The walls of the complex are almost eight meters high, and because they are situated on a hill that rises about thirty-seven meters above the fertile plain, Tepe Nush-e Jan is easy to see from the Hamadan-Malayer road. A satellite photo can be seen here.
Irodalom:
David Stronach, "Tepe Nush-e Jan, a Mound in Media", in: The Bulletin of the Metropolitan Museum of Art, 28 (1968)
David Stronach, "Tepe Nush-e Jan", in: Iran 13 (1974)
David Stronach and Michael Roaf, "Tepe Nush-e Jan" in: Iran 12 (1973)
Apadánának hívták I. Dareiosz perszepoliszi tróntermét, amely egyúttal ünnepségek és versenyek lebonyolítására alkalmas fogadócsarnok volt (szó szerint: 'oszlopcsarnok'). A hatalmas fesztávoknak – a cédrusgerendáknak – köszönhetően ez az építmény akár 10 ezer ember befogadására is alkalmas lehetett. A szobrokat színezték, mint az Árpád-kori Mo.-on. A festésre utaló nyomokat mindkét helyen kimutatták. Az épület előtt oroszlánszobrokat állítottak fel, s az egyik sarokkövön szerepel a birodalom népeinek jegyzéke.
Az orvos és utazó Engelbert Kaempfer (1651–1712) a Szafavidák iszfaháni palotájából említ egy tālār nevezetű, hasonló rendeltetésű csarnokot. A feltárásokból ismert I. Ardašír firuzābādi palotáinak, így az Ātaškadának a szerkezete, amelyekben hasonló csarnokot lehet elkülöníteni a parthus éra utolsó szakaszából, amikor Ardašír még csak az egyik vazallus királyuk volt.
Tepe Nush-e Jan: Iron Age settlement in western Iran, probably a Median fortress/sanctuary.
The ancient Iron Age settlement known as Tepe Nush-e Jan can be found 50 kilometers south of modern Hamadan (ancient Ecbatana). It is often described as a Median town, and perhaps rightly so. However, there is a problem. According to written sources, the Medes were masters of large parts of Iran and Turkey; we would expect to find more or less the same objects in the centers of government, but so far, it has been impossible to identify the objects that represent the Median state. The empire of the Medes is not an archaeological fact (yet), but exists only as something mentioned by Herodotus and texts based (directly or indirectly) upon this entertaining Greek author, like the Biblical book of Daniel. A possible explanation for this discrepancy is that the Medians remained nomadic, and that Herodotus has projected aspects of the Achaemenid Empire - a real, fully developed state - backwards.
Yet, there must have been a Median civilization, and it must have looked like Tepe Nush-e Jan, which was excavated in 1967-1974 and has been made accessible more recently. The complex was erected out of mud brick and consisted of
a multi-storied fort with heavy walls and large store rooms;
several palace-like rooms, called the "old western building";
a hall of 20x16 meter with twelve columns (which the excavators have playfully labeled "the apadana");
a water tunnel that started in the hall;
a cross-shaped building that has been interpreted as a fire sanctuary - probably the oldest example of this type of building. A 14C-dating suggests that it was built in 723±220 BCE.
The buildings were erected in the second half of the eighth century and stood on a high, partly natural hill (not unlike contemporary Urartaean Iron Age settlements, e.g., Çavustepe). No traces of a village have been identified near Tepe Nush-e Jan, which confirms that the inhabitants were nomads; the building of the complex appears to have been something of an innovation. Assyrian pressure may have been the reason for building the fort.
The site was abandoned at the beginning of the sixth century; possibly, the summit was used as a look-out post during the Achaemenid age and - after a second gap - during the first century BCE.
