antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A népek élte egy nagy szerves élet, S mint a gyümölcs, midőn rakásra gyűl, Egymást rohasztva újabb létre éled, Szeszt fejtve ki, mikor már összefüll: A nép is így, midőn forrásra gerjed, Java, salakja, mind eggyé vegyül; A tiszta szesz felszínre tör, kiválik, S a rothadó elem seprőbe mállik.
Ó, mennyi eszme az, mi így kitisztul; De, hajh, az erjedés kínos, nehéz. Mert hátha amint fektéből kimozdul A sok kavart elem, mind összevész? Vagy hátha éppen a jobb rész kipusztul, Ha túlerőt nyer rothadás, penész? Vagy hátha minden egy kaoszba veszvén, Elvész a nemzet és elvész az eszmény?
Ah, ezt irigylem elmult éveimtől, Hogy ily "de hátha"-kat nem ismerék. Az ifju hit csak szépet, jót jövendöl; Egy kósza hírből száz reményt nyerék: "Ó - így imádkozám - e lomha csendtől, Csak ettől ments meg, ó kegyelmes ég, Csak rázd föl népemet, hagyj lelkesednünk, - Pokol sem ülhet diadalt felettünk!"
S ez álom nemcsak engem lelkesíte, A nemzetnek volt az remény-kora: Mint Júda népe, oly hittel tekinte Bizton közel várt megváltóira, Mindenkit egy vágy, egy érzés hevíte, S elönté annak boldog mámora; Nehéz igánkat is packázva vittük, S mert láttuk a célt, már elérni hittük.
Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten Haladni célra nem természetünk, Számítni sem, se időben, se térben, Hanem: "Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!" Serény kitartás nincs a szittya vérben, Lassú kimért munkát nem tűrhetünk; Ezerszer elmondott tapasztalás, S példája hősöm: Hűbelé Balázs.
Nagy, hallgató erdők varázsa, Hűvös homályú tölgyvadon, Patakhabok halk csobbanása Új volt az első két napon. Harmadnap már a táj s a berke S a domb s mező nem érdekelte; Aztán untatta rémesen; Aztán meglátta élesen, Hogy a faluját is csak unja, Bár nincs körút, palota-sor, Bál, kártyajáték, verscsokor; Itt is csak les rá mélabúja, Mely mint árnyék kíséri rég, Vagy mint hűséges feleség.
55
Mindig békés életre vágyom, Falunkban áldott csend fogad, Rejtett helyen termőbb az álom S a lant is zengőbb hangot ad. Kószálok tétlen nyugalomban Tó néma tükrén csónakomban, Törvényem far niente lett. Öröm s szabadság integet, S köszönti minden ébredésem, Többet alszom, mint olvasok, Hiú hírnéven nem kapok. Hát régen nem semmittevésben, Rejtőzve töltöttem napom, Legboldogítóbb korszakom?
56
Tied vagyok, szabad világom, Szerelem, rét, virágözön! Mindig megörvendek, ha látom, Hogy hősömtől különbözöm; Különben gúnyos olvasónak Vagy körmönfont rágalmazónak - S ez kiadó-csel is lehet - Eszébe jutna: összevet Hősömmel, önző célt követve, Magam-portréja, hirdeti, Mint büszke Byron hősei. Mintha nekünk nem is lehetne Mást megrajzolni, csak magunk, S mindig csak önportrét adunk.
57
Igaz: álommal, szerelemmel Minden poéta-szív rokon, És én is csüggtem ifju szemmel Bűbájos, édes arcokon, Őrzött lelkem sok drága képet; Majd Múzsa-szóra mind feléledt, S verssé fonódott egynehány, És hősnőm lett a hegyi lány S a Szalgir-part két női rabja. De ti titkát nem értitek, Barátaim, s azt kérditek: "Ki volt a versed nőalakja? A sok szép féltékeny közül Dalodnak, mondd, melyik örül?
