékünk, kegyelmes Istenünk,

Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,

Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,

Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nékünk!

Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,

Ne kételkedhessünk is többé már felőled,

Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,

Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.

No, azért dicsérjük most felszóval az Urot,

Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot,

Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot,

Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadot.

Összes versei [64-65.]

Balassi Bálint

[SZÉLLYEL TÜNDÖKLENI…]

DECIMA SECUNDA

EJUSDEM GENERIS

az nótája Lucretia énekének

Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet

      gyönyörű virágokkal?

Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal,

      sokszínű violákkal,

Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek

      sokféle madárszókkal.

Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek

      ifiakkal táncolnak,

Jó szavú gyermekek vígan énekelnek,

      mindenek vígan laknak,

Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek,

      mintha megújulnának.

Sőt még Cupido is mostan feltörlötte

      homlokán szőke haját,

Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal,

      röpül, víg kedvet mutat,

Szerelmes táncokban kinek-kinek adván

      kezére szép mátkáját.

Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom,

      ürülj minden gondoktól,

Eléggé hordoztuk héában az sok bút,

      légyen már tőlünk távol,

Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk,

      távozzunk bánatunktól!

Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi

      inkább ifjú éltünket,

Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában

      kiszólítnak bennünket?

Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk,

      ő mindennel jól tehet.

Aggasztaló bánat, búszerző szerelem

      távol légyen mitőlünk,

Jó borokkal töltött aranyas pohárok

      járjanak miközöttünk,

Mert ez napot Isten örvendetességre

      serkengeti fel nékünk!

Marullus poéta azt deákul írta,

      ím, én penig magyarul,

Jó lovam mellett való füven létemben

      fordítám meg deákbúl,

Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal,

      távozván bánatimtúl.

Összes versei [29-30.]

Balassi Bálint

[ÁLDOTT SZÉP PÜNKÖSDNEK…]

BORIVÓKNAK VALÓ

IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

az ,,Fejemet nincsen már” nótájára

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege,

Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat

Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,

Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,

Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,

Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,

Ki vígan lakozik vitéz barátjával,

Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,

Tisztul homályából az ég is tevéled,

Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,

Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Összes versei [27-28.]

Balassi Bálint

[MONDJÁK JÖVENDÖLŐK…]

MORGAI KATA NEVÉRE

az ,,Fejemet nincsen már” nótájára

Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,

Hogy születésemben Venus megkért éngem

Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.

Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,

Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,

Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.

Reám eleitől fogva gondot viselt,

Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,

Látván természetemet, jól magához nevelt.

Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,

Én jó szerencsémre utat nyitván nódít

Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.

Azminthogy mostan is megajándékoza,

Rabul egy szép szűzet én kezemben ada,

Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.

Ily szép, mint ez, akkor sem volt ő maga is,

Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,

De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.

Kívánván szépségét irigykedik rea,

Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;

Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.

Adta szép rabomnak mert olyan szép színe,

Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,

Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.

Több szép szűzek között lévén oly tettetes,

Mint csillagok között telihold mely fényes;

Mint mennyei seregnek, éneklése édes.

Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;

De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?

Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.

Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,

Mert minden szépségnek jelit rajta látom,

Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.

Összes versei [19-21.]

Balassi Bálint

[BETEGES LELKEM…]

BEBEK JUDIT NEVÉRE

az ,,Magam gondolván” nótájára

Beteges lelkem ismét énnékem

      most új szerelemtől,

Mely betegségem támadott nékem

      az tekintetéből,

Kinek személye, maga tartása

      engemet majd megöl.

Ennek termete igyenes, magas,

      mint szép liliomszál,

Két szép társa közt, mint Venus asszony

      tetszik, hogy veszteg áll,

Tettetes köztök, mint világos nap,

      ha sűrő köd leszáll.

Bátran két szemét mikor kegyesen

      énreám fordítja,

Ottan szívemnek ő nagy szerelmét

      magához felgyújtja,

Mert csak két szeme az én szívemnek

      felgyújtó fáklyája.

