A Hubble űrtávcsöves mérések hozták a megdöbbentő ereedményt, hogy a világegyetemünk nemcsak hogy tágul, de GYORSULVA tágul.
A jelenséget kissé homályosan a Sötét Anyag és Sötét Energia ármánykodásának tudják be.
Nem értem, miért vetik el a következő viszonylag egyszerű magyarázatot:
Az ősrobbanást követően hatalmas tömeget képviselő anyag terült szét részecskék formájában. Ez után kullog jelenleg átlag körülbelül 400km/s-os sebességgel az ismert világegyetem anyaga: galaxisok, felhők, csillagok.
Például a mi Tejútrendszerünk mozgási irányára merőleges "horizont" síkja felett lévő, ilyen részecskékből álló anyag össztömege kevesebb ugyan, mint a horizont alatti, de térbeli eloszlása miatt nagyobb gravitációt fejt ki ránk, mint ami e horizont "alatt" található.
Ezért gyorsít minket.
Így a gyorsulásunk egészen addig folytatódik, amig a részecskefelhő az összgravitáció miatt meg nem áll, vissza nem fordul, és visszafelé el nem robog mellettünk.
Ezt követően a galaxisok is megállnak, és visszafordulnak, és egyre gyorsulva visszazuhannak talán az egykori ősrobbanás helyének a közelébe.
És talán minden kezdődik előlről.
Azt értem, de ha a foton és a neutrinó között jelentős kölcsönhatás lenne, akkor a fotonok közegbeli lelassulása miatt a neutrinóknak is le kellene lassulnia, mert a foton és a neutrinó között kölcsönhatás van, vagyis a foton lassítani igyekszik a neutrinót, ha a foton lassabban halad a közegben.
A napból jövő fotonokat nem a neutrindók "lassítják", sőt egyáltalán nem lassítják. Az hogy nap magjában keletkező fotonnak akár többezer év is kell mire kijut az felszínre nem a neutrinóknak köszönhető.
Viszont a neutrinóra nem hat a Nap anyagának lassító hatása (vagyis kimutatható mértékben nem). Ha a fotonnak jelentős kölcsönhatása lenne a neutrinóra, akkor a neutrinót "magával húzná" a foton, vagyis a neutrinó is lelassulna, és millió évekig kellene a Napon átmennie (ha nagyon gyenge köztük a kölcsönhatás, de valamelyest észrevehető, akkor ez mondjuk csak pár ezer év).
"Viszont közben szépen fúvódtunk, fúvódtunk, és most már mindenütt ez a fény, ami a félmillió éve 656 nanométeres hullámhosszú volt, ma már a mai 656 nanométerhez képest kisebbnek látszik. Például csak 620 nanométernek."
De a felfúvódó térrel együtt tágul a fény hullámhossza. Ezért látunk vöröseltolódást. De az olyan kis szigeteken belül, mint a Naprendszer, nincs tágulás, mert a lokális erők leküzdik ezt. De mi ezért azt látjuk, hogy a fény hullámhossza nő, míg valójában csak a térrel együtt tágul.
"Úgy tudom, a foton nem képes az energiájának kis részét leadni. Csak egyszerre az egészet."
De van olyan, például a Compton effektusnál is, csak a foton energiájának egy részét adja le. Az a fontos, hogy a reakcióban az energia és az impulzus megmaradjon.
1. Szerintem elég "ritka" ez az univerzumot kitöltő neutrinó közeg és nagyon gyenge gravitációs kölcsönhatásban van a fotonokkal, melyek áthaladnak rajta. Ezért nem is észlejük csak galaktius mérettartományban; vörös eltolódásként.
1. Nekem is van egy olyan elképzelésem (azaz számomra elfogadható teória), hogy tömény neutrinózáporba ágyazva létezik a világegyetem. Ám ebben mintha alig lenne kölcsönhatásunk velük, és nem értem, hogy miért lenne éppen a fotonnal jobban észlelhető kölcsönhatása, ráadásul olymódon, amit az itt lévők közöl néhányan elfogadható módon cáfolnak.