Fársángi jó borral habzó butellia! Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia, Te tőlts bé engemet élő spiritussal, Hadd danoljak harcot én is Enniussal. És te, Nanét, tőllem szívességgel vedd el, Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel: Legalább, ha könyvem végig nem olvasod, Megpróbálhat'd rajta frizérozó vasod.[5]
Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról, Túdósítást venni a magyar hazáról, S lajistromba szedni az új menyecskéket, Öszvejart sorjába minden vármegyéket. Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki Teljes örömére szolgáltak őnéki. Majd Szalának keskeny, de kies csúcsánál Általjött a jégen Tihany hegyfokánál, S kiszállván Balaton szántódi révére, Az áldott országba: Somogyba béérve. Löllén egy stációt csinálván magának, Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,[6] Tótiból mint teljes kész lakadalomba, Béhajtatott vígan a víg Nagybajomba,[7] És ott ama magyar jószívű uraknál, Kik közt hóltfélben is vídám szívvel laknál, Kipihenvén magát, másnap késő reggel Megindúlt Kaposba parádés sereggel, Kapos fővárossa Somogy határának S herceg Eszterházy dominiumának, Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett, Keblébe fogadván annyi úri rendet, Kik a nagy Széchényi főispánságának Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának, Kapos, hol másként is, igazságot tenni A megye tisztjei öszve szoktak menni, Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja, Hol szállásává lett a herceg kastélyja.
[5] = A FRIZÉROZÓ VASAT, mint sok olvasó nálam is jobban tudja, elébb holmi hányt-vetett papiroson próbálják meg, hogy nem éget-é nagyon? Ez is elég szerencséje sok szegény verseskönyvnek.
[6]= A tekintetes LENGYEL familia Tótiról, TÓTI pedig az említett familiáról nevezi magát, Somogy vármegyében.
[7] = Ez a NAGYBAJOM Somogynak közepén esik, sok urak lakják, kivált lakták ezelőtt.
Cankó egy német katonai csajkát tett az asztalra. Levette a fedelét, öntött bele egy kis forralt bort, aztán beleszürcsölt. Amikor elfogyott, újra öntött bele, s Masának nyújtotta. A bor vizezett volt, fahéj- és szegfűszeg ízű, de forró. Masa nagyot húzott a csajkafedélből, átnyújtotta Ambrusnak, aztán a bőrrel bevont fekhelyre mutatott:
– Ide heveredtek le. Neviczky csak felhúzta a lány szoknyáját, aztán egészen megbolondult.
– Menjünk ki a tűzhöz, mert itt megfagyunk – mondta Cankó, aztán a csajkára rátette a fedelét és kimászott az ajtón. Masa és Ambrus követték.
A parti fák alatt már ropogott a tűz, amikor odaértek. A föld hideg volt, leülni, tűz mellé feküdni nem lehetett. A zámoriak guggoltak a tűz mellett, s kezüket előrenyújtva melegítették.
– Nem adtak? – fordultak Cankóhoz, amikor a partra érkeztek.
– De, adtak – mondta Cankó, aztán újra levette a német csajkáról a fedelet, bort öntött bele és körbekínálta. Amikor már csak a csajka alján lötyögött kétujjnyi, beszüntette az adagolást.
– Ez már az enyém – mondta, s a fedelet rányomta a csajkára.
– Akkor adj egy staubot – szólalt meg Tibi.
Cankó elővette a Leventés dobozt és körbekínálta. Masa is rágyújtott. Ambrus a tűz fényében zavartan pillantgatott Masára. Még karján, mellén érezte a lány ölelését, s arcán, száján a lány csókját, de nem tudta, hogy mennyi belőle az érvényes? Semmi? A felhevült mozdulatok Neviczky Pálnak szóltak, vagy egy kicsit neki is? Nézte a lányt a tűz mellett. Nem hasonlított Szász Mayára, de úgy érezte, belőle is lehetne királynő. Kreol királynő.
Nem fűtött be a műhelybe, csak bebújt a lópokrócok alá. A forralt bor, Masa ölelése, s a parti tűz ropogása áthevítették. Az arca szinte égett. Fáradt, álmos és zaklatott volt. Az álom és a félálom határán lebegett órákig. Állandóan Masára igyekezett gondolni, de Szász Mayát látta maga előtt, azzal ölelkezett, az csókolta meg a Madelaine Royal kajütjében. Illúzióját a lovak izzadtságszaga, ami a pokrócokból előpárállott, sokáig lerombolta. De az álom küszöbén a pokrócokból már egy finom parfüm kábító illata szivárgott elő, s nem a műhely sarkában feküdt a függöny mögött, hanem a Madelaine Royal kajütjében, s a hajó úszott vele, nyár volt.
