antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Január 28-án múlt 213 éve, hogy elhunyt el Csokonai Vitéz Mihály költő.
Csokonai Vitéz Mihály
AZ ÖREG EMBER
Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja, Melly érző szívemet annyira meghatja, Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére Múló élteteknek a természet mére. Tám azért buzog ki szátokból az átok, Hogy roskadt házatok vinni meguntátok? Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek? Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek. Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak Ősz kalászi főldre függesztetve állnak? Semmi, hogy kezetek tágult markolatja A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja, Csak tartson a haza őrző csillagának Titeket, mert sokak már leballagának, Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek, Tiszteletetekre seregestűl mennek, Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze A ránk omló veszély ellen védelmeze: "Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad. Te, aki hajódat az omló hab között Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött, E koronát, mellyet a háládás keze A tisztaszívűség gyöngyével hímeze, Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére, Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."
Január 27-én Angelika, Andelin, Andelina, Angyal, Angyalka, Botár, Janek, Krizosztom, Krizsán Lotár, Ulászló és Vincencia napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék egy vén toronyba, szünes-szüntelen. Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Január 27-én múlt 89 éve, hogy megszületett Garai Gábor, író, költő, műfordító.
Garai Gábor
Álmodj
Álmodj egy szebb világot, hol tenger a fény, ott hol a béke az égig ér... Álmodd, hogy a szeretet örökké él, a szívekben derű és senki nem fél. Álmodd, hogy az álmaid valóra váljanak, és elkerül minden mi szívednek fájhat.
Boldog Valentin napot kívánok a Verselde Valamennyi Lakójának és Olvasójának!:-)
Kiss Angelika
A legdrágább ajándék
Építsünk ma szeretetet, sivatagba szép, zöld hegyet! Járjon át a Napnak fénye, ne szenvedjünk vaksötétben. Lelkünk új éneket zengjen, minden szívet szív szeressen! Csak úgy tisztán, önzetlenül, mert ez semmibe nem kerül.
Építsünk ma szeretetet, egy tiszta, boldog, szebb életet! Szeress bátran, hangos szóval, vagy csak halkan, forró csókkal! Szeress ma is gyermekszívvel úgy, ahogy vagy, teljes hittel! Önmagadat odaszánva, nem figyelni a világra!
Építsünk ma szeretetet, a legszebbet, amit csak lehet. Ragyogjon a szív szobája, és ajtaja legyen tárva! Virágillat-felhő szálljon, nyíljon zár a szívhatáron! Olvadjanak a jéghegyek, s áradjon ránk a szeretet!
Építsünk ma szeretetet, de ne csak mára, véglegeset! Legyen szikla az az alap, amin állnak a szívfalak! Mikor üvöltő szél támad, ne omoljon össze várad! Ne csak kincseket hozz mára, mert mit ér a kincs, ha szíved zárva?!
Szegény Micimackó közben órákig próbálta lehúzni a fejéről a csuprot, amibe beleszorult a feje. Hiába rázta, húzta, rángatta, egyre keményebben ült a nyakán a csupor, és csak a csupor belsejéből lehetett tompán hallani kétségbeesett segélykiáltásait. És verte a csuprot a verem falához, de ez nem használt, és kimászni se tudott a veremből, mert hiszen nem látott semmit, csak a csupor belsejét, és még azt se nagyon. Így hát belefáradt az egészbe, feltartotta csuporral borított fejét az ég felé, és hangosan és keservesen bőgni kezdte a Kétségbeesés és Megbánás keserű énekét... éppen akkor, amikor Malacka megérkezett.
- Segítség, segítség! - visított Malacka, meghallva ezt a szörnyű hangot, ami a csupor alól mélyen és fenyegetően bömbölt elő.
- Elefánt! Egy rettenetes Elefánt! - És futni kezdett, és közben folyton sivított: - Elefánt! Elefánt! Segítség! - S nem is hagyta abba a visítást, míg Róbert Gida kunyhójához nem ért.
- Mi az, Malacka, az istenért? - ugrott ki az ágyból Róbert Gida.
- Arra... - lihegte Malacka, de csak integetni tudott.
- Hogy néz ki?
- Olyan... olyan, mint... Rémes! Akkora feje van, hogy... irtózatos!... Nem lehet semmihez hasonlítani... Mint valami rettenetes nagy semmi... mint egy eleven fazék... vagy lábos... vagy csupor...
- No jó - mondta Róbert Gida, és felrántotta a cipőjét. - Elmegyek és megnézem. Gyere velem, mutasd meg az utat.
Malacka már egy csöppet se félt, tekintettel Róbert Gidára, és így sietve elindultak.
- Én már hallom, nem hallod? - mondta Malacka aggódva, mikor közelbe értek.
- Valamit hallok - mondta Róbert Gida.
Mackó volt az, aki egy kiálló gyökérhez csapkodta a csuprot a verem fenekén.
- Itt van! - mondta Malacka. - Nézd, milyen félelmetes!
És odasimult Róbert Gidához félelmében.
És akkor Róbert Gida nevetni kezdett... és nevetett és kacagott, és könnye is csurgott, egyszerre csak nagyot reccsent valami a veremben... a vastag gyökéren elpattant a csupor, és Mackó feje előkerült a cserepek közül.