Erkölcse szelíd és szemérmetes,

      emberséggel elegy,

Édes ajaka piros, szinte oly,

      mint jól meg nem ért meggy,

Ékes beszédű, jeles tréfájú

      szavában ő mind egy.

Ki-ki ővéle táncát eljárni

      oly igen kívánja,

Mert mint für után ha magasságból

      magát sólyom rúgja,

Oly nagy sebesen táncát ő járja,

      nem mozdul dereka.

Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én

      miért ne szeressem?

Szeretem bizony, csak viszont ő is

      engemet szeressen,

Szolgálatomért szemei elől

      engem el ne vessen.

Víg lészen kedvem, ha ő magához

      engemet kötelez,

Ha néha-néha gyötreni fog is,

      tudom, megkegyelmez,

Mert hív szerelmem nála énnékem

      nagy jó kedvet szerez.

De az én dolgom mint lenne vallyon,

      hogyha nem kelletnék?

Megójon engem attól az Isten,

      mert én úgy nem élnék!

Most ha így volnék, s az is törtínnék,

      oztán hová lennék?

Judit nevére méltán nevezték

      őtet keresztségben,

Mert hasonlónak Judit asszonyhoz

      látom mindenekben,

Gerjedek ehhez, mint Holofernes,

      én is szerelemben.

Távozván attól, aki szerelme

      gerjesztett éngemet,

Utána való nagy bánatimba

      éneklém ezeket,

Ajánlván néki szolgálatommal

      együtt szerelmemet.

Összes versei [17-19.]

Balassi Bálint

[NŐ AZ ÉN ÖRÖMEM…]

az Giannetta Padovana nótájára

Nő az én örömem most az én szép

      szerelmem erre való néztében,

Bús kedvem sincsen semmi énnékem,

      mert ismét bévett nagy szerelmében,

Megengedett, fogott kezet,

      megbékéllett nagy kegyesen,

Halálomtól megtérített,

      engem csókolván édesen.

Szép Venust azért már kis fiával

      jótétéért, míg élek, mind áldom,

Hogy jóra hozta szerelmesemmel

      vétkemért gonoszul fordult dolgom,

Kegyelmet nyert, meg bészerzett,

      tudta, mert hív szolgálatom;

Hogy vétettem, nem szánszándék

      oka, de tudatlanságom.

Mint az idvösség semmi nem egyéb

      az Isten színének látásánál,

Én boldogságom is csak abban áll,

      ha szerelmét látom igazsággal,

Örömre fordít, ha szólít

      magához édes szavával,

Boldogít, ha hozzá szorít,

      ölelve gyönge karjával.

Ezelőtt néki csak rabja voltam,

      őtet jutalom nélkül szolgáltam,

Rabságból kivett, szolgájává tett,

      szolgálatom nem esik héában,

Mert ajakát mint jó zsoldját

      adja, hogy én megcsókoljam,

Szerelmével ajándékoz,

      csak hogy tovább is szolgáljam.

Sem Jason az szép aranygyapjúnak,

      sem vitéz Aeneas Laviniának

Nem örült ennyit, mostan amennyit

      én örültem jó akaratjának;

Mert mi lehet ennél kedvesb,

      édesb én kívánságomnak,

Mint csókolni dicsőséges

      színét mennyei orcának?

Vallyon s ki élheti énnálamnál

      nagyobb kedve szerint már világát?

Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa

      én boldogságomhoz állapotját?

Mert ő ékes, kegyes, kedves,

      mutatja hozzám hív voltát:

Nincs bánatom, gyanóságom,

      mert esmérem igazságát.

Gond nélkül azért vígan éneklek,

      örvendek csak igaz szerelemnek;

Míg élek, arra figyelmes lészek,

      hogy ne légyek ellene kedvének:

Dicsértessék jótétéért,

      megbocsátott én fejemnek,

Megcsókolván és ezt mondván:

      Miért mondasz kegyetlennek?

Összes versei [15-17.]

