"A férfi utódok az eredeti klánnal maradtak, míg a nők házastársuk csoportjához csatlakoztak."
Régi vesszőparipám, hogy az ősi ősközösségek nem hordákból (véletlenszerűen összeállt tagokból) álltak, hanem fitestvérek és hozzájuk került (rabolt, vagy vásárolt), a szomszédságból szerzett nőkből álltak.
Ez most fényesen bizonyításra került.
A másik lényeges eltérés a horda és az ősi nagycsalád között, hogy a nagycsaládok egy adott (kb. 5-600 km2-es) területet birtokoltak, pont akkorát, ami a megélhetésüket biztosította. Ebből a földművelőknél annyi maradt, hogy nekik is volt egy adott területük, ami sokkal kisebb volt (amekkorát meg tudtak művelni), mint a hvgy családoké.
Az Udinei Egyetem vizsgálta meg a ma Európában termesztett szőlő eredetét, genetikai segítséggel, és a Nature Communications folyóirat számolt be az eredményről. A kutatók 204, európai és kaukázusi helyszínről származó vad, illetve termesztett borszőlő génelemzését végezték el, és ebből arra jutottak, hogy a szőlőt egyetlen alkalommal, a Kaukázus déli régiójában háziasítottuk, valahol Azerbajdzsán, Örményország, Georgia területén. A szőlőművelés és a borkészítés jó 4 évezrede, valahol a Kaukázus déli részén, a Termékeny Félhold északi felén, illetve Levante területén indult meg először a történelmi-régészeti emlékek alapján, a borszőlő vad ősének (Vitis vinifera L. subsp.sylvestris) háziasítása után. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a háziasításra egyetlen alkalommal került sor, több mint 4000 évvel ezelőtt.
A szőlő vad őse az Atlanti-óceán partvidékétől egészen a Kaukázusig nőtt (illetve számos helyen még most is él), és a háziasítást követően a Mediterráneumon át lassanként terjedő borszőlő sok esetben újra kereszteződött a helyben növekvő vadszőlő alfajokkal. Számos mai népszerű szőlőfajta esetében kimutatták, hogy hol, milyen helyi vad alfajjal kereszteződött, így például a Cabernet Franc a pireneusi vadszőlő alfaj és a háziasított borszőlő utóda. E keveredésekre már a görög vagy a római korban sor kerülhetett, ezt megerősíti azt is, hogy a bor készítési céllal termesztett szőlő és a csemege (étkezési) célú szőlőfajták kb. 2600 éve kezdtek különválni, amint stabillá vált a háziasított szőlő, rögtön a speciális tulajdonságok nemesítése került előtérbe, mint a nagyobb szemek, vagy a kedvezőbb íz. A későbbiek során az alpesi régió vadszőlői is bekerültek a borszőlők vérvonalába, és a mai szőlőfajták létrejöttében fontos szerep jutott a helyi vad alfajoknak. Ezek a keresztezések hozzájárultak ahhoz is, hogy a szőlő ellenállóbbá váljon a hideggel szemben.
Kiderült az is az összehasonlításokból, hogy míg a vadszőlők rendelkeznek egy enzimmel, amely a magvak növekedését serkenti, addig ez a háziasított fajtákból hiányzik, vagyis a szemek méretéhez képest aprók maradnak a magvai. A szőlő vegetatív szaporítását is évezredek óta végzik, így sikerült a különösen jó fajtákat megőrizni, terjeszteni. A csemegeszőlőket nemcsak Európa és a Mediterráneum irányába vitték tovább a szőlőtermesztők, hanem Közép-Ázsiába is eljutott a kereskedelmi útvonalak mentén.
A kőkori klán férfi tagjai együtt maradtak, lányaik kiházasodtak.
Egy poligám kőkorszaki földműves klán sírját tárták fel az angliai Birminghamnél a genetikai vizsgálat eredménye alapján. A sírdomb két L-alakú kamrából áll, melyekben egy család öt generációját temették el, a családot egy férfi és négy felesége alapította – közölte Ron Pinhasi, a Bécsi Egyetem antropológusa és amerikai kollégája, David Reich, a Harvard Orvosi Egyetem kutatója.
A férfi, két felesége és utódaik az északi kamrában, a többi feleség a déli kamrában kapott helyet. Összesen legalább 44 személy földi maradványait találták meg – írják a Nature című tudományos lapban megjelent tanulmányukban. Pinhasi és Reich kutatócsoportja 35 személy örökítőanyagát szekvenálta, és rekonstruálta rokoni kapcsolataikat.