2. Azonban én meg éppen hogy a napon belüli fotonterjedés közegéről beszéltem volna, ami sokkal reálisabb, nagyon is kölcsönható, ám mégsem mutatja azt az "öregedést" amit a vákuban - feltételezés szerint - az idő múlásával tapasztalunk.
Számomra ellentmondás az, hogy a foton, az egymillió éves útja során a napban jócskán kölcsönhatva nem öregszik, míg a neutrinó-dömping vákumban, alaig-alig kölcsönhatva, egymillió év alatt meg igen.
Én azt látom inkább, hogy a kölcsönhatások "megifjíthatják" az öregedő fotont.
A "közeg" amiről beszélsz a tudósok által feltételezett sötét anyag. Személy szerint én a neutrinóra szavaznék, mint az univerzumot kitöltő rejtélyes anyag esélyes jelöltjére.
A fény az univerzum méretű neutrinó gázon gyakorlatilag "surlódik" (energiát veszít) és ez okozza a frekvencia eltolódást a vörös (kisebb energiájú fotonok felé). Ez magyarázná azt is, hogy miért arányos a vörös eltolódás mértéke a fényforrás távolságával (közeg vastagságával), amit Hubble figyelt meg fénydopllerrel magyarázott.
Valahol - talán ebben a topikban - volt arról szó, hogy közegben valahogy másképp haladnak a fotonok (a vákumbéli fénysebességnél lassabban), mint vákumban. Talán Aurora tudná ezt megerősíteni. És akkor elképzelhető, hogy a millió éveken keresztül újra és újraszülető fotonok kiegyenlítenék az "öregedés" okozta változásokat.
A tapasztalat nem támasztja alá, hogy a foton "kora" határozná meg a vörös eltolódását. Erre írtam azt hogy már a napből származó fotonoknál is kellene észlelnünk, mivel a magból akár több millió év is eltehet mire kijut a foton.
Az ötletet nem kell visszavonni, mert ez - helyes formában - már felmerült évtizedekkel ezelőtt, mégpedig Fred Hoyle matematikus (csillagász, SciFi szerző) agyában. Ő volt egyébként aki a Big Bang elnevezést kitalálta, mégpedig vicces gúnyként, mivel nem tudta elfogadni az ősrobbanás elméletet, és inkább valamiféle statikus világegyetemet képzelt volna el. Végül is az utólag "nyafogó világegyetem" (whimper universe) elnevezésű ötletét szorgalmazta, amelyben egy érthető magyarázatot talált a vöröseltolódásra anélkül, hogy a doppler effektust feltételeznünk kellett volna.
Ebben a modellben minden marad a helyén (nincs tágulás), hanem helyette a "méretek zsugorodnak". Vagyis az egész világegyetemben mindenütt, minden anyag mérete folyamatosan egyre kisebbé válik. Ezt a jelenséget - mivel mi is, a műszereinkkel együtt - zsugorodunk, nem tudjuk kimutatni, és a testek méretét mindig ugyanakkorának mérjük.
A vöröseltolódást az okozza, hogy a fény egy jóval korábbi időponból érkezik távolról hozzánk, amikor a méretek még nagyobbak voltak, ílymódon a hullámhossz is nagyobb volt, tehát vöröseltolódásként érzékeljük. Természetesen a zsugorodás folytán a távoli csillagokat is egyre távolabb érzékeljük, hiszen a "valódi távolság" nem csökkent ugyan, de a mérőeszközeink kisebbek lettek (és mi is).
Ezt az elméletet "fordítottam ki" nemrégi hozzászólásomban, amikor állandó fénysebesség helyett (a nyafogóban így van), én növekvő fénysebességet javasoltam, változatlan méretek mellett.
Valójában a nyafogó világegyetemet már állítólag megcáfolták (nem tudom mivel), így lehet, hogy az enyém se állja meg a helyét - de ez a cáfolat módjától függene.
