Mivel többségében háziállatokkal kapcsolatos témák vannak a csúcson, picit nekem hiányozni kezdtek az igazi vadak. Ezért is nyitottam meg ezt a topikot, ahová jöhet minden, ami kerítésen kívül van. Netán kerítésen belül, ámde mégsem egészen odavaló (és nem a rendőrséget hívjuk észrevételükkor ;-) A bogaraktól kezdve a ragadozókig bárkit becincálhattok ide.
Legtöbbünk találkozik a kirándulásai, túrái során olyan állatokkal, amikről szeretne többet tudni vagy legalábbis nevén „szólítani”. Persze vannak olyanok is, amiket a többség felismer (őz, vaddisznó, róka vagy éppen bükk, gesztenyefa), de mondjuk a lábnyomaikkal, netán hangjukkal már gondban vagyunk.
Tehát jöhet ide minden, írások, beszámolók, kérdések és képek, amik az élővilág „vadabbik” részéhez kötődnek.
Rosszul ragozták, nem parvus, hanem parva, nőnemmel kellett volna egyeztetni. Ha jól bogarásztam, Megophrys parva a mostani neve, a korábbi a Leptobrachium parvum, szinonimája a Xenophrys parva. Ennek viszont utána kell még nézni, nem tudom, melyik az érvényes. Egyébként az AmphibiaWeb-en is elírták, ahogy nézem, ott meg Megalophyrs van. ;-)
Igaz nem idevégó téma, de hallott már valaki olyanról, hogy Megophrys pavrus (Törpe csücskös ásóbéka)? A Leguánban hirdetik, de sehol nem találtam róla semmit... Köszi
Előhang: a táblázatra klikkelve a dolog egy fokkal élvezhetőbb. ;-)
A konkoly elsősorban az őszi kalászosok gyomnövénye. Kiválóan alkalmazkodott az őszi gabonatermesztéshez: magassága közel azonos a gabonáéval (vagy annál kicsit alacsonyabb), magvai aratás idejére érnek be, méretük és súlyuk a kalászosokéhoz hasonló. Toktermései nem nyílnak fel teljes mértékben, így a betakarítás alkalmával magvai nem hullnak ki. Az adaptáció régészeti leletekkel bizonyítható: korábban kisebb volt mind a termés, mind a mag. Minek köszönhető az alkalmazkodás? Egyrészt a szelelő rostálás révén csak a nagyobb konkolymagok kerültek a gabonák közé. Másfelől a konkoly hasonló szelekciós nyomásnak volt kitéve, mint a gabonaféle, ezért tipikus domesztikációs jegyek jelentek meg rajta. E sajátosságai tették lehetővé, hogy a gabonatermesztéssel az egész világon elterjedjen.
A konkoly sebezhető pontja viszont a rövid magnyugalmi időszak és a növényirtó szerekkel, a herbicidekkel szembeni érzékenység. Ráadásul obligát gyom, azaz populációi kizárólag olyan élőhelyeken léteznek, amelyeket ember hozott létre vagy erős antropogén zavarásnak kitettek. Az ilyen fajoknak korábbi természetes vegetációbeli előfordulása többnyire nem ismert. Eredeti areájuk anökofiton (antropogén eredetű), a kultúrtájak szekunder élőhelyein keletkeztek.
A szántóföldi gyomok több úton is terjedhetnek. A legfontosabb módok: nehézségi erő hatására; önterjesztéssel; külső erő hatására kiszóródással; széllel vagy állatokkal, ill. ember által való terjedéssel; ez utóbbi csoporton belül találjuk a vetőmagkísérők alcsoportját (speirochoria alcsoport). Ezek közé tartozik a konkoly is. A vetőmagkísérő gyomnövények eltűnésének kezdete a 19. század második felére tehető, a vetőmagtisztítók (pl. triőrök, konkolyválasztók) fejlődésének eredményeképp jelentősen visszaszorultak. Angliában a 20. század első felében, Németország déli részein a múlt század derekán figyeltek fel a konkoly megritkulására. Hazánkban az ’50-es és ’70-es években több, a konkoly fogyatkozásával foglalkozó publikáció is megjelent, országos veszélyeztetettségére 1991-ben hívták fel először a figyelmet (Dancza István).
