Ezt nem lett volna szabad mondania, és keservesen sírok.
A kamra nagy és sötét, nem, inkább terem ez, piszkos falú, lehetne Apuliában a Hohenstaufen-kastélyban. Mert nincsenek ablakok és nincsenek ajtók. Az apám bezárt ide, és meg akarom tőle kérdezni, mi a szándéka velem, de megint nincs elég bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem, és még egyszer körülnézek, mert csak kell itt lennie egy ajtónak, egyetlenegy ajtónak, hogy kijuthassak a szabadba, de most már felfogom, hogy nincs itt semmi, egy nyílás se, most már egy nyílás se, mert mindegyikre fekete tömlők tapadnak, körben mindenhol a falakon, olyanok, mintha hatalmas odatapasztott piócák lennének, amelyek ki akarnak valamit szívni a falból.
Miért nem vettem már észre korábban a tömlőket, hiszen kezdettől fogva ott kellett lenniük! A félhomályban olyan vak voltam, és a falak mentén tapogatóztam végig, hogy ne veszítsem apámat szem elől, hogy megtaláljam vele az ajtót, de most őt találom meg és azt mondom: Az ajtót, mutasd meg az ajtót. Apám nyugodtan levesz egy tömlőt a falról, egy kerek lyukat látok, amelyen keresztül befúj a levegő, és én meghunyászkodom, az apám továbbmegy, egyik tömlőt veszi le a másik után, és mielőtt még kiáltani tudnék, máris lélegzem be a gázt, egyre több gázt. Gázkamrában vagyok, igen, a világ legnagyobb gázkamrája, és én egyedül vagyok benne. Az ember nem védekezik a gázban. Az apám eltűnt, ő tudta, hol az ajtó és nekem nem mutatta meg, és miközben meghalok, elhal a vágyam, hogy még egyszer lássam őt és megmondjam neki azt az egyet. Apám, mondom neki, aki már nincs ott, én nem árultalak volna el, senkinek sem mondtalak volna meg. Itt nem védekezik az ember.
Amikor elkezdődik, tudom, hogy a világ kifordult már a sarkából, és tudom, hogy megtébolyodtam. A világ elemei még itt vannak, de olyan irtózatos összetételben, ahogy még soha senki nem látta őket. Autók furikáznak körbe-körbe, festéktől csöpögve, emberek tűnnek fel, vigyorgó torzpofák, és ha felém közelednek, összecsuklanak, szalmabábuk csak, összekötözött vasdrótok, papi rmaséfigurák, és továbbmegyek ebben a világban, amely nem a világ, összeszorított ököllel, kinyújtott karral, hogy kivédjem a tárgyakat, gépeket, amelyek felém hajtanak és porrá zúznak, és ha a félelemtől nem tudok már továbbmenni, behunyom a szememet, de a festékek, a fénylő, rikító, őrjöngő színek mégis összekennek, az arcomat, a csupasz lábamat, megint kinyitom a szemem, hogy viszszanyerjem a tájékozódásomat, mert ki akarok innen jutni, aztán felszállok a magasba, mert a kéz- és lábujjaim könnyű, égszínű luftballonokká dagadtak és visznek fölfelé egy seholsincs-magasságba, ahol még rosszabb, aztán mind szétpukkan, és én esem, esem lefelé és fölállok, a lábujjaim elfeketedtek, nem tudok továbbmenni.
Gőzsy Kati | 2009. május 8., péntek 16:30 | Frissítve: 2009. május 11.
Tiltakozás, pályázat érvénytelenítése és pénzügyi nehézségek ellenére is szamárfogatra ültetik Kaposváron a somogyi megyeszékhely nemzetközileg legismertebb személyiségének, Rippl-Rónai József festőművésznek a szobrát.
hirdetésTiltakozások és a pályázat érvénytelenítése ellenére Kaposvár egyik leghíresebb szülöttét Trischler Ferenc pécsi szobrász kétkerekű szamaras kordéra ültette. A bronzszobor avatása a május 21-én kezdődő Festők városa [1] fesztivál nyitónapján lesz, a festő május 23-ai születésnapjára emlékezve. A művészen lesz jellegzetes dolog is: a széles karimájú kalapja, illetve az, hogy életnagyságban készült a szobor.