Dideregve ébredt a műhely sarkában. Világos volt. Először azt sem tudta, hogy hol van. Kimászott az ágyból és sietve magára rángatta a ruháit. A barométerre pillantott, aztán a hőmérőre. A barométer mutatója még mindig emelkedett. A műhelyben mínusz egy fok volt. Kinyitotta az ajtót és kilépett a deszkamólóra. Tükörsima jég fedte az öblöt, s az egész tavat a túlsó partig. A bércsónak és a papucs mozdulatlanná dermedtek a jégben. Amikor a part felé pillantott, meglepetten látta, hogy a halászmester és a két detektív a csónakházon túl, a fák alatt állnak. Komorak voltak és szótlanok. Befagyott a tó, már nem lehetett meghúzni az öblöt.
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
(folytatás)
- Várj egy pillanatra! - Három lábán egyensúlyozva megpróbálta a negyediket óvatosan a füléhez emelni. - Nem megy! - mondta aztán a harmadszori sikertelen kísérlet után, mert háromszor is az oldalára esett. - Talán így könnyebben megy... és így jobban hallom... Na most, megvan... tényleg, fekve könnyebb... Most légy szíves, ismételd, amit mondtál! - És patájával igazította előre a fülét.
- Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek - ismételte Malacka.
- És... és ezt nekem mondod?
- Neked hát, Füles!
- És... és... az én születésnapomra célzol?
- Arra.
- Úgy érted... izé... hogy nekem igazi születésnapom van?
- Úgy bizony, Füles, és én ajándékot is hoztam neked.
Füles leeresztette jobb füléről jobb patáját, megfordult, és nagy nehézséggel felemelte a bal patáját.
- A másik fülemmel is szeretném hallani - mondta. - Volnál szíves...
- Ajándék! - mondta Malacka jó hangosan.
- Nekem?
- Neked.
- És... és... ez is a születésnapom miatt van?
- Persze hogy amiatt!
- Azért, mert... izé... nekem igazi születésnapom van?!
- Igen, Füles és hoztam neked egy léggömböt.
- Léggömböt?!... Azt mondtad: léggömböt? Azt a nagy buborékot gondolod, ami olyan színes, és fel szokták fújni?!... Mulatság és öröm és vidulás... és ének és tánc, hipp-hopp, hejehuja... azt akarod mondani?
- Azt, de attól tartok, illetve... illetve igazán sajnálom, Füles... de ahogy futottam hozzád a léggömbbel, orromra puffantam, és...
- Ó, ó, minő szerencsétlenség! Biztosan nagyon gyorsan futottál, Malacka... Remélem, nem ütötted meg magad...
- Én nem... de... Füles, kérlek... a léggömb... az bizony szétpukkant.
Köszönöm Bajkálifóka, viszont kívánom én is Neked!:-)
William Blake
ŐRÜLT DAL
A zord szél zúg, Diderget a fagy. Késő van, aludj, Hagyd a kínokat. A csúcsot Keleten Hajnal festi be fenn S a friss madársereg Már füttyöget.
Fény-borított Ég boltja alá Megszomorított Dalom nyögve száll: Az éj fülébe cseng, Sír tőle a nap; A vad szél őrjöngve tombol S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg: Üvölt kínom. Az éj után esengek, Az éjt hívom. Háttal fordulok keletnek, Hol öröm árja reszket, Mert fénykarmával az ég
Kivánok Szép napot Tereska Neked, és az erre járóknak is!
Sylvia Plath : Függőleges vagyok
De inkább vízszintes volnék. Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földjét, Nem szív ásványi sót és anyai jót, Márciusonként új leveleket se hozok, Nem vagyok virágágyak szépe, Nincs a láttomon Ah, nem kerülök mutatós képre, Gyorsan, megismeretlen hullok szét.