Megőrzése érdekében Európa nyugati felén elsősorban szántóföldi szegélyprogramokkal próbálkoztak. E területeken a pipaccsal (Papaver rhoeas) valóban sikert értek el, viszont a konkoly esetében kudarcot vallottak. Miért volt sikertelen a próbálkozás? A konkolynak igen rövid a magnyugalmi állapota (60–80 nap). Mivel a herbicidekkel szemben érzékeny, így állományának pusztulásakor nem marad mag, amely az új populációt létrehozhatná, szemben a pipaccsal, amely szintén herbicidérzékeny, viszont magnyugalmi állapota 5–20 évig (rezerválódó magok) is eltarthat. Így a pipacs a szántóföldi művelés felhagyásával, pihentetésével újra kihajt – a konkoly viszont nem. Mindezek ellenére jelenleg is kapható olyan mezőgazdasági irodalom, amely meg sem említi a konkoly védettségét, sőt a 33 leggyakoribb gyom közé sorolja.
Kicsi írás nagy segítségei: Pinke Gyula – Pál Róbert: Gyomnövényeink eredete, termőhelye és védelme. Alexandra Kiadó, Szeged, 2005 Dancza István: A kipusztulóban lévő konkoly (Agrostemma githago L.) előfordulása Magyarországon. In: Növényvédelem 27, 1991, 38–41. p. Josef Reichholf: Szántók és mezők világa – A közép-európai kultúrtáj ökológiája. Természetkalauz, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999
Látom, mindenkit besokkolt a lápi hízóka. Hozok friss klorofillt. :) Az alábbi betűhalom egy régebbi szösszenetemből kivágás.
VETÉSI KONKOLY 1.(Agrostemma githago)
A vetési konkoly korábban közönséges gyomnövénynek számított, kozmopolita fajként több kontinensen is előfordul. Európában őshonosnak tekinthető, máshol behurcolt. A modern mezőgazdasági módszerek miatt száma olyannyira megcsappant, míg szükségessé nem vált a védetté nyilvánítása.
(...)
A vetési konkoly története
A régészeti leletek tanúsága szerint a konkoly szórványosan már a neolitikum idejében előfordult Európában, gyakorisága párhuzamosan nőtt a mezőgazdaságba bevont területek gyarapodásával. A Kárpát-medence területén a bronzkortól bizonyított a jelenléte.
A konkoly szép példája a félrefordítás révén keletkező téveszméknek. A Bibliában ezt írják "róla":
„A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége és konkolyt szúrt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: „Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve”. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek. Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig. Aratáskor majd szólok az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe. (Mt 13:24-30)
A Bibliában emlegetett konkoly azonban nem azonos az Agrostemma githago nevű fajjal. A Máté evangéliumában szereplő konkoly valójában a szédítő vadóc (más néven konkolyperje), a rossz változat egy félrefordítás révén terjedt el (nemcsak magyar nyelven, hanem Európaszerte). Mindez már csak azért sem volna mellékes, hogy némely vallásos honlapon ne az Agrostemma githago rajza jelenjen meg mint "aki látja, irtsa" növény.
A római kori Pannonia területéről több ízben konkolymagban gazdag leletcsoportokat találtak, ezek egy részét azonban a búzával együtt importálták és nem helyből származtak (igaz, a történettudománynak mindez komoly segítségére volt, mivel a Mediterráneummal folytatott kereskedelem kutatásában e növény „követése” előrelépést jelentett).
Tömegessé a középkor folyamán vált, ekkor már Európaszerte elterjedt. Később gabonaszállítmányokkal Ausztrália, Dél-Afrika és Amerika területeire is behurcolták, ahol komoly gondok forrásává lett, majd a gyomirtók szélesebb körű alkalmazásával visszaszorították, Európában pedig több helyütt a kipusztulás szélére került.
Korábban a konkolyt magvainak mérgező szaponintartalma ellenére is felhasználták. Oroszországban gőzöléssel való méregtelenítése után alkoholt állítottak elő. Szaponintartalma miatt Európa több területén a mosáshoz hasznosították (a szappanfűhöz hasonlóan). Takarmánykeverékként is ismert volt (Magyarországon malomkonkoly névvel illették az ilyen takarmányt), nyersfehérje- és zsírtartalma magas. Szarvasmarhák ellátására jó, szárnyasokra viszont veszélyes méreg. Ember esetében 3 g feletti konkolylisztadagtól mutatkoznak mérgezési tünetek. Pörköléssel viszont teljes méregtelenítés érhető el, tápanyagcsökkenés nélkül.
