antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Köszönöm szépen Bajkálifóka, kedves vagy!:-) A verset külön köszönöm!:-)))
Ez a topik a szívem csücske, de hát ezt tudjátok!:-) Meg hogy szeretem a verseket, ezt is tudjátok!:-) S amíg lesz index fórum meg internet - még ha a hamut mamunak mondom is - addig Verselde is lesz!:-))
Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód kitörnöm, Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy – de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.
* Amit Te ezek szerint tudsz, az már maga a csoda, Te vagy a POÉTAKIRÁLYNŐ cím várományosa! Én itt, a messzi alvégen mától örülök, hogy szóba állsz velem! Megleptél rendesen, ezentúl a barátságodért esedezem.
Kérlek, ha lelöksz a pástról, legyen fájdalommentes, Igaz, e "finomság" bizton nem lesz érzelemmentes. Te csak gondoltad, de megtetted, csak elmentél aludni! Én lerágtam körmeimet, mivel fogok vakarózni?
Ez volt eddig az én szempontom, most vegyük sorra a tieidet, Úgysem tudsz mást csinálni, erre kaptad sorstól a zsigereidet! Te kis Feltörekvő, engedd, hogy örüljek, hogy ismerhetlek, Nekem a sors ennyit adott, Poétaként nagyon szeretlek!
Én már látom az aurádban, hogy Te erre, ezért születtél, Legyél Te csak poéta és író, szinte erre teremtettél...
Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad lenn a tavaknak, s tükre megárad. Jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged. Mossa az eső össze szívünket.
Február 4-én múlt 118 éve, hogy megszületett Jacques Prévert, francia költő, színházi rendező.
Jacques Prévert
A bálnavadászat
Hív a bálnavadászat, a sziréna-vadászat! Prosper fiam! - nógatja apja őt, Aki a pohárszék alá szökött: Hív a bálnavadászat, a sziréna-vadászat! És te nem készülődsz, De miért vajon? De vajon miért űzném szegény bestiát Hogyha nekem nem árt, apám, Űzd a halat, papa, magad, csináld, Ha kedved tartja hát, Inkább maradok, ez otthonom, itt velem anyácska S íme Gaston, a jó rokon. Kifutott az árra a bárka már, ment az apa maga, Vitte hab taraja...
Íme az apával a bárka, Íme fia otthon vagyon, Íme üt farkával a bálna S íme Gaston, a jó rokon, feldönti, lám, a tálat A tálat az asztalon.
Gonosz a tenger, ám a Leves jó volt nagyon. S íme Prosper sajnálja és ül roskatagon: A szirénára vadásznak és nem mentem el én, Mért is nem ülök csónak elején? Talán már horogra keríteném S tányéromba teríteném. De íme, kinyílik az ajtó s víztől csatakosan Betoppan az apa zihálva, Hátán jókora bálna van. S dobja a bálnát az asztalra, egy kéklő-szemű szép szirént,
Ilyet aligha lát a nép, S így szól zsémbesen és hadarva: Késsel ne késlekedjetek, Menten éhen-szomjan veszek. De íme Prosper, fia, felkel S tág szemmel apja kék szemébe néz, Apja szemébe, mely kék, mint a tenger, Mint a szirén szeme, oly kék, akár az ég: De vajon miért nyúznám meg szegényt, ártatlan állat s mit sem árthat? Nékem egy falatja se kell.
És a kést ledobta a földre, Am azt felkapta a bálna s vadul az apába döfte, A kés őt szeletelte fel.
Ha, ha - szól Gaston, a rokon, Hívnak kergetni pillét, pillét a dombokon. S ím, Prosper, ím most gyászjelentéseket írva sír S gyászolja az anya megboldogult urát S a szirén szeme csupa könny, látván a tenger bajt s felfordulást Hirtelen felkiált: Mért is döftem szívébe kést e szegény, jó bolondnak, Most jönnek majd a többiek, hajszol száz motorcsónak; S tán még írmagja se marad kicsike családomnak; Így hát ideges hangon felnevet És távozóban az ajtó előtt Kéri az özvegyet: Asszonyom, ha netán kérdezné valaki, Legyen olyan jó, felelje neki: Elment a bálna épp, Üljön le hát, Várja meg ön, Tizenöt év múlva biztos újra visszajön...
