"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Úgy tégy, mintha örökig élnél, úgy folytasd minden dolgodat, mintha már semmitől se félnél, az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel, hogy jön a Perc! s mindent bevégzel... megszünsz létezni, nem leszel!
Mintha sose lettél volna... s ez lenne minden élők sorsa?! Ne gondolj erre, nem szabad! Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél! Hinned is kell, hogy így igaz! Megérik majd munkád gyümölcse, kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre, jogod van fényre és örömre... minden megérik, teljesül a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem egy véghetetlen értelem... Mondom magamnak vigaszul, mert égek olthatatlanul... s ha kérded tőlem: mi a végcél?! Folytasd, mintha örökig élnél!
Vörhenyes levele az ezüsthársnak gesztenyehajadba hull. Kiszikkadt, porló burgonyaföldek, meddően alvók, elavult zöldek, sírnak a hársakon túl.
Szüreti illatok sejtelme táncol, útjára indul az est. Fanyarul rálép a szőlőhegyekre s hozzánk dalolva, bús ütemekre búg a sok szőlőgerezd.
Részegen fúj a szél. A hajad bomlik. Trillázva ring a csipőd. Szomorún járunk s zokogva siratjuk ezt a szép szüretidőt.
Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk; november gyásza tetőz. Szüretek fekete átkai ülnek fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek: most esket minket az ősz!
Őszi válás Mikor szüret leszen Lesznán, honnan messzi Szállhat a tekintet erdõs hegyen-völgyön Idegenben járok félelmes gyönyörrel Ellenséges, bűvös, varázslatos földön! S míg lágy szeretetnek két kezétől messze Állok én majd akkor, házak tengerében S reám tekint ezer tátott szájú ablak, Híves esték szállnak Zemplén-vármegyében Sárga aranylombok, rezgő zizegéssel Porladnak az őszi gesztenye-fasorban Én sok csudát látok: tornyos csipkeházat Szarvas, karmos szörnyek ülnek rajta sorban; Látok hosszú utcát, vége-hossza nincsen És félelem fog el, ha eszembe ébred Körülöttem mennyi nyüzsgő szenvedés van, Mennyi éhező vágy, rettenetes élet! Ennyi élet között kell átmennem nékem, Idegen lehellet csapja meg az ajkam, Idegen lelkeknek hullámhabja kél fel Ágaskodik, dagad, áthömpölyög rajtam. Minden ébredéstől, érintéstől félek És most minden élet tömegében állok Testemhez simulnak, hajamba szövődnek, Karomra fonódnak az életvirágok. Nagy idegen Páris, életed nedvével Hadd teljék el lényem minden egyes íze, Ujjaimba szálljon tapintásod kéje, Szemembe a napod s tömegednek színe, Zsongásod fülembe, annál jobban halljam Odahaza alvó napjainknak csendjét, Puha tapintású pázsit suhogását, Kasza után hulló kalászoknak rendjét. Annál jobban lássam, hogy az almafákon Piros, kerek napok himbálódznak lomhán; Jobban lássam fecskék ijedt ívű reptét Nap tallérhullását diófának lombján. Messze azért menjek, haza jobban vágyjam Ősszel azért menjek, hogy térhessek nyárban, Szép, szép térés legyen, telve nappal, kedvvel, Érettebb kezekkel, szentebb szeretettel, Ha idegen fénytől káprázik még szemem S csengő ifjúsággal régi úton járok, Szépen, halkan lépjek, fel sohase keltsem Az otthoni csendes, egyhangú világot.
Fölszáradt-e vajon a harmat az erdő alján, vagy dérré változott? Kijár-e még az a magányos őzsuta alkonyatkor a tisztásra, hol delelni szokott a telehold?
Szokásban van-e még a lombok jámbor tereferéje, vagy vacogó félelem, sorvasztó civakodás, ágrólszakadt levelek siráma lett a hajdani harmóniából?
Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz, gyapjasul magánya. Szűkre húzott szemű éjszaka néz ridegen a meddő mogyorókra s a kikericsek mérgező csillagaira.
Már nem hívom, sírom vissza többet bús köddé foszlott ifjúságom. Ködös volt mindég, színtelen, fojtó, sötét füst volt a lángom. Öngyilkos voltam, gyenge, gyáva ennenhitemnek gyilkosa mindennel megkínált az élet s nem adtam magamat oda. Nem röppentem fel acélszárnyon a dicsőségnek magasába lidércnyomokban sem lihegtem az élet mézes mocsarába. Pedig nekem is volt lidércem: két nagy, komorlángú sötét szem, mely üldözött száz éber éjen - tilos vendégem, drága vétkem - de lángunk nem fort egybe mégsem, én csak magamban égtem, égtem... Most már tudom, szegényen éltem, ó én sóhajos szegénységem! Mért nem voltál velem te, mért nem? Mért nem te szórtál Végzetem, kinek adatott életem, ifjúságomba bíbort, titkot és tüzet? Világ szegénye voltam - nélküled.