Szép jó reggelt. Kávét hány cukorral? ;)
---
A nyúlfarkhoz kellettek (a második könyv eszméletlen jó szerintem, letenni alig bírtam):
Gyula Ferenc: Archeobotanika – A kultúrnövények története a Kárpát-medencében a régészeti–növénytani vizsgálatok alapján. Dunakeszi, 2001
***Pinke Gyula - Pál Róbert: Gyomnövényeink eredete, termőhelye és védelme. Szeged, 2005
Siegfried Danert - Franz Fukarek (szerk.): Urania Növényvilág – Magasabb rendű növények I. Budapest, 1974
A lápi hízóka (Pinguicula vulgaris), ahogy a többi hízóka is, a rencefélék (Lentibulariaceae) családjába tartozik. A család tagjainak egyik közös sajátsága a rovarfogó képesség. Több zsákmányoló mód is kialakult körükben: a hízókák nemzetsége a levelüket az áldozatra göngyöli, a trópusi Genlisea, mint egy varsához hasonló csapdát használja tömlő alakú levelét, míg a rencék apró, nyitható hólyagokkal ("szelepekkel") vízirákokat csalnak kelepcébe.
A család a trópusokon, szubtrópusokon alakult ki, Európába feltehetően a harmadkor időszakában került.
Egy átlagos hízóka kinézete és a rovarfogás
A lápi hízóka évelő növény. Levelei tőlevélrózsában állnak, ép szélűek, elliptikusak, világoszöldes-sárgásak, s igen húsosak. Nitrogénszükségletük kielégítésében ezek játsszák majd a kulcsszerepet. Rájuk tekintve az első benyomást többnyire fénylő kinézetük adja, tapintásra pedig enyvesek.
A levelek felületét apró, pontszerű mirigyszőrök borítják. Mikroszkópszemű emberek kétféle mirigyet fedeztek fel rajta, nagyobb nyeles-fejecseseket, amelyek ragadós váladékot termelnek és emésztőenzimek termeléséért felelős kisebbeket.
Bókoló, sarkantyús virágja magányosan nő egy hosszú tőkocsányon, a világoslila és ibolyáskék árnyalatok között játszik. Torka fehér. Májustól júliusig bont virágokat, elvétve ősszel is, egy-egy virág több hétig is viríthat. Amerikában egyébként később nyílik, júniustól augusztusig találkozni vele. Termése tok, apró magjait a szél termeszti (kivéve a párkányon tartott egyedek esetét :).
Hogyan nem jó rovarnak vagy póknak lenni? Először is adott egy ízeltlábú léleknek vonzó, fényes levél. Ha az áldozat rászáll, csakhamar oda is ragad, s esélye sincs elmenekülni, mivel a levél a pereme felől rágöngyölödik. Így nagy felületen indulhat be az emésztés, s a rovar sem iszkol el. Az egyébként is húsos levelű hízóka ekkorra már igazán "felfúvódott", hízott érzetet kelt.
Hol és vajon meddig nő még hízóka?
A hízókák nemzetségébe világszerte nagyjából ötven faj tartozik. Vízben, nedves homokon vagy lápokon nőnek 1000 m tengerszint feletti magasságig, cirkumboreális elterjedtségűek (azaz Eurázsiában és Észak-Amerikában is képviseltek). A lápi hízóka egész Európában ismert volt, ám rendkívül ritka és mindenütt veszélyeztetett, sok helyről kipusztult.
Hazánkban nemrég még tucatnyi élőhelyét ismerték, a lecsapolások és az élőhelydegradáció okán azonban ezek többségéről kipusztult. Utolsó hazai állományát Sopron mellett fedezték fel, majd csakhamar keresztet is vetettek rá, mivel három évig egyáltalán nem találkoztak hízókával a környéken. 2001-ben azonban újra hajtott. Élőhelye szigorúan védett, kizárólag engedéllyel látogatható. Hazánkban fokozottan védett státusz élvez, természetvédelmi értéke 100.000 forint.
Szobanövényként ellenben gyakran találkozhatunk vele, főleg mióta divatja lett a húsevő növények tartásának. Viszonylag igénytelen, jól tolerálja a lakásbéli környezetet (igényei persze – mint pl. magas páratartalom – persze vannak).
Nomen est omen
A Pinguicula nemzetségnév latinból eredetre tekint vissza, s kicsi hízottat jelent (vö. pingue, -is: háj, zsír, ill. pinguis, -e, kövér, elhízott, zsíros, hájas + -cula kicsinyítő képző, ahogy mondjuk a kánikula meg kis kutyát jelent [canis + cula]). Mindez Konrad Gesnerig (1516-1565), kora sokoldalú tudósáig nyúlik vissza. 1561-ben, Horti Germaniae című munkájában a zsenge, húsos levelekre is kitért ("propter pinguia et tenera folia…"), végül egy szóösszetétel révén ebből lett a Pinguicula.