De lám Kászon basa Becskerekben vala, 250 Ali basa levelét hogy látta vala, Nyolcszáz jelös néppel nagy széppel indula, Hogy az viadalra Szegeddé eljuthatna.
Ez Martonoshoz ő mikor közel juta, Az négyszáz hajdúval ott egyben talála. 255 Az hajdúk nagy szépen rendbe állnak vala. Látá Kászon basa, népit rendbe állatá.
Igen víg mindkét fél, öszveszódulának, Nagy erős viadalt mindkét fél tartának, Hajdúk jó legínyök, nagy könnyen forgódnak, 260 Kik miatt terekek mely nagy sokan hullának.
"No hozzá! No hozzá!" hajdúk mongyák vala, Reménsége Kászonnak már ott nem vala, Mert java népében sok elhullott vala, Lovát ott megölék, sebben haza indula.
265 Tőn ő nagy siralmat vitézi halálán, Igen bosszonkodék nagy szégyenvallásán, Nem lehetött rajta Szeged viadalján. Hajdúk hálát adnak Istennek nagy jóvoltán.
Ők két szekeret fejekkel megrakának, 270 Szép gazdag morhákkal ők megrakodának, Szeged felé kevélyen elindulának, Szeged végön alól az füzesben jutának.
Róla gondolának, magok bémutassák, Nem tudgyák, az várast hogy terekek bírják, 275 Nagy Bálint hadnagynak eszt ne hogy megsúgák, Magyarok elvesztek, az terekek forgódnak.
Ímé, nagy szép szóval mongya az hajdúknak, Hogy az nyereséggel Tiszán elúszjanak, Az fajtalan hajdúk reá haragvának: 280 "Lám ez pesti lélök megijett!" ott mondának.
Terekek azomba ott megzendülének, El-kirohanának, fegyverre kelének, Nagy erős viadalt hajdúkkal kezdének, Hajdúk egyen-ketten mind kezökön veszének.
285 Vitéz jó Nagy Bálint csak huszadmagával Tiszán általúsza igen nagy bánatval, Az terekek valának nagy vigasságval, Azért ők valának közzöllök nagy károkval.
Előbb, sok kényes női nagyság, Hátat tinektek forditott, Az a magas tónus manapság Unalmas és elkoptatott. Bár van, ki szócsatára késztet És Benthamet meg Say-t idézget, De mit maguk közt mondanak, Bosszantóan naiv szavak. Aztán minden hölgy oly hibátlan, Pontos, fenséges és nemes, Értelmes, jámbor s istenes, Óvakodó és makulátlan, Hogy már közelbe jutni kín; Elég, ha látod, s itt a spleen.
43
Sok titkos útú, ifju hölgyem, Kik néha késő esteken Szálltok merész fiáker-ölben Pétervári kövezeten, Ti sem kaptok már hírt se róla, A vad gyönyör cserbenhagyója Otthon maradt, ajtót bezárt, Ásítozott, ihletre várt, S tollat fogott: de hát utálja A szívós munkát, nem fakadt Egyetlen szó a toll alatt, S nem lett a büszke céh csodája, Melyet nem bírálgathatok, Mert benne én is tag vagyok.
44
A tétlenség megint elérte, Üres volt mondhatatlanul, S leült azzal - dicsérjük érte -, Hogy más észtől: könyvből tanul. Polcát megrakja nagy halommal S olvas, de hát nem nagy haszonnal: Ez untató könyv, az csaló, Ez itt gaz, abban nincs való; Előítélet szülte őket, Mi bennük régi, már avult, S fecseg az új is, mint a mult. S otthagyta egy nap, mint a nőket, Por lepte polcát, könyveit, S ő rájuk gyász-selymet terit.
45
Akkortájt én is elvetettem A hívságos világ nyügét, S barátja lettem: megszerettem Jevgenyijünk természetét; Tetszett nekem különc-világa, Természetes fantasztasága S az éles ész, mely rég kihült, Komor volt ő, s én ingerült, Beleuntunk a szenvedélybe, Az élet jól elbánt velünk, Szívünkben csak hamut lelünk, Rossz lelkek s vak Fortuna mérge Sandítgatott felé s felém Már életünknek reggelén.
Egyébaránt, nem szükség apologizálnom: négy esztendő olta esmérik sok úri rendű urak és asszonyságok ezt az én tréfa versemet; elégnek olvastam fel magam is némelly víg kompániákban, elégnek megvan kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy-két kacaj volt; legnagyobb bűntetésem pedig egy-két legyező-leggyentés. Ez egyik sem dűjti el a tornyot: valamint maga sem az egész Dorottya, vagy a dámák diadalma a Fársángon; ha mindjárt még tízszer volna is írva négy könyvben.