Hozzám képest egy fa öröklét Egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb, S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom,
együtt a kettőt. Ma este, elenyésző csillagfény alatt Fák és virágok szórják hűs illatukat. Járkálok köztük, nem vesznek észre. Néha azt gondolom, ha alszom, éjjel Nagyon hasonlíthatok rájuk - Gondolatok helyett csak a homályuk. Lefeküdni, nekem ez a természetesebb. Akkor az éggel nyíltan beszélhetek, És hasznos lehetek, ha lefekszem végleg: Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a virágok
Február 12-én múlt 84 éve, hogy megszületett Ladányi Mihály költő.
Ladányi Mihály
Hagyaték
Anyám mondja: Házasodj meg, fiam, az élet akkor élet, ha mások annak tartják, a boltos akkor, ha pénzt adsz neki, az asszony amikor hazatérsz hozzá, az utca ha fáradtan vándorolsz, a kocsma mikor asztalra dűlsz, a sírás ha hang nélkül fojtogat, s a föld akkor, amikor belefekszel – Ezek voltak anyám szavai.
Gyenge rügyek, halványzöld levelek, Sorsomba negyvenedszer visszatérők, Uj tavaszok, elvonuló telek, Lemondva múlók, követelve kérők, Kékségek, miknek hűse is meleg, És meghalások, szürkeségbe térők - Mit tudom én, mi az, ami ragyog, Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet, Gondolom is a bort, ami megejtett, Torkomba érzek gyülni könyeket, Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett; Őrületet, mely az agyban rekedt, Csókot, amely csattanni elfelejtett És életet, életet, életet, Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ, Ó paradicsom annak, aki birja, Asszonymosoly és almafavirág, Vizek esése, illanatok írja, Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág, Lételek ágya, rothadások sírja - Éjfeli csöndek, hajnali zenék: Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon, S nem csak a magam álma-é, hogy voltam, S nem itt viaszlik-e önágyamon A halott, kinek fölibe hajoltam, Én vagyok-e, ki ballag utamon S nem porlok-e rég valamerre, holtan, Pályám - én vagyok-é, aki futom? Nem tudom - ha megöltök, se tudom.
Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok Megújra, míg tavaszvirágra várok, S koporsófödél, ami fönn ragyog És lenn az utca temetői árok; Kezdettől fogva én nem én vagyok, Kezdettől fogva én csak hazajárok - S tavasz s virág s napfény és szerelem: Élj és ragyogj és ne törődj velem!
Február 10-én Elvira, Ella, Elli, Harim, Harlám, Pál, Palmer, Pável, Pósa, Skolasztika, Vikiam és Vilmos napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Bárczi Zsófia
Elvira
Elvirát senki sem szerette. Ennek egyik oka az volt, hogy Elvira nem létezett a személyiség megragadható értelmében. Voltak Elvirák, különbözőek, helyzettől és társaságtól függően. Pedig éveken keresztül próbálta felépíteni önmagát. Vannak, akiknek erre nincs szükségük. Azáltal, hogy megszületnek, már meg is vannak. De Elvira, amikor megszületett, egyáltalán nem volt még meg, és utána sem, évekig. Mindig csak valakinek a viszonylatában létezett. Ezért gyerekkorában kedves és bűbájos kislánynak tartották.
Később Elvira elbizonytalanodott. Míg gyerek volt, ösztönös pontossággal tapintott rá mások legelemibb vonásaira. Így könnyen alakította hozzájuk önmagát. A baj akkor történt, amikor Elvira rájött, hogy az emberek (általában) nem olyan vázlatosak, ahogy ő gondolta hosszú időn keresztül. Elvira sokáig úgy látott, ahogy a gyerek rajzol, egy kör, kicsit elnagyolt, néha inkább ellipszis, máskor ügyetlen négyzet vagy szabálytalan háromszög. Két hosszú pálcika, a végén öt-hat, néha három kis virgáccsal. Még egy hosszú pálcika. Egy háromszög, színes. Vagy még két hosszú pálcika. Lélek, személyiség, vágyak. Elvira határozottan leegyszerűsítette a dolgokat. Sosem kellett volna megismerkednie a reneszánsszal meg az arányaival. A reneszánsz senkinek sem tesz jót. Izolda konkrétan belehalt. Konkrétan nem a reneszánszba, hanem a két doboz altatóba, amit bevett, de azért még lehetett volna intő példa és erkölcsi tanulság.
