Volt még valaki - rajtam kívül - Gunar Letzbor és Wolfgang Zerer Bach-estjén tegnap a Müpában? Szívesen megbeszélném a tapasztalatokat a "Barokkról - kötetlenül"-ben! :)
Az előző beírástól eltelt időben számos koncerten voltam, de írni csak most van megint indíttatásom, mert tegnap este a Bartók Emlékházban a Junior Prima Díjasok megszólaltatásának záró eseményén voltunk, az idén 30 éves Lajkó Istvánt meghallgatni - és nagyon érdekes, egyben brilliáns játékot produkált.
A program közel 140 évet ívelt át, hiszen a két Schumann-mű (a Fisz-dúr románc 2. része és a Bécsi farsang tréfás fantáziaképei) 1839-es, Bartók op. 1-es Rapszódiája 1904 végén készült el, a szünet utáni Rahmanyinov-csokor 1896 és 1940 közti termés, végül a George Crumb 1980 ban írta a Karácsonyi kis szvit c. művét.
Az előadóról már írtam: szerényen volt nagyszerű, minden allűr nélküli krtistálytiszta és elragadó játékkal.
Bartók korai műve elején nehéz lett volna első hallásra rá gondolni, Schumann nekem a romantika zongoramuzsikájának legkedveltebb szerzője, Rahmanyinov pedig maga a hömpölygő muzsika, csak úgy magáért a zenélésért, mintha egy tenger partján jártam volna, ahol csak jönnek a hullámok és a vízben vagy a parton lévő különféle akadályok hatására, no meg a szél erejének a függvényében zenélnek változatosan a hullámok, miközben a napfény, a felhők, a néha megeredő eső hatására a színek és hangok tüneményes kavalkádja borítaná el az embert. Ez volt az utolsó rész, majd jött két Debussy-ráadás, de a szünet utáni Crumb-műről fogok most többet írni az ott szóban is elhangzottakat is kiegészítve.
Zene és képzőművészet címet viseli egy itteni másik fórumtéma, így oda is illenek az alábbiak: a szerzőről még nem hallottam, gondolom a kb. 100 fős hallgatóság többsége sem, tehát a már 83 éves Crumb honlapját érdemes átlapozni, ahol a művei 23. sorában szerepel a 7 tételből álló igazán modern, de nagyon is élvezhető darab. Ahogy az előadó is elmondta, a művet egy 1979. évi páduai kápolnalátogatás néhány képe ihlette, Giotto (1267-1337), a festő, szobrász és építész 1305-1306-ban festett freskói. Erről INNEN lehet bővebbet látni, mivel itt a freskók elhelyezése is behívható, a Jézus születése című képpel együtt (ezt egy korábbi karácsonykor már szerepeltette valaki a képzőművészeti témában). A többi kép is megkereshető, de itt csak kedvet szeretnék csinálni ahhoz.
A Crumb-mű címei a honlapjáról követhetők, míg a zene egy 2009-es felvételről való, a George Crumb Fesztiválról. A 2. rész u.onnan elérhető (a tubusos feltöltő: NovaUMKC, az összidő ~ 15 perc.
Crumb további művei is elérhetők az adott címről kiindulva.
A lényeg, hogy modern műveket úgy lehet megszerettetni, ahogy Lajkó is tette. Eszembe jutottak Szabados Györgynek vagy Binder Károlynak - persze szabadabb - előadásai.
Máshol már említettem Fülei Balázsholdas koncertjét, amely le is zajlott. Olaszul nem tudok, de a nemzetközi jelzőket azért értem ebben a kritkában. Nagyon dícsérik, gratulálok, és szívesen meghallgattam volna a helyszínen. Ajánlom az összeállítást itthon is előadni!
Moziba megy a Hold
Moziba megy a Hold, vigyorog a képe, tízfilléres csillagok csörögnek zsebében.
Felhő-páholyban csücsül, bámulja a földet, pereg a film: esti szél zöld héjú dinnyét görget.
Nem dinnye az: vaddisznó! Csörtet az erdőmélyből, jujj! – a Hold megijed, s lefordul a székről.
SAjnos, én nem mehetek, de megy a családból talán több ember is. Nagyon szépen és technikásan furulyázik, nagy élményből fogok kimaradni. Marad a youtube. Ott elég sok felvételt találtam.
Hogy elképzelésünk legyen az előadókról, egy ritkán hallható felvétel. Kár, hogy éppen Keszthelyen lesz a helyem :-) Ez a romeoamkjnevű júzer sok hasonlót töltött be a tubusba...
Romeo Ciuffa (barokk furulya), Alberto Bagnai (csembaló)
2011. június 12. 19:00
Tabáni plébániatemplom (Budapest-Tabán Alexandriai Szent Katalin)
A belépés ingyenes!
Frescobaldi: Canzona “La Bernardina” dalle Canzoni da sonare; Partite sopra Passacagli, dal Primo libro delle Toccate; Toccata per spinettina e violino, dalle “Canzoni da sonare”
Diego Ortiz: Ricercata seconda sopra il Passamezzo antico dal Trattado de glosas
Roberto Valentini: Sonata I a due flauti senza basso da “La Villeggiatura
Corelli: Sonata, op. 3 no. 5. per flauto dolce e basso continuo; Sonata, op. 5 no. 4. per flauto dolce e basso continuo
Rossi: Partite sopra la Romanesca
Valentini: Sonata IV a due flauti senza basso da "La Villeggiatura"
Kicsit lejjebb már írtam Farkas Gábor zongorázásáról, és a tegnapi Liszt-szólóestjéről sem tudnék mást írni: kristálytiszta kiérlelt zene, lenyűgöző előadás a változatos programmmal, benne ritkábban elhangzó magyar rapszódiákkal. Nem próbálja a szerzőt semmiben sem utánozni, bár alkatilag nem is lehetne, de meggyőző az értelmezése, és finoman elegáns az egész játék. Kenyénység és lágyság, tiszta poézis és értelem. Nagyszerű volt!
Ráadásul egy időskori rövid darab, a Bölcsődal hangzott el. Mástól behívható, és ehhez kapcsolódik, hogy a Liszt-év alkalmából a darab előadójával az összes Liszt-zongoraművet kiadták /7256 perc/.
