Keresés

Baranyi Ferenc

CSÓK A TÓNÁL

Csudaszép nyár volt, mosolygó,

vidáman dongott a dongó,

nem volt semmi sem borongó,

csak csupán a vén, komor tó

zúgott, mint a vészharangszó,

pedig ó, de boldogító

volt a lánynak ajka-méze,

édessége!...

Sírt az árnak habja-fodra,

mintha már sejtette volna,

hogy a lány szerelme, csókja

messze illan, szerteszórja

életünk futása, sodra,

mint ahogy a vízirózsa

szirmát szórja szét a szélbe –

– és a mélybe…

Nulladik kötet,

1955 [28.]

Baranyi Ferenc

TAVASZI ÉJ

Már odafönt

Reszket a csönd

Mélyen merengnek a bércek,

Sóhajt a tölgy,

Hallgat a völgy,

Csend üli már a vidéket.

Csillagos ég…

Mily csodaszép!

Szellő se rebben a tájon,

Már a madár

Fészkére száll

Éneke elhal az ágon…

Jöjj kedvesem,

Jöjj csendesen,

Telve a lég szerelemmel.

Néma az éj…

Lányka, ne félj,

Messze még, messze a reggel…

Nulladik kötet, 1955.

április 10. [24.]

Baranyi Ferenc

TÉLI BOLYONGÁS

Nyögő havat tapos lábam,

ballagok a holt határban

          magamban.

A megfáradt nap már régen

lebukott a határszélen

          pihenni.

Sárga rozs, zöld here földje

most fehéren olvad össze

          előttem.

Mint az ifjú kedvesével

ölelkezik fagy a széllel

          hevesen.

Egymást addig ölelgetik,

míg frigyükből megszületik

          a hideg.

No, ez aztán komisz gyerek!

Csipkedi a füleimet

          veszettül!...

Virgonckodik játszadozva,

egész testem csiklandozza

          a cudar!

Ám hiába tréfál velem:

melegít a nagy szerelem

          engemet!...

Nulladik kötet,

1955 [21-22.]

Baranyi Ferenc

HAJNALI SZONETT

Kihalt minden. Az állomás környéke

Szokatlanul mély csöndben elmerül…

S a jelzőlámpák biborszínü fénye

A pirkadattal hajnallá vegyül.

Szellő fuvall a még álmos vidékről,

Felpislognak az első sugarak,

Mint serdülő lány, a színtiszta égről

Félve, szelíden nevet le a nap.

A halvány pír már narancs-sárgaságú,

Fénnyel telik meg fönn, az égi vájú,

Zajjal kopogtat s besurran a reggel.

Vonatfütty harsan, ébresztőt sikítva,

S az álom ködfalát kettéhasítva

Kilép a fényre, s élni kezd az ember…

Nulladik kötet, 1955. február 13. [20.]

Baranyi Ferenc

EGY JUHÁSZ GYULA-VERS MARGÓJÁRA

Milyen volt haja színe, nem tudom már.

De azt tudom, hogy mélysötét az éj,

Ha végsőt sóhajt már a meghaló táj

S havat kavar a síró téli szél.

Milyen volt szeme fénye, nem tudom már.

De kristálytiszta a nyáréji ég,

S ha felnézek rá, fönn a csillagoknál

Ragyogni látom mélytüzű szemét.

Milyen volt kedves hangja, nem tudom már.

De zongorázva most is könnyezem:

A dallamokból Mária szól hozzám

Egy régmúlt őszi éjből csöndesen…

Nulladik kötet, 1954 [18.]

Baranyi Ferenc

A FAKERESZT

Ketten egy nyári délelőtt

Állunk egy fa-Krisztus előtt.

Öcsém szeme elrévedez

S halkan megszólal: Mondd! Ki ez?

Megmondom: Ő a Megváltó,

Kegyelmet és üdvöt adó.

Ilyen kereszten onta vért

A sok-sok ember bűneért.

S beszélek, szavam megered,

A gyermek szeme rámmered,

Elmondom Jézus tetteit,

Keserű szenvedéseit.

Öcsém megriad s felzokog:

Oh, én is gyilkosa vagyok!

Azért szögezték át kezét,

Mert ma megvertem Pistikét!

S látja Jézus a mennyben fönn

Mint hullik az őszinte könny,

S szelíden felém mosolyog:

Ilyen legyen bűnbánatod!

Nulladik kötet, 1954.

július 25. [14.]

Baranyai Krisztina

HAZAMENNÉK…

Halkan ébredeznek a gyermek-lét-emlékek,

elsöprők s szív-zavarók.