Elvira a reneszánsztól tanácstalan lett. Se pálcikák, se ellipszis, többé nem működött. Nem tudta már felépíteni önmagát, és ettől kezdve senki sem szerette. Amikor senkije nem maradt, elkezdett bízni Istenben, de mint később kiderült, ez fatális hiba volt. Amparo ezt már az elején megmondta. Nem kell mindenkiben megbízni (mondta). Márpedig ha valaki, akkor Amparo aztán igazán szakértője volt a témának. Bizonyos értelemben meghitt viszonyban volt az Úrral, de bízni nem bízott benne. Hosszú és végeérhetetlen szónoklatokat intézett hozzá. Ő meg néha válaszolt, de többnyire nem (mármint az Úr). Amparo ezen nem akadt fenn különösebben, Istent mindig is férfinak képzelte. Aki nem válaszol. Amparo már annak is örült, hogy az Úr egyáltalán meghallgatja.
Elvira viszont a vallásban talált menedéket. Eljátszani egy szonátát ugyanúgy megtette volna, de ahhoz évekig kell gyakorolni (mutatott rá Amparo). A vallás meg mindig kéznél van, nem kell hozzá tehetség. És Elvira botfülű volt.
Elvira Istenen kívül a szavakban is hitt. Nem azt hitte el, amit mondtak neki, ehhez túlságosan gyanakvó volt. A szavak jelentésében hitt, abban, hogy minden szónak van egy igaz, megkérdőjelezhetetlen és végső értelme. Ezért gyűlölte annyira a hazugságot, a teremtés meggyalázásaként tekintett rá. Így lépett elő saját külön bejáratú vallása egyedüli szent szövegévé a szótár.
Lényegében egyetlen dolog volt benne létező, a stílus. Amikor leült írni, a nyelven keresztül maga is valósággá lett. Testet öltött benne az ige. Meg a névszók. A névszók különösen.
Elvira tehát tulajdonképpen önmagában hitt. De hiába volt a hit, nem lett tőle valóságosabbá, csak amíg írt. Nem lett volna szabad felhagynia vele.
Február 10-én múlt 93 éve, hogy elhunyt Aristide Bruant, francia kabaré-énekes, színész, költő.
Aristide Bruant
dalszöveg
Ó, lányok, lányok, hajdan virágok, egy sout se rejt már a harisnyátok. Utcán tekergő fáradt lotyók, este csapatban várakozók, ott a járdákon, sötét járdákon. Ondolált hajjal, behorpadt hassal, repedt sarokkal, ólmos tagokkal. Köveken koppan a csöpp cipő, ha szerelemre jő az idő. Kérjétek Istent, sok kis bolondom, hogy ágyatokban tüzet csiholjon.
Február 10-én múlt 96 éve, hogy megszületett Göncz Árpád, József Attila-díjas író, műfordító,
politikus, a harmadik magyar köztársaság 1. köztársasági elnöke.
Göncz Árpád
Hazaérkezés
Az örökség
"A teljes bölcsesség a kőé és a meztelen léleké. A semmit-nem-tudás azonos a mindenttudással."
Weöres Sándor A teljesség felé
- Az ott Zsó; az anyám... Az; a szobrász. Az meg ott az apám... Egyszerre, együtt... Ezt te nem tudtad?
Úgy van: se apám, se anyám, se testvérem, se... igen: tanyám az van. Mint látod.