In military actions the petty princes of Iranian settlers relied mainly on their cavalry units, and evaded formidable invaders—such as the Assyrians—by swiftly retreating to mountainous areas where chariots and infantry could not operate freely. Gradually, they forced imperial states to adopt their military armament and costume. Thus, the Assyrians, who lacked cavalry units in 860 B.C., began to organize mounted divisions, and soon gained mastery in this tactical force and subjugated or plundered vast areas of neighboring regions (Ghirshman, op. cit., pp. 88-89; I. M. D’yakonov, Istoriya Midii, Moscow and Leningrad, 1956, pp. 156ff.). The Assyrian incursions into West Iran in turn helped local chiefs to unite, and so several Median states emerged in the eighth century B.C., which were ultimately incorporated into an empire. The Medes used the chariot sparingly and relied mainly on the cavalry (*aspabāri attested in the proper name Aspabāra [Assyrian Išpabāra]: D’yakonov, op. cit., p. 222 n. 4) furnished with fine Nisean horses (see under Asb). Their martial equipments were the spear (aršti), the bow, the sword, and the dagger (Herodotus 1.103, 7.61-2). Their mountainous country and warlike nature contributed towards the development of a costume suitable for cavalry: tight-fitting trousers (often leathern) with an additional girdle from which a short sword (acinaces) suspended along the right thigh; a long tight tunic (leathern), and a felt round headgear (tiara) with cheek flaps and neck-guard, which could also cover the mouth; and a variegated long mantle (*kantuš) thrown over the shoulders and clasped over the chest with empty sleeves suspended on the sides (Herodotus 7.61-2; Xenophon, Cyropaedia 1.3.2; 8.2.40.13f.). This Median costume rapidly gained popularity among other horse-breeding Iranians and—with slight modifications—became the general outfit of North Iranians (G. Walser, Die Völkerschaften auf den Reliefs von Persepolis, Berlin, 1966, pp. 70ff. and passim; G. Widengren, “Some Remarks on Riding Costume and Articles of Dress among Iranian Peoples in Antiquity,” in Arctica, Studia Ethnographica Upsalensia 11, 1956, pp. 228ff.).
Towards the end of the seventh century B.C., the Medes achieved remarkable military progress and success under their ablest king Cyaxares (Huvaxštra): “of him it is reported that he was still more warlike than any of his ancestors, and that he was the first to give organization to an Asiatic army, dividing the troops into companies, and forming distinct bodies of the spearmen, the archers, and the cavalry, who before his time had been mingled in one mass, and confused together” (Herodotus 1.103). This testimony shows that before Cyaxares the Medes went to war in tribal organization—every chief bringing and leading his infantry and mounted troops—and that the king drilled the forces into an army divided into tactical groups with unified weapons; he supplemented this with a battalion of siege-engines (D’yakonov, op. cit., p. 295). Having organized an army (spāda, attested in the proper name Taxmaspāda: Behistun 2.82, 85), and having supplemented it with Sacian archers (Herodotus 1.74), Cyaxares finally invaded Assyria and with Babylonian cooperation he overthrew that empire (D’yakonov, op. cit., pp. 223ff.). Two generations later, his great-grandson, Cyrus of Persis, united the Medes, Persians, and other Iranians and established the Achaemenid world-empire.
"Közvetlenül az Altájtól a Bajkál-tó felé eső Szaján hegység déli oldalán egy hatalmas K-Ny-i síkság fekszik. Itt van a mai Arzhán város. A mongol határ közelében meg – a Burjátok mellett közvetlenül – van egy kevéssé ismert „művészeti-zenei-kultúrális-sámánismereti "szellemi hatalom”, a Tuvalu. Itt egy jenki túlélőtábor vállalkozó szellemő, magányos aktivistája felfogadott egy tuvai vezetőt, hogy őt egy spárgával, gyufával, kombinált bicskával segítse át a téli Szajánon a dermesztő Szibéria irányában. A helyi vezető felszerelése ez volt: bőrzsineg, tűzcsiholó, tőrkés, de nem is ez az érdekes, hanem a neve: Szeret. Így hívták a klán fejét, és ezt az egész históriát a National Geographic TV-csatorna leadta magyar nyelvű verziójában (2008).
A Tuvai-medence ősidők óta nagy kereskedelmi útvonalak csomópontja, rajta fut át É-Kínát a tuvai és a minuszinszki medence fejlett kultúráival összekötő, majd tovább nyugat felé, egész Kárpát–medencét is magába foglaló ”felölelı” pászta, a szkíta sáv. (Forrás: Grandpierre Atilla: Szkíta kıkörök. Kapu. 2005, 11-12..)