Álmomban béke van, illatok szállnak.

Vágyak gyúlnak-hunynak s újra kélnek.

Csöndben csók-emlék csendül.

Zene zörej zizzen a zúzmarás avaron.

Lelkem emlékei közt gyermekkor gyullad,

izzik, lobban. Gyertyák égnek.

Este van. Méla magány tombol.

Sötét honol. Egyedül vagyok.

Fájón mar, szinte szakítva szívembe szúr,

messze jártam. Hazamennék.

Elindulnék, sietnék, futnék, igen.

Őrjöngve rohannék. Otthon lehetnék.

Útra kelek. Érzek. Vágyódom. Álmodom.

Repülök. Szeretet. Szeretek.

Megérkezem. Beszédes szótlan öröm ölel össze.

Némán nevetek.

Karácsony köszönt. Anyám csókol.

Este s végre békesség honol.

Arcok és énekek [27.]

Baranyai Krisztina

MESSZE, MESSZE…

Elloholtak az évek messze, lesz-e napfény, lesz-e este.

Fest-e hajnalt még az égbolt, volt-e sorsunk, van-e még hold?

Messze szálltak az álmok, messze, eltűnődtek, neszbe vesztek.

Van-e jövőnk, van-e álmunk, érdemes-e kiabálnunk?

Hogy elég volt, hagyjunk mindent, Isten megsegít majd minket.

Hogyha nem, hát hazaszállunk, tova röpítjük az álmunk.

Tova röpítjük vagy szállunk, messze, messze, elodázzuk

A sorsunk.

Arcok és éne-

kek [26.]

Baranyai Krisztina

IGAZÁN

Habok hullámain kacagva táncol a rőt-zöld falevél.

Felbukkan s kúszva-úszva eltűnik a víz felszínén.

Feldobál a sodrás, mélybe taszít az elmúlás pillanata, vonz.

Orromban nedves, fakón érződő nyár régmúlt illata borzong.

Némán-vágyódón, sóhajtva zizzen a szédülő avar.

Az átszitáló napfény, sebes sodrás, szétfújó szél nem zavar

Meg igazán.

A hulló bús, őszi kósza falevél én vagyok, vagyok én,

Ordítva tomboló, tombolva ordító dallamot dúdoló szirén.

Egyszer felkap, majd szélsebesen tova távolra repít

Megráz a vágy, a magányra vágyva hűt s felhevít.

Fojtón-vágyón húz a mélybe a folyó-völgy kanyon,

Beborít, megfojt, megsimogat az álmos alkony

Az őszülő Dunán.

Gyermekkorom színtere vagy Te, nem létező csönd,

A halkan ringó habokba fúlt, szunnyadó közöny.

Egykor szebb voltál, de még vénséged is láncol,

Falevél vagyok, hullámaidon lejtem táncom.

Reményem lettél, álmaim eltemetve benned élnek tovább.

Szeretlek távolról, hűvösen, szennyesen, ostobán

Még igazán.

Gyermekkorom színtere vagy Te, nyugtató moraj,

Andalító, lustán áramló, monoton robaj.

Szépséged hitet ad, erőt ahhoz, hogy vágyjak,

Falevél vagyok hullámaidon, zúdulj hát! Vágtass!

Segíts megtalálnom, hitem s elmerült álmom,

Bízom benned! Fohászom visszhangja szálljon

Az őszülő Dunán.

Arcok és énekek [26.]

Barabás Zoltán

SZÓTLAN ISTENSÉG KÖVETETT

Gazdátlanul

lebegett

az éjszaka

sovány,

csömör-kék

percek között.

Nagyvárad

mocskos

képe

kocsma-

asztalként

fénylett

a Körösben.

Szótlan

istenség

követett.

Nagyon

messziről

számlálta

szívverésemet.

Negyvenöt,

negyvenhat…

Hallgattak

a kövek.

Velük

hallgattam

én is.

És akkor

elpattant

a virradat

vékony

üvegburka

egyetlen

bogár-jajtól.

Kútbanézők

[45-46.]

Barabás Zoltán

KISDED TÉBOLY BÓKLÁSZOTT AZ EZREDÉVI EMLÉKTÉREN

A hőség

torkán

gyámoltalanul

fennakadt

a város.

Az üres,

légritka

éjszakában

kisded

téboly

bóklászott

az Ezredévi

Emléktéren,

s amerre

elhaladt,

gyáva

hársfák

sikoltoztak.

Kínjuk

könnyű

magként

pergett

szerteszét.