Egy amerikai honlap szerint a ’vulgaris’, ’közönséges’ név a lápi hízóka (Pinguicula vulgaris) esetében megtévesztő, szerintük ez minden bizonnyal Európára vonatkozhat, egyébként az Egyesült Államokban semmi esetre sem ajánlják, hogy bárki akár egy virágot is letépjen, mivel igen ritka. No, hát sajnos Európára sem igaz a ’közönséges’ elterjedtség.
Európa egyes részein Valentine’s Flowernek is nevezik. Régen úgy hitték, ha az embert épp szerelem gyötri, egy lápi hízóka virágját kell a párna alá tenni lefekvés előtt, s utána arról a férfiról, nőről fogunk álmodni, akiről szeretnénk. Egykorvolt emberek pedig kecsketejbe áztatott hízókalevélből joghurtállagú sajtot is készítettek (pl. Írországban), innen ered a másik, ma is használt neve, a Steepgrass (steep: áztatás).
A hízóka történelme
A növény első ismert említése 1479-ből származik egy középkori bencés szerzetes, Vitus Auslasser híres gyógynövényész munkájából. Száz évvel később a magyar területen is úttörő botanikai kutatásokat végzett Carolus Clusius (1526-1609) két fajt határolt el egymástól az addigi egységes csoporton belül, a lápi hízókát (Pinguicula vulgaris) és a havasi hízókát (P. alpina), ez utóbbi hazánkból az 1960-as években pusztult ki. Linné további két fajt különített el, míg nem a 19. századra már 32 hízókafajt ismertek. Ekkor, a 19. század végén kezdtek behatóbban foglalkozni e növény sajátosságával, a rovaremésztéssel, Darwin vizsgálódásai nyomán nőtt meg az érdeklődés irántuk.
Erős baktériumölő hatását hamar felismerték az emberek. Mivel a növénynek nem volna előnyös, ha az áldozata megrothadna a levelében, baktériumölő enzimjeit bevetve képes ezt elkerülni. Az emberek pedig ezt használták ki az állat- és embergyógyászatban, bevált szerként ismerték köhögésre, sérülésekre, valamint a homeopátia területén. Míg gyakori volt, virágját előszeretettel alkalmazták színezésre.
Egyébként a mai napig születnek új felfedezések eddig nem ismert hízókafajokról (pl. az utóbbi években Mexikó területéről), az 1990-es évek óta pedig Nemzetközi Hízóka Kutatócsoport a hízókatanulmányozást.
(E kis írás gyökerei: Urania, Magasabbrendű növények II.; A Kárpát-medence növényei, Élővilág Enciklopédia, szerk.: Ujhelyi Péter; Molnár V. Attila: Kétszikűek III.; Borhidi Attila: A zárvatermők fejlődéstörténeti rendszertana; Podani János: A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana; Határozó Kézikönyvek: Vadvirágok + a net orrba-szájba)
Azt hiszem, értelek. Az erdészeket amúgy messze nem irigylem, jó pár értelmes, nem százéves eszméket ismerő erdész ismerősöm van, nem keveset cseszegetik őket. Volt olyan lelkes kiránduló, aki meg is támadta őket. Nem azt mondom, tényleg vannak olyanok, akik az erdőt pikk-pakk sterilizálják (söhöhőőőt), de éppen ők "intézik", hogy a korhadt meg öreg fákat hagyják benn, csak hát nagyon egy kalapban van ott is mindenki.
(Mielőtt megkérdeznétek, igen, idén talán kijön a közhelyszótáram...)
Most ez hülyén és félreérthetően fog hangzani: nem az állatok leölésén, hanem a leölés módján akadtam ki.
"És visszás, mert pofázhatok, hogy a francnak bányásznak, de hát házban lakom én is és még élek is mellé"
Igen, ezeket az érveket szoktam én is használni, ha valami elvakult zöldekkel keveredik párbeszédbe az ember, bár az párbeszédnek ritkán nevezhető. Erdész a szakmám, bár jelenleg nem benne dolgozom, de kapunk mi is a fejünre, hogy miért vannak az erdők kivágva, és valóban a fák nem vergődnek.
Ugyanúgy az ételem jelentős részét hús teszi ki, és azt is tudom, a hús nem a hentesnél készül, azok állatok voltak. Ennek ellenére a libák tömése sem tetszik, pedig a libamájat is szeretem.
Nem feltétlenül kell neki vegyszerezett rovar, a különféle épületeink faanyagainak impregnálására használt szerek is rendesen ritkítják a denevérsorokat. Nincs nálam a könyv, de azt hiszem, a denevérész Szatyor Miklós épp a hosszúfülűeknél említi ezt. S hát jópáran leírták, hogy az impregnálásra "környezetbarát" szereket kéne használni (a szó, amelytől a szőrszálaim száz irányba kezdenek állni), -- s innentől a témát nyugodtan lehetne Vonnegut stílusában folytatni.