A Hazleton North nevű dombot 1979 és 1982 között szakaszosan tárták fel a régészek. A sír a mai Anglia területén 5700 éve élt kőkorszaki földművesek csontjait tartalmazza. Elődeik nagyrészt az európai kontinensről származtak és néhány generációval – 100-200 évvel – korábban vitték a mezőgazdaságot a brit szigetekre.
Az ide temetettek közül 27 fő közeli rokonságban állt, és egy nagycsaládhoz tartozott, melyet az északi kamrában eltemetett férfi négy feleségével hozott létre. Közülük két nő és leszármazottaik szintén az északi kamrába kerültek, a többi nő utódai a délibe.
A kutatók megállapították, hogy az első generáció nőtagjai kiemelt szerepet játszottak a közösségben és ezt a státuszt a temetkezés is tükrözte.
Emellett feltűnő, hogy a férfi utódok mindig apjukkal és fiútestvéreikkel közösen vannak eltemetve. A gyerekkorban meghalt lányok szintén a sírhelyen nyugszanak. A felnőtt lányok azonban nincsenek ott. A tudósok úgy vélik, az akkori társadalom eszerint az apai vonal alapján, patrilineárisan szerveződött.
A férfi utódok az eredeti klánnal maradtak, míg a nők házastársuk csoportjához csatlakoztak. A sírhelyen lévők közül három nő és öt férfi nem tartozott a szoros rokonsághoz.
A nők a családhoz tartozó férfiak partnerei lehettek, és vagy nem született gyerekük, vagy lányuk született, aki elhagyta a klánt
– vélik a tudósok, akik szerint a férfiak pedig nyilvánvalóan olyan mostohatestvérek voltak, akik anyjukkal érkeztek a közösségbe.
A kutatók szerint a földműves klán közvetlen felmenői az európai kontinensről érkezhettek, és mivel az európai kőkori sírok nem ilyen összetettek, a Hazleton Northban a bevándorlók felső rétegének korai családi viszonyait tükrözik.
Amikor 1942-ben, egy dániai mocsárban tőzegvágás közben rátaláltak a szarvakkal ellátott bronzsisakra, minden jel arra utalt, hogy a vikingek idejéből származhat a lelet. A sisakot egy ragadozó madár csőre és nagy szemei díszítették, a tetején található kitüremkedés pedig arra utalt, hogy tollakat vagy akár lószőrből készült fonatot erősítettek fel rá.
A későbbi ásatások során kiderült, hogy a sisaknak volt egy szinte azonos mása, amelyet egy fatálcára helyezve találtak meg a mocsár mélyén. Most a leletek részletesebb vizsgálata mutatott rá, hogy a sisakok nem a vikingekhez tartoztak, hanem sokkal régebbre nyúlik a történetük.
A Moesgaard Múzeum kutatói kimutatták, hogy a sisakokat csaknem 3000 évvel ezelőtt, i. e. 900 körül helyezték el a területen, több mint 1500 évvel azelőtt, hogy a vikingek megérkeztek volna. A kutatócsoport szerint ráadásul a fejfedők díszítését a távoli Szardíniára jellemző szimbolika ihlette. Ez a felfedezés elsőként köti össze az őskori Európa két, egymástól több ezer kilométerre eső területét, ami arra utal, hogy létezhetett egy eddig ismeretlen útvonal az Atlanti-óceán partja mentén, ami Skandináviát kötötte össze a Földközi-tengerrel.
A kutatók felvetették, hogy a sisakok a skandináviai késő bronzkorban készülhettek, abban az i. e. 1000 körül kezdődött, három évszázadon át tartó időszakban, amikor nagy művészeti, politikai és vallási változásokon ment keresztül a térség. A sisakok eredetének pontosabb meghatározására végül 2019-ben került sor, amikor a Moesgaard Múzeum régészei fekete szerves maradványokat fedeztek fel az egyik bronz szarvon. A maradványok a feltételezés szerint nyírfakátrányból eredhetnek, amit a díszítő tollazatnak a szarvak végéhez való rögzítéséhez használtak. A minták radiokarbonos kormeghatározása után i. e. 900-ra datálták a leleteket.
Ilyen sisakok ősi skandináv leleteken (bronz figurákon, sziklába vésett rajzokon) is megjelennek, valamint ugyanabból az időszakból Szardínia szigetén és Nyugat-Ibériában is találtak sziklarajzokat és apró szobrokat, amelyek azonos sisakot viselő harcosokat ábrázolnak.