A fő probléma ezzel az, hogy például a napból jövő fotonokon is kellene érzékelnünk ezt a jelenséget. A nap magjában keletkező fotonoknak akár több millió év is kell mire kijutnak a nap felszínére. Ha igazad lenne a fény öregedésével kapcsolatban, akkor már a napból jövő fény esetében is kellene érzékelnünk ezt a jelenséget, vagyis a foton korától függne a vöröseltolódás ezt viszont nem tapasztaljuk.
Nem vagyok benne biztos, hogy a lambda erőt lehet-e a geometriai görbületként értelmezni. Mert lehetséges, hogy ez csak a gravitációnak van foglalva... Úgye az elektromágneses kölcsönhatást sem értelmezik geometria görbületének.
Az eredeti ötlet az lett volna, hogy a világegyetem tágulása folytán az a 656 nanométer, ami fél millió éve volt, az ma már talán mindenütt csak 620-nak látszik.
Amikor a fény elindult fél millió éve, akkor ennyi volt a pl. a hidrogén vonal hullámhossza, és maradt is ugyanakkora.
Viszont közben szépen fúvódtunk, fúvódtunk, és most már mindenütt ez a fény, ami a félmillió éve 656 nanométeres hullámhosszú volt, ma már a mai 656 nanométerhez képest kisebbnek látszik. Például csak 620 nanométernek.
De közben zseniálisan rájöttem, hogy ez nem vöröseltolódás, hanem kékeltolódás lenne.
Ezért mondtam, hogy "Ötlet visszavonva."
De viszont ez olyan szépen beleillene a tér furcsaságai közé, hogy a szívem majd meg szakad.
Úgyhogy gondolkodom, nem lehetne-e beletenni még egy csavart, amitől előjönne mégis a vöröseltolódás.
A gravitáció a fotonra is hat, és most itt ez a lényeg. Mind a foton, mind a neutrinó részt vesz a gravitációs kölcsönhatásban, így egymásra is hatniuk kell.
Ez igaz, de ez nem tranzitív helyzet. Vagyis ez nem tudja összekötni a fotont, vagy a neutrinót. Vagyis jelenleg nem látom ezt. De könnyen lehet, hogy igazad van. Csak a gravitációs vonzóerő túl gyenge az elemi részecskék világában.
Lehet alternatív magyarázat, hogy a fény "öregszik", ami vörös eltolódásként észlelhető de ezt is indokolni kell valamivel (mondjuk neutrinó gázban történő surlódással).
Viszont van egy sima cáfolatom az elméletedre. Azt állítod, hogy egy "idős" (fél milliárd éves) atom színképe más mint egy "fiatal". Például egy 4 milliárd éves Hélium atom vörösebb színképet mutat mint egy "új" amit most rakunk össze 2 protonból és 2 neutronból. Ezt viszont kísérletek nem támasztják alá. Ugyanolyan a színképe egy vadi új atomnak, mint egy 4 milliárd évesnek.
Igen. De mi van. ha amikor a fény kibocsájtása történt, akkor ekkora volt mondjuk 656 nanométer ott is, és itt is. De eltelt fél milliárd év, és mostmár ez a 656 nanométer a felfúvodás következtében 700 nanométer.
Mi meg erre azt monjuk, hogy "Nohát! Hiszen ez 34 nanométernyi vörös eltolódás. Hoci aztat a Doppler-képletet, vagy Hubble-képletet, mit jelent ez sebességre?"
>Ráadásul furcsa lenne, hogy ez éppen a tőlünk mért távoságtól függene.
Miért. A távolság itt idő is. Az időben meg csak fúvódunk, fúvódunk...
Lehet, viszont ez a sötét anyagot nem magyarázza. Ráadásul furcsa lenne, hogy ez éppen a tőlünk mért távoságtól függene. A fénysurlódás pont azért jó, mivel az arányos a közeg "vastagságával" amint áthatol a fény.
