"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.
*
ŐSSZEL
Híves, borongó őszi nap; Beült hozzám az únalom: Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom. Mit van tennem? olvasni tán...? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, síma tengerarc, Élénk verőfényes vidék - Óh, fájna most nekem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán - Arany hajó, mely futva szegdel Bibor habot... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb; Itt zölden a nyájas sziget; Fölötte lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, - Hullám-mosott gazdag virány - Fehér juhak s tulkok sereggel - Minő kép ez!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Füst koronáz erdőt, bokort, Vendégies hivójelül; Hősek családja, víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül. Lantszóra lejt ifjú, leány; Kettős pohár, mézízü nedvvel, Vigan forog... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek, Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek. Törvényök nincs - boldog hiány! A vének élőszája rendel Igazságot... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság, egyformaság; A nappal egy világos éj; Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmu lanyha cseppel, Mig szétolvad... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet, Hunyó dicsőség lantosa; Érdekli mostan lelkemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián, Ki az utolsók közt esett el; Remény nélkül... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled, A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj - Ez, amit lelkem most kiván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen, Alánéz bús felhők között És int feléd: "Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledonián Nép, kit te felgyujts énekeddel."
(1850 okt.)
*
SÍRVERS
Élt, szeretett, meghalt; nincs hézag utána nemében; Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!
Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél: villám rándult, mint megrántott kötél: egy percnyi csönd. És bömbölő haragra fakadt a vihar százezer harangja.
Kapkodta a fejét a szílfa, az agg, vallatott rab a pofonok alatt: ahány karja volt, mind hátracsavarta a nyár haragba-kékült zivatarja.
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél: kiszállt a fából végre egy levél, egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a fiai mellől a hajszolt madárka.
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is.
Váram hetedik ajtaja kifele nyílik, indíts, haver, amíg a vár forog tovább, s forog körül a külvilág; végy birtokot a semmiben. A hőkölők, a hódítók fagyosan ott bogárzanak, ott vagy te is, ne játszd meg magad. A nagy élet itt volt neked s itt van ma és örökké, de mérhető időben soha többé. Lehet rólam álmodni hosszan, dögösen, halálosan, fennkölt vagy banális ricsajjal. És zengő csöndben elforog az idomíthatatlan angyal.
Tudom: egyszer majd messze száll a szellő, s a lomb homályban többé nem nevet. Ősz lesz. És ősszel hullanak a levelek. Eljárok majd a temetőkbe, és álmodó leszek, és kedvtelen. Bánat kísérget: lomha, őszi bánat, és felhő lesz, és Csend, a lelkemen. Megnézem majd a régi fákat, és elbúcsúzom utoljára. Megkérdezem: melyikük fáradt? Megkérdem: vágynak még a nyárra? Szívem az őszt még megcsodálja, de a halált már vele érzi; mert minden nyár csak tarka álom, s az álmok sorsa: elenyészni. És látom majd: nincs több virág. S a holt mezőkről én is elmegyek. Ősz lesz: nagy Ősz. És ősszel hullanak a levelek.
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
Oh! ne nézz rám oly sötéten Pályatársa életemnek, Mint midőn az őszi felleg Húzza árnyékát a réten; Nézz szelíden, nézz mosolyogva: Férfié az élet gondja.
Bárha csügged hív barátod, Nincs enyelgő tréfa nyelvén, S a kemény sors vésze kelvén Arcom elborulni látod: A te szíved ez ne nyomja: Férfié az élet gondja.
Dörgve hull a nagy zuhatag Szirthez illik rémes árnyék; De szelíd a rónatájék, Zengve lejt a völgyi patak, Mely a zöld virányt befolyja: Férfié az élet gondja.
Hát ne nézz rám oly sötéten; Zúgjanak bár künn a vészek, Csak ez a kis enyhe fészek Ez maradjon mindig épen: Szívem a bajt könnyen hordja: Férfié az élet gondja.
Feljöttem a dombra, itt állok előtted Uram, e hófoltos elhagyott réten, hol a tavalyi enyészet sziszegve erjed s a halál új életet mér, naparcod előtt állok, most senki és semmi sincs közel, a csend szorongva zug fülemben, így kérdlek: mit végeztél rólam Teremtőm? Tudom, minden kedvedért van és tengernyi teremtményed között egyetlen atom sem felesleges. De alkotó kedved pazarló, minden ígéreted előtt ezer kívánság tolakszik, mennyi esengő élet fúl magjába oktalan! óh kicsi tett volna tőled Uram sok élet közt szegény életemet elpazarolni! És ha számfeletti fűszálnak szántál, céltalan harcnak, hiábavaló várakozásnak és értelmetlen halálnak: nem volt-e fölösleges Uram céltalanságomat annyi értelmes gondolattal kivilágítani?
Nem tudok én okosan beszélni veled, mert a szép test nyugtalanít: nem látlak annak, aki vagy, nem az vagyok, aki voltam, és sokszor a szó csak azért fontos, mert amíg akadozva másról beszélsz, én már az eljövendő csókot látom a szádon.
Mindenkinek érthetetlen a másik, - én tudom, hogy csak akkor enyém a gondolatod, ha te is enyém vagy, - óh, amíg külön vagyunk, nem elég bizalmas teljes szemérmét levetkőzni a lélek, de a testi szerelemben összesimúl és játszva megérti az érthetetlent.
Ne haragudj, kedves, de még nem tudok okosan beszélni veled, mert túl-friss vagy nekem, és még csak annak örülök, hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz: ma még csak zavaromat tudom elmondani, azt, hogy szeretlek és akarlak érthetetlenül.
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, Te tudod: az örök seb mese csak, Egy seb ha nyílik, a másik heged, Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, A perced ír, az órád irgalom, Az éveid csupa szent sebkötések, Vezess, vezess, mi követünk vakon. Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég, Egyre halkulóbb, estelibb a táj És révedezőbbek a jegenyék, Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Suhanó pici békeangyalok Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom. Ahogy az élet elmúlik velök.
Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig – Napszomjas, késő helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott.
Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes, növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség.
Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra, Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni – ha megérjük – a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek – S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel?
Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hódításra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat.
Hát lett-e tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak.
Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk: Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk.
Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol.
És új energiává lesz a múló idő S új csillagmáglyát gyújt meg érted, S vígasztalóvá lesz a rémítő, S mindent meglátsz, mindent megértek, És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik: Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid.