A téma a 2006-os ötlet megszületése óta még mindig nagy vihart vált ki Kaposváron. Miután a tiltakozás és a pályázat visszavonása nem volt elég, egy közös Rippl-Rónai József-Ady Endre ellenszoborral is pályázot írtak ki. Ezzel a szoborcsoporttal szeretnék enyhíteni a már kész - így visszavonhatatlan - szamaras szobor blődségét.
Fotón csak Anella, a nevelt lánya ült a bakon (forrás: kaposvári Rippl-Rónai Múzeum)
2006-ban indult a szamárt dicsőítő kálvária: a Magyar Képzőművészeti Lektorátus Rippl-Rónaira nézve helytelennek és "dehonesztálónak" tartotta a megjelenítést, és érvénytelenítette a szamaras fogat pályázatát. A megjelenítést ellenzők szerint (vagy 70 művész is aláírta a nyílt levelet) sem ez volt a művész legfőbb jellemzője: túl hétköznapinak, a művész nagyságához méltatlannak mondták a képet. 2008-ban maga Szita Károly polgármester is ígéretet tett, hogy nem lesz ilyen szobor.
A szobor költségvetéséhez is nehéz út vezetett: április 24-én a Kapos Extrában informálták [2] a lakosokat, hogy ha tudnak, adakozhatnak a szobor elkészítéséhez szükséges 20 millió forinthoz (péntek délelőtt még 25 millióra taksálta az MTI híre a szobor költségét, azóta javították).
A szobor felállítását egyébként a Kaposvárért Közalapítvány kezdeményezte, győztesnek nyilvánította a pécsi szobrász pályamunkáját, és azt infomációink szerint jóváhagyatta a kaposvári közgyűléssel is. A költségekhez a Kaposvárért Közalapítvány és magánszemélyek mellett helyi gazdálkodó szervezetek és a kaposvári önkormányzat is hozzájárult. "Ami a legszomorúbb, hogy adófizetők pénzéből hamisították meg a nimbuszt" - mondta Horváth János Milán Rippl-Rónai-kutató.
"Szamár ötlet"
A szobrot készítő pécsi alkotó az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy van egy ilyen életkép is, amin a festő csacsifogaton a Róma-hegyről a városba kocsikázik. A Kapos Extrá-s pénztoborzó hirdetés szövege pedig így szól: "Trischler Ferenc szobrászművész tervei által az a közismert kép elevenedik meg, amint a festő kordéján, jellegzetes, kalapos öltözékében a városba kocsikázik a Róma-hegyről."
Életképnek nyoma sincs Horváth János szerint, csak egy fénykép készült, amin messze a kordé mögött áll a festő. "Hogy közismert kép lenne az, hogy ráült a kordéra, szintén nagy túlzás. Hogy egyszer is ráült volna, csak egy Bernáth Aurél-elbeszélés alapján sejthetjük: Bernáth gyerekkorában látott egy ilyen jelenetet."
A festő és a szamár kapcsolatáról Horváth még elmondta: mikor a nevelt lánya kicsi volt, tartott a művész az istállóban ilyen csacsifogatot. "Maga Rippl-Rónai hiú ember volt, hintóval járt. Még fényképet sem engedélyeztetett magáról előnytelen helyzetben készíteni."
"A szamaras Rippl Rónai-makettet kisplasztikában láttam eddig, de már magát az ötletet elleneztem, valamilyen franciás divatú, finom hölgykíséret lenne hozzá illő, nem a szamárhölgy - mondta még a kaposvári művészettörténész. - Egy nyugati kultúrát hoztak volna be ezzel, amit képviselt, nem a balkánit, amit a szamár szimbolizál. Maga az ötlet szamárság: kisplasztikában vicces, de nem találó, teljes méretben már inkább ijesztőnek tűnhet."
A Rippl Rónai József és Ady Endre leendő szoborpárosa méltóbb kapcsolat lenne a kutató szerint. Barátságuk mellett a forradalmi nézőpont is közös volt bennük. A szobrot a sétálóutca Ady Endre utcai szakaszára tervezik.
"A kaposvári sétálóutcában már látható egy bohóc. Weeber Klára szobrászművész Bohóc című alkotása - tette még hozzá Horváth János. - Nem egyértelmű, hogy szükséges egy hasonlóan viccesnek szánt szobor a város nagy szülöttjéről, akinek arcmását két további szobor is őrzi a szülővárosban."
Rippl-Rónai József
A posztimpresszionista és szecessziós törekvések legkiemelkedőbb magyarországi képviselőjeként számon tartott, 1861-ben született Rippl-Rónai Kaposváron patikussegédnek tanult. Előbb itthon, majd a müncheni Művészeti Akadémián tanult festészetet. Művészi munkássága Párizsban, Munkácsy Mihály tanítványaként bontakozott ki. 1902-ben visszatért Kaposvárra, az I. világháború kitörése azonban ismét Párizsban érte, ahol elfogták és internálták. 1915-ben ismét visszatért a szülővárosába, és haláláig a jelenleg múzeumként látogatókat fogadó Róma-villa volt az otthona. A Somogy Megyei Múzeum is a festőről kapta a nevét.
A portelepre rácsődült az éjjel formátlan tömbjeinek csapata. A lakótelepre ráesteledett. Szóval sötétben ballagtam volna haza, ha lett volna haza, vagy legalább valahonnan jöttem volna, mikor az égen, túl a földi rossz sötéten kigyúlt szerelmem csillaghalmaza. Szerelmemé, a nőé, sose tudta, hogy őt látom egy galaxisban is, bár csalt a látszat - csak pont volt a rendszer -, az volt igaz, és minden más hamis, hamis az utca, bánatom se fényes, nyugalmam játszott volt, féltem nagyon, zsebemben sok pénz, majdnem semmit értek, s tudásom sem volt éppen nagy vagyon, hajam még hosszú, fényes, dús, de nem volt illata, már nem jelentett semmit, vad érzelmekről árulkodtak, ám hamisan a felesleges centik. Csak bárki voltam, nem voltam tehát, csak lehettem volna talán én, ha van tudásom önmagamról, s nem a látszat kínoz lenni, vagy: nem hatalma van, csak lehetőség látszani, kísérlet lehettem volna, ám így csak eset: szerelmem apró csillagrendszerével gyulladtak ki a csillagrendszerek. A lakótelep én voltam, az ég ő. Közöttünk köd, sötét - történetek. Így lehetett negyed hétkor késő: te nem voltál velem, csak én veled. - /Jónás Tamás Önkéntes vak - Magvető, 2008/
- Ó - mondta az egér -, a világ napról napra zsugorodik. Először olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balra a távolban falakat láttam, ám e hosszú falak olyan gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott a sarokban a csapda, amelybe futok. - Csak futásod irányán kell változtatnod - mondta a macska, és felfalta.
Tandori Dezső fordítása
(Franz Kafka: Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973)
"- Azért akartam művész lenni, mert az óvodában… nem, nem is, az általános iskola első osztályában volt egy különleges művészettanárunk, aki az iskolán kívülről érkezett, vendégtanár volt. Hatalmas, kicsit bizarr frizurája volt és hirtelen ötletei: (elkiáltja magát) „Rajta, rajta, fessünk paradicsomokat!” Mi gyerekek meg csak néztünk egymásra: „Hát ez meg ki a csoda?” De ez a nő nagy hatást tett rám, mert ő ki tudott menni a teremből csengetés előtt, márpedig a mi életünket akkoriban a csengetés uralta: ha kicsengettek, felálltunk és kimentünk a szünetben, ha becsengettek, visszamasíroztunk az osztályterembe. Ő viszont szabad volt. Kimehetett hamarabb, ha úgy gondolta, de néha még benn is maradt a csengetés után: neki nem számított, nem érdekelte a csengetés. Arra gondoltam: (suttogva) „Én is olyan akarok lenni, mint ő. Ilyen szabad akarok lenni. Nem akarok a csengetésre figyelni, nem akarom, hogy csengők mondják meg, mit csináljak az életem hátralevő részében…”
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július
„Aki azt mondta, hogy a költemény ne valamit jelentsen,
hanem legyen, az összefüggéstelen dolgot fogalmazott meg.”
