"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, egy történet legyen bármennyire is vidám, akkor is tragédia, ha a vége fordul a siralmas gyászba: kacagtatónak akkor nem mondható... és az életet, legyen bármennyire is szép, elcsúfítja a csúf befejezés, az e világból való dicstelen távozás az egészet befeketíti, a jót, de a rosszat is egyetlen vonással áthúzza... persze az is igaz, hogy a folytatás szüleménye az agynak, mintha az egészbe ciánt eresztenének... és az ember hiszi is a mesét, a rémeset, pedig megtanulhatta volna, hogy amit ő kitalál, arról kiderül gyakran, hogy a valóságtól oly távol van, hozzá még köze sincsen,, csak a zavaros képzelet szülötte, de, ami megkeseríti a történetet mégis... az embernek talán érdemes, mikor élete alkonyán lefekszik, (soha sem tudni, mikor jön el) lélekben készülni a holnapra, a holnapra, az ismeretlenre, de nem a végső halálra, a rút kitalációra, ami az ismert történetben amúgy sincsen benne.
Aranyló lombú fák, Színes, zizegő avar Szikrázó őszi nap Sugara vidáman játszogat Illó, tétova fénynyaláb A szél rezegve sodorja tova Lebeg a kert fái között Az ősznek fanyar illata * A nyár messze ment. Megérkezett az ősz. A nappalok egyre rövidebbek. Búcsúzik a napfény, törten csillan a víz tükrén. Beértek a gyümölcsök, betakarították a termést, leszüretelték a szőlőt. A virágok is fakulnak, elvesztik szirmaikat. Ökörnyál fonja át ezüstösen a fákat, öleli a bokrokat. Búcsúznak a sárgult levelek az ágaktól, zizzenve az avarban. Didergő hónap október. Csípősek a hajnalok. Még kék az ég, de már ködfátyolos a reggel. Dérlepte avar a fák alatt, dércsípte csipkebogyók virítanak a bokrokon. A fenyők, a tuják zölden sóhajtoznak a vad szélben, ágaik fázósan hajladoznak. Bizony már néha hófelhők is megjelennek az égbolton. A szürke felhők alacsonyan sodródnak. októberi eső kopog az ablakon, hideg cseppenként fújja az őszi, csípős szél. Sárga, barna levelek sodródnak tova, a reccsenő ágak nesze töri meg a csendet. Madarak dideregve bújnak meg az eresz alatt. Fáradt a napfény, homályos sugarai ölelnek, ringatnak bennünket. Szitáló ködöt oszlat bágyadt mosolya. Szénaboglyák, mezők illata kereng a levegőben. Szürkék a napok, lopakodó árnyak osonnak, letört ágakat, zizegő leveleket sodor az októberi szél. Az alkonyban elfogy a fény, párafelhők gomolyognak. Hirtelen esteledik. Az éjszakák egyre hosszabbak. Csípős, hideg fényt szór az égi udvaron a Hold és sápadtak a csillagok. Ködfátyol borul a világra. Homály és csend az októberbe ballagva.
A levegő hideg, kék és merev S sziszegve metszi éles cirpelés, Mint bánya mélyén a kék érceret A zengő fúró. Már a fény kevés. A sötét ég tisztára van seperve, A láthatár fakó vonal, üres,- Vízszintes közönyét ezüst s veres Tornyok nem gyújtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább. Oh, mikor még arany fény lihegett S tömör bíbor és roskadó brokát Fedte a kéjes, ájult ligetet... Már meztelen az erdő. Végesvégig A züllött úton roncs, bú és szemét. Korhadó tönkök. Egy nyirkos , setét Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten!- csendes és unott, Kinek halavány ujjaid közül Arany hullt s már aranyaid unod, Szeretsz-e?- lelkem hozzád menekül. Szemed sárga, hűvös nézését küldd le A szívemig a hervadt végtelenből, Ím hozzád búsan és keserűn leng föl Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én?- s boldog mért nem vagyok? Mért fáj az örök, tűnődve kuporgó Magány?- és máskor mégis mért sajog Magányért lelkem? Oh, lélek, te forró Trópikus homok! mért hajtasz virágot: Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent? Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Oh, ez a vak, szeszélyes földi élet Adott-e kincset, mely ma is enyém? Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett, Nem halt el róla szomorún a fény? Mily szent iramban nyargalnak a lázak S mily sánta mind a beteljesedés... Ez hát az élet- lecke? - e kevés Bölcsesség?- ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen A vízesést, mely mint roppant szalag, Ezüst gépszíj egy örök kereken, Az esti sziklán zúgva leszalad, - Kitárja újra, reszketőn, sután Kelyhét a vágy, a lélek bús virága, Az árva, bíbor kelyhet minden drága Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás...mint egykor, régen, Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök, Ebéd után, kora őszi sötétben Ültem az elhagyott asztal mögött: Szomorkodtak a félbehagyott étkek... Poharak alján tompa tűz... a torta A halvány tálcán búsan bújt csoportba... S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
Arany lombkoronát szórnak a fák, Bordóvá érett az átharcolt alkonyat, S a még zöld mohás rétek felett, Szárnyas ég táncolja a teret, Majd sötétté válik a magányos világ.
Kiveti magából a víz a partot, Hullámzó teljességében ring A megfáradt évszázados bolyongás, Forog a föld, és mégis olyan más, Nyugodt… És csendesen észrevétlen.
A fák lombjai szeptemberben Színes ruhát öltenek, októberben-novemberben csupasz ágra vetkeznek. Őszbe hajlik, a Napsugár búcsúzik a nyártól. A Természet búcsúzik, a nyári Nap- sugártól. Fagyal bokor fehéret ölt. Az kökény szépen kékül, csipkebogyó arcát festi, mint egy nő megszépül. Érés közben hallgatják Őszi szél meséjét, szívük mélyén várják már, a hideg dér csípését. Ha búcsúzik is tőlük a nyár, együtt lenni akarnak, múlhatatlan szerelmükben ők még tovább maradnak. Boldogságuk tengerében lubickolnak, míg lehet, míg télapó rájuk terít, hó pihéből pelyheket.
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dudolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Igy készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos esső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!
A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráf-oszlopok hideg porcelángombjaira és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?
Nem az a baj, hogy eljött az este hanem az, hogy egész nap sötét volt. Fel akartam vidítani mamát, de még magamra sem jutott idő. Egész nap zenét hallgattam volna, de nem kapcsoltam be a rádiót, kint muzsikált az októberi szél, néhány mellénnyel lettem gazdagabb. Hányadik telet írjuk a lapra kit érdekel a hívatlan hideg, akkor is jön, ha nem kérem: gyere. Jó forró teával melegítem a kedvem, ha mégis visszatérne nem gyújtanék villanyt késő este.
Gondos háziasszony éléskamrájában eltett finomságok-befőttek mosolyognak, tiszta pincében - boroshordókban, a szorgos gazda mustjai hangosan fortyognak.
Elnyílnak a kiskertek tarka virágjai téli álomra szenderülő rózsabokor, hétvégi délutánokon már elcsendesül a máskor oly hangos sétáló utcasor.
Hidegek-hűvősek megnyúlt éjszakák néha komor hajnali köd ül a nappalokra, fákról hulló színes levélszőnyegen sétálva már langyidőben sem lelsz madárdalokra.