Egy másik témában már többen érintették az április 10-i Schubert-estet a már fennen ragyogó Csillagjelöltek idei sorozatának nyitóhangversenyéről az MTA Dísztermében.
Az óriási művekről az elmélyült zongorista megint alapos ismertetést írt a műsorlapra, amit csak az a 107 tornacipős, hátizsákos lezser fiatalember nem érthetett, akik egy külföldi csoport tagjaként a jegyek közel 1/3-át felvásárolva kiszorították a hazai rajongók jelentős részét. Máskor egy ilyen koncerten az akadémikusok pódiumülésein, a fal melletti pótszékeken és a karzaton éppen 107 ember fért volna még el, de a diszkóbaleset miatt mindenhol szígorítottak, még ahol nem kellett volna, ott is.
A műsor /Esz-dúr trió és a Pisztrángötös/ persze nekik is tetszett, mert kiválóan adta elő a baráti hármas /Fülei, Baráti, Várdai/, a másodikban a hasonlóan fiatal Fejérváry Zsolt nagyszerű bögőzése és az idősebb Gál Zoltán brácsázása segítségével.
Megjegyeztem magamban, hogy a hegedűs Baráti Kristófot leültették, mert én most láttam őt először ülve játszani, hacsak nem arra gondolok, amikor én ültem, és ő állt, mint általában. A korábbi/2010. április 26./ Ravel-trióban mintha állt volna... Mindez persze nem lényeges, mert fő a kamarázás, mint kedvenc műfajom, és ha ilyen kitűnő fiatalok állnak, ill. ülnek össze és játszanak ennyire jól, minden rendben van.
Minden rendben is volt! Talán a trió elején nem jött meg azonnal a cselló hangja, amit a művész arckifejezése is elárult.
Ha már az arckifejezésről, a testbeszédről van szó, több ilyenről kell írjak: nekem a zongorista Fülei Balázs szerepe volt a döntő, ami természetes is egy zongorástrióban és egy zongoraötösben, mert ő kell összefogja a szólamokat, amihez állandó figyelem szükséges a többiek iránt /ezért ültek előtte a társai/, és az ő műismerete lehetővé is tette ezt a feladatot. Mindannyian vérbő kamarázást produkáltak, egyikük szólama sem tolakodott az előtérbe mások rovására, de ha főbb szerepet kellett játszani, akkor az úgy is szólt.
A saját fülem mellett segítségemre volt egy bevált kitűnő magyar-eredetű műszer is /KM-42 típusú/, amely már szerte a világban, de itthon is bizonyította, hogy érzékenyen reagál ilyen bonyolult zenék érzékelésére és azonnali látványos értékelésére is, hála a sok-sok évtizedes fejlesztésnek, aminek része az értékelendő darabok alapos ismerete, betáplálása, kivált a zongoraszólamé :-)
A műszer képernyője pont szemben volt velem a zongora mögött, /mások talán nem is látták, de az előadók biztosan nem/, és így minden szembetűnő volt, ahogy a művek megszólaltak, körbefogták a hallgatóságot, és annyira a megelégedettség látszódott a finom szerkezeten, hogy meg voltam nyugodva, jól érzékeltem én is ezt a nagyszerű játékot. Kíváncsi vagyok persze, hogy a műszer kiértékelése pont azt adta-e, amit én is hallottam, így jó lenne, ha a műszer elhelyezői nyilatkoznának.
Többet és jobbat úgysem tudnék hozzátenni. Várjuk a május 22-i 3 versenyművet, majd június 5-én Farkas Gábor Liszt-estjét, de előtte még lesz egy kamaraest a Párisi Áruházban, ahol Hernádi Ákos és Baráti Kristóf fog játszani április 18-án: Paganini: Moto Perpetuo, Cantabile, Mózes fantázia, Campanella Schumann: Három Románc op 28. Liszt: Grand duo
Ismét varázslatos est volt ma a Bartók Emlékházban! Lassacskán "belakjuk" ezt a házat remek koncertek gyönyörű környezetben levő, családias helyszíneként is.
Madárcsicsergéssel kísért erdőzsongást (zongorán) nem sok helyen lehet hallani - ma a zongorista nagyszerű játéka mellett ebben az egyedülálló élményben is részünk volt.
Minden elismerésem a kiváló előadók meghívásáért azoknak a szervezőknek, akiket illet! Elég egy pillantást vetni a ház ez évi koncertprogramjára, hogy nyilvánvalóvá váljék: ide igencsak érdemes gyakran eljönni. (Főleg, hogy a zongorát is sikerült - ha jól láttam/hallottam - egy Steinway-re cserélni a Fenyő-Kovalszki est óta.)
Farkas Gábor mai második ráadását, a Valse-impromptu-t felidézhetjük a youtube-ról is, egyik "előző generációs" nagyszerű magyar Liszt-interpretátorunk - és nem mellesleg a mai élmény - emlékére.
Az eltelt egy hónapban több remek és néhány nem annyira sikerült koncerten voltam, így csak röviden emlékezem meg néhányukról, visszafelé:
Március 11-én volt Fülei Balázs Bartók Emlékházas második estje norvég és magyar népi gyökerek nyomában, Grieg és Bartók két-két művével, amelyek rendre nagyon változatos sorozatok /Improvizáció két norvég népdalra - op. 29; 15 magyar parasztdal, a szünet után pedig 19 norvég népdal - op. 66; Improvizációk magyar parasztdalokra /nyolcra/ - op. 20/. A ráadásokkal tehát 46 rövid darabot hallhattunk.
A művész most is csatolt egy ismertetőt a műsorhoz, míg a programot egy saját kis videóval kezdte, amelyben a dalok keletkezésének helyeit mutatta be archív képekkel vagy maiakkal, eredeti zenei aláfestéssel.
Az utolsó szó pedig az egész előadásra érvényes. Balázs nemcsak előadó- hanem képzőművész is, jelesül: festő, aki a kottákban leírtakat úgy szűri át magán, mint a jó festők, akik ugyanazt a valóságot mégis egyénien adják vissza, és ehhez a látottakon túl sok minden mást is meg kell ismerjenek az értékes megjelenítéshez.