Balassi Bálint

[CUPIDO SZÍVEMBEN…]

KRISTINA NEVÉRE

az Lucretia éneke nótájára

Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal

      szerelmét most újítja,

Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó,

      herdóját ő úgy mondja,

Tüntetvén előttem szép csillagom képét,

      vélem csak kívántatja.

Róla feledéken nem lehet víg szívem,

      mert csak őtet óhajtja,

Mint esőt aszályban meghasadozott föld,

      őtet úgyan kívánja,

Tüzem enyhítője, bánatom vivője

      hogy csak ő már, azt vallja.

Immár őérette egyebek szerelme

      nálam mind semmié lött,

Mert szeme nyilával, nagy igazságával

      mint célt, éngem már meglőtt,

Bévett szerelmében, kivel mintha éngem

      ő úgyan idvözítött.

Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,

      csak mikor őt nem látom,

Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek,

      víg ének is siralom,

Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom,

      nincsen semmi bánatom.

Törödelmes szívem édes leveliben

      szinte igaz úgy indul,

Régi betegségből mint támadott ember,

      újul rózsa szagátúl,

Vagy mint az régi rab szabadságnak örül,

      elszaladván fogságbúl.

Ínségéből immár mert engem ő kivett

      előbbi szerelmemnek,

Bús voltát szívemnek lengedező szele

      elverte jó kedvének,

Búszerző szerelem már nem árthat nekem,

      mert oltalma fejemnek.

Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött,

      ki rubinttal mind rakva,

Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt

      vagyon közte foglalva,

Hozzám szerelemben tökéletes szíve

      is így vagyon kapcsolva.

Ajándékon viszont kiért hív szívemet

      én is néki mutattam,

Szorítva kit néki szerelemnek tüzes

      fogójában nyújtottam,

Fejemet, lelkemet, teljes életemet

      ajánlottam s vallottam,

Melyet szerelmesen és igen jó néven

      tőlem, rabjától elvett,

Édes hívségében, mint erős szekrénben

      bézárolván rekesztett,

Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában

      tűrve kebelében tett.

Távol vagyon immár nagy keserűségem,

      gyönyörű én életem,

Mely szépek tavasszal sík mezők virággal,

      boldogsággal jókedvem

Azon módon rakva, nem győz örvendezni

      eleget szeretőmen.

Összes versei [8-10.]

Balassa Bálint

[BUJKÁLSZ, S NYILVÁN VAN SZÉPSÉGED…]

Bujkálsz, s nyilván van szépséged,

            Minthogy fénlő dücsőséged,

            S ékességed jelent téged.

Ámbár titkos rejtekedben

            Bújjál kősziklás helyekben

            S vad erdőkben, nem maradsz benn.

Lopó, tolvaj magam lészek,

            S arra mesterségim készek,

            S rólad tészek, drága fészek.

Arany fészek te vagy, szívem,

            Légy csak úgy, mint kezdted, hívem,

            Rubintkövem, drága mívem.

Soha más helyen nem hadlak,

            Űzlek, míg fel nem talállak,

            Hozzám várlak, szívben zárlak.

Szaladsz, nem gondolsz, hogy intlek,

            Mert ha futsz, eséstől fétlek,

            Várj meg, kérlek, s majd elérlek.

Az te szívedet elvészem,

            Ha megkaplak, szerelmesen,

            S nagy kegyesen belém tészem.

Bátor oly légy, mint az gyors őz,

            Vénusnál fényesebb szép szűz,

            Lábom megűz, szívem meggyőz.

Akár sebes, mint kilőtt nyíl

            S föld gyomrából kirekedt szél,

            Szívem az cél, s téged elnyél.

Lássad, akárhová szaladsz,

            Engem mégis el nem haladsz,

            Nálam maradsz, s hív szívet adsz.

Indulj, ha van hová menned,

            De holtig kell velem lenned,

            Mit kell tenned, fel kell venned.

Nincsen néked oly vad helyed,

            Hun szívem ne volna veled,

            Mert szép mellyed fészkemmé lett.

Tovább el nem mehetsz tőlem,

            Mert hív szívedet kerülem,

            Hogy már velem azt kedveljem.