De

sötétben

elernyedt

szívük

felett

ez

egyszer

csontfehéren

lebegett

Isten

elfeledtnek

hitt

álma.

Kút-

bané-

zők

[43-44.]

Bányász István

URAM

nem vagy legépelhető

nem vagy tollbamondható

nincsen életed

és arcod sincsen

hangod – kósza szívzörej

körvonalaid a fájás kontúrjai

megfoghatatlanulsz mint fogalmaink

de nem lehet hogy nem vagy

Várj, Empedoklész! [85.]

Bányász István

ADJ

Adj, Uram, békét, leveles ágat,

ujjaink kifutópályáira boldog bogarakat,

szélnek feszülő szárnyú katicákat.

Adj langyos estét, nézhessünk soká tüzeket,

adj mosolyt az arcra, ha fáradt;

adj végül tiszta szemmel ébredést, Uram,

s bukó karokra álmodj szárnyakat –

Várj, Empedoklész! [74.]

Bányász István

KERT

Seszínű lesz a völgy mályvaruhája,

barbár őszi fűben hajnalt álmodom,

pillád harmatja fölszikrázik, mint árva

porceláncsillag a dáliáidon –

Várj, Empedoklész! [25.]

Bányász István

JELENIDŐ

Egész léten túli életed

vagy csak ez a napod,

ez a perc ilyen talán –

Ahogy templomból kijövet

végigcirógat

egy kósza zápor

fekete kendős hajadon,

anyám –

S e zavart májusban

toporogsz ott,

imád utolsó akkordjai

még bonganak, magyarul,

hogy most és mindörökké –

Vagy, káprázat,

csak pillekönnyű könnyed

permetül erre a málló világra

szelíd, lágy esőkké –

Várj, Empedok-

lész! [21.]

Bányász István

FIX

Voltam villám

egy tengerzöld pupillán,

szempillantásban éltem –

Koszlott tükrök foncsorain

ezüst tűnődés voltam,

vak álom

a jöttment nyár szemében.

Várj, Empedoklész! [9.]

Bányai Kornél

IMÁDSÁG

Áradó Napunk: sugaras Isten,

gázolj belém s rázd ég felé a földet.

Megtalált kötéssel hozzád imádkozom mennyei fény,

hűvös poromból köszöntlek.

Kék útjaidat róva, árnyba hullt

húsomba látó gödröket nyitottál.

Add, hogy méltó legyek tüzes pályádhoz s téged daloló

fényesebb világ a pornál.

Csontig törő parancsok csókjaid,

véremet gyujtva győztesen ragyognak.

Színed előtt sápadtan omolnak halovány egünkbe

a csillagok és a holdak.

Telek fehér kövéből könnyet facsarsz.

Sziklákba csengetsz arany sugarakkal.

Zsoltáraid zúgják a tengerek, nevető arcoddal

folyamok bő vize nyargal.

Belőled hasadtam s te riasztod

sírjából az embert csókosan, merészen.

Rendeled, hogy ujjá rendezze a Földet s ragyogással

karjaidba visszatérjen.

Te vagy izzó méhem, érckoporsóm,

álmoknál ősibb lángolóbb valóság.

Hozzád imádkozom mennyei máglya, eleven Isten,

örök szeretet és jóság.

Vasénekű testvéreim,

(1925-1934) [229.]

Bányai Kornél

SZEMED FORRÓ ÖVÉBEN

Egek tűzével őrzöm

tested szép tájait, arcod zenéjét.

Fehér virágom, virradó mezőkön

felhőkkel, tavaszi szelekkel üzenem

homlokod szirmára csókjaim.

Szemed forró övében

zengéssel, üdítő záporokkal

zsúfolt nyarak hullámverését érzem

öröm csengőivel köszöntöm jövendő

gyümölcsök ringató mámorát.

Fényedben felvirulnak

önnön árnyukban derengő sikjaink

minden bús dolgai, jövendők, múltak.

Úgy zendülsz húsomban mint tavasszal

virágban álló fák a dombokon.

Idők teljét jelented.

Földünk nevetése, élő imádság,

sötét omlásában ragyogó kezdet.

Sorsom ívét szépséged vonja égig

s varázzsal ötvözi holt tájaim.

Derítő sugarakkal

ujjongva bontsd szebb életünk igéit!

Ragyogj egemben mély zengésű hajnal,

hogy mindenek csordultig teljenek

Istent érlelő szépséggel, perzseléssel.

Vasénekű testvéreim, Esz-

tergomtábor, 1925 [191.]