(Arthur C. Danto)
"A gyökér biztos benne, hogy az ág csak bohó bolond, És a föld a valóság. Az ég a maga világosságával üres képzelet."
Radnóti Miklós
Gyökér
A gyökérben erő surran, esőt iszik, földdel él és az álma hófehér.
Föld alól a föld fölé tör, kúszik s ravasz a gyökér, karja akár a kötél.
Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül.
De a gyökér tovább él lent, nem érdekli a világ, csak a lombbal teli ág.
Azt csodálja, táplálgatja, küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket.
Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény.
Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 8.)
Radnóti Miklós
Erdei ének valahonnan
Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét;agancsa helyén már szép apró dúdorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk;előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb,- előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást.
Egyébként nagyon jók ezek a fotóid is. Nem kell szerénykedned!:-)
Rég jártam arra, a gyermek még elfért a hónom alatt. Mezei látogatók is fényképezhetnek?
Legutóbb (nem a minap) Predjamanál barlangoztam, ott szigorúan tilos volt, s mivel helyenként rendetlenkedtünk, kikapcsolták a világítást válaszul, hogy nézzük, amit a vaksötétben látunk:-)
Augusztus 2. 18.00 órától Aggtelek Baradla-barlangban ad hangversenyt Szakcsi Lakatos Béla.
A művész és a helyszín együtt, fantasztikus élményt kínál.
Az óriás terem, annak akusztikája, a csodálatos természeti képződmények és a zene együtt…
Akinek van kedve, ideje, lehetősége, ne hagyja ki!
Egy valamilyen korú férfi Elég fiatal és elég öreg Gondok árnyékolják tekintetét És átlátszó szemüveg Ott ül egy fal tövében Egy fal tövében szemközt egy fallal S azt mondja elszámolok százig Száznál abbahagyom Most tehát egyszer s mindenkorra Elkezdem egy kettő satöbbi
Hetvenháromnál elakad
Olyan ez akár ha az éjféli óraütést számolná az ember de amikor eljut tizenegyig Sötét is van és mit lehessen tudni Megpróbálja a szünetekből utánakövetkeztetni a ritmust De mikor is kezdték az egészet
Szóval megvárja a következő óraütést
Azt mondja magában gyerünk járjunk végére a dolognak Kezdjük előlről Egyszer s mindenkorra Százig Egy…
Valaha olyan verseket írtam Melyekben ott volt az egész körsugár A középponttól a kerületig sőt azon is túl Mintha nem létezett volna semmiféle kerület csupán középpont S mintha én lettem volna a nap: köröskörül a határtalan tér S aztán nekilendültem volna hogy végiglövelljek a sugár mentén
Az ember ilyenkor a boliád iszonyú sebességére gyorsul S ugyan miféle középponti vonzás akadályozhatja meg ilyenkor hogy elszakadjon tőle Micsoda konkáv égboltozat hogy átszakítsa Ha ilyen lendület röpíti kitörni a határokon túlra
Aztán megtanulja az ember hogy a föld nem lapos Hanem gömbforma s a középpontja nem középütt van Hanem a testközpontban S megtanulja a sugár hosszát e nagyon is kitaposott utat S hamarosan megismerkedik a gömb felszínével is Melyet immár lépésről-lépésre fölmértek megvizsgáltak végigaraszoltak csupa régi agyonjárt Ösvény
Marad tehát az a nyomorúságos küldetés Hogy a gömbívet feszegessük a lehetőség határáig Remélve hogy a gömb felszíne megreped Megpattannak a határai S ismét szabad lesz a levegő és a fény
De jaj ott a reménytelenség is olykor S az egész sugár lendülete Ezzé a felszíni holtponttá változik
Ember vagyok Gyors megérkezéstől félve a túl rövid úton Megrövidülnek meglassúdnak a lépteim Paránnyá kell lennem Hogy a véges távot végtelen sok részre osszam S a húr és az ív között Éles elmével megteremtsem analóg terét a minden határon túlinak S e szűkös anyagban megtaláljam Megélhetésem és művészetem
Tellér Gyula fordítása
Forrás: Óda a Szent Lőrinc folyóhoz* Québec mai francia költészete*
Rá is emlékszem - én is.:-) Holott élőben sosem láttam. Égen-földön itt találtam a leghosszabb képes anyagot róla, pedig szerettem volna kihagyni az aktuálpolitikát.
