"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Úgy hagytál el, mint tovasuhanó zápor a tájat, levélmozdító szellő a fákat, gördülő könnycsepp szempillámat. Úgy hagytál el, mint lépés az utca kövét, hang harmonikám billentyűjét, imádság a számat. Úgy hagytál el… Maradtam sírni nem tudó szemmel, szavaid szép dalába bezártan, emlékek fogságában, új fényt remélve Veled örökre…
Nem szabad sietni nem szabad sietni addig amíg nem ébred fel a világ még rá tudunk csodálkozni a titkokra még meg tudjuk számolni a csillagokat forrást rejt a pusztaság gyűrött lepedők redőiben hófehér tisztaság nemesít meg minket mozdulatlan magasságokba merülünk nem szabad sietni
Olykor takarják a felhők De csak gyengéd hálót Fonnak a Nap köré… Ne hidd el akkor Hogy borús lesz az ég! Nézd türelmesen, miként Bont új virágot a holnap Nézd Barátom, hisz ott van - én is látom - A benned csillogó remény! Feladni nem szabad Ez a föld igen nagy Sok helyütt doboghat Lelkesen a szív! Hallod, mily hevesen hív? Meglásd, rád talál majd! - én tudom, ismerem - Ha hiszel magadban Erős leszel, ahogy kell! S bár az érzelem Gyengít a lépésen Hangját elfedi a vágy Ne bánd! Éld csak át Mit a pillanat Még Neked tartogat Hisz, van Még szerető világ!
Két lélek között elkezd épülni egy híd, elsuttogott szavak édes dallomokat bontanak. Mindketten vágyják a hangokat, de ölelésbe, csókba fojtják a szavakat. A megigézett szemek egymásba néznek, bennük új fényt kap, megtisztul a lélek. Kezet érint a kéz, simítva beszélgetnek, szavak helyett pír fut át arcukon. A testekben felsóhajt a kikelet, elvesztek egymásban az érzést kereső szemek. Egymástól kapják a hitet, a könnyű szerelmet megáldják az égiek. Nincsenek földre ígért csillaghegyek, vannak egymásban örökké égő tekintetek. Nincsenek illatok, mert egyik sem vár holnapot, egymásban boldogan ölelik a pillanatot.
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
*
Ébredés
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted, oly frissen-új ködös a számadás, hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed, s nézed magad, minthogyha volna más,
üres közönnyel. Még kacagni is mersz, min sirni szoktál, majd mindent megismersz, hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,
és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet.
Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy - tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
*
TITOK
A szíved: nagy, örök titok, és ajtaját ki nem nyitod.
A lelked mélye: rejtelem, és nem engeded sejtenem, mi zajlik benne szüntelen.
De ha szemed reám nyitod: nincs rejtelem, és nincs titok.
Főváros, meghajtom fejemet előtted! Most lettél e forró napokban honommá, hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél. Áldjon meg téged a magyarok istene! Nem szántad magadat halomra követni, magasra emelted háromszínű zászlónk. S a megcsúfolt címért szívedre öltötted, zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!
Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai, amit ti tettetek legendába illő! Láttam szép fejetek fegyverre hajolva tankok rátok szegzett tűzokádó torkát. Ültetek füstölgő falakon, csapzottan, farkasszemet nézve hősen a halállal. Március fiai, októberi ködben, éjszaka útjain lobogó szép fáklyák! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!
Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szívedet az utcára vitted, ropogó gerinccel egyenesedtél fel, az emberség délceg szavait kiáltva, véreddel írtad le a szabadság nevét – áldott legyen fényes forradalmad, nemzet! Őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek a világ elborult egére. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!
Halottak glóriás menete, ti küzdők, s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú zászlólengetők! Jajj, hogy mindig a zászlót s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver! Testvéreink, hősi halottak, zokogva tépjük le szívünkről a vigasz kötését: vétkes, ki feledni képes életetek lengedező lángját, végső lobbanását! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!
(1956. október 29.)
*
A tanító
Jól ismeri az életet. Hány tágas ablakot nyitott! Szemei most is fényesek, Negyvennégy évig tanított. Csodálatos nagy-nagy dolog. Évente harminc... s lepereg negyvennégy év, így -számolok- ezerháromszázhúsz gyerek! Gyerekesebb kissé, vígabb másoknál. Szava nyugtató. Kereste -mondja- a minap egy vállalat-igazgató. Köszönöm, hogy megtanított rajzolni, körzők és szögek szavára nyílt meg a titok- mindent önnek köszönhetek!
A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