Fülei Balázs, bár nagyon fiatal, óriási energiával mélyed el a műsorára tűzött darabokban, összes vonatkozásaikkal együtt, így meg kell ismerje pl. a parasztzene Bartókon átszűrödött lényegét, amit aztán felénk közvetít a saját beleérzéseivel. A hallgatók persze ugyancsak nem egyformák, de tegnap mindenki megelégedett volt a varázslatos előadással. A technikán és a művek ismeretén túl vannak a varázslat lényegi elemei, amelyek nekem megfejthetetlenek, de amit kapok, az csodálatos. Valószínűleg a tanult tudás, az elmélyülés a művekben és a fölösleges gesztusok nélküli, érző és hibátlan visszaadás együttese a lényeg.
A sorozatok végén pedig a művész leszáll a földre, 5-10 mp is kell hogy visszzökkenjen a közönség közé, és csak akkor zúg fel a taps. Három ráadást is kaptunk: Egy lírai darabot Griegtől (Az utolsó szombat este vagy hasonló címmel), Bartók 14 Bagatelljéből a negyediket /Mikor gulyásbojtár voltam, grave/ és a Három csíkmegyei népdal tilinkótlan változatát, ugyancsak nagyon érzékletesen. Az illusztráció u.onnan de éppen egy 3 hónappal korábbi koncertről, így Balázs akár össze is hasonlíthatja magát a japán hölggyel :-)
Kár, hogy a hosszú hétvége és talán a Bartók-zene még népdalfeldolgozásokban is kevéssé vonzó volta miatt, én nem tudom, félház sem volt :-(
Itt említem meg, hogy amikor Bartók a ráadásműveket komponálta (1907-08), tehát pályája elején, Grieg már élete végén volt, és ez a korkülönbség persze az eljátszott darabok hangulatán is meglátszott, hisze a késő- romantika és a merőben új értelmezés meglátszott már ezeken a műveken is, míg a fő műsorbeliek jó tíz évvel későbbiek, hiába a népzenei kapocs.
A régizene-mestereiről /AF, március 8./ már értekeztünk máshol, lenyűgöztek engem is, de ha előbb olvasom, amit a kritikus az előadásról írt, talán kevéssé teljes az élmény :-)
Március 6.: családi koncert a Bartók Emlékházban, a szövevényes Devich és a Kovalszki családokkal, telt házzal. Nagyszülők, gyerekek, unokák együtt, és az utóbbi kettő képviselői néhány vendégművésszel igazán családias légkört teremtettek. Devich Sándort és Jánost nem kell bemutatni, míg utóbbinak gyermekei nem zenészek, de egyikük, a kultúrához és különösen a zenéhez szorosan kötődő Márton családja annál inkább. Felesége a nekem legjobban tetsző :-) kamarazongorista Kovalszki Mária, akit Fenyő László partnereként rendszeresen hallani, kifogástalan kamarázó (egyetlen hibájáról majd később).
Egyik gyermekük, a talán csak 8 éves Devich Gergely már a BFZ-vel is bemutatkozott egy országos merítés csellista kiválasztottjaként, és ezt a hangversenyt jövő pénteken, tehát március 18-án 3/4 7-kor a Duna tv leadja. Játszott még a Sándorfia Gábor klarinétos, és csellista felesége, Miskolczi Anita az operaházi zenekarból, a pöttöm Devich Noémi a mamával, Zsoldos Bálint, a Márton féltestvére Durkó Kati révén, és végül a nem családtag vendégek: Kovalszki Mária tanítványa, a kitűnő Pusker Júlia, Gergő barátja és kamarapartnere, a szintén csellista 13 éves Dolfin Balázs, aki a később említendő Pastorale koncerten mellőlünk figyelte Várdai játékát, és zongora partnerükként Kocsis Krisztina.
Nem is olyan bonyolult, de ez csak az alap volt.
Nagyon jól válogatott programmal álltak elő, amit egy kivétellel nagyon összeszedetten adtak elő, sőt még két ráadást is kellett adjanak a kis trió tagjai. A kezdő szám volt egyedül csalódás, mert a sokat hallott Haydn-zongoratrió magyaros rondójában a két kiváló muzsikus teljesen elnyomta a cselló hangját, ami talán érthető, mert a kiforott és lendületes hegedűhang és a zongoraszólam mögött a kis Gegő nem bírta erővel, és közvetlen közelről sem lehetett a tétel nagy részében érzékelni a szólamát. Persze később, amikor szólózott rögtön átjött a szépen kidolgozott és átélt gordonkahang, és a továbbiakban sem volt probléma. Dolfin Balázs nyilván érettebb előadó, de elismerés a gyerekeknek.
A legkisebb játékos, a még csak 6 éves Noémi egy tünemény, mint egy kis angyal, aki szépen négykezesezett az anyjával, hiszen már születése előtt is legalább hat hónapon át szokhatta az érzékletes zongorajátékot, és így is van ez rendjén!
A többiek is nagyon komolyan vették az eseményt, és szép élményt nyújtottak a változatos műsorral.
Pusker Júli remekelt a híres Brahms-scherzóban is, de ő már érett muzsikus, és óriási karrier van előtte :-)
S ha már Fidelio, ő is ott volt természetesen, hiszen félbeszakadt zongoristapályája helyett minket is boldogít a remek Fidelióval és más vállalkozásaival, és persze drukkolt a tesó Zsoldos Bálintnak, aki talán csak' kigyógyul a télvégi virusokból.
Március 3., MÜPA: az azóta már Liszt-díjas Baráti Kristóf a Glazunov hegedűversennyel, máshol már kielemeztük a magunk módján.
Február 27-én este Szászvárosi Sándor szólóestje a Nádor teremben, ahová még a bejelentkezett minimális létszám sem jött el, így a Clubkoncertek jövője kétséges. Ilyen színvonalú régizenélést pedig ritkán hallani viola da gambán.
A február 24-i Nádor termi kamaraestet és a hétvégi Pastorale-koncertet a Szent Istvánban azért említem együtt, mert utóbbi előadói a japán bracsisztinnel produkálták a Brahms est műsorát, és a két program között így nemcsak időben volt szoros kapcsolat.
A Brahms-est plakátja megtévesztő volt, mert az öregkori zeneszerzőt ábrázolta, holott, mint Csengery Kristóf írt róla, a c-moll z4-es (op. 60) valójában egy 20 évvel korábbi alkotás, amit a tisztelt barát betegsége is ihletett /eredetileg cisz-moll lett volna/, és csak jóval Schumann halála után adták ki a Brahmstól ismert érlelés és szemérmesség okán. Több művét egyszerűen megsemmisítette. Emiatt tehát egy 22 éves kori kép is elkelt volna a műsorhoz. Az elsőként elhangzó C-z3 (op. 87) 1885-ös darab, teljesen más hangvétellel, de mindkettő nagyon szép és remekül megformált volt a kiváló kamarazenészek által. Stuller Gyula egy egészen kiváló hegedűs, tanára is a kamarázásnak, Fülei Balázsról fennt már írtam, korábban sem volt más, Várdai István hangja ugyancsak mélyen átélt, és jó volt az eddig ismeretlen brácsás, Yukari Shimanuki is. Nagyon együtt voltak, Stuller volt a meghatározó, de bármely zenész kitűnő partner volt, akár önállóbb szerepet is kapott a műben, akár az együttes játékban kellett muzsikáljanak, amit kiválóan tettek.
Ott sem volt telt ház, kb. 80 érdeklődő hallgatta ezt a kiforott és igen magas színvonalú kamarázást.
A hétvégi Pastorale-sorozat Solymosi Tari Emőke találmánya, ahol a mostani 3 koncerten kb. félezren vettek részt, én a vasárnap délutánin. Simon Izabella és Várjon Dénes kislánya pár napja született, így a boldog apa lemondta a hétvégi koncerteket is, helyette így kézen fekvő volt Fülei Balázs beugrása az említett Stuller Gyula és Várdai István mellé, és emiatt egy kissé a műsort is igazították a csütörtökihez.
A keret: egy kitűnő zenetudós és-pedagógus, aki zongorista is volt, 3 kiváló szólista és kamarazenész, jó téma /a 3 hangszer bemutatása az együttes zenélésben/ és kb. 170 gyerek és felnőtt a Colombus utcában. Különös összetétele volt ez a szórakoztató ismeretterjesztésnek, amelyben persze a 4 zenész vitte a prímet. Mindannyian felkészültek, de S.T.E. jó kérdéseire spontán kellett válaszolniuk a fiúknak, majd a zenei illusztrációkban komolyan előadni a változatos műrészleteket. Részletezés nélkül: párosával szólalt meg a 3 hangszer, majd versenyművek egy-egy tétele hangzott el az iskola szimfónikus zenekarával /Záborszky Kálmán vezényletével/. Utóbbiak közt zongoraverseny, kettősverseny és hármasverseny volt a merítés, az első a Grieg verseny I. tétele stb., a többi kitalálható. A beugrás és a korábbi koncert miatt a Brahms trió záró tételével kezdtek, míg a többi szám változatlan volt az eredeti műsorhoz képest.
Az említett színvonal és a csapat, de a kiváló műsorvezető miatt is, az egész sorozat megérdemelné a gondolat kiterjesztését, hogy évente akár százszor ennyien gyönyörködhessenek a komolyzene ilyen ünnepein.
Itt is felkészült és elegáns muzsikusok, elmélyült játék, magával ragadó műsorvezetés, és emiatt az ámuló közönség.
A két koncert között volt, február 25-én, Szilasi Alexelőhangos bérleti estje az MTA dísztermében az etüdökről Liszt korában, ahol sok-sok alig ismert szerző művein át mutatta be kutatásai eredményét a tőle megszokott szerénységgel, összeszedettséggel, megnyerően és magas színvonalon. Valaki megint feltárt egy számunkra alig ismert világot, míg az egyes blokkok közt Chopin noktürnökkel emlékeztetett korábbi műsoraira. Ő is többre hivatott muzsikus!
Február 20-án Kántor Balázs szólóestje volt a Nádor terem Clubkoncertjei között, de az ott elhangzott
4 Bach- szólószánata is nagyobb közönséget várt, pedig az előadás példásan gondos és szép volt.
Tévedtem: mindez mindössze három hét alatt; köszönet a kiváló zenészeknek!
Még csak annyit, hogy valószínűleg a zongoraszólam látványosabbá tételére írta át a Hármasversenyt kétzongorásra /= négyesverseny :)/ a német Carl Reinecke /1824-1910/, aki zongorista és karmester is volt, de mások is.
Az előbbi szubjektív beszámoló néhány beírási hibája most is bosszantott, de megint csak azért maradt benne, mert az átolvasáskor az éppen legalsó sort manipulálva annyira közel van a beküldő mező, hogy véletlenül elindítottam az egészet :-( Fideliónak hiába írtam meg ezt már többször, mint egyszer, vagyis kétszer :-)
Február 15-ét már régóta vártuk, mert családunk karácsonyi ajándékként kapta-adta az ekkorra tervezett MÜPA-koncert jegyeit, kivált Baráti Kristóf és társai miatt.
Előbbinek végül más fontosabb zenei dolga akadt, de mi - ismervén a beugró hegedűst - nem ugrottunk be a szereplőváltásnak, ahogy majdnem teltházas volt a terem is.
A műsor: Szokolay Nyitányfatáziája, Beethoven Hármasversenye és Borogyin II. szimfóniája.
Az Előhang-on nem vettem részt, így nem tudom, mik hangzottak el ott.
Szokolay op. 185-as műve kellemes fantáziálás volt, már csak arra is jó, megtudni, milyen mostanában ez a zenekar, amelyről van kedvezőtlen emlékem még Győrből. Dícsérendő volt a játékuk, Berkes Kálmán nagyon vigyázott a kiegyenlített hangzásra, a zenészek pedig jól játszottak. A mű - tiszteletem a szerzőnek - nem hagyott mélyebb nyomot bennem, és kíváncsi vagyok, mikor kerül újra műsorra. Ez volt tehát a nyitány...