Bányai Kornél

HEGYI BESZÉD

Fenyvek csobognak álmaimba, lepke szél

remegő szárnyain száll a föld ezüstje.

Gyökerek ölelnek, szamócák illatos

ajkával csókol az erdő.

Csodára szomjasan ragyognak szemeim

lombok zöld fényében, mesélő fák alatt.

Életem lobbanása: harangvirágok

édes húnyása a fűben.

Bokrok habja ringat, hullámzó koronák

zenélnek arcomon, felhős lombos egek

vigyáznak búsan s egyetlen ezüstcsengés

égbe csobbanó világunk.

Sárgán zeng a vizmosás mint meztelen csont,

ahol régen ködbe bújt apámmal jártam.

Hej sokért nem adnám hogyha újra együtt

lepnénk meg a hízó gombát!

Itt leng tán valahol a növő homályban,

fák mögül derüsen néz boldog fiára,

mint itatja forrás gyöngyeivel tündér

s legyezi a hűvös páfrány.

Tölgyleveles ágyon lelkemből szivárgó

könnyekkel fekszem s életem tájain túl

szüremkedő vízek dalával tünedeznek

mosolyognak rám a felhők.

Így múlok, erdő, gőzödben könnyes arccal

s álmaimba lengő fenyvek táborában

békülő mosollyal hallgatom az isten

konduló hegyi beszédét.

Vasénekű testvéreim,

Esztergomtábor,

1925 [189-190.]

Bányai Kornél

CSÖND

Ott nyugszom el én,

hol kék nefelejcs

alszik a fűben

s halovány fényt

csurgatnak a földre

tág boltozatok.

Hulló csillagok

ércei zúgnak,

és hallani jó:

forog a földgolyó!

Selymes szárnyakon

röppennek az éj

s az éjjeli lepkék.

Roppannak az ágak.

A fákon kéken

izzik a fény.

Összébb húzza magát

dohogva a hegy,

s finom hegedű,

ahogy kinő a fű!

Szomorú tücsök

muzsikál valahol

üde zsoltárt,

dacos kebeléből

a mennynek mintha

zokogna az éj.

Zúdul a világ

s a föld sugaras

mélységeiben

égig dobog szivem!

Vasénekű testvé-

reim, Budapest,

1924 [180-181.]

Bányai Kornél

TELJES ŐSZI HOLDBAN

Ősz múló füvein fehéren tündökölsz, hamvas szép gyümölcs,

fehéren és üdén mint könnycsepp szememben, égen esti csillag,

csodákkal s igéző mámorral tele.

Rózsálló estben derengnek a dolgok s forogva hanyatlik

rögök felé szőlőhegyünk hervadó levele.

Gyér lomb között almák csillognak, dúsan leng a fürtös szőlő

s szebbnél szebb őszi kincsekkel rakottan, áldással tetézve

bókol fölénk a sok fanyar és barna ág.

Melled almáin fény gurul s mélyen szunnyadó nyarak hevével

súgom neved csodálatos kábító illatát.

Teljes holdban sápadtan hajlik a föld nagy reszketéssel,

árnyékok és a fény csatája dúl, tücskök dalára magzanak

menny mélyülő kelyhében a csillagok.

Felrémlő dombjaink csöndjében, holdat árasztó őszi estben

tested aszú borától földig mámoros vagyok.

Sűrű nedvként kering szépséged, mindent itatva világít

lázas pompája s egyszerű füvek közt, őszülő hegyünkön

a legárvább gaz is együtt ragyog veled.

Éggel reszkető, izzó testünkre hervadó fák dobálnak

érett gyümölcsöt, hűvösen búcsúzó levelek.

Vasénekű testvéreim, (1921-1925) [171.]

Bányai Kornél

ERDEI ZSOLTÁR

Hallgasd a fát most nincs idő és nincsen semmi tér!

Te is fa vagy virággal és gyümölccsel megrakott fa.

A földbe nyúlsz mint csattogó galamb a csillagokba

röpül szemed s a végtelenbe megpihenni tér.

A föld s az ég erdőiben dús koszorúba font

kristályt virágot férget csillagot embert az élet.

Meging a kék fodor fa ring vihar szellő ha ébred

levél tapsol mint lánytenyér s hozzád beszél a lomb.

Gombák virulnak nézd amott egy kristály bontja szét

pompáját s cifra hímpor rajza nő a pilleszárnyra.

Egy nő habos keblével földre dől és így csodálja

forrás vizébe hullt egekből égő kék szemét.

