Keresés

Balázs Gyula

FELOLDOZÁS

…És elindult a lány, hogy bánatát feledje,

Talán kora hajnalig nem is tért Haza,

Az őszi ég sejtelmesen úszott felette

S éteri fényben ázott az éjszaka.

Amit köré font, a Hold ezüst koszorúja

Táplálta szívében a harcias lángot

S szent elhatározással lépett rá az útra,

Hogy felfedezze a végső boldogságot.

Nem nézett hátra. Lelkében – mint egykor – öröm-

Tenger hullámai emelkedtek s a ködön

Keresztül áthajoltak kecses lábai;

Futott, repült és kibomlottak szárnyai:

A boldogság felé zuhant lobogó hajjal.

S Hazatért a lány, mire felhasadt a hajnal.

Esthajnal [42.]

Balázs Gyula

IMPRESSZIÓ

Ámulva festem az alkony színeit.

    Lassan a tudattalanba hull a Nap.

De még a horizont korall-díszeit

    Körbefogja egy szétfolyó pillanat.

S ábrándokba merülve alig látom

    A perc-óceán szeszélye merre vitt,

S „Evoé” – köszöntöm – túl e látomáson –

    A virágokat: színek papjait.

S hol a fényes sávok már tovatűnnek,

    Az esthajnal libeg aranyalmaként.

Lassan az ábrándok is elmerülnek

    S fátyolosan a hold hinti szét a fényt…

Esthajnal [36.]

Balázs Gyula

A VÁNDOR

Látni akarom, amit nem láthat senki,

    Soha sem hallott hangokat hallani,

Én a végtelent akarom felfedezni

    És mint vándor akarok vallani.

Utazóként, akiben a vágy tüze ég,

    Hogy megérintse, mit az ész kivetett,

Valamivé tenni, mi másnak semmiség,

    Ami a könnyek fényében didereg.

Megtalálni újra, mit már megtaláltak,

    Mégis máshogyan és más döbbenettel,

Búcsút inteni a külső napvilágnak,

    Hogy bennem éledjen újra a reggel.

Esthajnal [17.]

Balázs Gyula

VIHAR

Vihar előtti csend.

Csak szikra, csak pattanás.

A mező felett halkan dereng

Egy éles villanás.

Távol, mint fa lombja,

Szelíden úszik a felhő,

Szegény emberek gondja

Szánt s fütyül a szellő.

Kihunyt a nagy meleg,

Felszisszennek a bokrok.

Dörren a fergeteg

S grimaszos bolondok

Módjára táncolni kezd

A nyögés, a kacaj;

Finom füleket edz,

Majd kibomlik a zaj.

És mi csak menekülünk,

Ám oly végtelen e vidék,

Csak viharlámpást lelünk,

Mely szenderegve ég.

Aztán elalszik az is.

Sötétbe fülled a táj.

Új nap köszönt lassan

S pihegünk. Csak szellem jár.

Esthajnal [16.]

Balázs Gyula

MUNKÁBAN

Friss aszfalt s a homály szaga

Egymásba merül. Éjszaka

Van.

A tér még olyan nagy és tág,

Mint egy ki nem gondolt

Gondolat,

Melyben ott dereng a távol

S mely nem bomlik ki magától:

Élni kell!

És csak megyek és az utcák

Kis házai összedugják

Fejüket

S falaikon a borostyán

Néha úgy zizeg a szélben,

Mint gyermek,

Ki megszökött anyja öléből

S társaival titkokat susog

A kertben.

Nagyokat lépdel a szellő

S merengő álmok gyötrik az

Ég fiát.

Rám potyogtatja könnyeit,

Mert hajnalban olykor sírni kell…

S elhozom,

Erős kezekkel ragadom

Meg a vigaszt, surranva, mint a csend.

Dolgozom.

Esthajnal [12.]

Balázs Eszter

EMLÉK

Az utcára nyíló ablakon valaki kihajolt.