A Beethoven-műről a Fidelión is olvasni a Koncertkalauzban, és máshol is azt álapították meg a zenetörténészek, hogy e korai mű nem egy különleges darab, főleg a zongoraszólama, amit az akkori tanítvány, Rudolf főherceg tudásához igazított a szerző. E C-dúr verseny előtt, ill. ahhoz közel írta Beethoven a versenyműveit, beleértve a hegedűrománcokat, míg az V. z-v viszonylag későbbi volt. A túlsúlyban lévő zongoraversenyek mellett tehát nem sok ilyen műve volt, de ha ismerjük egyre súlyosodó halláscsökkenését, érthető lesz, miért hagyott fel azokkal a nagyobb apparátusra írt művekkel, ahol concertáló zongora /is/ szerepet kapott, hiszen ezeket magára komponálta, és utolsó fellépése is saját művével, a IV., G-dúr zongoraversennyel volt /1807. március 19-én/. Az Esz-dúrt még megírta, de már nem ő mutatta be 1811. novemberében a Gewandhausban /Pándi Marianne tévedett, amikor a bemutatót 1810-re teszi/. Még egy zongorás mű készült a Hármasversennyel közel egyidőben, az egyébként is rendkívül érdekes Karfantázia, amely 1808. december 22-én, azon a híres Beethoven-akadémián, sok más művével együtt került először bemutatásra.
A másik érdekesség, hogy a hármasversennyel megegyező hangnemű I.-nek számozott, de másodiknak írt zongoraversenyéről is olvasni bizonyos helyeken, hogy ugyancsak Rudolf főherceg részére írta, ami a zongora és a zenekar szerepviszonyaiban érződik is, mondhatni itt is: kevés és rövid meghatározó szerep a zongorától, a zenekar pedig többször csak kísér, hiszen akkor még csak éppen elkezdett a szerző e műfajjal foglakozni. Itt értem vissza tehát az előszavaimmal a Hármasversenyhez, amit inkább szimfónia concertanténak neveznek, mások hasonló műveihez hasonlóan. Érdemes a zongorás triókkal összehasonlítani, amelyeknél szerintem elkezdődik a vérbő kamarázás, és nyilvánvaló, hogy egy hármasversenyben kisebbek a szerepek.
A kritikusok sokszor a kiemelkedő Beethoven-művekkel vetik össze ezt a darabot /V. z-v pl./, de nem világos, miért, főleg, miért lekicsinylően. A hegedűrománcokat is lehet remekül előadni, miként minden zeneszerzőnek vannak kiemelkedő, és kevésbé olyan művei. Hogy miért hallani itthon ritkán, az más kérdés, pedig nem igényelne nagy zenekari apparátust, bár 3 jó szólistát nem könnyű összehozni /ld. fent!/.
Több kiváló és nem annyira jó felvételt ismerek, és igazán brilliáns társasággal lehet meghallgatni a művet
/Richter, D. Ojsztrah, Rosztropovics és a berliniek Karajannal; Arrau, Szeryng, Starker vagy a Skoda, Maier, Bylsma, de említést érdemel a Barenboim, Perlman, Yo-yo Ma neveivel fémjelzett egyik felvétel is, mert a tubuson is meghallgatható, és mivel Barenboim vezényel is, részben igazolja szólamának kisebb szerepét ebben a műben/. A hangszerelésről csak annyit, hogy ez a korai Beethoven mű is inkább a legminimálisabb vonóskart igényli a kötött számú 11 fúvós és az üstdobos mellett. A concertáló szólamok így jobban érvényesülhetnek.
A győriek különben itt is nagyon tetszettek, éppen annyit voltak előtérben és viszont, amennyit érzésem szerint kellett, és ebben meghatározó volt a dirigensnek, aki ha kellett nógatta a lovakat, ha kellett, visszafogta, és csak ügettek, poroszkáltak... A darab felépítéséről az említett koncetkalauzban olvasni, amihez csak annyit teszek hozzá, hogy a largo elbűvölő, inkább egy finom románc hangulatával, és a szünet nélkül következő 3. tétel, benne újból a későbbi Schubert-hangokkal újból csak kereké tette az élményt, ami az 1. tétel bőséges témázása során annyira megfogja a hallgatót. Az egész egy jól megtervezett építményre hasonlított, aminek hangjairól majd később is írok. Ennyit akart a szerző, és nagyon hatásosra sikerült.
Képiesen fogalmazva: mintha egy magasabb hegyek közötti laposabb vidéken kocsikáznánk egy háromfogatúval, ahol a lovak keltette hangok is mások, a visszhangok szintén, közben vihar közeleg, és a távoli dörgést végigszalad a völgyön, majd elered az eső /a sűrű pengetés/, és a végén újból erőteljesebb lesz a környezet hangja, és végetér a vidám kocsikázás :-)
A szólisták nagyon tetszettek, kivált a cselló hangja miatt, mert az a hangszer egészen különleges, megszólaltatója pedig annyira plasztikussá teszi, hogy öröm hallgatni. Nagyon határozott volt Zsoldos Bálint, finom billentéseinek hatása átsütött a termen, de ha kellett, megfogta határozottan, és a saját, valóban kevésbé látványos szólamának megfelelően mégis remekül játszotta szerepét. Hosszabb szólói is élményszámba mentek. Lendvay most is könnyed, aki bármit kiráz a kisujjából, szinte már blazírt volt, mintha ott se lett volna a közönség, de kifogástalanul játszott. Várday pedig nagyon élvezte, és még a szólisták között is a középső helyet kapta, hogy brillirozhatott ő is a szép szólamával.
A szünet utáni szimfónia más világ volt: merő orosz romantika, bombasztikus hangszerelés, gyönyörű scherzo, érzelmes lassú tétel és megint csak csupa tűz záró. Slágerdarab, bár azt is keveset hallani.
Összességében nagyon megérte nem visszaváltani a jegyet, szép este volt. Továbbgondolandó - íme!
Tegnap este kaláka-koncerten voltunk a Bartók Emlékházban: valóban közösségi élmény volt, kalákában játszott a két kitűnő zenész, kamaráztak a friss tavaszi levegővel és érdeklődökkel túltöltött teremben, amelyben így a nagyszerű végeredménynek mi is létrehozói voltunk, hiszen értő befogadás nélkül nincs koncert :-)
Kalákával is folytatom: bizonyára ismert az a királyi mese, amelyben Mátyásnak volt dolga a vidéki bíró lányával. Ha nem, megnézhető, meghallgatható ITT, de a lényeget leírom: vitte az okos lány az ajándékot, adta is, meg nem is, hiszen elszállt a galamb, miként a tegnapi zenék csodálatos hangjai, mégis megkaptuk a magunkét. A mese kisérőzenéjében is volt cselló, hatásosan aláfestve a történetet, bár tegnap ezé a hangszeré volt a főszerep, de a partner sem volt mellékes szereplő. Itt a mese vége, hiszen volt jutalom is: nekünk az élmény, és a ráadások, így jöhet a beszámoló.