Láttam a napokban a Cápás topikban. Visszás dolog ez, más dolgokért éppen úgy felelősek vagyunk itt, mint az ottani emberek ott, s a delfineken mindez semmit sem segít.
Egyszer elmentünk a Pilisbe kirándulni, épp "felfedeztem" egy viszonylag ritka növényt, mellette egy tucat másik érdekeset, akkora lepkék zizegtek mindenütt, hogy némelyiktől már féltettem a gyomromat, át ne fúrják becsapódásukban. Négykézláb kúsztam-másztam mindenfelé, mikor egyszercsak hopp, vége lett a hegynek. Sok mindent láttam már, bezárt bányát, erdőtarolást élőben, kibelezett kutyát meg ami jött, de akkor ott mindez úgy pofán vágott, hogy perceken keresztül nem tértem magamhoz. Azok az egykor ott élő növények meg állatok nem tudnak olyan látványosan csapkodni, ordítani, vérezni; eltüntetik és kész. Hogy lehet jó PR-t keríteni az élőhelyszűkülésnek? Nem mondom, hogy lehetetlen, de nehéz. És az élőhelyszűkülés jelenleg az egyik legégetőbb, ha nem a legégetőbb gondunk.
És ha már a tortába egy picit beleharap az ember, úgy gondolja, még egy belefér, majd még egy, még egy és lám, máris kész a régi domb helyén egy sípálya, egy "vadonbéli" fitness center, egy bánya vagy ami jön.
Csakhogy ezeknek a termékeit mi használjuk. És visszás, mert pofázhatok, hogy a francnak bányásznak, de hát házban lakom én is és még élek is mellé. A kis joghurtos dobozaink anyagát se az űrből vadászták le, az valahonnan "hiányzik", ahová viszont kikerül, oda a legkevésbé sem. Szóval az a helyzet, én nem merek ítélkezni, nem mintha holnap a nagy belátásban fel akarnám magamat húzni az első póznára, inkább csöndben keresem a lehetőségeket, ahol tenni lehet az "itthoniakért".
Öreg volt biztos. Hogy megmérgezték a vegyszerezett rovarok, vagy hogy túl korán ébredt fel a génmódosított időjárás következtében, arra ne is gondoljunk.
A hunyorunkat (a kép csak illusztráció) meg ki is akartam telepíteni, de szerencsére sem a szomszédaim gyerekei sem az enyémek nem voltak "legelészős" fajták apróknak.
„Napjainkban az emberek legalább annyira gyönyörködnek a pajzsikák csipkés leveleiben, mint régen, 1952-ben Észak-Amerikában páfrányszépségversenyt rendeztek. A győztes egy pajzsika, a Dryopteris marginata lett. A negyedik helyre a nagy termetű Dryopteris goldiana került. A tizedikre is pajzsika. A tizenkét díjból öt e növénynemzetségé lett.”
(Alekszej Szmirnov)
Az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) Magyarország leggyakoribb páfrányfaja. Gyakran találkozhatunk vele üde tölgyerdőben sétálva, nem ritkán kertekbe is ültetik ezt a változatos megjelenésű növényt. Európa és Ázsia mérsékelt éghajlatú vidékein kívül még Észak- és Dél-Amerikában, például az Andok vonulatai között is rábukkanhatunk.
A nemzetségnév (Dryopteris) egy görög szóösszetételből kapta végleges nevét, melyből a dryas tölgyet jelent, a pteris páfrányt, ez előbbivel utalva a növény élőhelyére. Kedveli a nedves talajú, nyílt erdőket, elsősorban üde tölgyesekben, telepített fenyvesek aljnövényzetében, lejtős, tápanyagban gazdag vidékeken leli meg a számára ideális helyeket. Szívós természete miatt pedig a filix-mas, azaz „férfi páfrány” fajnevet kapta. (Valaki tudna erre jobb szót magyarul…?) Angolul a mai napig nevezik male fernnek is (male: hím, fern: páfrány). Német neve (Wurmfarn) féregűző hatására utal.