Füvek között hószín bárány legel az égen is

bárányfelhő s az ég kopár sarkába dobva hátul

a délutáni hold kiélt borostás arca bámul

téged figyel rád néz a csöndes űrből holtan is.

Lásd most egész világ beléd kering és benned él!

Mint rím ölel a sok szépség körül kacagva játszol

s nem sírsz ha látod önmagad midőn az őszi fáról

holtan bukik meleg avar fölé a falevél!

Vasénekű testvéreim,

(1921-1925) [135.]

Bányai Kornél

BÚZÁK SZÜLETÉSE ÉS HALÁLA (részletek)

A FÖLD SZIMFÓNIÁJA

3

Hóba ágyazva alszanak a búzás földek, rétek és az erdők.

Pókok szövik álmuk száraz levelekben, szép, kerekre tákolt hálókról és dongó,

zöldhasú legyekről. Itt-amott bogarak összehúzott lábbal, gyűrött kéreg ráncán mozdulni se

                  mernek.

Mindenütt várás.

Ez a néma és dacoló várás: ez a tél!

Olyan furcsa és idegen most a tintás felhőkön átütődő kékség!

Olyan különösek mostan a varjak (bujdosói nyárnak, göndörhajú fáknak),

melyek károgva karcolják az eget és a földet, s messze elhúzzák csöndes szemeinket a kriptás

                  horizont mögé!

Bizony, kár most a földeken guruló nap, halott mezőket simító sugár!

Bizony, kár most a károgás, kár a hang, a fény s a távolságot leigázó mozgás!

És mégis mindenütt, néma várás közepében, ölelkező ágon, felmerevlő törzsön,

bársonyos bundákban pici rügyek ülnek. Bennük szunnyad jövendő szépsége a

földnek, szellők muzsikája, sok-sok lobogó szín. Belőlük bomlik pompája a nyárnak.

9

Egy reggel csírák szagától terhes a szél. Kivillanó nyelvek indulnak magasba,

harmat szikrázik lobogó hajnaltól: búza!

Testük aranykulccsal tárta föl a nap! Életre, mely fénybe, napsugaras táncba jövendőkért érik!

Viharok jönnek majd vakító villámmal, suhogó korbáccsal, kékre vert felhőkkel,

jajgató felhőkkel, zenélő sírással, s fákat szenesítve, repesztenek ketté. Szél

szuszog majd rajtuk, szél futkos, keresgél, és ők meghúzódva, egymáshoz lapulva

egyre nőnek, nőnek, magosságba törnek, élnek a jövőért: más új szemekért.

Sötét börtön után kék magasság, lengő levegő, csodás magyar ég!

Egyre sűrűbben röppen égbolt csúcsára tüzes madarunk: a nap.

A ritmus mindig vadabb, mindig szilajabb, egyre soványodik, fogy az árnyék, s

arasznyira ugrik alvást hozó, harmatozó éjjel.

Mert minden ritmus.

A mozgástól gazdag anyag csodálatos tulajdonsága a ritmus, s örök ritmusban fordul a

                  megsűrűsödő világ!

Tavaszon keresztül nyárra nő a tél. Őszön keresztül téllé omlik a nyár. Éjjelek

buknak hajnal rőt tüzében, s nappalt szenesít sugárzó alkonyat. Minden ritmus,

szelíd mámorával a halálnak, s örök lendüléssel ritmusok forgatják újabb mélységekbe fáradt

                  szemeinket.

10

Ragyogás.

Lányok, szép, üde lányok futnak a földön, a dombokon át.

Lábuk, a térdük napba ütődve csillog előre. Fénybe lobogva úszik a szoknya.

S mindenütt apró szirmokat szórnak. Csalogató lombot, napra szomjas lombot,

mézzel teli kelyhet, levelet, aranylót. Megcsókolnak minden rügyeket a fákon.

Fölkeltenek minden bogarat az erdőn. Hopp ide röpülnek, hopp amoda szállnak,

kijelölik hantját dudvának, virágnak! Együtt énekelnek bukfencező széllel

(mozdul az alom, ölelnek, nyujtóznak, roppannak a fák – amerre járnak: riadalom)

– hogyha oda künn jársz, ha a földet nézed: csodálkozva látod:

Lányok, szép, üde lányok futnak a földön, a dombokon át.

Ragyogás.

12

Amerre szemünk száll, friss hajnali fényben tornyos ég boltjáig hullámzik az élet.

Suhogva, rengve símulnak a búzák, fecskék kanyarognak, mint kövek, sivítnak

a zöldbe, sallangos haboknak, sikongva, félénk bogarak után.