Fenyő László és Kovalszki Mária kamaraestje a Bartók Emlékházban, a Junior Príma Díjasok idei hangversenysorozatának és a farsangnak a keretében, könnyedebb és súlyos, nehéz művekkel.
Már a keret is rossz: Fenyő László mint junior, aki már évek óta annyira senior, hogy a Perényi Miklós utáni generáció legjobbja a maga 36. évében, bár jönnek a nyomukba a tízegynéhány évvel fiatalabb kis óriások, és persze vannak köztük még más kiváló csellisták is.
Kovalszki Mária pedig az egyik legérzékenyebb kamarapartner, közös koncerjeiken számtalanszor bizonyítva. Szóval: ezen előzmények miatt nem jutott be minden érdeklődő a terembe, de a rádiófelvételt bizonyára legalább százszor annyian fogják élvezni.
A műsorról: kitűnően megkomponálva, hiszen az első részben a rövid, könnyed darabokkal kezdődött a francia szerzők műveiből összeállított program /Fauré, Saint-Saëns/, majd a szünet előtt Debussy, míg utána egyetlen óriás darab hangzott el Franck-tól, majd a 3 ráadással.
Az egyetlen Debussy-szonátát kivéve valamennyi mű több változatban létezik, vagy átiratokban is ismert, így hallottunk ilyet is, olyat is az eredetileg 1871 és 1915 között írt, tehát - egy kivétellel - későromantikus darabokból, a fenti felállásnak megfelelően.
Nem sorolom fel az összes változatot, de kettőt kiemelek: az 1886-ban kamarazenekarra és 2 zongorára készült zoológiai fantázia /Állatok farsangja/ utolsó állati része a Hattyú, amely önálló életet is él a maga andantino grazioso előírásának, és annak a sokszor barátságtalan madárnak megfelelően; néha még balettoznak is rá a fenti felállás mellett. Az alább majd kiemelten bemutatott Debussy-szonáta is eredeti és erre a hengszeregyüttesre készült mű.
Még mindig csak mesélek: a cselló története közel 450 éves, és az első önálló csellódarabok is több mint 320 évesek /Gianbattista Degli Antonii, Domenico Gabrieli/, és a korábbi ricercarik után jöttek az etüdök, majd az egyre komolyabb szonáták, eleinte valamilyen basszuskísérettel is /continuo vagy akár egy másik cselló/, később csembalóval, végül a különféle zongorákkal, mindig a kor és a mű igényei szerint. A versenyművekről most nem lesz szó.
A zongora-cselló párosítás nagyon hatásos, miként nekem a baritonhang is közelebb áll a tenornál, de a régebbi, tehát a barokk műveknél a csembalókíséretes cselló-, ill. viola da gamba-darabokat szívesebben hallgatom, főleg egy kevéssé érzékeny zongorista előadásával szemben. Tegnap ez nem volt kérdés: egy csodálatos érzékkel megszólaltatott remek régi hangszer szólt egy közel 45 éves Steinway és művelője, egy annál is fiatalabb, törékenynek látszó, de határozottan dinamikus és finom hölgy mellett. Örömzene volt az egész, és micsoda színvonalon. A technikai részleteket majd a technikus névrokona az ÚZÚ-ban, nekem csak TETSZETT, úgy nagyon, tehát nagybetűvel :)
A 3 Fauré mű: Elégia /c-moll, op. 24, 1883/, a Pillangó /op. 77, 1898/ és az eredetileg dalnak készült Álom után /op. 7/1, 1871/ mind rövidebb darabok, de ebben a csokorban elbűvölően érzelmesek és remekül megformáltak voltak, kitűnő hangulatot teremtve a továbbiakhoz.
Saint-Saëns talán 4 perces Allegro apassionatója /op. 43, 1876/ már kellő alap volt a vehemensebb vérmérsékletű csellista számára, majd a már említett Hattyú megint csak elkápráztatott a zenészek finom összhangjával, érzékenységével.
Debussy szonátája 1915-ös, szintén vidám karakterű darab a mások által is kedvelt Pierrot-motívumra alapozva, hiszen még a címe is kapcsolódott volna a más zeneszerzőknél /pl. Schönberg/ és több más művészeti ágban is előforduló bohóchoz, itt nevezetesen Albert Grimuad költeményeihez /Pierrot lunaire/.
Ezzel a darabbal kezdődött a komolyabb része a koncertnek, a csellista minden energiáját, tudását beleadta a játékba, szinte extázisban égett, közben mégis varázslatos biztonsággal érzékeltette a darab összes árnyalatát. AzINNEN elérhető koncertkalauz műismertetése után egy sokkal tartalmasabbat is beemelekITT, ahol a teljes mű meg is hallgatható egy jó előadásban, és a tételekhez is kapcsolódnak bővebb szöveges ismertetések. Fenyőék játéka magával ragadó volt, nem véletlenül ennek a záró tételét választottuk a második ráadásnak. Az alábbi kép fejezi ki talán leginkább a mű hangulatát, amelyet egy 1695-ös Matteo Goffriller hangszerrel ért el a művész, aki már nem az a hosszú hajú, mint a Fidelio aktuális cikkében látni, inkább a kiforott, befutott nagy zenész, aki óriási alázattal közelít a különféle zenemúűvekhez.
Szóval: káprázatos volt ez a darab, a viszafogottabnak előírt zongorakísérettel együtt.
A záró mű az egyedülálló Franck hegedű-zongoraszonáta /A-dúr, 1886/ átirata volt. Erről is belinkelhető a Pándi Marianne-féle leírás és egy jó előadás a sok remek párosításban megszólaltatott és persze elérhető cselló-zongora változat közül. Matuz István fuvolára is átírta, a Bartókon néha leadnak abból is.