Az Aarhusi Egyetem régészei szerint a skandináv és a szardíniai ikonográfia hasonlósága arra utal, hogy a Földközi-tenger felől érkező kereskedők körülbelül 3000 éve kezdtek el az Atlanti-óceán partvidéke mentén Skandináviába utazni, ahelyett, hogy az Alpokon átvezető nehéz szárazföldi útvonalakat használták volna. Mivel a bronzkori Skandináviában alig voltak fémforrások, a réz és az ón beszerzéséhez távolsági kereskedelemre volt szükség, amit minden bizonnyal valamilyen szintű kulturális összefonódás is kísért.
Skandináviában éppen ebben az időszakban mozdultak el a napimádatról az állati jellemzőkkel rendelkező istenek imádata felé, így a sisakok inkább rituális fejfedők lehettek, mintsem harci viseletek. „Ez a bronzkor leglenyűgözőbb vallási hatalmi sisakja” – jellemezte a leleteket Flemming Kaul, a dán nemzeti múzeum régésze.
A mai Északi-tenger egy jelentős részén az elmúlt egymillió év nagy részében szárazföld terült el, ezt nevezzük Dogger-földnek. Nagyjából 950 ezer évig ez a terület egy élettel teli, a későbbi Európa szívében található vidék volt, amely otthonául szolgált az olyan korai emberfajok, mint például a Homo antecessor számára, de később a neandervölgyiek, majd a modern ember is belakta. Ma pedig az egyik legnagyobb és legtöbb érdeklődésre számot tartó régészeti területe a világnak.
Elhelyezkedése és topográfiája folytán a Dogger-föld bolygónk klímájának változásaival újra és újra kiemelkedett a vízből, amikor éppen lehűlt az éghajlat, majd víz alá került, amikor az átlaghőmérséklet növekedésével olvadni kezdett a jég világszerte.
Jégkorszakok idején a szárazföldi élőlények – köztük az emberek – száraz lábbal sétálhattak át a kontinentális Európából a Brit-szigetek partjaira, de onnan a dán Jylland-félszigetre való eljutáshoz sem kellett a mai szárazföldeket érinteni. A terület egy hatalmas, nyílt síkság volt, kevés erdőséggel, inkább a sztyeppékre jellemző növényvilággal borítva. Hatalmas folyamok tagolták (a Temze, a Maas és a Rajna is e vidéken keresztültörve jutott el a tengerbe), tájait gyapjas mamutok, rénszarvasok és vadlovak csordái, de barlangi oroszlánok és hiénák is járták. A melegebb időszakokban lakói elvándoroltak, ahogy a tenger lassan visszakövetelte magának a területet.
Az utolsó jégkorszak idején az örök jég birodalma idáig is eljutott. A neandervölgyiek örökre elhagyták Dogger-földet, de a modern emberek a jég visszahúzódása után újra birtokba vették a területet, és virágzó közösségeket hoztak létre a vadászatra, halászatra és gyűjtögetésre is kiválóan alkalmas, gazdag élővilágú partvidékeken. Dogger-földet aztán lassan újra magáénak követelte a víz, az utolsó magaslatok és fennsíkok nagyjából 8 ezer évvel ezelőtt kerültek víz alá.
Nagy szerencsénkre fosszíliák és ember készítette tárgyak még ma is megtalálhatók az Északi-tenger fenekén, de halászhálókba és a környező tengerpartokra is utat találnak időnként. Nem véletlen, hogy lelkes amatőr kutatók egész csapatai szakosodtak arra, hogy ilyen maradványok után kutatnak az erre alkalmas partszakaszokon, rendszeres zsákmányaik közé tartoznak a neandervölgyiek által készített pattintott kőszerszámoktól kezdve a mamutfogakon át a modern ember által hátrahagyott nyílhegyekig minden, ami ablakot nyithat számunkra egy rég elveszett világra.
Nem véltlen, hogy a legtöbb északi, tundrai mamutlelet talajba fagyva lett megtalálva.
A tundrai életkörülmények csak annyiban hasonltottak arra, ahonnan kénytelenek voltak eltávozni, hogy az év jórészében hűvös volt az éghajlata. De ez a mamutfű s más tápláléknövények számára sem volt ideális. A rénszarvasnak, kisebb növényevőknek megfelelt s ma is jó, mivel zuzmót s más alacsonyra nővő növényt is fogyasztanak, illetve begyüjtve a szükséges táplálékot a talajba ásott üregekben hibernálnak. De a nagy testű és rengeteg füvet fogyasztó mamutok számára ez nem volt alternatíva. Az evolúciójuk is a termet csökkenését mutatja, ez is a táplálékhiányra utaló jel.
S nem elfeledni azt sem, hogy soktonna testsúlyú állatokról van szó, amelyeknek a nyáron felolvadó permafroszt nem egy ideális talaj az élelem utáni járáshoz. Ezek az állatok pl. itt a Kárpát-medencében, de más hol is, hideg szteppéken, de szilárd talajon legelésztek, a tundrán meg nyáron belesűlyedtek a sárba, télen meg nehezen jutottak táplálékhoz.
S akkor csodálkozunk rajta, hogy mibe haltak bele. Hát a jódolgukba!
Jól hangzó mesék, mivel hálás téma! Nem kell bizonyítani, elég feltételezni!
A probléma gyökere az, hogy a fajt többnyire állandónak és örökéletűnek vélik, illetve mutatják.
Pedig hát minden fajnak ugyanúgy van fiatal/közép/öreg kora mint az egyednek! S ha kiöregedett s nem tudott olyan új változatokat létrehozni, amelyekből új faj jöhet létre, akkor biza vadászat nélkül is ki fog halni. Végelgyengülésben, a genetikai plaszticitás hiánya miatt.
Ez történt az utolsó dinókkal s sok más mezozoikumi őshüllővel, az ammoniteszekkel, s nem is olyan rég a jégkorszaki stadiális végén a gyapjas orrszarvúval, barlangi medvével, stb. S persze a mamuttal is.
A palearktikumi mamut a 12.000 éve kezdődő felmelegedés s ennek következtében a táplálékát főképp jelentő mamutfű hiánya miatt egyre északabbra szorult, mig elérte a sarkkörön túli tundra zónát, de már létszámban egyre fogyatkozó s egyre kevesebb populációban.
Jellemzően az utolsó példányok már az északi óceán tengerparti szigetein (Vrangel és társai) éltek, már beltenyészetben.
Persze, vadásztak is rájuk folyamatosan, de mivel egyre északabbra mentek, egyre kevesebb vadász követte őket. Gyakorlatilag a stadiális vége előtti időktől kezdve egyre kevesebb volt a szaporulat mint az elhaltak száma s ez 7-8.000 év alatt, párszáz generációban a kihaláshoz vezetett.
Az hogy az utolsó példányok miben pusztultak el (meddőség, betegség, vadászat, stb) már nem számíthatott.
A kutatókat régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy fajunk mennyiben járult hozzá a gyapjas mamut kihalásához. Az évek során megannyi tanulmány született a témában, a közelmúltban például arról számoltunk be, hogy Eske Willerslev és kollégái szerint a korabeli klíma végzett az állatokkal.
Egy új publikáció alapján azonban az ember is kellett ahhoz, hogy a mamut kipusztuljon Eurázsiában – számol be az Adelaide-i Egyetem oldala. A szakemberek ráadásul úgy vélik, hogy a teljes kihalás a véltnél több ezer évvel később következett be.
Damien Fordham, az egyetem Környezeti Intézetének munkatársa szerint adataik azt mutatják, hogy az ember döntő szerepet játszott a populáció csökkenésében. A csapat számítógépes modellek, kövületek és ősi DNS segítségével mérte fel azokat a folyamatokat és faktorokat, amelyek hozzájárultak az egyedszám csökkenéséhez, majd a faj kipusztulásához.
Az eredmények alapján egyes régiókban az emberek 4 ezer évvel is ezelőtt is felgyorsíthatták a kihalást. Fordham kiemelte, eddig is tudták, hogy őseink vadásztak a mamutokra húsuk, bőrük és csontjaik miatt, azt azonban nehéz volt megállapítani, hogy eltűnésükben pontosan mekkora szerepe volt az éghajlatnak, illetve az embernek.
A vizsgálat alapján a szakértők azt is megállapították, hogy a sarkvidéken a faj a véltnél több ezer évvel tovább fennmaradhatott. Itt kedvezőbb volt az állatok számára a klíma, ráadásul az emberi népsűrűség is jóval kisebb volt.
A friss eredmények alátámasztják azt az elméletet, mely szerint a vadászok nagyban hatottak a gyapjas mamut állományára. Az új tanulmány ugyanakkor cáfolja, hogy a klíma önmagában idézte elő a faj kihalását.
"A szakértők szerint a Homo sapiens végső sikeréhez több tényező is hozzájárulhatott – az egyik ilyen faktor fajunk viselkedése lehetett."
Igen.