Évelő növény, gyöktörzséből évente újabb és újabb hajtások erednek, tölcséres elrendeződésben. Kedvező viszonyok közepette méternyi magasra is megnő, kétszeresen szárnyalt, legyezőszerű leveleivel impozáns tagja az erdők flórájának. Levélszárnyai keskeny-lándzsásak, a szárnyacskák széle fűrészes, csúcsba keskenyedő. Erős levélnyelét barnás pikkelylevelek borítják (másképp fogalmazva: hártyás pelyvaszőrös). Barnás, veseformájú spóratartó csoportjai (szóruszok) a levélkék fonákjára tapadtak, spórája júliustól szeptemberig érik. A téli elszáradásig élvezhetjük levelei zöld színét.
Az erdei pajzsikában a kutatók a Dryopteris caucasica és a Dryopteris oreades állandósult hibridjét látják. Hozzá hasonló faj egy boreális ritkaságunk, a tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), alig 5–6 lelőhelye ismert hazánkból.
Gyógyító erővel bíró drogját kíméletesen, de gyorsan szárított gyökértörzs adja; bélférgek elűzésére beszárított, éteres kivonatát alkalmazzák. A benne lévő fenolszármazék, a filicin (és ebben egyes floroglucin származékok) féregűző hatásúak. Florogucin-származékok egyébként a magasabbrendű növényekben nemigen fordulnak elő, alacsonyabbrendűekben viszont igen, s szinte kivétel nélkül féregűzőként alkalmazzák ezeket. Ha ezek az anyagok elérik a bélben addig viruló galandférget, szalagférget, fonálférget vagy éppen cérnagilisztát, képtelenek lesznek a bélfalhoz tapadni, elbódulnak. „Önkívületi” állapotukat kihasználva ezután hashajtóval pillanatok alatt eltávolíthatók.
Élvezetből fogyasztani mindenesetre semmiképpen sem ajánlott, mivel erőteljesen izgatja a gyomrot, hacsak valaki nem leli külön élvezetét a gyomorperisztaltika hányásban való kicsúcsosodásában. Háziszerként inkább nem szabad vele kísérletezni, mivel kis mennyiségben hatástalan, nagyban viszont mérgező (túladagolása vakságot, halált is okozhat).
Népi hiedelem szerint a gyógynövények és a mágikus növények hatóereje június 24-én, Keresztelő Szent János ünnepén (ez a nap egyben Szent Iván napja, a nyárközép) a legnagyobb. Az erdei pajzsika gyöktörzsét illették egykor a „csodatevő János keze” néven, a például a 17–18. században a szlovák a füvesemberek rendre maguknál tartottak egy ilyen kezet, úgy gondolták, gyógyító erővel bír.
Egy legenda szerint XVI. Lajos francia király igen komoly összeget áldozott az erdei pajzsika kivonatát tartalmazó szerért. Nem volt ezzel egyedül: több kultúrában makacsul tartotta magát az a hit, miszerint ismert gyógyhatása mellett ez a növény képes gazdaggá tenni az embert. (Holnap ültetünk! :) Egy orosz történet szerint aki páfrányt lát nődögélni Szent Iván napján (nyárközép, június 24), s leszakítja, majd a levegőbe dobja, ott fog kincset lelni, ahová leesik.
Levelét több helyütt fogyasztották is, Norvégiában az éhínségek idején a páfrányleveleknek több ember az életét köszönhette. Állítólag sört is lehet belőle erjeszteni.
Ez a kis írás az alábbi könyvek nyitogatásával készült el (ha valakinek korrekt hivatkozás kellene esetleg, sikoltásra azonnal hozom): Tóth László: Gyógynövények, drogok, fitoterápia (2005); Róbert Čeman: Élő természet - A növényvilág (sorozat: Földrajzi Enciklopédia – Rekordok; 2001); Élővilág enciklopédia, A Kárpát-medence gombái és növényei (2006); Alekszej Szmirnov: Varázslatos növények – különös történetek (1988); Nico Vermeulen: Gyógynövények enciklopédiája (2005); Természetkalauz: Zuzmók, mohák, harasztok (1998); Urania: Magasabbrendű növények I. (1980).
Bevallom, én kissé szkeptikus voltam a "nagy érdeklődést" illetően, de mióta tanítottam és láttam, milyen fogékonyak a gyerekek az érdekességekre, az érthető beszédre meg általában a beszédre, beszélgetésre, elszálltak a kétségeim. Persze ez nem ad okot az elbizakodottságra, VIII. kerületbe beosztott ismerőseim nem osztották a véleményemet, és értettem, mire gondolnak. Valószínűleg én se sokat mondhattam volna a Gaia-elméletről, ha a kisgyerek a sípcsontomat rugdossa és a szülei ( + pereputty) behívásával fenyegetőzik már akkor, mikor annyit se mondtam, szevasztok.