Hadd már, én is jó kedvedben

            S meg nyugodjam szerelmedben,

            S maradjak benn hív szívedben.

Élj örökké, drága virág,

            S Polusnál fényesebb csillag,

            Rozmaringág, szerelmes láng.

Magyar költők 17. század. – A kuruc

kor költészete. 1. [köt.] [448-450.]

Balaskó Jenő

MEGVÁROM A HANGOD

Megvárom a hangod, megvárom a szemed.

Egy fehér tó ölelésével

felhozzák a mélyvilági bánat-termet

tekinteted zöld ligetének.

Ahol a te hangod arcodat kívánja,

várlak a mozdulatlan szélben,

ajkamat megnyitom szédítő veszélynek,

ahogy az arcom távoli hangodat kivárja.

Kívánom a lépted, kívánom a kezed.

Tekinteted zöld ligetében

indulok feléd mint bibliai kezdet:

várja a kezemet lépted éje.

Ahol a te ajkad elhagyja az arcod,

állok a bibliai szélben,

arcomat elhagyom ajkad özönében,

s megnyílik a bánat-termed s mélyvilági hangod.

1987

Balaskó Jenő

ÁLOM

Türkizveszély, mély életem csendje,

levegőóceán partmenti csendje,

hős szerelemnek magányos hangja,

zeneszép türkiz végetérő habja.

Habos csend csúcsából haja aláhullik,

s amíg a csurgása vállaivá válik

sötétzöld madár a szárnya súlyával

szőkére, szélvészre, majd vérzőre festi.

Harcai tolldísze, mély ünnepi álma

hajnalra kinyíló fényfekete pálma,

ajkamról leválik illathulláma,

lila fodraival tengerekre szállna.

Homlokán a sóhaj kék vitorlát röptet,

óceán csendjéből visszaküld halk zöldet,

álmom hullámain a színek elválnak,

horizont zajában hanghamuvá válnak.

Álmom hullámai szeméig elérnek,

élni sose tudnak, ajkánál elégnek:

Arca kvarckelyhében összeborult lángok

hamvait áhítják távoli világok.

Mini ciklon, 1961 [12-13.]

Balaskó Jenő

VIRÁGÉNEK

Hogyha szívem volna, csak te szíved volna,

minden a világon csak rólam dalolna.

Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,

akár fűszál volnék, szemed színe volnék.

Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,

akár örvény karján mélyembe zárnálak.

Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,

boldog álmaidat a szádról hagyom el.

Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,

akár inda volnék, mi csipőd befonja.

Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,

szálló melled volnék, szélbe borulású.

Néha illat volnék, bőrödről szállanék,

úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,

mert ha virág volnék, több virág nem volna,

belőled nyújtóznék, halálom nem volna.

Belőled hajlana álmom is, ha lenne,

ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.

Lovam után kötve ugyan mit csináljak,

tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!

Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,

akár halkuló hang, fényednél megszűnő.

Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,

minden a világon csak rólam dalolna.

Mert a szívem volna szabadabb a szélnél,

ezeréves titkom erdejébe térnél,

mert akkor jó volnék, biztos észrevennél,

mint akármi szépet, tenyeredbe vennél.

Mini ciklon, 1961 [16-17.]

Balási András

ELÉG

Szikrázó cseppecskék az ablakon,

gyűlnek, s a gyűlő cseppek fürge fénye,

lassan, mintha alkony, homályba von.

Fény s homály, mintha álmok szövevénye,

ringatják a törékeny jelenlétet,

míg elnyeli a csend csukódó mélye.

Üres csend, távolodó, halvány képek

keresik még a lélekbe ragadt,

szétfolyó, maradék őszinteséget.

Néhány egymásba tűnő árnyalat,

ahogyan egyre észrevétlenebbül

a képzelet íriszén átszalad.

Ennyi, ennyi csak, minden sallang nélkül,

tisztán, akár a cseppecskék szikrái,

a kérlelhetetlen jelenbe épül.