Szekerek zörgetnek lusta levegőt durva, rögös úton. Távol vizek hátán robban föl a nap.

Itt-amott pipacsok: napból földre hullott parazsak.

Itt-amott lepkék: napsugárban táncoló szinek, röpülő virágok.

És mindenütt nyájas, kék búzavirág: mindegyik csöpp égbolt azúr tengeréből.

És erre csúsznak vitorláznak a felhők.

Mintha madárorrú, görbe gályák jönnének rózsaszín, széles vitorlákkal.

Mintha magasságban kóborló tüzektől lassan párolog, reszket a kékség: embert csalogatva

égre száll a föld: délibáb ragyog.

14

Megmutatom most, asszonyom, a szerelmes földek életét, a föld szépségeit. Te,

aki mindig magadba tudtad ölelni a falvak dörömbölő hivatottságát, a föld

nagyszerű reneszánszát s a város halálos dáridóiban, gépek ködében megroggyant

emberei közt, izmos, szépséges egészségekről álmodoztál – jöjj velem most

a jószagú mezőkre! Szemeid hasonlók lesznek a napsugárhoz! Hangod pacsirták

hozsannás muzsikája és rózsalánc lesz rajtad most az élet!

   Nézd, kíváncsi szelek borzolják ruhádat, bontják a hajad, lengetik a szoknyád,

   s tested csattjain bátor merészséggel megcsattog a nap!

Minden nap magosabbra nőnek, arannyá változnak a kenyerethozó füvek!

Testüket szellők szép szálra kihúzzák, arcukon serked, nő a szakáll. Szakállas

arccal ide-oda indulnak a szélben.

Minden nap pirosabb, nagyobb lesz a vágy!

   Nézd, amott gyep, puha pázsit csábít a csókra. Kalászos fűágyon virágok

   hevernek. Égő csipkebokrok lobognak a dombon.

Harsonázó rónán öreg titkokat sugdosnak a búzák. Kamasz sóvárgással nézik

szarkák lila lábát. Napsugarak arany patakjában azúrszemű szűzre forognak:

búzavirágot mind megölelnék!

   Nézd, dübörögve süllyed földekbe a nap, nyomában félénken símul a halovány

   hold, és este sötét selymébe olvadnak a tárgyak. Izmainkból teljesedve lázad

   egymásba forgó világok dinamikája.

Drága mámorával a szerelemnek virágokhoz símulnak a szúrós kalászok. Zöld

fátyluk mögül mindent ígérőn kacsintanak a pipacsok, piros szoknyás asszonyai a búzás

               mezőknek.

És este virágzik a földből, este pirul mint nagy pipacs az égen s szerelemtől

fáradt, lihegő mezőkre altatón borul, csillagokat ásít a nyári menny.

Pipacsok hullnak a magasból s földek felé görbül a tejút.

Vasénekű testvéreim, (1918-1921) [52., 58., 59., 61., 63.]

Bányai Kornél

IGÉK AZ ÉJSZAKÁBAN

Nagy fájdalom volt bennünk a világ, fekete hó hullt,

sűrű pihékben rakódott ránk a csönd, s valami erős,

világot forgató igékre vártunk.

Kövek mozdultak.

A hegyekbe rohant föld felénk ágaskodott.

Megnyíltak a dolgok.

És újra kezdődtek a kezdetek és rugalmas ritmusok

muzsikáltak a messziségből.

És megreszkettek bennünk a jövendők,

és lángoló betűket rajzoltunk a porba

és vártunk valamire, valami nagy jelre,

valami kimondhatatlan, hallatlan

sugallására az időnek.

Mindnyájan éreztük, hogy minden értünk van:

a csillagok emberért pályáznak az égen,

a föld emberért bujkál a nap körül,

a fák emberért eszik a földet,

emberért vonaglik minden létezés

s hogy közel az idő, midőn minden megnyilatkozik,

s kibeszéli és egymásba villogtatja önmagát:

a csillagok, a fák, az embert termő földgolyó s az emberek,

és ekkor hirtelen az éjszaka bársony redői mögül

villámló ujjakkal felénk mutatott egy óriási kéz,

és eljöttek az igék, melyek szeretettel döntik

új ragyogásba a világot!

Vasénekű testvéreim,

(1916-1920) [30.]

Banner Zoltán

SZÜRET UTÁN

Szeretném látni a mezőket

ebben az unalmas esőben,

és benne a fákat, amiket

belep a víz és a pára.

A kút gémje fent az égben

talán a szőlőt vigyázza,

a letarolt, barna tőkéket

s a barázdákat, amiket

betapostak a sárba.