Mégis képzelem, hogy találkozni fognak ollyan nénék, akik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe vagy amabba: szja, Lelkem! a hajlott időnek tulajdona a botorkázás, és bajos dolog a tárgyakat tistán és a magok formájában látni pápaszemen, vagy hogy a genus ellen ne hibázzak - mámaszemena -! Képzelem más oldalról azt is, hogy sok húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a szép szemek, orcák, kezek, a szerelem diadalmi s több effélék fordúlnak elő, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a tűkörhöz, majd a toiletthez - s mit látnak? amaz elsáppadva kucsorog emennek liliomiért s rózsáiért. Te szegény tűkör! és te könyörűlő toilette! - Semmi: ez mindennapi dolog, az illyen a boldog culturához tartozik, és a világ magától megy. Ájúlnak a stucerek truppjai egy nimfa előtt, kire születtekor sem a bába, sem édes mámikája nem nevetett; és a nimfa maga is kezdi hinni, hogy az ájúlásig kifáinúlt nemes látogatók nem csapodárkodhatnak, s a jó tűkör csak reggel hazudik. A Flórától kicifrázott párkák nyújtják vagy elmetszik a megbutúlt érzésűeknek életek fonalát; és a salátának-önteni-való nyűttes románokból lepáriált levelek szinte ontják a temjénfüstöt a Kármin istenasszonynak...
De elég a szatirából. Folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a versekben. - Azt mondanám az elébb, hogy ez a poéma nem szatira: most is azt mondom, hogy nem szatira ez a poéma.
"Mi hát?"
Epopoea comica.
"Mi?"
Poëma heroico-comicum.
"Micsoda?"
Már ez franciáúl is, olaszúl is csak illyenformán hangzik, tehát németűl magyarázom - komisches Heldengedicht. Magyarúl nem merem addig a nevét emlegetni, míg részenként okát nem adom. Hátul kezdem fejtegetni.
Versezet. Már e' régen meg van téve annak, amire ő jó: hadd tégyen hát nálam is carment mint poéma kőlteményt; bárhogy kiáltsanak is, akiknek vagyon szájok, kedvek, idejek a kiáltásra. Superintendens Szilágyi ollyan régen vette fel ezt a szót, s azolta ollyan régen élünk vele minden ellenmondás nélkűl, hogy ez a szó már praescibrált.
Vitézi. Ezt jobban szeretem a bajnokinál a heroicum kitételére; noha nem ragaszkodom belé makacsúl. Sem a vitéz, sem a bajnok nem tészi ki eléggé a héróst: míg nem akarjuk. Egyezzünk meg valamellyikben, s mindjárt hérós lesz akár a bajnok, akár a vitéz, - és csak azonn a becsűletes úton, aminn a németek Heldje. Mi a valóságos hérós, és mi a heroicus cselekedet, s miben áll a heroicum poémának természete? az nem fársángi discursusba való. Írtam erről az Árpád név alatt írandó epopoeámnak rövid rajzolatjában és kritikájában, melly, reménylem, nemsokára kijöhet. Addig a tudni kívánó olvasótól egy kevés várakozást kérek.
Furcsa. Ez nékem annyit tesz, mint comicum. Az Árpádra írott kritikámban ennek az elnevezésemnek is okát adom, s kérem, hogy akik benne meg találnak ütközni, függesszék fel addig recensiójokat, míg az említett kritika közkézre kerűlhet. - Ott az epopoeának tudományját bővebben előadom: most csak arról szóllok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a Dorottya nevű furcsa epopoeát annak formájához alkalmaztatni.
Magában a vitézi epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő nemzetünk, mellyek között a belső érdemre nézve legderekabb gróf Zrinyi Miklósnak, ama szerencsétlen vadásznak, Ádriai tenger Sirénája, mellyel vitéz nagyatyjának, a Szigetvárban elesett gr. Zrinyi Miklósnak tetteiről szerzett, és amellyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos exemplárban lappang a nagyobb könyvtárakban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt históriai és aestheticus commentáriussal kiadni, ha az Isten egészségemnek s csendes életemnek kedvezénd.