Szőke, lebegő, hosszú haja volt.

Tág kisfiú-szemmel leste lámpáival az utca.

Lomb mélyén szomszéd ház megbámulta.

Mikor a szemközti ablak függönye félrelebbent,

arc tűnt elő az ablakkeretben.

A lány ekkor titkos mosolyával feléje intett,

és holdfénnyé vált a két tekintet.

A sivatag kupolája [84.]

Örvös Lajos

Esztendő után

Partizán voltam, hegylakó vad!
már emléke is alig éget, -
megcsendesedtem és keresnék
most egy nyugalmas mesterséget.
Dolgozni hosszan, egyhuzamban,
elmélyedni egy vaskos könyvbe,
a lapok mögül fel-felbújva
szétnézni az ablaknál újra...

Bujkáltam, mint az ifjú tolvaj,
de nem emlékszem már a hegyre,
hol társaimmal kóboroltam, -
most a völgyben pihennék egyre...
Nem űz ellenség, nem is hallom
a hegyszorosban lihegését,
szabad, sima utakon járok,
ahol új életszag szivárog.

Zilált ösvényem elkerülték,
már nem is bánt az árvaságom,
ez a tébolyult érv, e lapra,
mint könnyű pille ül az ágon,
szinte fáj, hogy így elfelejtik,
mint a rosszlányt az útkanyarnál...
Óh, fáj az elmúlt esztendőnek,
hogy romján új szerelmek nőnek.

A rongyaimon megborzongott
minden szép nő, de hát túléltem, -
most elsétálok lenn az úton
és fütyülök a könnyű szélben.
De legjobb csendben ülni otthon.
Egy vörösszőke nőre lesni,
ki még vállai közé rejthet...
Vagy bevallja, hogy elfelejtett.

Ars  poetica: https://www.youtube.com/watch?v=oRuGsWb0CKY

Balázs Béla

FÉRFIÉNEK

Csókkal fognám be szemedet: aludj.

Mint asszonytól ha tovább kell mennem,

Úgy válok majd, halkan, lábujjhegyen

Tőled én földem s violasötét

Vastag énekszó tornyosul bennem.

Merítő, nyári sűrűben állok,

Derékig édes asszonyvetésben.

Ím ez a föld itt. Ez múlik el.

Jó íze volt. Nem innen bántott,

Messze túlról jött minden szenvedésem.

Örök szerelmek véletlen ágya,

Örök csaták múló mezője te,

Szolgáló, csendes, barna arcodat

Fennutazó, halhatatlan felhők

Havazó kínja lepte be.

De Harc alatt és szerelem alatt

Föld volt itt mélyen, lágykéjű meleg.

Kenyérszagú te, jó, alázatos,

Asszonyizű édes mulandóságom,

Tudtalak mindig és szerettelek.

Csókkal fognám be szemedet: aludj.

Asszonyaidtól is igy kell válnom.

Mert örök szerelmem kínja tündököl.

De gyönyörűségedre bársony alkony,

Borul rá férfiszomoruságom.

Így indulok majd s violasötét,

Vastag énekszó tornyosul bennem.

Héjjázó zengés a hegyek felett:

Szerettem ezt az életet

S ez az élet szeretett engem.

A vándor énekel,

1923 [251-252.]

Balázs Béla

PIPACSOK ÚTJÁN, GESZTENYÉK ÚTJÁN

Találkozásunk bibor kondulását,

Szent ijedelmét a ráismerésnek,

Siratod-e édes, siratod-é,

Legszebb szépségét az elkezdődésnek?

Siratod-é, hogy tudunk már mindent

S, hazavágyóknak, van már otthonunk?

Siratod-é, hogy nincsen több először

És megérkezni többé nem fogunk?

Mondjak-e néked csodálatos titkot?

Pipacsot láttam ma reggeli szélben.

Megmondjam-e édes, megmondjam-é:

Pipacsot láttam s újra hozzád értem.

Gesztenyefákon, ha első halk árnyék,

Felijeszt illata közeledő éjnek.

Behúnyom vándor szemeimet,

Boldog kapujában az elkezdődésnek.

Pipacsok fáklyás útja hozott máma.

Gesztenyék útján messzi szavad érint.

Megmondjam-e édes, megmondjam-é?

Millió úton kóborolok még kint.

Millió úton hazafelé tartok,

Milliószor első nagy találkozásra

S tavaszharsogással mindig újra vár

Millió holnapom hozzádtorkolása.

A vándor énekel, 1923 [242.]

Balázs Béla

SZÜRET

Anangarága őszül a hajunk.

Tudsz-e szép, boldog szüreti nótát?

Búcsúzó kertünk aranyat szór rád.

Lásd, gazdagok vagyunk.

Múlt kínjaink glóriát énekelnek.

Piros rózsákká nyíltak sebeink.

És gyöngyös könnyek édes fürtje int

Súlyos gerezdeken.

Lásd, színesednek már az esti felhők.

Túlömlő kertünk habzik fel az égre.

Nem fér több szépség erre a vidékre,

Gyerünk tovább?

Sok ígérettel még adós az élet?

Engedjük el szegénynek, vesd oda.

És nem szórt ennyi kincset még soha

Királyi pár.

Tornyunkról nézz le. Ennyit éltünk.

Szüretelő arany szeptember ég.

Most mosolyogj királynőm, ints: elég.

Szerettük egymást.

És este majd koccintunk büszke búcsút.

Vállamra hajtod mámoros fejed

És elsiratjuk boldog siratással

A legszebb életet.

A vándor énekel,

1923 [239.]

Balázs Béla

TUDOM URAM, MI TÖRTÉNT

Tudom Uram, mi történt: hazahoztál.

Hogy ne legyek többé elhagyatott árva

Csordából kivertél magányos pusztára.

Házamat is tetted földdel egyenlővé.

Mert postagalambok dúcai a házak.

Hazátlanná tettél, hogy hazataláljak.

Ruhámat elvetted, hogy ne dideregjek

S fejem alól párnám, hogy árva fejem

Legyen hová hajtsam, biztos térdeden.

Arcom álarcát is letépted rólam.

Szívemről is véres álszivek szakadnak.

Most már uram rajta, hámozz le magadnak.

Mert postagalamb dúca minden élet

És nagyon sok, hidd el, amit ott hagyok.

Uram, meg ne álljunk. Én készen vagyok.

A vándor énekel, 1923 [214.]

Balázs Béla

ARION

Zengő delfinek fogjatok fel.

Magyar hajóból a magyar urak

Hazátlannak ím engem kivetettek.

Zengő delfinek, édes szavaim,

Talajjá sűrült, dús magyar szavak,

Rajtatok állok magyar televényen.

Kúnsági rétek gyenge fűszaga,

Lehelt ezüstje hajnalló Tiszának,

Voltatok illat s muzsikának füstje.

Szirtté szorultok, keményedtek kővé.

Rátok rakom most lakóházamat.

Magyar uraknak földjén soha többé.

Erdő-szavak sűrűje, tükrös tószavak,

Bús esti pornak melegjét aranylók:

Hazám, kies föld, szavaim vidéke.

Füstöljetek fel engem fellegekbe.

Bíborhegy ég a rónaság felett,

Ha szívemet a színetekbe vérzem.

Véslek magamnak akkor sarcophaggá,

Mely földtelen megáll fent az időben:

Omló vizek felett a maradó szivárvány.

A vándor énekel, 1923 [209.]

Balázs Béla

VÁRLAK

Óriás órák csarnokain által

Csendülnek lépések. Valaki jő.

Szikrázó percek forró záporával

Zuhog arcomba az idő.

Várlak.

Szomjú utak kanyargó száguldása

Görbül elém, hogy érkezésed lássa.

Száz vágycsatorna. Most szakad a révbe:

Ájultan ájul lábaid elébe.

Várlak.

S az utcák hosszán nyomomban maradt

Emlékek állnak néma sorfalat

És zászlóthajtva kegyelemre várnak.

A vándor énekel, 1916 [192.]

Balázs Béla

ANANGARÁGA ALTATÓJA

Aludj, Anangarága. Eleresztelek.

Oldd el a lelked borús kikötőmből.

Álomszelek – szabad szelek,

Túllátnak rajtam a behúnyt szemek.

Aludj, Anangarága.

Álmaid partján hadd bolyongjak én.

Hadd légy te messze és hadd várjam én

Alázatosan visszatértedet.

Vártál virrasztva engem eleget,

Aludj, Anangarága.

Álmaim partján te bolyongtál eddig

Reszketve, váró, viharba kinéző.

Most fáradt vagy, oh, fáradt vágytól véres.

Ugye nehéz szeretni engem, édes?

Aludj, Anangarága.

Ugye nehéz szeretni engem, édes?

Most add ölembe fejed és pihenj.

Magányos könnytől tikkadt lesz az éjjel.

Te szerelmetlen hűvös csillagfénnyel

Álmodj, Anangarága.

Sólymom, repülj. Most feleresztelek.

Most álmod felcsap két karom közül,

Mint Ábel füstje. Mert ki áldoz többet?

Az Úristen most velem békét köthet.

Repülj, Anangarága.

A vándor énekel,

1916 [189.]

Balázs Béla

MOST MÁR ÍGY VAN

Eddig úgy volt: Minden reggel

Álmom úszó hajójával

Éjvizeken tévelygővel

Nap szigetjén kikötöttem,

Ezüst szigetjén kiszálltam.

Akkor mondtam: megérkeztem.

Otthon vagyok.

Most már így van: Minden este

Álmom úszó hajójára,

Éjvizekre indulóra

Szállok vágyva, messze nézve

Szállok éjvizek sirálya,

Akkor mondom: indulok már

Hazafelé.

Eddig úgy volt: minden reggel

Napom fehér kapujába

Léptem fehér kápolnába.

Boltos oltár minden óra.

Mind megállás, áldott szállás,

Mindet lakni ott maradtam.

Őrizőül magam hagytam

S napok sorján sokasodván,

Időm mentén, ezerszer én:

Állt a tábor.

Most már így van: minden reggel

Új napomba hogyha lépek,

Alagút csak, melybe térek,

Benne szállás, nincs megállás.

Alagútnak túlsó szája

Napjaimat issza tátva.

S mögöttem az idő mozdul,

Tenger tábor útnak indul:

Ezer napból ezer énem

Zúduló zarándoklással

Hozzád.

A vándorénekel,

1916[190-191.]

Balázs Béla

SIROKKÓ

Sirokkó, muskotályszagú

Agyam felborzolt virágmezején

Szavaknak szakadt szirmait kavarja

S a nagy csend kertjéből nehéz

Szerelmes hímporfelleget.

Szavak, apátlan új szavak fogannak.

Sirokkó, muskotályszagú.

Valaki jő a hullámzó mezőn.

Szoknyája fodrán piros, kék szavak

S rímek bogáncsa.

Hajában szél, oh muskotályszagú,

Haja a szélben tavaszi ökörnyál.

Csillogó szálából most valaki fonja

Fonja már az én lelkemet.

A vándor énekel, 1916 [179.]

Balázs Béla

CSILLAGOS ÉJSZAKA

Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.

Csodálva nézek a csillagos égbe,

Ím a föld eltűnt.

Mögöttem árnya és pisla, kis fénye:

Íme ez itt a teteje, vége,

Csúcsa a földnek.

Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.

Millió kerengő csillagot látok.

S az arcod, az arcod

Fölém hajol, s ím messze világok

Szelíden gyűlnek, kis halovány lángok,

Glóriának puha hajad köré.

A vándor énekel, 1911 [125.]

Balázs Béla

AZ ÓRÁK

Heverek a forró fövényparton.

Mellém lapul a halovány Tisza.

Szomjú kezem puha vizébe mártom,

Mint ahogy játszom szeretőm hajával.

Nagy, néma dél borul ránk izzó-kéken,

Meztelenítő mindent felejtéssel.

Aranytűz ujjal túrja a fövényt fel

Köröttem a nap.

És felettem elhúznak az órák,

Mint idegen, szép, nagy madarak.

Sorsom, harcom, szárnyaikon hordják

Magosan szállva, távolodó dallal.

A dal lebűvöl s tehetetlen nézem,

Hogy idegenül, távol elvonul

Az én életem. – S mozdulatlanul

Heverek a forró fövényparton.

Az én utam, 1911 [48.]

Balázs Béla

MERT MESSZIRŐL JÖN AZ ESTE

Egymásba tette kezünket a nyár,

Hogy csendben üljünk: két gyermekkezet.

Mert most már minden hazaérkezett.

Most már nem játszunk és nem keresünk

Egymásba dermedt bámuló szemünk,

Mert együtt lenni oly csodálatos.

És vándor felhők hátán jött az este.

Jött messzi, régi völgyekből elő.

És visszajáró völgyek árnyak jő.

A hegy mögött piros felhőhegyek

És messzi, régi tájak fénylenek.

Mért jön oly nagyon messziről az este?

És fénylő felhők felhős folytatása

Jő messzi, régi estékből elő.

És visszajáró esték árnya jő

Két régi multból. Táguló szemek

És tarka vándorlelkek fénylenek,

Mert együtt lenni oly csodálatos.

Az én utam, 1911 [45.]

Balázs Béla

NOCTIVIGILIA VENERIS

Borulnak, feküsznek ölelő árnyak,

Remegő szirmok összesimulnak.

      Liheg a lomb.

      Liheg a föld is.

Sóvárgó partok remegve nyúlnak.

Meztelen vizeket ölelő ívvel.

      Liheg a tó.

      Liheg a hold is.

Szálezüst háló borul le halkan,

Szálezüst fonja a párokat össze

      Örökre már.

      Örökre így lesz:

Csak feleszáma teremtett lénynek.

Egyedül fent a teremtő van csak.

      Csendes az ég.

      Csendes az Isten.

Millió csillag, millió könnye.

Óriás nászágy bús baldachinja.

      Ragyog az ég.

      Ragyog a pillám.

Mért vagyok idelent egyedül én csak?

Párja van mindnek. Senki se vár rám.

      Ki vagyok én?

      Ki az én párom?

Kellek-e magányos bujdosó, Isten? –

Kóborló árnyékod, követlek itt lenn

Szerelmesen.

Az én utam,

1911 [38.]

Balázs Béla

MOST

Most hulljanak le nehéz függönyök

A múlt elé és a jövő elé.

Ne láthassak fent búvó csillagot,

Ne nézhessek ki kék hegyek felé.

Lefüggönyözött, nyithatatlan frigysátor;

Csukódjon ránk és őrizzen máma.

Hajadnak arany fátyolát fejemre!

Szédítsen az úr forró üzenetje

A karjaidban végtelen imára.

Most, most hulljanak le a függönyök.

Most behúzódott minden messzeség

Szivembe: álmok és hegyeknek kékje,

Hogy nézésednek mélységét kimérje.

És most elsüllyed minden messzeség.

A vándor énekel, 1911 [97.]

Balázs Béla

NOKTURNÓ AZ ABLAKBAN

Kievezünk. A partok elmaradnak:

Hanyatló, bíbor bércei a napnak.

Kinyílt az éj, a fényfüggöny levált.

A földhajó kis kikötőből ujra

A partatlan sötét vizekre szállt.

A földhajón kigyulladnak a fények:

Millió ablak és millió lélek.

Csókok, dalok, piros lámpásszivek,

Szép, izzó díszben száll a föld hajója.

De nem tükröznek a sötét vizek.

Idegen, hűvös, örök ár körül,

Feketén, némán, mérhetetlenül.

A földhajón megkuporog a dal

És én is kajütablakomban állok

Virrasztani a virrasztóival.

Idegen, hűvös, örök ár körül.

Szemem nyilása kerekre feszül.

Haj, csókos, dalos, alvó emberek!

A hajón lék van: a lelkembe halkan

Zuhognak be szent, idegen vizek.

A vándor énekel, 1911 [91.]

Balázs Béla

ÉVA NOKTURNÓJA

Bíbor az arcodon és bíbor a kehelyben

És bíborfelhők állnak a lelkem felett.

Az éjszakának kint valahány álma

Idevilágít szőnyeges szobádba,

Mi lehet ez Éva, mondd mi lehet?

Hallgasd csak hallgasd, hogy cseng a koccintás:

Szellemharangszó mély, mély víz alól.

Kóbor visszhangja egy ősrégi dalnak.

Ki énekelte? Hány száz éve annak?

S ha ketten összeérünk, újra szól.

Millió álomtól izzó lett az éj kint.

Mért hallgatunk most, mire hallgatunk?

Hogy zúg a csend. Egy folyó zúg felettünk.

Érzed az árt? Oh, láttad, hogy lebegtünk,

Ezer év óta sodrában vagyunk.

Mi lehet ez Éva? mondd mi lehet?

Mért nézünk tágranyilt szemekkel egymásra?

Zúg a folyó. Talán az ifjuságunk?

Úszhat most benne mindegész világunk.

Nem mozdul lelkünk, nem nyúlunk utána.

Tűz ég a szemedben és tűz ég a kehelyben

Tűzzel a szépséged lelkemben lobog.

Tüzed köré most, mint a lepke szállva,

Rajzik szobánkba az éj minden álma.

Most vagyunk Éva, most, most boldogok.

A vándor énekel, 1911 [90.]

Balázs Béla

A MI ÉJSZAKÁINK

Nappali út, a mi életünk útja:

Holnapunk látjuk s a holnaputánt is.

Hanem mi ketten, mi mégis várunk,

Jelentett nekünk a találkozásunk

Jövendő csodákat.

Nappali utunknak mentén az éjek:

Óriás, csillagos barlangok állnak.

Mélyükbe nem látunk. Csodaigéret

Dalol a sötétben engem és téged.

És mi betérünk.

Kalandor kincsásók, indulunk ketten

Beljebb meg beljebb a barlangos éjbe.

Dobogó szivünkben lobog a lámpa,

Lelkünket legyinti denevér szárnya.

Csoda fog jönni.

Szemünk már tükrös, az ajakunk száraz,

Szomjunk is, szavunk is elfogyott régen.

Halkuló kocsmában fárad a vágyunk.

Beljebb még, beljebb. Még virrasztunk, várunk,

Valami lesz még.

Elhajtott álmunknak kisért a lelke.

Valahol elmentünk valami mellett.

Tulnan már piroslik barlangunk szája.

Csendesen, dacosan, köszöntünk rája:

Üdvözlégy, hajnal!

A vándor énekel,

1911 [87.]

Balázs Béla

A KERT ÉS AZ ASSZONY

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.

A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak,

Elébe szórva kincseit a nyárnak,

Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.

Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.

S íme, a nyárnak futó csapata

Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.

Dacosan, mint egy elárult vezér

Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.

Remeg a kert körötte s egy levél

Félve, puhán fehér kezére hull.

A vándor énekel, 1911 [84.]