Ma a környezeti nevelésben lépten-nyomon arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyerekeken keresztül kell tanítani a szülőket, most ez fordítva nem megy. Helyes kis történetek vannak óvodás gyerekekről, hogy hogyan okítják a szüleiket, jókat derültem rajta.
(Pénteken már ébren, jó 200 km-re van az egyik iskolám, s oda hajnalban kő menni. Természetesen bagoly lelkivilágom kifejezetten élvezi az 5 órás keléseket, alig bírok leállni róla. ;-)
A konkoly elsősorban az őszi kalászosok gyomnövénye. Kiválóan alkalmazkodott az őszi gabonatermesztéshez: magassága közel azonos a gabonáéval (vagy annál kicsit alacsonyabb), magvai aratás idejére érnek be, méretük és súlyuk a kalászosokéhoz hasonló. Toktermései nem nyílnak fel teljes mértékben, így a betakarítás alkalmával magvai nem hullnak ki. Az adaptáció régészeti leletekkel bizonyítható: korábban kisebb volt mind a termés, mind a mag. Minek köszönhető az alkalmazkodás? Egyrészt a szelelő rostálás révén csak a nagyobb konkolymagok kerültek a gabonák közé. Másfelől a konkoly hasonló szelekciós nyomásnak volt kitéve, mint a gabonaféle, ezért tipikus domesztikációs jegyek jelentek meg rajta. E sajátosságai tették lehetővé, hogy a gabonatermesztéssel az egész világon elterjedjen. 
A konkoly sebezhető pontja viszont a rövid magnyugalmi időszak és a növényirtó szerekkel, a herbicidekkel szembeni érzékenység. Ráadásul obligát gyom, azaz populációi kizárólag olyan élőhelyeken léteznek, amelyeket ember hozott létre vagy erős antropogén zavarásnak kitettek. Az ilyen fajoknak korábbi természetes vegetációbeli előfordulása többnyire nem ismert. Eredeti areájuk anökofiton (antropogén eredetű), a kultúrtájak szekunder élőhelyein keletkeztek. 
A szántóföldi gyomok több úton is terjedhetnek. A legfontosabb módok: nehézségi erő hatására; önterjesztéssel; külső erő hatására kiszóródással; széllel vagy állatokkal, ill. ember által való terjedéssel; ez utóbbi csoporton belül találjuk a vetőmagkísérők alcsoportját (speirochoria alcsoport). Ezek közé tartozik a konkoly is. A vetőmagkísérő gyomnövények eltűnésének kezdete a 19. század második felére tehető, a vetőmagtisztítók (pl. triőrök, konkolyválasztók) fejlődésének eredményeképp jelentősen visszaszorultak. Angliában a 20. század első felében, Németország déli részein a múlt század derekán figyeltek fel a konkoly megritkulására. Hazánkban az ’50-es és ’70-es években több, a konkoly fogyatkozásával foglalkozó publikáció is megjelent, országos veszélyeztetettségére 1991-ben hívták fel először a figyelmet (Dancza István). 
Megőrzése érdekében Európa nyugati felén elsősorban szántóföldi szegélyprogramokkal próbálkoztak. E területeken a pipaccsal (Papaver rhoeas) valóban sikert értek el, viszont a konkoly esetében kudarcot vallottak. Miért volt sikertelen a próbálkozás? A konkolynak igen rövid a magnyugalmi állapota (60–80 nap). Mivel a herbicidekkel szemben érzékeny, így állományának pusztulásakor nem marad mag, amely az új populációt létrehozhatná, szemben a pipaccsal, amely szintén herbicidérzékeny, viszont magnyugalmi állapota 5–20 évig (rezerválódó magok) is eltarthat. Így a pipacs a szántóföldi művelés felhagyásával, pihentetésével újra kihajt – a konkoly viszont nem. Mindezek ellenére jelenleg is kapható olyan mezőgazdasági irodalom, amely meg sem említi a konkoly védettségét, sőt a 33 leggyakoribb gyom közé sorolja. 
VETÉSI KONKOLY 1. (Agrostemma githago) 
„A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége és konkolyt szúrt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: „Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve”. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek. Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig. Aratáskor majd szólok az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe. (Mt 13:24-30)
Tömegessé a középkor folyamán vált, ekkor már Európaszerte elterjedt. Később gabonaszállítmányokkal Ausztrália, Dél-Afrika és Amerika területeire is behurcolták, ahol komoly gondok forrásává lett, majd a gyomirtók szélesebb körű alkalmazásával visszaszorították, Európában pedig több helyütt a kipusztulás szélére került. 
