"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Én házat építenék a szeretetnek, kinyitott ajtaján ti is bemehettek. Kő-erős falait díszíteném dúsan, betérnének ide elfáradtan sokan.
Fehér fény ragyogás tölti be a teret, hűs, csendes békére találnak a lelkek. Szíve őrömét érzi a boldogtalan, bűn terhét lerakva lép tovább gondtalan.
Szemedről letörlik fájdalmad könnyeit, a társtalan igaz barátokra lel itt. E helyen mindig győz a jó, az igazság, nem földi hely ez, hanem égi mennyország.
Tudod arra gondoltam, ha valaki sok-sok év elmúltával az időben visszatekint, majd belenéz a tükörbe, azt látja benne, hogy a szépen nyíló virágból lett egy hervadt, virághoz alig-alig hasonló sokszor már száraz kóró: szomorúan gondol arra, hogy ez az élet rendje, semmit nem lehet tenni ellene... és talán valóban siralmas az öreg, a hervadt virág, ha a legfőbb érdeme az, hogy szép volt valaha, ha a a szépséget semmi nem kárpótolja, ha virágból nem lett folyton érő termés, ha nem érett be a lélekben a virágkorban még éretlen szeretet... a virág életében a gyümölcs beérése az sohasem kudarc, csak az, ha végig megmarad, mint a legfontosabb, ha nem veszi át a helyét termés, ha nincsen más, ha egy élet eredménye csak a hervadt, a kidobni való virág.
Tudod arra gondoltam, sok igazság van, valódi, amibe, ha az ember belekóstol, hamisnak látszik mégis, olyan az, mint az étel, ami készült rossz alapanyagból, amelyik különben, normális körülmények közt lehet a világon a legfinomabb eledel... mert, hogy adni jobb, mint kapni, nagy igazság az, de, mintha a fogát húznák annak, aki rossz alapból adni próbálkozik, azt az igazságot, mint valami valótlant, kipipálja gyorsan, mert az talán a valóság, hogy szeretetből adni boldogság, minden más cáfolat arra a hiányosan fogalmazottra, hogy jobb adni, mint kapni.
Tudod arra gondoltam, az ember, mint a szőlőszem, a gyökerei, ha jó talajból táplálkoznak, ha gondozva megfelelően van, ízes lesz, mire megérik... (igaz, van olyan is, amelyik direkt termő, akkor is jó marad, ha vele senki nem törődik) de az ember inkább nemes gyümölcs, amelyik érzékeny mindenféle hatásra, azért aztán éretten is savanyú sokszor marad, belőle nem lesz jó bor soha, hogy fogyasztható legyen kell hozzáadni mesterségesen édeskés szirupot... van szőlőszem, amelyik hamar otthagyja az életet jelentő fürtöt, neki a vég eljön gyorsan, míg a másik marad egészen a tél elejéig... akik maradnak se egyformák, közös bennük, hogy megaszalódnak, ráncossá válnak: amelyik nem elég édes, az már használhatatlan, száraz, de a másikból lesz sokak örömére ráncosan is megbecsült csemege... és van az aszúszőlő, amelyik az idő során sok értéket gyűjt magába, a szőlőszem halála után is lesz mások számára különleges, testet és lelket gyógyító csodás orvosság.
Tudod arra gondoltam, hogy az élet maga a fény, de ahol fény van, ott óhatatlanul megjelenik az árnyék: fény és a vele járó árnyék nélkül teljes a sötét... a sötét, a szeretetlen léleknek nem kell tartania attól, hogy árnyékkal, vagyis lesz teli fájdalommal, mert csak ahol ott van a fény, ott jelenik meg az árnyék... ahol a szeretet fénye világít, ott sűrűsödik sötét felhőként a féltés, az elvesztéstől való félelem: mert ahol ott a fény, jelen van az árnyék, ha az nem volna, szeretet sem volna: fény és árnyék egymás nélkül létezhetetlen... az élet fény, sok sok árnyékkal, de a szeretet különös ragyogása sokszor azokat is megvilágítja, hogy aztán megjelenjen a saját, sokszor észvesztőn fájdalmas árnyéka: de ahol nincs árnyék, ott semmi nincs, ott őrjítő a sötét.
Tudod arra gondoltam, élet az csodálatos dolog, kár, hogy nem mindig látni, talán, mert lassanként, cseppről cseppre, napról napra adják, az attól természetessé válik, a különlegességét az ember észre sem veszi, esetleg csak akkor, amikor a sok fájdalomtól (az is észrevétlen, fokozatosan) az érzékszervei felmondják a szolgálatot, és már nem érez semmit, se rosszat, se a jót, nem érzékeli a simogatást, nem látja meg a szépet, a füle nem hall mennyei muzsikát, az ízek a szájában megkeserednek, és nem képes az énekre, dallamos hang nem jön ki a száján... minden egyre megy már, rajta csak a csoda segíthet, hogy lásson, hogy halljon, hogy szépnek lássa a világot az szinte lehetetlen, csak az Isten segíthet, az is talán csak a túlvilágon, vagy a földi képviselője, egy ember, aki csodát tesz a szeretetével.
Tudod arra gondoltam, hogy az ünnep csodálatos, kár, hogy belőle kevés van, és van még egy nagy hibája, hogy különbözik nagyon, mint a gazdag a koldustól, úgy ragyog ki a hétköznapokból, kiragyog, miközben rávilágít annak a sivárságára, a kettő közt túl nagy a különbség, mint a lent és a fent között, különbözik, mint a pozitívtól a negatív... az ünnep nem születik magától, nem a hétköznapok túlcsordulása, kár az, hogy csinálni kell hatalmas energiával emelni magasra, majd nagyot zuhanni a hétköznapba vissza... akkor lenne az ünnep szép igazán, ha fent lenne magasan, de a hétköznaptól mégis különbözne alig, tündökölne, de egy fokkal lenne csak szebb, a hétköznaphoz közel lenne, ha a napokat a szeretet ragyogná be, ha az ünnep és hétköznap közt csak a nevében, a ruhájában lenne különbség, akkor lenne az élet igazi ünnep.
Tudod arra gondoltam, véges végig háborút folytatni, az nem élet, az maga a pokol, de élni langymeleg békében az se túl vidám, az életet élhetővé talán a küzdelem teszi, küzdelem a másikért, harc a másik mosolyáért, napjainak szebbé tételéért, ha kell az életéért: s ha az sikerül időnként, az a győzelem hatalmas, az a létnek értelmet ad... küzdeni, nem a tulajdonlásért, csak azért, hogy valakinek, egy másiknak az élete szebb legyen: mert a szeretettel együtt élve talán csak úgy lehet kibírni, az elmúlásról elfelejtkezni, ha az ember elfoglalva mással, a másikért való harccal van, a sajátját is azzal színezi, ha tehet érte, ha az ő napjait, mint egy erőművész megemeli, könnyebbé teszi: az mind a harcos erejét növeli... a háború pokol, de a harc, a küzdelem, időnként legyőzni a lehetetlent, az megszépíti, az az egésznek ad értelmet.