A végig kiváló partnerről ezt a képet választottam, bár tegnap - idősebben - még szebb és csinosabb volt :-)
A siker tehát óriási volt, és az említett ráadás előtt és után Fauré Sziciliánóját /op. 78, 1893, szintén több változatban ismert mű/ és újból a Hattyú hangjait idézték meg a művészek töretlen színvonalon, megilletődve fogadva a gyönyörű virágcsokrokat, és megköszönve a részvételünket ebben a csodálatos eseményben.
Mit mondhatok ezek után? Nagyon-nagyon köszönjük, mert ez a koncert méltán nevezhető, ha lesz ilyen,
Az évad koncertje kiírásra!
Figyelni érdemes a művészek további hangversenyeire, amelyek közül a március 6-án u.oda tervezett családi matinéra hívom fel a figyelmet, amikor a Devich és Kovalszki családdal lehet ismerkedni, köztük a kis Devich-Kovalszki gyerekkel, a reményt keltő Devich Gergő csellistával. Utóbbi tavaly év vége felé a BFZ-vel is fellépett már, és erről a Duna-tv ismétlésén /március 18, este 3/4 7-től/ kaphatunk képet és hangot. Természetesen a kis művész is ott volt a tegnapi esten.
Tegnap a másik fiatal csillag, Baráti Kristóf, csillogott ott, az MTA dísztermében, és a hely szelleméhez illően kápráztatta el a rajongókat, akik majdnem megtöltötték a termet. A közel 400 hallgató /mert beleértem a remek zenekar tagjait is Rohmann Imrével együtt/ nem kaptunk mást, mint vártuk: maximális technika és precízség, nagyfokú költőiség és virtuózitás, ha kell mesélő kedv Saint Saens-szal, együttesen lenyűgöző hangok abból a hangszerből és Kristóf lelkéből elővarázsolva varázslatos ujjai és a keze, karja stb. által.
Először játszotta a Vieuxtemps hv.-ek Grétrynek ajánlott darabját, mindegyik tételben elragadóan;
a hosszú kadencia lélegzetelállító volt.
Az ismertebb Bevezetés és rondo capriccioso a fiatalabb mester szépséges darabja, színtiszta romantika, kedély és szeszély, szerethető és remekül megformált. A karmester kitűnően vezényelte a zenekart, kifogástalan összhangot teremtve a szólistával. Nagyon élveztük.
Ráadásként a világon általa legjobban előadott ráadásdarab, Schubert Ernő remek kis átirata az ismert versre írt ismert dalra. Heinrich Wilhelm Ernst nevével csak azért viccelődöm, mert nemrég megint hallottam a rádióban nem magyar zeneszerző magyarrra fordított keresztnevét, ahogy régebben a Vivaldi Antal, Beethoven Lajos stb. bevett gyakorlat volt. Vagyis magyarra fordítva: Schubert-Ernst Rémkirálya volt tehát az első, és megint annyira jól, hogy kiköveteltetett egy másik is, ami a rémség helyett már lidérces volt, hiszen pár napja a Bartók Házban adott szólóestjén is abból a nehéz Ysaye-hv-ből játszotta az első fél tételt, vagyis az Obsession megnevezésű /lidércfény/ részt. Most is jobban, u.úgy, tökéletesen.
Kár, hogy a február 15-i hármasversenyben nem hallhatjuk, de fontosabb dolga támadt, aminek még komoly következményei lehetnek, lesznek, remélhetően.
Hallottam, hogy e koncert előtti napokban Moszkvában Mendelssohn e-moll hv.-ét adta elő Kristóf a Jurij Bashmet-vezette igényes moszkvaiakkal, és szép sikerük volt. Gratulálok.
A Vántus István zene hangulatos volt a fele-fele hegedűs és mélyvonós karral, míg a London szimfónia tüneményesen megformált, kitűnő búcsút jelentve a zenekar Haydn-szimfóniák előadási sorozatától.
Megint csak öröm volt távozni, mert ez a feltöltődés mindig megéri!
Tegnapelőtt és tegnap két nagyszerű koncerten voltam, amelyekről érdemes beszámolni, először a péntekiről. Fülei Balázs kétrészes estjének első része a Bartók Emlékházban /a 2. rész március 11-én 6-kor/.
A műsor alcíme: "Búcsú a szonátától", mivel az eljátszott, ami nem kifejezés, tehát varázslatosan megidézett, "három szonáta után többet már nem írt Beethoven, mert nem fért meg többé a régi formában az új költői tartalom" - idézem a kitűnő műismertetést írt művész bevezető soraiból a műsorlapról. Balázs ebben is, mint máskor is, kiváló, mert az eljátszott darabokkal való elmélyedésének eredményét találó szavakkal is közelebb hozza hozzánk.
Az előadásról /op. 109, 110, 111; 1820-1822/ én viszont nehezen találok szavakat.
Eljön 80-90 érdeklődő, belép a fiatalember, de már akkor látszik rajta a szokásos elfogódottság, hiszen olyat kell visszaadjon, ami legmélyebb valója, egy titán érzéseit kell közvetítse a maga érzelmi és egyéb szűrőjén keresztül. Tehát mélységes tisztelet és alázat mindenki és minden iránt, maximális színvonalon.
Babitscsal kezdi, aki ugyan - Beethovennel ellentétben - csupán első verskötetének /1908/ zárásaként írta az alábbi verset, amit nem kívánok elemezni, de a választás azért találó: a mindenség feszegetése a földi halandó részéről.
A LÍRIKUS EPILÓGJA
Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam. Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm. Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Ezek után megint jött a csoda, Balázs bevette magát a beeethoveni hangok, akkordok, dallamok, futamok világába, és káprázatos előadással vezette hallgatóságát a végletek között, vagyis az éppen csak hallható suttogásoktól a szorongó, fájdalmas panaszhangokon át, a fokozatosan vagy váratlanul feltörő erőt
a jajgatástól a dübörgésig majd a teljes elernyedésben kinyilvánítva, vagyis a fény és a sötétség, a menny és a pokol között érzelmileg száguldozva nem lehetett azonnal kikerülni a fenomenális előadás hatása alól.