– Nem akar bejönni, mert visszajöhetnek a detektívek. A Madelaine Royalban vár. A mesteréből hozz magaddal egy doboz cigarettát.
A Madelaine Royalban csak bakra állva tudtak bemászni, mert a hajó a kieljén állt, s legalább 1 méter 80 centi volt a merülése. Ahogy Masa a bakról a hajó fedélzetére mászott, felcsúszott a szoknyája. Ambrus egy pillanatra önkénytelenül is bepillantott a kék szoknyasátor alá, s olyan érzése támadt, hogy a lány nem hord bugyit, vagy véletlenül otthon felejtette. Masa után felmászott a fedélzetre, aztán a kormányállásból lehajtott fejjel belépett a kajütbe. A kajütöt mélyebbre építették a kormányállásnál, így bent állva is tudott közlekedni. Kis asztal körül bőrözött, széles padok futottak félkörben, melyeken nemcsak ülni, hanem szükség esetén aludni is lehetett. Tibi, Füstös és Cankó fontoskodó arccal ültek az asztal mellett.
– Hoztál? – kérdezte Cankó.
Ambrus az asztalra tette a cigarettát, aztán leült Masa mellé és körülnézett a kajütben. Cankó feje felett egy fénykép függött. Nagy, fehéroszlopos ház előtt egy elegáns fiatal férfi, szép fiatal nő és egy hároméves forma kislány állt. A kislány a férfi és a nő között állt középen, és mindketten fogták a kezét. A nő könnyű nyári ruhát viselt, hosszú haja a vállára omlott. A férfin kényesen kivasalt nadrág, rövid ujjú ing, s a fején egy sültös tengerészsapka volt. Mindhárman mosolyogtak. A kép bal oldalán egy angol, jobbján pedig magyar zászló függött. A két zászló és a kép fölé egy bélyeg nagyságú pici zászlót is tűztek, ami olyanszerű volt, mintha a két nagyobb zászló gyermeke lenne. A hajó orrára néző kajütablakok között, a finom mahagóni borításba egy bronz plakettet építettek be. A féldombormű rajzán egy nőalak látszott, ahogy éppen kiemelkedik a vízből. A nőalak felett egy angol mondat volt olvasható: „Ode to the West Wind”. A nőalak és a víz alatt pedig néhány magyar szó: „Óh, te Szél! Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”
– Klassz, mi? – kérdezte Cankó.
– Nem gondoltam, hogy ez belül ilyen szép – mondta Ambrus.
Cankó körbekínálta a Leventés dobozt, aztán maga is rágyújtott és kérdően Ambrusra nézett:
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
(folytatás)
- Ezt odaadom Fülesnek - magyarázta - ajándékba. Te mit adsz neki?
- Nem lehetne úgy, hogy én is ezt adom? Mondjuk, a kettőnk ajándéka.
- Nem. Ez nem egy jó megoldás.
- Jó, hát én viszek neki egy léggömböt. Van még egy a múlt heti mulatságból. Mindjárt haza is futok érte.
- Látod, Malacka, ez nagyon jó ötlet. Ennek biztosan nagyon fog örülni szegény Füles, menten jókedve támad. Egy szép léggömb igazán nem ronthatja el az ember kedvét.
Malacka eltotyogott. Micimackó is elindult ellenkező irányban a mézescsuporral.
Meleg nap volt, s az út hosszúnak tűnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tőle. Mintha valaki noszogatta volna belülről: "Na, Mackó, mi lesz?"
"Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út..." - Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. "Még jó, hogy ezt magammal hoztam - gondolta. - Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi előrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra." - S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.
- Lássuk csak - mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta -, hova is indultam? Ahá, Füleshez. - Fürgén felugrott.
Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!
"Bosszantó! - csóválta a fejét. - Most mit tegyek? Valamit mégis kell kapnia tőlem!"
Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett. "Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: »Sok ilyen boldog születésnapot még!« Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot."
S mivel éppen a Százholdas Pagony előtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.
- Jó reggelt, Bagoly!
- Jó reggelt, Mackó!
- Gratulálok neked Füles születésnapjához - mondta Micimackó.
"Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten Haladni célra nem természetünk, Számítni sem, se időben, se térben, Hanem: "Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!" Serény kitartás nincs a szittya vérben, Lassú kimért munkát nem tűrhetünk; Ezerszer elmondott tapasztalás, S példája hősöm: Hűbelé Balázs."