E lélegzetnyi, e törött sugárnyi,

tán pillanat, névtelen alkalom,

sohasem volt, létező, semmi, bármi.

Lassan, mintha álom, homályba von.

A rések közt lágy alkony remeg át.

Szikrázó cseppecskék az ablakon.

Ez a hazád.

Balási András

MELLETTEM VAGY…

Mellettem vagy, laza fehér ruhában,

előttünk a vörösen izzó partsáv,

árnyunk belénkkarol, s szélnél puhábban

követ a játszó, testtelen boldogság.

Arcod villan minden sötét hullámban,

egy tengermélyi isten feljött hozzánk

meglesni, amint a habok fodrában

alvó kagylók vágyunk versét álmodják.

Nincs más, csupán az öröm kámfora,

mely szívemben bont illó szárnyakat,

míg a semmivé olvadt táj felett,

homokszem szálló porban, átlebeg

villanásnyi létünk legboldogabb,

legszomorúbb pillanata.

Fagyöngy, (1997) [8-9.]

Balajthy Ferenc

HELYSÉGNEVEK VARÁZSA

(Mit csinálok, ha ott vagyok?)

Ácson tetőt ácsolok

Csurgón az eső rám csorog

Csókakőn követ dobálok

Csóron csórikálok

Körmenden körkörözök

Vajtán vajat köpülök

Fóton farmert foltozok

Alapon alapozok

Nyíregyházán füvet nyírok

Gyúrón friss tésztát gyúrok

Parádon parádézhatok

Kókán elkókadhatok

Kígyóson kígyót bűvölök

Zalalövőn bakot lövök

Tordason ordast kiáltok

Mezőtúron mezőt járok

Cserkúton vizet merek

Csabdin csapdába esek

Árpáson árpát aratok

Aszalón szilvát aszalok

Dobozon dobozolgatok

Almáson almát hámozok.

Tyúkodon tyúkot lopok

Toronyban harangozok

Zámolyon zsámolyra ülök

Tiszakürtön kürtölök

Vereben verebet fogok

Tökön tököt gurgatok

Bugyin alsóneműt veszek

Bátorban meg merész leszek

Sárosdon sáros a hinta

Hidason lemegyek hídba

Hevesen heveskedek

Kulcson kulcsot reszelek

Súron padlót súrolok

Tiszadobon dobolok

Ebesen sok kutyát látok

Csákváron csak terád várok

Lórévben majd révbe érek

Fülén fülön csíphetnének.

Szerencsen szerencsés leszek

Szedresen szedret szedek

Lovason lovagolhatok

Meszesen meszet oltok

Kölkeden gyermeked leszek

Pápán áldást esdekelek

Isaszegen szeget verek

Keszegen fogok keszeget

Kökényen kökényt eszek

Téten tétre is teszek

Szolnokon már szónokolnak

Szentesen szentté avatnak

Balfon jobbat kívánok

Móron mórikálok

Komáromban komázom

Pomázon csak pofázom!

Papírcsákó [47-48.]

Balajthy Ferenc

NINCS SZÜLETÉS

(Újévköszöntő)

Nincs születés, melyben egy kicsit

Ne lennél benne: rügy, ha pattan,

Mikor felkel a Nap, fény virít,

S télből új évszak, halhatatlan.

Születő gyermek: tűz és víz

Hangjában ott van dörmögésed,

Gyűlöletet megfordít, ki hisz,

Csak szeretet gyümölcse édes.

A szeretet az egyetlen egy

Amit megbánnod sohasem kell,

Győzhet talán az elmúláson!

Nincs születés, melyben egy kicsit

Ne lennél benne: melengeti

Halottak csókjait a számon.

Írás a panelfalon [109.]

Balajthy Ferenc

A CSEND HALÁLA

(József Attila emlékére)

Fénykrétával fekete éjbe rajzolt

Arany fülbevaló a Hold, felajzott,

Hajszolt csillagok szőrén a fehér hab,

Ég alján hólepelből dirib-darab.