Fülei Balázs is csak jó néhány másodperc után került vissza a földre, és csak amikor ráéreztünk, hogy megérkezett a varázslatból a valóságba, akkor tört föl a dübörgő taps, az osztatlan elismerés jeleként.
A darabokat nem tudnám egyenként értékelni, de a fenti sorrend jól felépített volt, és a c-moll szonáta tényleg földöntúli lassú tételében a beeethoveni szonátákat még nagyban továbbművelő Schubert 959-es szonátájának /1828-ból/ lassú tétele is eszembe jutott, és ezzel a bensőséges tétellel az előzőkhöz hasonlóan zárult e nagyszerű, szerintem egyedülállóan hatásos hangverseny.
Fülei Balázs óriási előadó, emellett annyira szerény, hogy egyetlen fölösleges, zavaró gesztusa sincs, és érezheti, hogy csak így lehet az óriások remekműveihez idomulni, és mások felé közvetíteni, mint kezdtem fent. A 111-es szonáta dübörgő futamait önkéntelenül bal lábával is kisérő megnyilvánulása is annyira természetes volt, hogy meg kell említsem.
Az említett műsorlapot érdemes volna mindenkinek elolvasni, majd újból meghallgatni az előadást, amiről sajnos nem készült felvétel.
Fülei Balázs világszám, bizonyította itthon is többedszer, másként nem tudom az átélteket összefoglalni.
x
Lábjegyzetként, ha már a művész lábát is szóba hoztam, a rendezők néhány dologra figyelhetnének:
- múltkor Baráti Kristóf szólóestjén csak a Bach-partita 3 tétele után észlelték, hogy kívül gyerekek hangoskodnak a lépcsőházban, ami zavaró volt a túltöltött terem nyitott ajtajai miatt, és ekkor valaki lement intézkedni. A kb. 200 m3-es terem nagy lészámú hallgatóságnál túlfűtött lesz, ilyenkor érdemes az általunk termelt energiával csökkenteni a fűtést, egyébként ingujjra kell vetkőzni, ami nem mindenkinek megy :-)
- ebben a teremben is szólni kell a koncertek előtt a telefonok kikapcsolására, mert egy készülék, szerencsére szintén pianóban, megszólalt, és a talán rosszfülű gazdája csak lassan észlelte a zavaró hangokat. Lehet persze, hogy a titán üzent a csodálatos előadás hallatán, és csak egyetlen mobilon tudott volna kapcsolatot teremteni a földiekkel, azt is kikapcsolták :-)
- a legsúlyosabb viszont a zongoraszék esete: bizonyos nagy mozgásoknál, amit a változatos darabok igencsak megkívántak, olyan hangok törtek elő abból a csapnivaló szerkezetből, ami nem méltó a házhoz, Bartók szelleméhez, a művekhez és előadóikhoz, és ha nem is lehet a múzeumben látható ékesen faragott faszéken ülve Beethoven-szonátákat játszani, illene egy megfelelőt beszerezni. Öteleteim vannak ebben a pénzszűkös világban, és egy másik témában talán közzé is teszem, hátha másokat is megérint a dolog. Engem nagyon zavartak a Balázs alól feltörő nyikorgó, sustorgó, nyöszörgő stb. hangok, hogy nehezen tudtam visszazökkenni a magával ragadó előadásba :-(
Örömmel értesítek mindenkit, hogy a Magyar Furulyás Alapítvány végre megalakulóban van. Már hosszú évek várnak erre furulyaművészek, tanárok, amatőr zenészek, és legfőképpen a zeneszerető közönség. Nagyon kevés koncert hallható a magyar koncertéletben,ahol a blockflöte (magyarul barokk furulya) szerephez juthat. A Magyar Furulyás Alapítvány első alakuló koncertjét 2010. november 5-én tartja a Nádor Teremben este 19 órakor. A meghívók megtalálhatók a Rózsavölgyi Zeneműbolt jegyárusító pultjainál, a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményében, az Óbudai Társaskörben. A Barokk esztergapad c. topik rovatába is begépeltem. Az alapítványról és a koncertről a MR 3 Bartók Rádió Háló c. rovatában is hallható lesz majd egy rövid ismertetés, illetve a Klasszik Rádió Fidelio Klasszik c. műsorban. Erről majd időben felteszem az időpontot. A műsor nagyon igényes, a magyar furulyás élet prominens képviselőin kívül tehetséges furulyás növendékek is fel fognak lépni. Mindenkit sok szeretettel várunk.
Ide is beteszem, hogy biztosan eljusson mindenkihez. Remélem, sokanak hasznos információ lesz. Thaisia
Kedves Czidra-tisztelő barátaim,
a XXX. Csíkszeredai Régizenei Fesztivál keretében Széplaki Zoltánnal közösen emlékező délutánt szerveztünk 2010. július 6-ra „A furulya mikrokozmoszában” címmel. A jubileumi fesztivál ezzel tiszteleg Czidra László születésének 70. évfordulója előtt. Célunk, hogy zenei példák segítségével vázlatos összefoglalást adjunk Mesterünk és Barátunk játékstílusáról, előadói és hangszerelői, együttesvezetői elveiről. A CD-kről válogatott reneszánsz és barokk felvételek mellett szeretnénk képanyagot is vetíteni, ebből azonban nincs akkora választékunk, jobbára lemezborítók vannak csak a tarsolyunkban. Aki úgy érzi, hogy van olyasmi a birtokában (kép, plakát stb.), amit így szívesen megosztana egy diavetítés keretében, az nagy örömet okozna vele nekünk és az erdélyi szakmai közönségnek. Mindezt a csorszru@gmail.com címre érdemes küldeni legkésőbb július 1-ig; utána hamarosan útrakelünk.
A fesztiválra egyébként is szerettel invitálunk mindenkit, hiszen belépődíj nélkül lehet meghallgatni olyan közismert előadókat, mint a bécsi Unicorn, az erdélyi régizenei együtteseket (Collegium, Barozda, Kájoni Consort, Lyceum Constort, Codex), az erre az alkalomra alakult fesztiválzenekart, magyarországról pedig Kobzos Kiss Tamást, a Musica Profanát, Kuncz Lászlót és a Musica Historicát. Bővebb információ: http://www.musica-antiqua-hr.ro
