Azért én odatenném az ex-MÁEV-es Ezüstnyilat. Tudom, hogy nem néz ki autónak, de higgyétek el nekem, hogy több autóalkatrész van benne mint az alábbi képeken szereplőkben. A motor Octáviáé vagy Skoda mikrobuszé. A váltó a kormányváltós Octáviáé. A hajdani kilincs Skoda Tudorból való, a kardán Skoda, az osztómű is nagy valószínűséggel egy módosított diffi (irányváltót építettek bele). A műszerfal ZUK, a fényszóró szintén ZUK. Hétvégén felbakolom és aláfekszem -remélem nem esik rám- , szeretném részletesen lefotózni, hogy tudjuk honnan és miből van. A fékrendszere amúgy hidraulikus dobfékes. Mind a négy keréktárcsában fognak a fékpofák. Valamelyik autó fékpajzsai lettek felerősítve az ágytokra. Érdekes szerkezet.. Videó már van fent a facebookon a KEMV oldalon.
A mozdonyoknak van lelkük. Éppen ezért szükségeltetik elnevezni őket. A saját mozdonyomnak már ismerem minden rezdülését. Első valódi próbaútján mikor a kolléga vezette úgy féltettem, mintha a saját vérem lenne. Szabályszerűen izgultam. Most, hogy 4 síntraktor van Kemencén a nevek így alakulnak: Fekete színű "Fekete Ignácz", a piros-fekete "Bonifácz" lesz, a kék-fekete "Szervácz" és a szürke-fekete "Pongrácz" lesz. :-)
Igen, minden mozdonynak van mozdonyvezetője, de valami különös logikai csavar mentén azok csak sápítozással és a károk helyreállításával vannak mindig elfoglalva, megelőzni sosem tudják a bajt, ahogy arra sem képesek, hogy a kicsiny szorgos gőzösök félelmét/szorongását/bánatát oldani tudnák. Na szóval ilyen az, ha anglikán egyházfi ír meséket ,-)
Erről a sztoriról Thomas a gőzmozdony jut eszembe. Ott nem értem, hogy Thomas magát vezeti, vagy van mozdonyvezetője? Amúgy meg nem is akkora kamu az egész, mert van ilyen sziget (Man?), ahol régi mozdonyok közlekednek keskeny nyomtávon, bár nem maguktól és beszélni sem tudnak, de azért a thomas-os feeling megvan. :)
Még egy. Egy ötlet kellett azért hozzá: Isaac Asimov Szívélyes Fahrenheit című gyűjteménye, amelyet neki tetsző novellákból válogatott össze, ebben van Chad Olivertől a Transzformátor. Egy modellvasúti terepasztal műanyag figurái, akik emberszerű életet élnek, amennyire a helyhez kötött körülményeikhez képest erre lehetőségük van, ahogy például Humphery, a pályaőr, és a felesége, aki meséli a történetet. Na, az nagyjából ilyen, ajánlanám elolvasni.
Ha már itt tartunk. Az adatlapodon való szöveg az a te agyszüleményed, és akkor írói vénád van, vagy valakitől idéztél? (Tegnap a hsz kapcsán elolvastam, és érdemes volt!) :)
Ezt a régi latinok mondták, két olyan dologra, ahol logikailag nem következik egyik a másikából. Szóval, elvileg lehetnék én is Kiss Vendel (ha a keresztségben ezt a nevet kapom), de nem én vagyok, csak írtam nekik, és én tettem ki a választ az oldalra. Hanem itt az elérhetőségeik, és azt írták, hogy bármikor szívesen állnak rendelkezésre:
Gőzmozdonyügyben a válasz a következő Tatabányáról:
"A két vonat 1975-be került a Tatabányai Múzeum tulajdonába. A VII. sz. vonat a cégtábla szerint 1914-es gyártású, Berlinben készült. A XVI. sz. mozdony helyben készült a leltárkönyv bejegyzése szerint 1946-ban. Részletes dokumentáció sajnos egyik mozdonyról sincs a XVI sz. mozdonnyal megegyező XI-es pályaszámú mozdonynak azonban megvan a műszaki rajza a múzeumban. A múzeum fotógyűjteményében több fotón is szerepelnek keskeny nyomtávú gőzmozdonyok, ezek beazonosítása nem történt meg. Valamennyi mozdonyt helyben használták a MÁK rt. ill. a jogutód bányavállalat különböző üzemei (homoküzem, kőbánya, aknaüzemek) között közlekedtek egy belső keskeny nyomtávú vonalon."
Az intézmény vezetője Altdorferné Pál Gabriella a skanzennel és a történettel kapcsolatos kérdésekkel szerény személyem foglalkozik:
Kiss Vendel történész muzeológus igazgató-helyettes
Ez volt az egyik, amit mondani akartam. (Csak mostanra vagyok gépnél, mert tojásokat kellett eladnom a városban, meg megkeresni a pipámat, amit a paradicsomágyás mellett felejtettem.)
A másik az, hogy régen is jobban szerették az önkéntes társadalmi összefogásokat felülről szervezni, mint itt, a 40-es villamosnál, a filmen.
Van Slawomir Mrozeknek egy novellája, a Forradalmár szobra. Áll egy szobor egy városka főterén, ez a Forradalmáré, aki életét áldozta a népért, vagy valami ilyesmi. Mindig meg szokták koszorúzni, van ünnepség, beszédek, zene, minden. Egyszer jön néhány gyerek, akik meg akarják koszorúzni, de egy éber és figyelmes elvtárs odajön hozzájuk, megkérdezi, milyen szövetség vagy szervezet nevében akarják ez tenni, mire a gyerekek mondják, hogy semmilyenben, ők csak úgy szeretnék megkoszorúzni.
Az elvtárs aztán megmondja nekik, hogy ilyen nincs, ez nem megy. Ott a hivatalos alkalmak, rendezvények, megfelelő keretek, azok között lehet koszorúzni, amikor annak itt van az ideje. Ilyen spontán, ötletszerű, ellenőrizetlen dolgokat nem lehet csinálni, hát hová lennénk akkor? Avval hazaküldi őket, gondosan letépi a virágokat, eldobja a szemétre, még mindig morog magában, hogy hát még mit nem, és elégedetten hazamegy, hogy sikerült elejét vegye egy ki tudja, miféle gyanús kezdeményezésnek.
Kutya legyek, ha ez nem így van, még a mai napig, ha egy kicsit szétnézünk.