Felsír fájósan az újszülött sötét,

Átlőtt szívében ezer ólom sörét,

Ahogy parány ablakok megszaggatják

Lyukká töredezik a folytonosság.

Kopár fák fel-felnyársalják az estét

Így torozzák a fáradt Nap elestét

A széltől táncra egymásba karolnak.

A mindenség fókuszában most a csend

Hűs altatót mormol, némán elmereng

És indul meghalni, ha jő a holnap.

Írás a panelfalon [106.]

Balajthy Ferenc

TEMPLOMKERT

Szórt fényben halványul az alabástrom

Esőcseppektől csillogó az eresz

Torony galambja csendes zugot keres

Oltja a gyertyákat a lelkipásztor.

Éj most minden világi bűnt palástol

Földbe gyökerező körmöket ereszt

Égen a Hold hitetlen szemeket mereszt

És süti a foszlós arany-kalácsot.

Eső dobol, kopog a zsalugáter

Óriási cintányérra is ráver:

Védi lakóit a templomkerti tölgy.

Csillagfény fürdik árva pocsolyákban

Messzeség ellazító szép honában

Óriási hegyekről álmodik a völgy.

Írás a panelfalon [103.]

Balajthy Ferenc

NYÁRBÚCSÚZTATÓ

Csordul a könnye már a hajnaloknak

Nap tüze lombot izzóra nem fest

Ősz batyujával jár-kel a határban

Dió ruhája héjról lefeslett.

Mind kurtábbak a szürke nappalok

Vibráló légben ökörnyál nem száll

Köd vonul lassan, meglapul bokrokon

Csak emlékezik, búcsúzik a nyár.

Költöző madár szép dalát elvitte

Bábokban alszik a sok tarka lepke

Hervadó virágok szirma pereg.

Kihullott magvak szélben kavarognak

Elbújva havas mezőkről álmodnak

Árvalányhaj holdfényben megremeg.

Írás a panelfalon [94.]

Balajthy Ferenc

CSILLAGRABLÓ

Várnak a lányok, az esti zsiványok

Lebben a szoknya, kicsattan az arc

Tó fölött sírnak a kapzsi sirályok

Igéző korzó a bús fák alatt.

Cseppeket számol a frissen fürösztött

Fű száll a fényben, és nyugton marad

Szántáson simul a rög már a röghöz

Kisírt szemű foszló felhők alatt.

Csillagot rabló sötét éjszakákon

Két szemed izzik csak, mint a parázs

Rezzen a lélek – valóra az álom

Belénk szökik űrbéli furcsa varázs

Királylány karomban, ő lett a párom

S vállamra hullik az arany palást.

Írás a panelfalon [89.]

Balajthy Ferenc

BETYÁR A BAKONYBAN

Bakonyi betyárok útjain járok

Világtól bújtat, elrejt a bokor.

Nem messze vonallik a Móri-árok

Játékos szél a hajamba kotor.

Az erdő ilyentájt csábosan csendes

Lombok fátyolán áttetszik a fény

Fölzavart madarak csapata repdes

És elnyugszik a fészkek rejtekén.

Kopár fa törzsén megtapad a tapló

Rajta rovásírás titokzatos napló

Melyet olvasni nem tudunk ma még.

Bakonyi csúcsok – meséket hallgató

Büszke fétis mind megannyi bölcs apó

Ahogy lábuk elé borul az ég.

Írás a panelfalon [88.]

Balajthy Ferenc

JÓZSEF UTCAI FÁK

Fehérvári József utcán tavasszal

betonfalak, járdák, házak között

gesztenyefák sora behavazva

virággal, mint fürtös csillagködök.

A József utcai gesztenyeszépek,

bár gépkocsik füstözik fehérét,

József Attilának is tetszenének.

Esők mosdatják a fák tetejét.

Mikor gesztenyék hullanak az útra,

kisdiákok kapkodják táskájukba,

tüskékkel az ág feléjük hajlik.

Tavaszunk mindig új madarat röptet,

elmúlás-születés is itt köröznek:

állomás felől vonatfütty hallik.