A rencefélék 
A lápi hízóka évelő növény. Levelei tőlevélrózsában állnak, ép szélűek, elliptikusak, világoszöldes-sárgásak, s igen húsosak. Nitrogénszükségletük kielégítésében ezek játsszák majd a kulcsszerepet. Rájuk tekintve az első benyomást többnyire fénylő kinézetük adja, tapintásra pedig enyvesek. 
Amerikában egyébként később nyílik, júniustól augusztusig találkozni vele. Termése tok, apró magjait a szél termeszti (kivéve a párkányon tartott egyedek esetét :). 
A hízókák nemzetségébe világszerte nagyjából 
A Pinguicula nemzetségnév latinból eredetre tekint vissza, s kicsi hízottat jelent (vö. pingue, -is: háj, zsír, ill. pinguis, -e, kövér, elhízott, zsíros, hájas + -cula kicsinyítő képző, ahogy mondjuk a kánikula meg kis kutyát jelent [canis + cula]). Mindez Konrad Gesnerig (1516-1565), kora sokoldalú tudósáig nyúlik vissza. 1561-ben, Horti Germaniae című munkájában a zsenge, húsos levelekre is kitért ("propter pinguia et tenera folia…"), végül egy szóösszetétel révén ebből lett a Pinguicula. 
A növény első ismert említése 1479-ből származik egy középkori bencés szerzetes, Vitus Auslasser híres gyógynövényész munkájából. Száz évvel később a magyar területen is úttörő botanikai kutatásokat végzett 
Mit! Mit! Te denevér, ne rázd itt magad! :-))
Mad árka leletének véleménye! :-)))
Az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) Magyarország leggyakoribb páfrányfaja. Gyakran találkozhatunk vele üde tölgyerdőben sétálva, nem ritkán kertekbe is ültetik ezt a változatos megjelenésű növényt. Európa és Ázsia mérsékelt éghajlatú vidékein kívül még Észak- és Dél-Amerikában, például az Andok vonulatai között is rábukkanhatunk. 
melyből a dryas tölgyet jelent, a pteris páfrányt, ez előbbivel utalva a növény élőhelyére. Kedveli a nedves talajú, nyílt erdőket, elsősorban üde tölgyesekben, telepített fenyvesek aljnövényzetében, lejtős, tápanyagban gazdag vidékeken leli meg a számára ideális helyeket. Szívós természete miatt pedig a filix-mas, azaz „férfi páfrány” fajnevet kapta. (Valaki tudna erre jobb szót magyarul…?) Angolul a mai napig nevezik male fernnek is (male: hím, fern: páfrány). Német neve (Wurmfarn) féregűző hatására utal. 
Évelő növény, gyöktörzséből évente újabb és újabb hajtások erednek, tölcséres elrendeződésben. Kedvező viszonyok közepette méternyi magasra is megnő, kétszeresen szárnyalt, legyezőszerű leveleivel impozáns tagja az erdők flórájának. Levélszárnyai keskeny-lándzsásak, a szárnyacskák széle fűrészes, csúcsba keskenyedő. Erős levélnyelét barnás pikkelylevelek borítják (másképp fogalmazva: hártyás pelyvaszőrös). Barnás, veseformájú spóratartó csoportjai (szóruszok) a levélkék fonákjára tapadtak, spórája júliustól szeptemberig érik. A téli elszáradásig élvezhetjük levelei zöld színét. 
Gyógyító erővel bíró drogját kíméletesen, de gyorsan szárított gyökértörzs adja; bélférgek elűzésére beszárított, éteres kivonatát alkalmazzák. A benne lévő fenolszármazék, a filicin (és ebben egyes floroglucin származékok) féregűző hatásúak. Florogucin-származékok egyébként a magasabbrendű növényekben nemigen fordulnak elő, alacsonyabbrendűekben viszont igen, s szinte kivétel nélkül féregűzőként alkalmazzák ezeket. Ha ezek az anyagok elérik a bélben addig viruló galandférget, szalagférget, fonálférget vagy éppen cérnagilisztát, képtelenek lesznek a bélfalhoz tapadni, elbódulnak. „Önkívületi” állapotukat kihasználva ezután hashajtóval pillanatok alatt eltávolíthatók. 
Népi hiedelem szerint a gyógynövények és a mágikus növények hatóereje június 24-én, Keresztelő Szent János ünnepén (ez a nap egyben Szent Iván napja, a nyárközép) a legnagyobb. Az erdei pajzsika gyöktörzsét illették egykor a „csodatevő János keze” néven, a például a 17–18. században a szlovák a füvesemberek rendre maguknál tartottak egy ilyen kezet, úgy gondolták, gyógyító erővel bír. 