"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, aki megtervezte, jól is kivitelezte, hogy a Földön talán legyen meg minden élőlénynek a lehetősége, hogy szabadon létezhessen: nem csak életet, az élethez teret is adott, mindenki csak ott, csakis ott élhet boldogságban... ha a természetes lakhelyét elveszik az oroszlánnak, ha máshova kényszerítik, lehet a legjobb dolga, akkor se hasonlít arra, akit teremtettek valaha: a rab oroszlán csak külsejében az, mint kit ízig-vérig átjár a szabadság... és boldog lehet a madár is de csak magasan szárnyalva, ha testét körbe a selymes levegő simogatja: a földi lét számára egyet jelent a muszájjal, szabad csak az égben lehet fent... és talán az embernek is van a teremtő szándéka szerint természetes otthona, s hogy szabadon és boldogan éljen, az csak akkor valósulhat meg, ha azon a helyen van, ahol kívülről és belülről is átjárja a szeretet, anélkül csak rab az ember, a teremtetthez hasonlít, de csak a külsejében.
Tudod arra gondoltam, a festő, ha vágyik különleges színre, amelyik a palettáján meg nincsen, akkor azért fel nem adja, nem mond le róla, kikeveri azt a többiből, a már meglévőből... és a boldogságra vágyó ember is jól teszi, ha azokkal a színekkel dolgozik, amik tulajdonában vannak, amik megszerezhetőek, mert nem lesz boldog, aki feltételül a távolít, a készet, de elérhetetlent tűzi ki, az olyan magát boldogtalanságra ítéli... ha nem is ugyan azt, de hasonlót keverhet ki a Nap fényéből, a reggeli madárcsicsergésből, egy kedves szóból, egy gyermeki mosolyból, a szóló szőlő, a csengő barack, mosolygó alma ízéből, hozzátéve a belső békéből, akár még a vágyott szín, kikeverhető a vágyott boldogság is: érdemes talán más, meglévő színekkel próbálkozni, mert abból, ami nincs, ami nem elérhető, abból csak boldogtalanság születik.
Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat. Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.
Az ágyamon fekve, Ablakon kinézve, Sok kis bárányfelhőt Vettem ott fönt észre, Isten égi nyáját Erre terelgette, Őket gyöngyharmattal Éppen etetgette. De az erős széltől Egyre csak sodródtak, Míg a szemem előtt Már összemosódtak.
Épp most hasad... Egem piszkos rózsaszíne épp most törik ablakomon. Körben lila álmodás... Halk rigók énekébe mártózik hétköznapi hajnalom. Még szelíd a szél, hűs vágyódása testem kegyeltje. Remegő mámorom pedig már elvitte az első felismerés, mert újabb nap született, Nélküled...
Téged megvéd a hallgatás, nem árulnak el mozdulataid, nem nevezed meg szíved csöndjét, nem adsz nevet a fuldoklásnak, vágyaidat nem faggatod, nem perelsz kihűlt csókokkal, nem bánt a megdermedt ölelés, mert nem tudod, hogy, ami benned hosszú heteken át lángolt, s most lassan elhamvadni készül, feszes bőrödön átsugárzott, karjaidba erőt lüktetett, combjaidat keménnyé tette, a fejedtől a sarkadig kifordított önmagadból, a szerelem volt, a szerelem. Azóta én szólok általa.
Ki állítja meg az álmot, A véletlen boldogságot, Hópihét a kopasz ágon, Fáradt tested puha ágyon, Ki állítja meg az évet, Mely csak jön, de el nem téved....
Ki állítja meg a tavaszt, Mely barackfa rügyet fakaszt, Tubarózsát, madárfészket, Szerelmet mely ég, s eléget, Ki állítja meg az évet Mely csak jön, de el nem téved...
Ki állítja meg a nyarat, S azt ki búzakalászt arat, Tiszapartján lengő fűzet S két szívben a merő tüzet, Ki állítja meg az évet, Mely csak jön, de még nem érted...
Ki állítja meg a telet, S a lehulló leveleket, Könnyeket a fáradt arcon, S a még égő vágyat ajkon, Ki állítja meg az évet, Mely csak jön, de nem, nem érted...
S ki állítja meg az évet Mely csak jön és el nem téved, Zúzmarát szór szerte-széjjel, S égő tested minden éjjel, Lázas csókot, s könnyet párnán, Régen kihűlt vágyak árnyát, Ki mondja majd, mondd, kedvesem, Ha te leszel, s én ne leszek....
S ki állítja meg a vágyam, A rád váró forró ágyam, Két karom, mely érted lüktet, Testem parazsat nem szüntet, Ki állítja meg az időt? Egy keresztfa, mely rég kidőlt...