Írás a panelfalon [86.]

Balajthy Ferenc

ÉN ITT ÉLEK

Én itt élek, te két házzal

alrébb, hol összefutnak markodban

Tisza és Duna, hol a Balaton

kékje tükrözi a parti fényeket,

hol délibábbal legel a gulya.

Én itt élek, te majdnem itt

együtt ízleltük Petőfit, Józsefet

s a búskomor Adyt, s épp erre

hol futok Velence-tavi nádon-éren

Bakony halmain szánkózom

s hol a képzeletet utól nem érem

a Fehérvárra vezető hadi úton,

hol márvány Mátyás királyunk

előtt víz csordogál a kúton.

Én itt élek, vagy kicsit alrébb,

hol körös-körben értem mit mondanak,

mint nevet a csepp folyó, sóhajt

az erdő, hol Varkocs kapitány

varkocsa a sisak alól ki-kilóg

s szülőháza idelátszik Vörösmartynak.

A Romkert körül, ha kóborlok egyedül,

hozzám simul a sok régi épület,

Isten madarai reppennek a téren,

Országalma lábfején megül a szürkület.

Én itt vagyok veled, itt vagyok elhagyott

nekem az éj csak itt gyújt

az égre csillagot.

Írás a panelfalon [73-74.]

Balajthy Ferenc

MINTHA ÖRÖKKÉ

Mintha örökké elmúlás lenne!

Annyi a születés körbe-körbe.

Mégis mintha múlnánk mindörökre:

mert benne vagyunk a surranó tavaszban

a gyertyáról leolvadó viaszban

egy lehullott gyümölcs sírásában

a költöző fakó őszi dacban

benne vagyunk mindannyian

egy zsibbadt óra fáradt tagjaiban

az eldobott gyufaszál szomorúságában

egy szemünkre fagyott pillantásban

az emlékek elszürkült hamujában

benne vagyunk a haldokló pirkadatban

s a közelgő alkonyi suttogásban

a hörgésbe fúló dalban

kettéhasadt dibdáb pillanatban

a dejóhogynemén illó nyugalmában

a virító virágok hervadásában

egy elaggott szerelem simogatásában

születésünk anyánk arcára simult

fájdalmában…

egy összetört tükör hasonmásában

a kimondott szó elcsukló kínjában

egy fa letörött száraz ágában

benne vagyunk – hiszed-e?

A költöző madár rebbenésében

mondákban, regékben mesékben

s mintha örökké elmúlás lenne

benne vagyunk bizony mindezekben:

az idő homokszemcséi mind sebesebbek

s mindezekkel mi leszünk kevesebbek.

Írás a panelfalon [15-16.]

Balajthy Ferenc

TISZAPARTON ÁRADÁSKOR

A fény árnyakat ültet, dugdozza

palántáit, homályosul a kép

míg a szél aranyló homokra lép,

hókendőjét lebbenti a bodza.

Bármely nesz és a beszéd is zagyva,

mintha kedvest ölelne béna kéz

s a vak mint belül babájára néz,

észlelést, érzetet odahagyva.

Tisza a láthatár elé fekszik,

reszkető házakkal megverekszik,

míg sötétlő palástot ad rá az est.

Szomjat belőle oltja egy felhő,

bánatom az áradással felnő:

égre párállik az álmom egyenest.

Versek a Tiszáról [10.]

Balajthy Ferenc

TISZA TÁJI HASONLATOK

Itt

a dombok

anyám lágy halmai,

az Alföld apám sima homloka,

a város anyám egyetlen ékszere,

a föld itt apám

barna haja.

Itt

a búzaföld

anyám ringó lépte,

hajából lett a Tisza szőkesége,

a szőlőskert apám hangján dalol,

cigarettaparazsa

a város fénye.

Itt

a kenyér

anyám simogató keze,

a szél, ahogy fú, őseinktől rege,

a Tisza apám eres kezének rajza:

látod fiam, erre mondják

hogy HAZA!

Versek a Tiszáról [9.]