Február 3-án Balázs, Airton, Arion, Ariton, Balmaz, Blazsena, Celerina, Csinszka, Izrael, Oszkár és Oszlár napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Köszönöm szépen Bajkálifóka, viszont kívánom én is Neked!:-)
Szép Ernő
Ha megjönne a boldogság
Ha megjönne a boldogság Egy piros tündérkisasszony Hogyha rám törné az ajtót Csurom fényes kacagása, És meghívna új hazámba Az a szép tündérkisasszony: Kelj fel hát, eljöttem érted! Én talán már el sem mennék Nem biz én, már fel se kelnék Azt mondanám: késő, késő Köszönöm, hagyjon magamra. Sóhajt adnék, befordúlnék, A szememet visszahúnynám Árva szívem átölelném És alúdnék még egy verset.
Február 3-án múlt 85 éve, hogy megszületett Béri Géza, költő, író, műfordító.
Béri Géza
Torzó
(részlet)
"Zendülj meg lélek, most, most zendülj meg újra!
Kripták pattannak szét s mennyboltba markol a csillagsebző fák könyörgő ujja, a Föld vajúdott s szenvedést szült alkonyatkor, torz hullák víg, élőkfeletti torra gyűlnek, lélek! csodás harang! most, most zendülj meg!"
szép vasárnapot kivánok Neked Tereska, es az ide látogatóknak is!
—————————-
Csoori Sándor
Galilei fejszéje
Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok. Egy elhagyott asszony káromkodik, ha meglát. Egy asszony. Egy anya, akit az óceánok se tudnának már meggyógyítani soha. Hiába üzenem neki, hogy szerettem valamikor, de a pókok azóta behálózták a mindenséget. Hegytől hegyig, Földbe tört villámoktól föl a Holdig. Szegény Galilei is fönnakadt már hasonló szövevényen. „Döntsd el, hogy ki vagy” – vágták szemébe szigorú papok. De már késő volt minden válasz. A dühös lángész magasba dobott egy fejszét, s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
József Atttila
Hexaméterek
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Február 3-án múlt 88 éve, hogy megszületett Csoóri Sándor, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a nemzet művésze.
– Köszönöm, mester úr. Azt a bércsónakot nem kellene lerántanunk?
Nyuszt a mondat másik felét már nem hallotta. A deszkamólóról a fövenyre lépett, aztán eltűnt a csónakházon túl a fák között.
Ambrus bedugta a pálinkásüveget a deszka mögé, elmosta a poharakat, aztán tanácstalanul körülnézett. Nyáron és kora ősszel nem bánta, ha a mestere magára hagyta, mert az öbölben kellemesen teltek a délutánok és az esték. Jöttek a gimnazisták, gazdászlegények és kibéreltek egy-egy csónakot. Evezgettek az öböl körül, néha a kíváncsibb lányokat is megcsónakáztatták. Ambrus kiadta nekik a csónakot, a villákat és az evezőket. Beszedte a bérleti díjat. Ha elfogytak a csónakázók, megfürdött a műhely előtt, vagy beült a papucsba és végigjárta a varsákat. Az öbölben mindig történt valami, s ha nem, kiült a deszkamólóra, és a víz felett csapongó sirályokat nézte. De amióta beköszöntött a nyirkos őszi idő, egyedül érezte magát Nyuszt csónakdájában.
A gyalupadhoz lépett, megtapogatta a frissen gyalult palánkot, megszagolta a szihácsot, aztán, ahogy fél órával korábban a mestere, ő is kibámult az ablakon. Nézte a szürke vizet, a megsárgult nádast, az apácastrandon a hatalmas kopasz fákat, csaknem olyan komor szomorúság kerítette hatalmába, mint a mesterét. Csak ő nem mehetett el Táltos Rózsihoz, hogy az italban keressen vigasztalást. Bámulta a szürke vizet, a bóján hagyott magányos bércsónakot. Kifelé nézett, de befelé, a saját szomorúságára figyelt. – Az apácastrand végén az egyik kopasz jegenyefára leszállt két varjú. – „Varjúlevest kellene enni” – gondolta. Még soha nem evett varjúlevest, de ismert egy erdőjáró, vadakat csapdázó embert, aki evett már varjúlevest és nagyon dicsérte. Akkoriban tervezte, hogy a nagyanyjával főzet majd magának varjúlevest, de az mérgesen elutasította. A varjú belül is fekete, a nagyanyja azért nem akarta a lábasába tenni. – „Itt a mester kályháján főzhetnék egyszer varjúlevest” – gondolta, s közben megkordult a gyomra.