A sikert az életmódban kell keresni. Akkoriban (30 ezer éve) független nagycsaládokban éltek az emberek (neanderek és hss-ek egyaránt). Egy nagycsalád 30-60 főből állt (melynek nagyobbik fele gyerek volt), és olyan 20-25 km átmérőjű szabálytalan alakú területen élt.
Úgy 35 ezer éve a hss képességet szerzett arra, hogy az addig ellenséges szomszédaival szövetséget alkotva más szomszédai fölébe kerekedjenek. Ezzel a képességgel a neanderek nem rendelkeztek.
Ilyen szövetségkötési nyomok Spanyolországban elő is kerültek. Egymástól 20 km-re eső telepeken azonos kultúrájú csoportok éltek 20-22 ezer évvel ezelőtt, vagyis már nem függetlenek, hanem törzsi szövetségben élő nagycsaládok voltak.
A gyenyiszovai ember eddigi legrégebbi ismert maradványaira bukkantak Szibériában: a 200 ezer éves csontdarabokat a faj létezésére utaló első bizonyítékok lelőhelyén találta egy nemzetközi kutatócsoport.
A gyenyiszovai ember létezését egy 2008-ban az Altáj-hegységben fekvő Gyenyiszova melletti barlangban talált ujjperc alapján állapították meg. Azóta csak kevés gyenyiszovai fosszíliát találtak a kutatók: egy állkapocscsontot, három zápfogat és egy ujjcsontot. A neandervölgyi emberek csoportjából kiváló gyenyiszovai ember DNS-ét a megtalált maradványokból 2012-ben szekvenálták. A Svante Pääbo, a lipcsei Max Planck Intézet munkatársa vezette kutatócsoport egy kislánytól fennmaradt egyetlen ujjcsont alapján jutott a következtetéseire.
A kutatások szerint mintegy 800 ezer évvel ezelőtt a neandervölgyi és a modern ember egy ismeretlen közös ősből fejlődött ki. Majd nagyjából 400 ezer éve újabb kettéválás következett be, amikor a gyenyiszovai ember csoportja kivált a neandervölgyiből. Ez a csoport ezután Ázsiába vándorolt, míg a neandervölgyi ember nagyrészt Európában maradt.
A gyenyiszovai és a neandervölgyi ember a ma élő ember legközelebbi kihalt rokonai. Csakúgy, mint a neandervölgyi, a gyenyiszovai ember örökítőanyagának egy része is megőrződött Szibéria, Kelet- és Délkelet-Ázsia, Ausztrália és Amerika ma élő őslakosaiban.
Az ősök hiányos adathalmazát kiegészítendő német és osztrák kutatók a gyenyiszovai barlangban talált 3800 állati és emberi csonttöredéket vizsgáltak át. Ekkor fedezték fel, hogy öt további csonttöredék is a modern ember ősétől származik. Négy töredékből sikerült további vizsgálatokhoz elegendő örökítőanyagot kinyerni - írták a Nature Ecology & Evolution című tudományos lapban megjelent tanulmányukban.
Három töredék a gyenyiszovai ember mitokondriális DNS-ét tartalmazza, egy pedig a neandervölgyiét. Utóbbi lelet 130-150 ezer éves, ezzel lényegesen fiatalabb, mint a három gyenyiszovai lelet. Az, hogy keveredés történt a két ősemberfaj között, már korábban is ismert volt, az új kutatási eredmény pedig alátámasztja ezt. A régióban 200-50 ezer éve újra és újra felbukkantak gyenyiszovai és neandervölgyi emberek - írták a tudósok.
A három gyenyiszovai ember 200 ezer éve élhetett a barlangban egy olyan köztes időszakban, amikor hasonlóan meleg lehetett, mint napjainkban. Akkoriban a területet erdők és szteppék borították, ez megmutatkozik a barlangban talált állati maradványokon is: ezek szibériai őzektől, gímszarvasoktól és már kihalt óriás szarvasoktól (Megaloceros) származnak. Ezek mellett a főként erdőkben előforduló fajok mellett olyan állatokat is találtak, amelyek a nyílt területeket részesítik előnyben, például vadlovakat, gazellákat és a már kihalt sztyeppei bölényeket és gyapjas mamutot.
Ázsiai vadkutyák és farkasok is gyakran megfordultak a barlangban a leletek szerint, a kutatók szerint akár versenghettek is a helyért az emberekkel. A területen felfedezett kőeszközökkel valószínűleg a szőrmét készítették ki az ősök. Ezek az eszközök a szakemberek szerint alig köthetők az adott korból Észak- és Közép-Európából származó ismert eszközökhöz, sokkal inkább a Közel-Keleten találtakhoz.