Hogy rólunk? Minek?... Már nincsenek... Azt mondod vannak? Hogy tudni szeretnéd, mit örököltem tőlük? Kérlek: egy három és fél szobás zöldövezeti... Akkor meg mi érdekel?... Ők... Uramisten, benned aztán van bátorság: csak ránézel a képére, és azt mondod, szép. Honnan tudod? Ha én sem. Mit tudom én, miattam, vagy mert olyan jól nevelt vagy... Jó, nem sértegetlek: Zsó nekem sose volt szép, nekem Zsó volt. Hogy a szeme? Hát szürke; szürke, de nem mindig; akkor volt szürke, ha ő egészen Zsó volt, a leg-zsóbb: ha szült... persze hogy nem érted... de te akartad, hogy beszéljek róla... Jó, akkor másként mondom. Ha rájött a dolgozhatnék: ilyenkor függönyt eresztett maga meg a világ közé. Elbújt a szeme mögött, hogy minket, Apát meg engem kirekesszen. De lehet, hogy nem is minket akart kirekeszteni, csak ő lépett ki a világból, ő maga, és szállt fölébe, hogy átlássa, és lehet, hogy a világ épp attól lesz az, hogy látja valaki, lehet, hogy Zsónak... a Zsóknak... épp az a dolguk, hogy... szóval hogy lássanak, aztán amit láttak, azt lefordítsák világra, hogy aztán a világ is lássa önmagát, s ha így van, akkor Zsó... a Zsók... a világ szeme... Mondd, néztél már hegyet alulról? Mit láttál rajta? Füvet, bokrokat, kőfejtőt... de hogy milyen, azt nem, ahhoz fölébe kellett volna szállnod, mint Zsónak, a világ fölé... de látod, én még Zsónak se tudtam... ő mindent és mindenkit látott, én meg róla se tudom, még azt sem, hogy szemre milyen volt; ilyen is, olyan is: önmaga, akkor is, ha pontosan az ellenkezője... s talán nem is csak Zsó ilyen, hanem mindenki. Egy biztos: Zsó mellett nem lehetett elmenni... hogy senki mellett? hogy akárki mellett, az nyomot hagy rajtad? hogy nemcsak az, hanem te is őrajta?... Lehet. Talán igazad van. Akkor inkább azt mondom, hogy Zsó körülvett; ha vele voltál, te is Zsó voltál, nézned se kellett, láttál, beszélned se kellett, szóltál, kérdezned se kellett, tudtál... Hogy mit?... ha én azt meg tudnám mondani... de akkor tudtam, érted?... a tudásnak nem a tárgya a lényege, hanem hogy attól vagy önmagad, hogy amit tudsz, az te vagy... hogy ez lila? frászt lila... csak akkor tudsz valamit, ha nem kérdezed, csak akkor látsz valamit, ha nem nézed... érted?... már hogy értenéd, hiszen kérdezel, folyton kérdezel, hiába kérlek, hogy ne kérdezz!... Hallod?... jó, ne sértődj meg, ha nem szóltál, hát nem szóltál, de akkor is kérdeztél... hát nem érted, hogy?... DEHOGYIS, NE MENJ EL, NAGYOK KÉRLEK, NE, MERT... hogy bolond vagyok? persze hogy bolond... de tudod, ha kérdezel, az olyan mintha kikiabálnád, hogy a függönyt félre akarod húzni, aztán ha belesel, úgyse látsz mást, csak a nagy, üres semmit, mert másra nincs szemed, s mert csak az lehet odabent, akit hívtak... Vagy épp aki azt se tudja, hogy ott van, aki hívatlanul?... és ez... hogy is mondjam?... ez az egész olyan rohadtul van elrendezve, hogy van, aki mindent lát, mindent tud, mint Zsó, más meg soha?... de akkor is, amire rákérdezel, az nincs, az már nem az, az már az lesz, amit válaszul vársz... Add ide a kezed... jó... AZ ISTENFÁJÁT! Ne simogasd!... Add ide a kezed, és légy, ne itt légy, hanem légy, és ne szólj, ne nézz, különben sose fogsz tudni, látni, semmit... engem se fogsz tudni... pedig Zsó, látod, tudott engem, akkor is, ha rám se nézett, akkor is, ha tudomást se vett rólam, mert Zsó, igenis, tudomást se vett rólam... én Zsónak köszönhetem, hogy megtanultam szégyenkezni... most mit vagy meglepve, minek vonod fel a szemöldöködet?... szégyenkezni, igen: