A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Száraz bogáncsot üldözött az orkán pókháló-fátylas, őszi dombon át, s közben halál-rapszódiákat orgonált.
Engem is úgy űz a Sors szele, és úgy szegődött társamul a bánat, mint bogáncshoz a bükkfa levele, mely beleakadt, s most rohan vele, s a kísérésben soha el nem fárad.
Testvér, ha látsz a bükkös alján, szél-tépett, árva, vad bogáncsot, suttogj el érte nagy-titokba' a harmat-könnyes alkonyatba egy hófehér, szent imádságot .
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
Tekintet nélkül arra, hogy Másoknak tetszik Vagy nem, Tekintet nélkül arra, hogy Látják-e vagy nem Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e Sikere vagy nem, Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit Megtehetsz, Ott, ahol vagy, Úgy, ahogy teheted, Akkorát, amekkorát tehetsz, De mindig, szüntelen ez legyen A programod!
Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog, minden egy szürke váz körül forog, fénnyel cifrázva, könnyel is tele... Az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak, Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak, a fény, a rózsa, a dal, a babér, ha majd kilépünk újra visszatér, s új élet-színészeknek itt marad. Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajon, ha majd, a halk függöny legördül, s érezzük már a Csend leheletét, elmondhatjuk a taps elé kiállva, hogy nem játszottuk mi sem el hiába e végzetes, csodálatos mesét?
A bújó régi ösvény A zsongó fák alatt. Lesem - feledni fösvény - A régi nyomokat. Egy évvel súlyosabban Megint csak erre járok. Nyúlonganak felém, Kéken, lilán, üdén, Az esztendős avarban Az idei virágok.
Életem erdején is (Nincs messze, gondolom) Avar leszek csak én is A vénebb avaron. Ki rajt merengve jársz tán, Késői jóbarát, Bár így köszönne rád Testvéri csepp dalom, Így kékecskén, lilácskán, Ilyen fiatalon.
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.
Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
"Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szívemből.
Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.
Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.
Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene! "
Wass Albert még ki nem adott kéziratából www.erdely.ma
Sziklák között az én világom. Hallgatom a hegyek dalát. Futó szellő felhozza nékem A ködtakarta völgyfenéken Verejtékezők sóhaját, Csattogó csákányok zaját.
Csákányos, haragos karok, Mért töritek a szürke bércet? A fényes Élet ez a hegy, Ide nem vezet út, csak egy, Alulról ide sosem értek. Ez a hegy csak felül ad ércet.
Ami nektek fáj, nekem is fáj, Éneketek az énekem. De szomorú a ti nótátok, Kétségbeesett könnyes átok Zokog belőle szüntelen, Napfénytelen, örömtelen.
Testvérek, hívnak a hegyek, Szédületes szirti szerelmek, S a tűzzel-tüzes napsugár. Itt a villámok lelke jár, Itt a némák is dalra kelnek. A magasságok énekelnek.
A bűneimmel egyedül vagyok. A szó lebotlik ajakamról, Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: Kiáltana, de csak szepegni tud, És poros arcán két sáros barázdán Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! Néven neveztem a bűnt és erényt, Mint Ádám a paradicsomban A rámosolygó teremtményeket. De most: egy néma rengeteget látok Egy ismeretlen, névtelen világot Az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű A szó, a név, a számozott szabály! A tett is olyan: megtapinthatod. A mások tette olyan egyszerű! De az én tettem? Ki értheti azt, Mikor magam sem értem, Amikor már az anyaméhben Hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én? Mi az apám, és mi a nagyapám, Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? Meddig Plutarchos, meddig Mózes, Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, Meddig a kenyér és meddig a perc, És mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? Vagy az egész csak képzelet? Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni, De gyónni, - patakot tenyérbe merni, Kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel! Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek, Még sírni is csak szepegve merek. De Egyvalaki hozzám térdel, Ölébe vesz, semmit sem kérdez, Csak megcsókolja vérző homlokom. És én meleg mellére bújva, Szabadító sírásba fúlva Az egyetlen szót dadogom: Atyám!
Érzed? Jön a tavasz, a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havas. A messzeségből hírnök érkezett: madár lebeg a rónaság felett s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér, csábítanak most halk melódiák, ezer kis visszatérő róna-dal. S ugye neked is tarka a világ, s az álmaid megannyi könnyű lepkék: már nemsokára zöldül a levél, és visszaszáll a tavasz és a fecskék, és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már… ugye testvér, megálmodod mi lenne? S egy kis meleg belopódzik halkan a szívedbe.