Nem maradt, csak a csönd s a reggel illata minden várakozáson.
*
Nem ismertelek mint a búza- földet se mely kenyerem adja.
Úgy hallgattalak ahogy a városok névtelen zaját.
Úgy láttalak mint a reményt láttam csirákat simogatni.
Testem világos délben egy árnyékot rögtönzött s ez utamat olyanná tette mint egy irkában egy eltörölt hibát.
Úgy éreztelek ahogy a fondorlat szükségét mikor a magunktól-menekülés egy tévedést védeni késztet.
Egy vesztett csata füstjei köröztek az égbolt körül ahogy a háziszárnyasok egy idegen major előtt.
A tájék rettegett szétdúlt szántóitól. Ámulva olvasták egy fűszál remegését a katonák.
*
Az égaljak egy álmot szöktetnek ki az álmok véleltleneiből.
Napra tárt ablakok jóvoltából unott szerepük rabjai a tárgyak hátukat az életnek vetik.
Váratlanul kiszöktem nevemből odahagytam emlékezetemet míg el nem érnek a túl éles képek amiktől nem változó vonások dermednek bánatukra.
Tiszta vizű ajkad szemed friss ágszerű mozdulatod mint egy titkos járókelő tompa lámpája úgy adott irányt nekem.
Végül fölkelt a nap arcod magaslatán s én ráeszméltem hogy kelet felé tart a kivonulásom mert bizonyságom volt felőle hogy belőled árad a reggel.
Megérkeztünk egy faluba melynek kövei elvesztették hatalmukat oly tavaszi zápor-illatot ontott széjjel ott a szabadság.
Tudtam hogy nyugodt lépteim ámulatában a talaj mozgatta a vért ereimben.
Tudtam hogy a csontjaim egy humusz-rétegen törnek át és csak ha véget ért növényi kalandjuk térnek vissza hozzám.
Egy pilla-rebbenéseid kegyén függő világ növénye feledkezéseidben kerestem támaszom.
Egy fáról egy rosszul csukott ajtón elszabadult a szél hogy kivésse a válladon egy mélységes mély csók nyomát.
*
Most figyelem hogy követed ajkam az évszakok során. Egy nappalától nagy nap kél kutatásainkból arcod magaslatán s ha elborul mikor kezed megremeg tőle hogy megértett újra hajnal dereng föl új kakasszóval új törekvések kezdődnek újra megnyugtató szavamra.
Egy nappalától nagy nap terjeszti ki terét a napba melyet egy mosolyban a fogaid villantanak föl.
Egy nappalától nagy nap űzi el este jöttén a zajt melyre az ember fáradtsága ragadt.
Azért élünk azért élünk tudd meg hogy a fagyot meglepjük megtörjük nehogy tönkrerepessze a cementet.
Azért élünk azért élünk hogy a szavunktól megjuházzék a végtelen. - fordította: Rónay György
/Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/
Döbbenetes volt látni Belfastban és környékén a szögesdróttal alaposan be-/elkerített iskolákat, családi házakat, stb. A szállodában az éccaka közepén beindult a vészjelző. Mint kiderült, csak vaklárma volt, "apró meghibásodás"...
Kotori falak
Egy arc. 
Ma kissé megkoptatták a "téglák".
Lóéknál kis kajla született. (A színeket levettem, így jobban tetszik.) A szögesdrót engem választ el tőlük:-)