És Malacka megértette, milyen Hóbortos Malacka volt ő, és nem szólt senkinek, egyenesen hazament és lefeküdt, és kijelentette, hogy nem fogad senkit, mert a feje fáj. És Róbert Gida és Mackó kettesben mentek Róbert Gida kunyhójába reggelizni.
- Ó, te csacsi Mackó - mondta Róbert Gida -, ha tudnád...
- Tudom - mondta Micimackó. És úgy érezte, csakugyan tudja.
Január 26-án Paula, Vanda, Balamér, Bátony, Gobert, Oberon, Pauletta, Paulin, Polikárp, Tamara, Ticián, Timót, Timóteus, Timóteusz, Titánia, Titanilla, Tittíniua, Titusz, Valda és Viktorina napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Paula S. Tizzis
Gömbölyödő csendek
Feszeng a maroknyi idő, szép lassan növi ki magát, s ereszti gyökerét a tegnapokból a reményteli mába. Erősödő ágaink egymásba érnek, s a jelenünket suttogjuk imába. Deres tekintettel mosolyog a múlt, felsóhajt: - Hosszú volt ez az út... Íriszem tükrében most is láthatod az első napnak pirongó zavarát, mikor lelkem a tiédbe fedezte fel az új otthonát. Dajkáló esték, a másikba gömbölyödő mesélő csendünk, egymás lélegzetei lettünk. Köszönöm mellettem lépteid, s minden szegletben megbújó mosolyt, múlatlan vágyat szomjam már csak véled olt.
Január 26-án múlt 123 éve, hogy elhunyt Komjáthy Jenő költő.
Komjáthy Jenő
HIMNUSZ
- Szécsény, 1888. aug. 8. -
Átérezém a lét keservét, A földnek összes nyomorát. Ki méri meg a kínok terjedelmét? Célok ködébe vajj ki lát? Sötétben él a törpe ember, Eszmélni nem tud, merni nem mer, Elfödi végül örök éjjel... De mintha más az én sorom! Nem omlik, mint a többi, széjjel, Megtestesül, mit álmodom! Ó, hála, hála Istenemnek, Hogy olyan szépet álmodám! Áldott a perc, midőn születtem, S a méh, melyben fogantatám!
A föld csupán az ég salakja, Alanti tűz, mi benne forr, Nem hat az égbe durva harca, Amely virágot, álmot eltipor. Mi célja van ez óriási harcnak, Vad győzelemnek, bús kudarcnak? Hiába éltél önösen magadnak, Hiába élned másokér, Csalóka fény emelt, árnyak ragadnak, Csak álom volt a büszke cél. Enyém is az; de nem tudom mért, Az én szívem mégis vidám: Áldott a perc, midőn születtem, S a méh, melyben fogantatám!
Ki fejti meg, ki látja tisztán Élet! sötét rejtelmidet? A bölcsek szózatát a pusztán, Ha hallja is, ki érti meg? Az átok úr. Ezer sebében Vonaglik az emberiség, Mérhetetlen kínja tengerében A jobbak vére semmiség. Szivem zokog; de tudja Isten, Én mégis szépet álmodám: Áldott a perc, midőn születtem, S a méh, melyben fogantatám!
Ó, fáj e gúnyos össze-vissza! Tudom, hogy minden hiuság: De ajkam ajkad kéjit issza, Ragyogó, édes ifjuság! Csókod hevén magasra gyúl a lélek, Csókod tüzét nem oltják röpke évek. Az első csók, mit tőle kaptam, Még most is itt ég ajkamon; Az ifjuság, a halhatatlan Kisér magányos utamon. Mi vár reám a csillagokban, Karjaiban megálmodám, Ő szórja dús fényét szivembe, Ő hinti e gyönyört reám.
Föllázadék a végzet ellen, Gyakorta fölzokogtam én: De most majd szétfeszíti mellem A szerelem, az üdv, a fény! A foltot én, mely égetett, lemostam, Nem nézek a bünök sarába mostan, A lélek szárnyai ragadnak És a magasba néz szemem: Ha nyitva áll az ég, a gazdag, Mér csüggjön csilló porszemen? Ó, boldog én, ki a nagyobbnak Igéretföldét láthatám! Ím, szót keres a kéjbetölt szív, Szavam kitör: gyönyör reám!
Január 26-án múlt134 éve, hogy elhunyt el Pavlo Platonovics Csubinszkij, ukrán költő, néprajzkutató.
Pavlo Csubinszkij
Még nem halt meg Ukrajna
Scse ne vmerla Ukrajina
Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága, Jóra fordul az ukrán nép, testvéreink sorsa. Elpusztulnak elleneink, mint harmat a napon, Urak leszünk immár mi is a hazai tájon.
Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk. Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!
Szjántól a Donig a szabadságunkért kiállunk, Hazánkban senki fiát uralkodni nem hagyunk; Örül a Fekete tenger, vén Dnyeperünk nevet, Még szeretett Ukrajnánkban méltó sorsunk lehet.
Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk. Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!
Lelkesedés, serény munka gyümölcsét meghozza, Ukrajna mezőit immár vidám ének járja, Kárpátok bércein túlszáll, bejárja sztyeppéit, Ukrán dicsőség riasztja gaz ellenségeit.
Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk. Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!
Fordította: Dr. Majorossy István
A Kijevi Barlangkolostor vagy Pecserszka Lavra ortodox barlangkolostor, lavra Kijevben,
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