Hátat fordított az ablaknak, kenyeret szelt, s az újságpapírból kicsomagolta a szalonnáját. Levágott egy közepes szeletet, a kenyérre tette, leült a kopott festésű öreg bójára, és eszegetni kezdett. Apró katonákat vágott a kenyérből, szalonnából, szájába rakta, s amíg rágott, Nyuszt szerszámait, a sarkokban álló evezőket, és a falra rajzszegezett képeket nézte. Már a vége felé tartott a falatozásnak, amikor a hátán hideget érzett. Hátranézett, s csodálkozva látta, hogy az ajtó arasznyira kinyílt, vagy talán amikor a mester elment, nyitva felejtette. Felállt, hogy belökje, de ekkor az ajtó még jobban kinyílt, s a küszöbön megjelent Masa. A világoskék szoknya, s a piros blúz felett már nagykendőt viselt.
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
(folytatás)
- Akkor hát miért gratulálsz nekem?
- Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!
- Ó, akkor értem...
- Elég baj - mondta Füles most már végképpen letörve -, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlő táviratot se kaptam... Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok.
Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.
- Várj meg itt! - szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.
Lakása előtt ott találta Malackát. Fel-felugrált az ajtó előtt, hogy elérje a csengőt, de nem érte el.
- Hé, Malacka! - kiáltott rá.
- Szervusz, Micimackó!
- Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?
- El akarom érni a csengőt - mondta Malacka. - Éppen most érkeztem ide a látogatásodra.
- Majd én csengetek helyetted - mondta Micimackó előzékenyen. El is érte a csengőt, és csengetett. - Épp most beszéltem Fülessel - beszélt közben -, szegény Füles nagyon rossz lelkiállapotban leledzik. Születésnapja van, senki a füle botját se mozgatja, észre se vették, és nagyon a szívére vette ezt a közönyt... Ejnye, senki se felel a csöngetésre?
- De Mackó - mondta Malacka -, már hogy felelnének? Hisz ez a te lakásod.
- Persze, persze... No, akkor kerüljünk beljebb.
Bementek. Mackó első dolga volt odamenni az almáriumhoz, megnézni, maradt-e még egy kis méz a csuporban. Még volt egy kevés.
Ó, hol vagy, szív hőse, ki nemesen fölkelsz, s szavad a hadnak: „ÁLLJ!” – vezényli? Légy ősz bölcs, vagy virágzó büszke férfi, mindegy, csak szólj már, hogy „elég legyen!” – s világhős leszel! Ellenségeden így győzz: testvéri jobbod nyújtva néki. Hó zászlód tűzd a rőt romok fölé ki! S kell-e, hogy végső leheleteden alább ne add? Végig kell-e tusáját a két erőnek vívnia vadul, míg táncuk a serpenyők föl-le járják, s a pusztítás gátat nem tudva dúl?!
Ez büszkén tűzi fel győzelme szárnyát, s a vesztes mérlege a mélybe hull…
S ha a pokol dühének vége lett, valóban megvalósul majd a béke, a gyűlölet magának lesz a fékje, s biztonság lesz úr a fortély felett?
Az igazság kapja a főhelyet? Lesz jog? Telik-e bőven majd kenyérre? Fegyver, bilincs elenyészik-e végre? Kap-e ember s munka becsületet? Tisztulást lelünk-e fürdő vizében?
Gőg alázattá, és könyörület képévé válik az önzés szerényen?
S paranccsá lesz a hármas szeretet?
Vagy jaj, százszor jaj – a bosszú nevében – a vesztesnek, s nektek is, győztesek?
Jöjj vissza, béke, hát! A népeket barátságos olajággal köszöntsed, táplálj, vidámíts, pezsdítsd föl erőnket, s légy karban érc, és szívben lendület.
Oltsd ki a fajták közt a gyűlölet fáklyáját, hogy ne lássunk soha többet ifjú özvegyet, árvát, meg szülőket, kik sírva sírnak holt fiúk felett.
Gyógyítsd sebünket, kárunkat töröld el, vezéreld a nemzetek seregét a cél felé, mely telve szép örömmel! Vidd a népek diadalmenetét a munka áldásos harcába! – jöjj el, szeretet uralma, testvériség