Balázs Béla

ŐSZI VARÁZS

Most gyerünk innen, mert jön a varázs.

Vörösen áll a nap a hegy fölött,

S a sárga hegy mögött ott áll az ősz.

Gyerünk, gyerünk.

Nézd, izzó érccé válik

Az erdő már és a lombfödte föld.

Késő.

A dermedt rézerdőben állunk.

Ne mozdulj már. Egy gally törjön belőle:

S megkondul, dördül hetedik határ

És sorsod mélye visszhangozik tőle.

Ne mozdulj már, mert felriad a zajra.

Most hallgasd, hogyan hullnak szeliden

Kis érclevelek pengő érctalajra.

Halk harangjáték. Az erdő dalol,

S temetkezik csendes búcsúztatóval.

Nézd, ott a nap a hegy mögé hajol.

A hegy mögött, ahol a köd vonul,

Egy óriás zokog hangtalanul.

A vándor énekel, 1911 [82.]

Balázs Béla

ÉNEKSZÖVEGEK (részlet)

II.

Fehér vízirózsát fontam a hajadba,

Mert sötét éjszaka fekete hajad.

Kiviszlek a tóra, barna ladikomba,

Mert olyan szomorú, néma vagy magad.

Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mi fáj,

Ma leltelek, holnap eleresztelek.

Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt,

Fekete szemedben könnyet keresek.

Behajtunk a nádba. Várj, mig feljő a hold,

Akkor majd add ide halovány kezed.

Ha az ezüst rózsa kinyílik a tóba,

Legszebbik mesémet mesélem neked.

A vándor énekel, 1911 [76.]

Balázs Ágnes

ARS POETICA

Tán beletörődtem a világba,

S tollamnak ezért nem született virága?

Tán elfogadom a világot,

S ez okán nem aratok virágot?

Szabad-e a költőnek

Megszűnni lenni hírvivőnek,

Vagy harcolni kell valamiért mindig,

Mert ős feladatában ez rejlik?

Felelősségünk változtatni, bele nem törődni

A rosszba, vagy nem szabad pörölni?

Mindenképp kell valami üzenet,

Mely meggyújt lelkekben tüzeket.

Tán József Attilának van igaza,

S övé az igaz ars poetica?

Egy biztos: a költészet gyönyörű ajándék,

S célja nem a költő java, hanem a világé.

Arcok és énekek [19.]

Balássy László

HÚSVÉTI HARANGOK

(A SZÁZADOS:)

A föld megindult, a sziklák remegtek,

a templom kárpitja kettéhasadt.

Néztem a felnyúló, véres keresztet,

mely ott állt a fekete ég alatt,

rajta a Test, elnémultan, halottan,

lehajtva tövistől tépett fejét,

s én, ki halálának tanúja voltam,

megértettem végső üzenetét,

és világgá kiáltom a szót:

„Ez valóban az Isten fia volt!”

(AZ ŐRÖK:)

Sötét volt még, de közel járt a hajnal.

Hirtelen fény villant a föld felett;

különös fény áttetsző sugarakkal:

a kő mögül, a sírból érkezett.

Majd az égből egy angyal szállt a földre,

elgördítette a követ, s leült…

Remegve, némán meredtünk előre,

s csak az üres sírt látta a szemünk…

Nem járt itt ember, s eltűnt a halott!

Mondhatunk mi bármit – FÖLTÁMADOTT!

(KRISZTUS SZÓL:)

Békesség nektek! Én vagyok! Halálom

kapuján az életbe léptem át,

félelmes harcban győztem a halálon,

s meghoztam az üdvösség hajnalát.

Magamat bárányként értetek adva,

szerelmem részesévé tettelek:

átölelve és ég felé mutatva

elétek tártam keresztemet!

Békesség nektek! Veletek vagyok,

hogy bennem élve megújuljatok!

Szines ablak, 1967 [153-154.]