Kr. előtt 4800-4500-tól Kr. e. 5. sz.-ig egy érdekes vonal kontinuussá „válása” rajzolódik ki. Mégpedig éppen itt az e sávban élı népességben. 1. Andronovó 4500-3500 (Kr. e. Kiszely.) 2. Kukuteni-Erősd-Trypillai. 3200 Kr. e. -2800 Kr. e. 3. Kimmer-preszkíta: 3000 Kr.e. 4. Mojkopi-szkíta: 2000 Kr.e. Kaukázus elıtere 5. „Késő”-szkíta: Kr.e. 700-500/300??? Ezt a kontinuitást – ebben a sávban – a genetikai marker-adottságok éppen hogy aláhúzni látszanak a nukleáris és citoplazmatikus genomokat tanulmányozva mindkét nemnél. Genom=mag genom :(kromoszóma DNS: riboszomális DNS); citoplazmatikus genom :(T-RNS, m-RNS, r-RNS); exoplazmás genom (ciklikus-RNS „karikák”), az aláhúzott „szerelvények” a perdöntőek. Megjegyzés: A vizsgálatokat éppen azon japánok kezdték meg, akik szintén 375-400 közt tömegesen keltek át Koreából Japánba, éppen az Altáj-Szaján térségeibıl kiindulva. Lássuk a magyar Honfoglalást közvetlen megelőző időszak – mely nagyjából feltárt, kb. Kr. u 400-tól kezdve – néhány történelmi eseményét: 375: Balambér kán II. Sapun perzsa királlyal összetűzve megtámadja a Kelet-Gótokat, átlépik a Volgát és a Dont (Ermenarik király öngyilkos lesz, innen a dátum pontos ismerete). 433: Rugiló fia, Bléda (Buda) és fívére Atilla átlépik a Dunát és Pannóniában a Rábát. 444: Bléda halála után Atilla lesz az uralkodó (rituális gyilkosság?) 452: Hunok átlépik a Pót (924-ben a magyarok is!) 465: Hunok gyengülése után az onogurok (köztük szövetségben a magyarok) átveszik Irniket/Ernét – Atilla fiát fejedelemnek. (Don környékén). 521: Nusiva (521- 579) perzsa sah leveri az indo-szkíta birodalmat. 524: Krim térsége (Szkíthia-minor) a hun, onogur, közte magyar-bolgár-avar szövetség helyszíne. Vezérük Gorda (később:Kürt/Kurt/). Felveszik a kereszténységet. Gorda öccse Mogyer (Moger). (Forrás: Hóman Bálint) lesz a későbbiekben a fejedelem. 545: A magyarság szavír/szabír ágát 545-ben letöri Kosroes perzsa sah. 601: Avar háború Bizánc ellenében. 630-679: Onogur (/H/Ongrois)-bolgár-avar-hun: Kürt fejedelem téríttet. 869: Szt. Cyrill (Kazár kagánátusban) találkozik a magyarok azon ágával, kik később a közeli Baskíriába tevődnek (Julianus). „Doni maradványok”. (Ezen adatsorokkal innen tovább részletesen leírt folyamat a Honfoglalásig tisztázott.)
Mindebből feltétlenül levonódik egy történelmi tanulság: létezhet egy ún.„Hiátus –Szakasz”, amely tehát a Kr. e. IV. sz.- tól a Kr u. IV. sz.- ig húzható meg. Ebben a periódusban próbáltunk konzekvensen és módszertanilag azonos elvet alkalmazva – történelmi földrajz követésével feltárni a terület főbb stratégiai tereit – mégpedig Pannóniából kiindulván... "(László Péter Sándor, egyetemi adjunktus 2009. október )
Nem akarok lesüppedni a "nadrágujjas emberke" szintjére, de a naxürid(ész) vagy anaxürid(ész) is egy érdekes kifejezésnek látszik, elsősorban a médek-perzsák-szarmaták, szkíták-dákok-géták-frígek és a parthusok-örmények ruhadarabjaként említik a görög nyelvű szerzők. Nadrág szavunknál megint kiemeli a TESz a bolgár és a román párhuzamokat. Vö. 1395 k.: nadrag, 1507: nagragomat, 1559: nagragol, 1570: nagydragba, 1763: nyádrágot.