Amikor a földön Gyermekek zokognak, Az ég angyalkái Mind elszomorodnak. Vidám kacajuknak Megszegül a szárnya, Felhőt borítanak Az ég ablakára, Bánatos szemükből Könnyek harmatoznak, Amikor a földön Gyermekek zokognak.
Amikor a földön Gyermekek nevetnek, Nagy az öröm kéklő Mezején a mennynek. Jókedvű angyalkák Le-lekukucskálnak, Fellegek nyílásán Csókokat dobálnak, Szivárványszalagból Csokrot kötögetnek, Amikor a földön Gyermekek nevetnek.
Most elmondom, kicsim, az úgy volt: mikor a halk sík bársonyán kihúnyt a nap és már sovány arccal fölkelt a szép, hazug hold, nagyon vágytam hozzád beszélni - Ó, nem bohón és nem bolondul, de mélyen, mint harang ha kondul s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet s felpillantottam, - fel a fára, melynek tar ágán furcsa, árva levél-sziluett reszketett, úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony pilla szélén, vagy illanékony pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg naponta mart s félig megölt, de menyasszonyi fátylat ölt, bár tudja, több napot nem ér meg és révedezve haboz és vár, tétovázik a hajdani mérget ma is felhajtani: maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek, halomban hevernek alul s éreztem, jaj, ez is lehull, ha szavaim most rálehelnek, nem bírja ki e halk, finom lény, ha holdsugárnál tömörebben csak egy hang is feléje rebben... És én hallgattam, mint a holdfény.
A dalköltőn fekszik átok, Szívén, lelkén vad ború, Szép leányim őt hagyjátok, Ég, föld néki szomorú; Égben honát elvesztette, Földen nem lel mást helyette, Fürtein kín a koszorú.
Mennyet ígér lángszerelme, Hajh de búsat, mely ont vészt; Édes hangba foly gyötrelme, Mégis lelket tép, emészt. Álmot űz, s mert nem találja, A valót s jelent utálja, Kényben nem vesz s nem hagy részt.
Hajnalán rózsás tavasznak Télvihart epedve zeng, S majd ha lomb s virág elasznak, Zöld ernyők után eseng. Hölgy miatt küzd, nyerve díja, S íme most száz kétség víjja, Sóhajtása messze leng.
Vészes égnek néz alatta: Hű fedélhez merre jut? S hű fedél ha béfogadta, Számüzöttként visszafut. Fényben nyíl előtte pálya, S hátra készti zord homálya, Hol vadonba tér az út.
A dalköltőn fekszik átok, Kedv s remény hiában int; Szép leányim őt hagyjátok, Elhagy ő is bút és kínt, Majd ha dombja zöld hantjára Milliom csillag sugára Csendes éjben letekint.
Fehér volt a bozót, csupa bársonypuha virággal, parányi porzók aranyán élet és szín volt a nap s a csend csupa dongás. Itt méhek énekelték gyönyörű komoly daluk, de amint közeledtem árnyékom csenddel borította a tájat, s zöldes homály nőtt mögöttem.
Riadtan futottam, elért, bárhogy menekültem előle egész a messze folyóig s rám visszanézett belőle: sodrás kapott el azóta, nincs nyugtom sem földön sem égen belőlem nő ki az árnyék szívem csupa árny már régen -
régen, mióta te, kedvesem elhagytál s futottál tőlem, azóta szívemben lakik a halál s árnyéka kihajol belőlem.
Megy az őszi ég megy keletnek Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek Megy az őszi ég üresen Nem kuszálja madarak röpte sem A fa is a fű is költözik kéreg mögé föld alá rejtezik Nem messzebb-e mint a madár? És visszatalál-e ha jönne már? Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te: szüksége van a testnek a melegre s a léleknek hisz rémült éjszakákon ott ülsz mellettem ülsz az ágyon ódivatú orvos aki meleggel vágysz mindent gyógyítani de akinél bármely bajomban jobb orvosra eddig még nem akadtam ki az őszt is csak látvánnyá teszed ahogy viszi a bodros-kék eget.
Ilyenkor már csak a felleg kövér meg az eső, mely bő kontyát kibontja ám apad a víz a rakpart kövén s a hegyek és fák sorvadnak naponta. Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt sovány a város, olyan egyszerű lett: nyurgább a kémény, horpaszak a házak hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb. A tömör levegő is lefogyott, keskeny hasít és hajlik, mint a penge a szenvedély nem tombol, csak morog vackot keres, megbúvik a szívekbe. A vidék is sovány. Diója csörren a mustja csorran, mégis ösztövér. Benned nézem magam már, mint tükörben s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér. Köd birkózik az ideges szelekkel; meddő az írás. Mégse voltam meddő. Csörög a vers. A termésem kinek kell? Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő. Mit feleljek, ha megkérdez az ősz? Kopár a hegy, vetkőzik a faág. A visszhang sem volt sosem ismerős mért volna ismerős a némaság?
