"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, Te tudod: az örök seb mese csak, Egy seb ha nyílik, a másik heged, Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, A perced ír, az órád irgalom, Az éveid csupa szent sebkötések, Vezess, vezess, mi követünk vakon. Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég, Egyre halkulóbb, estelibb a táj És révedezőbbek a jegenyék, Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Suhanó pici békeangyalok Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom. Ahogy az élet elmúlik velök.
Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek már nem sokáig Napszomjas, késő helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott.
Piroslik már a kis meggyfád milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes, növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség.
Magunkra gondolok a szívre, a gyomorra, Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni ha megérjük a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel?
Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hódításra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat.
Hát lett-e tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak.
Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk: Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk.
Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol.
És új energiává lesz a múló idő S új csillagmáglyát gyújt meg érted, S vígasztalóvá lesz a rémítő, S mindent meglátsz, mindent megértek, És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik: Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid.
- Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt kalapját.
- Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.
- Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.
- A Földre. A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.
A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.
- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!
- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?
- Igaz.
- Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.
- Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.
Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük.
Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.
Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: "Hű, de ronda reggelre virradtunk!" És nem is lett jókedvük egész nap.
Tudod arra gondoltam, hogy hinni a magban, amelyik magáról életjelt adott, amelyik egy apró kis csírát már mutatott, az nem nagy ördöngösség, abban a kis látszólag semmiben van benne a gyönyörű virág bíztató lehetősége: azt gondozni, öntözni érdemes, a gondoskodást idővel nagy valószínűséggel meghálálja... de talán kevés az olyan félkegyelmű, aki egy maroknyi, látszólag üres földet bizalommal kezd locsolgatni, erős hittel, hogy egyszer majd ott csodás virág pompázik... arra csak a szeretet, az igaz, a mérhetetlen szeretet képes, hogy ott is higgyen, ahol életnek nyoma sincsen, ahol érte kitartón, (a hitetleneket megcáfolva) kell ereszkedni nagyon mélyre, talán épp a másik magányos lelkéig, oda, ahol senki nem járt addig ... mert ott van az érzés mindenkiben, egészen biztosan, de a látszólag semmiben hinni, abból életet előcsalogatni csak kevesen képesek, ahhoz már több kell, kell a rendíthetetlen, a csodára képes szeretet, amelyik életet fakaszt tán a megkövesedett magból is.
Tudod arra gondoltam, hogy a lélek, a valódi, az lehet áttetszően tiszta, sehol egy folt rajta, s talán csak el lehet átkozva az, amelyik beköltözött a szeretetni képtelen emberbe... egészen biztosan gonosz varázslat által lett a lélekből, az önmagát is szívesen adóból irigy, mérhetetlenül rosszakaratú, más bajának örvendő: nehezen szerethető... s talán a gonosz átoktól nem lehet szabadulni addig, míg a varázslat meg nem szűnik, míg a szerethetetlent, a rosszat, valaki nem illeti csókkal, (de csak a valódi, a szeretetből született töri meg a varázst)... az elvarázsolt léleknek a szabadulásra, hogy gyönyörű legyen újra, hogy lehessen önmaga, s, hogy övé legyen a szeretet megváltó csókja, sok esélye nincsen, talán csak annyi, mint amennyi bármelyik csúf békának.
Tudod arra gondoltam, hogy a múltat lezáró éjszaka az nem a halál mindent radírozó alkalma, s az ébredés se a csodás újjászületés, a jelen a múlt egyenes folytatása: ha a rossz egy éjszaka alatt tovaröppenne nyomtalan, az lenne maga a csoda... a jelen mindig az aratás napja, s hogy mi lesz a ma termése, az az ültetett magtól függ, már az éjszaka hatalmas változást nem hozhat, gyűlöletet szed, aki gyűlöletet ültetett: eredménye a ma gyümölcse, a tegnap elültetett magnak... szerencsére az új nap nem csak a betakarításé, benne van a jó mag elvetésének a csodás lehetősége, ma dől el, hogy milyen lesz holnap... a jelen termésén már változtatni lehetetlen, de ültetni érdemes, (és nem is elérhetetlen) a jó magot, hogy majd egyszer, egy eljövendő holnapon a betakarítás gazdag legyen... mert mindennek megvan a rendje, újjászületni nem lehet az aratással: az új élet mindig a vetéssel kezdődik.
Tudod arra gondoltam, hogy a test azzá válik, amit az ember megeszik: az egészséges étek, mint jó építőanyag, azt az épületet egészségessé teszi... de nem csak a test épül, (épül, vagy leépül) az ember építi magát, az épület tulajdonosát a gondolataival, a cselekedeteivel... sajnos, hogy enged sokszor a káros étel, a rossz gondolat, a gonosz cselekedet csábításának, s ha meg is undorodik tőle másnapra, ha az egészet szeretné semmisnek, az undor borzasztó érzését elfelejti harmadnapra... miközben átalakul a test fokozatosan, és annak a tulajdonosa, az embernek az énje is beteggé, gyógyíthatatlanná lesz, még akkor is, ha az elkövetett vétek már a múlté, ha a bűnöket még az Isten is megbocsátja, nyomait magával egy életen keresztül hordja... a test talán már gyógyíthatatlan, de az elkövetett bűnök, a lélek ellen tett rosszat feloldozza a sohasem későn érkező szeretet, anélkül a beteggé tett lélek semmit sem tehet.