Szeretném látni a borház ablakát,

ahol az ősz utolsó sugarát

még befonják a pókok,

s a kádakig kötik a csillogó

pamutot.

S ha a szél akarja,

a borszag kijön az udvarra,

és szerterohan a hegyen

a pattogó rőzsék felett az útra.

S az úton egyetlen kocsi jár…

Tél lesz és mit akarunk azután?

Borozni a borház pitvarában,

s a kevés szó között, amit mondunk,

el-elnézni az éjszakába

és várni, hogy felzörögjön egy szekér.

S köd ül a mezők felett.

Fehér, novemberi űr,

amit néha megszakít az erdő

öregség taposta lombja.

Így is lehetne, s ha hazamennénk,

régi szüretekről álmodnánk

a langyos, virágos szobában.

Szeretném látni a szilvást,

s a szilvafákon a tavalyi varjakat,

ahogy kárognak az ágakat lendítő

fuvallatnak: ne rázd! ne rázd!

Lemondó ének, mint a hegedülés

egy feldíszített teremben,

ahol ezernyi, pompás, drága nő

ruhája ring, mint egy vízesés.

De ha ránézel a varjakra,

könny lepi be a szemed

s füledre teszed a kezed, mikor

az ebédhívó kolomp hiába

verődik már a tujafához.

Szeretném látni az alkonyatot,

ha csend van, és millió vékony

ér, a kéményekből folyó füst

mutatja csak, hogy élet van,

s a rőzsebarna ég arany-lilára

válik, s mégis, valahol egy asszony

énekelni kezd. A tőkék utolsó

levele is lehull,

s mikor eltűnik a Nap,

a szél megzörgeti a fákat.

S valaki hangosan beszél a határban,

aztán marad az eső, a pára,

de azért szeretném látni

mégis a borházat és a tájat,

mikor a szél úgy akarja,

hogy a borszag betakarja

a rőzséket és a szilvafákat.

Hátra ne nézz!, 1949 [22-23.]

Banner Zoltán

TÁJKÉP TAVASSZAL

Hangok. Rohanó gyors kacajok

könnyű sóhajjal hullnak a kék

bársonykulisszákba. A lombok

párás, tavaszi csecsebecsék.

A meleg szél már semmit sem ad,

szilfák tövében új ibolyák

belenőnek a földbe. Magad

vagy, és melletted sorban a fák.

Nyurgán és pirosan állnak fent

a dombok, mint a sapkák bojtja.

Fehér karjával mindent beleng

a tágas alkonyati óra.

Ringva és dúsan sárga szekér

indul az úton. Senki se megy

mögötte, csak langyos és kevély

nárciszillat. „Ég legyen veled” –

susogja meghatottan a föld;

és megizzadt kezét kinyitja.

Zsibongó égen előretört

madárkaraván lágy sikolya

oson el, és puhán elterült

árnyékuk összetörten marad

a fűben. Vízeres és bedűlt

kerítésre hull egy Nap-darab,

és szertefolyik a köveken,

mintha kibontott, fehér hajat

cipelne furcsán és szertelen

a szél. A töltésen víg vonat

szalad, és egy szál szalma után

gyermekes kötődéssel forog

a füst. Mintha Chopint hallanám,

és nagyon messze egy rézdobot.

Rondók és fúgák és toccáták

gyors sóhajjal futnak felettem,

mintha könnyű kéz űzne tovább

egy dalt, amit nagyon szerettem.

Hátra ne nézz!, 1949 [28-29.]

Bankó Béla

HALLGATAG ÓRÁK

Zöld mohaszőnyegen megvetett kőágy

mélyre fakad meg: Buggyan a forrás.

Útra kel érként, vájja a medrét

sziklapadok közt, mint ahogy sors keze

írja redőit az emberi arcon.

Hosszú, kanyargó, vén Bakony völgyén

néha megállva, majd iramodva

rója az útját gyors Gaja habja.

Százados vén fák óva kísérik,

mint anya karja gyermeke léptét,

s mégis a völgyszakadékba iramlik.

Fröccsen a tajték, hullik a harmat,

mintha szivárvány könnye szitálna.

Úgy tűnik, szellő szárnya emelte

páraködének színkoszorúját,

s parttól a partig tündököl ívként.

Mintha a hajnal szülne csodákat.

Napsugarának tiszta ruhája

ránctalan omlik a tájra

s harmatesővel itatja.

Ott, hol a zöld levelek közt

áttör a reggeli napfény,

dobban a föld szíve hangja.

Egykoron rengett lávatűz keble,

mára csak visszhang szívdobogása.

Sokszínű műfaj az erdei fúga.

Halk baritonnal csap fel a hullám,

partnak ütődve nádsípok szólnak,

s messziről sejlik a tengeri zúgás.

Fordul sziklafalakról a visszhang,

lebbenő szellő szárnya sodorja,

mígnem a réten semmibe téved.

Táncra kel ringva a sás buzogánya,

hajladozása hárfazenét szűr.

Fürge gyík surran lent az avarban,

fönt csicseregve cikáznak a fecskék,

zümmög a méhraj odvas üregben.

Szöszmötöl, piszmog kósza fuvallat,

bókol a rezgő nyárfalevélen,

és a fonákját festi ezüstre.

Szálfa fenyők közt csend szövi fátylát.

Zegzugos ágaik zöld fonadékán

kúsznak az árnyak a víz taraján.

Csend ölelő fák néma világa

végtelen életerőt rejt.

Hallgatag órák néma magányán

feltör a néhai emlék,

mint az ereklye, őrzi a múltat,

rőzsenyalábként lángoló élmény

füstkarikáján száll fel az érzés.

Hogyha a szépnél szebbet akarnék,

visszatekintek újra a völgyre,

szembe mosolygok a heggyel

s része leszek majd olykor a szépnek:

Illatok, fények, tiszta akkordok,

víz csobogása és a madárdal

csak maga méltó égi zenére.

Hívogat vissza a tájék.

Szótalan sugdos a vízpart,

és lebilincsel hangszerelése,

erdei hangok el sose halnak,

őrzi a lélek s messze kísérnek.

Halk nesze mélyen a szívbe ivódott,

hajdan a lelkem szívta az élményt,

mint a gyökérzet a nedvet,

s életen által őrzi varázsát.

Nemcsak a felszín, lénye legmélye is

át van itatva tiszta malaszttal,

áhítat hangján zsong az igézet

s néma fohásza még ma is éltet.

Suttogó sodrás ritmusa jár át

s lüktet eremben a zsongás.

Hallgatag órák álmait őrzi,

hallgat a csönd is, hallgatok én is.

Hallgatag órák, Barcs,

2011. március [11-13.]

Banka Gabriella

SZERETNI JÖTTEM

Szeretni jöttem, nem

ítélni, halálomat is

túlélni.

Szeretni jöttem, nem

ítélkezni, Isten szavára

emlékezni.

Beszélni jöttem, nem

fecsegni, az igazságot

nem feledni,

ahogy egyszer először

fénylett, és az életem

az enyém lett, hogy akitől kaptam,

visszaadjam, övé legyek,

megbízhatatlan szívem

kicserélje, menekülő

lelkem utolérje,

és bátorítson hűséges

szavakkal.

Ki ne lenne boldog, a

legjobb akarattal,

aki maga az Isten

így cipel.

Délvidéki

imádságok

[137.]

Banka Gabriella

A TEREMTŐ ISTEN

Elgondolt, tervezett,

szavával létre hívott,

eget, nagy vizeket, a

Föld a térdén ringott.

Napot, és csillagot

festett vászonára,

holddal díszítette,

s felhőket varrt az

aljára.

Mindezt csak szóval,

szent elgondolással,

felfoghatatlanul nagy

gondoskodással,

hogy a végsőkig

tartson, amit alkotott,

hisz sokáig tart a bűn,

s Ő nem tart haragot.

Menekít minket

páratlan áldozattal,

hogy ne találkozzunk

a kárhozattal.

Délvidéki imád-

ságok [53.]

Banka Gabriella

BENNED

Benned vagyok csak boldog,

kívüled minden rés, az én sebem,

minden meggyötört arc engem vádol,

és földhöz lapít, ha emlékezem.

Benned vagyok csak erős, kívüled

gyengébb vagyok a fűnél, mit

letapos minden kis bogár, és

keserűbb vagyok a keserűnél.

Benned vagyok csak gyermek,

akinek Isten az atyja, és erődbe

vetett hittel, a bűnt, megtagadhatja.

Benned élhetek csak, kívüled halál

van, mozdulni látszó állandóság,

sokat ígérő hiábavalóság.

Csak benned halhatok meg,

kívüled, nincs vonala a partnak,

hullámok mosnák el merülő arcom,

s hiába lenne minden-minden harcom.

Benned vagyok csak egész, általad

vagyok csak ember, nélküled, ha van

is, semmi sincs, hisz te vagy az élet

bennem.

Délvidéki

imádságok

[44-45.]