A TESz váratlan tündöklése köntös szavunkat illetően:
1372 u./1448 k.: kewtewset, kewntewsett, 1396 k.: kentes, 1424: Kwnthus személynév (ma is előfordul), 1533: köntüs wyjia (=ujja) stb.
Ezek szerint nemcsak Xenophón, hanem Arrianosz is tudósít egy hasonló nevű méd ruhadarabról, egész pontosan köpönyeg- vagy palástféléről (Anabaszisz VI, 29, 6), ez pedig a kantuš...
(Nick Sekunda: The Persian Army 560–330 BC; Osprey, London, 1992, 4., "Elite" 42.)
A voronyezsi terület déli, sztyeppi részén fekvő Vorobjevo és innen nyugatra, a Dnyeper-parti Volosenszkoje községek határában magyar jellegű lovas sírok kerültek elő. A ligetes sztyepp déli sávjában fekvő Bolsoje Borsevo ás Arhangelszkoje községek melletti településekről származó leletek közt a honfoglalás kori tárgyakra emlékeztető, növényszirommal díszített, aranyozott bronzöv, illetve lószerszámdíszek ismertek. A kijevi 8--9. századi, előkelő harcosok temetőjéből származó néhány ékszer és fegyver a magyar harcosok hagyatékaként is felfogható. A nyugat-ukrajnai Knilosz falu határában részlegesen feltárt temetkezési helyről származó tárgyak is kapcsolatban állhatnak magyarokkal. A voronyezsi terület sztyeppi részén, Vorobjevo község környékén a helvnévkutatások a szláv helynevek magyar alaprétegét gyanítják (Veduga, Negacsevka, Maklok, Csigla).
EBN ROSTA, ABŪ ʿALĪ AḤMAD b.ʿOmar (d. after 290/903), Persian author of a geographical compendium. He was from Isfahan, where the name Rosta is attested in this period (Ebn Rosta, I, p. 151; Abū Noʿaym Eṣfahānī, pp. 162, 316), and it was probably there that the book was written. He himself mentions in his book that he had been in Medina—apparently his only significant journey outside his native Persia—in 290/903 (pp. 73, 75; tr. Wiet, pp. 79, 81). His book is extant in two manuscripts (British Library, Add. 23,378; Cambridge suppl. 1006) and is apparently the seventh part of the Ketāb al-aʿlāq al-nafīsa, which must have been an extensive encyclopedia dealing with many branches of knowledge. The surviving volume deals with geography and other related subjects.
The book begins with celestial and astronomical geography, citing authors such as the geographer Abū Ṭayyeb Saraḵsī (d. 286/899) and the famous astronomer Abū Maʿšar Balḵī (d. 272/886; q.v.) and expounding views taken from the Greeks (pp. 3-22). Then he passes to a description of the two holy cities, Mecca and Medina, with much detail on topography and on the buildings and outstanding features of the sacred enclosures (pp. 24-78). Dealing now with the rest of the world, he describes its seas and rivers (pp. 83-96); the seven climes (following the Greek system of klimata rather than the Persian kešvars, pp. 96-103); the regions of the Dār-al-Eslām (beginning with Īrānšahr and the Sawād of Iraq, pp. 103-18), treated very cursorily; Byzantium and its emperors, in considerable detail (pp. 119-30); Rome, about which he could find only sparse information (pp. 130-32); and the non-Islamic lands and their races, including India, the Turkish peoples of Inner Asia, the Magyars (al-Majḡarīya), Slavs (al-Ṣaqlabīya), Rūs (al-Rūsīya), Alans, etc. (pp. 132-49). He then reverts to a description of Persia, particularly Isfahan (pp. 151-63) and describes the major highways of the empire, with special attention to those of Persia (pp. 163-91). He finishes with snippets of information on awāʾel, “first occurrences,” notable families, pre-Islamic and post-Islamic sects and heresies, etc.(pp. 191-229).
Ebn Rosta’s method developed out of the road-book geographies (he obviously took his itineraries and distances from Ebn Ḵordāḏbeh (q.v.), although he names him only once (p. 149), but it became wider in scope, so that his book becomes rather like a concise encyclopaedia of cosmological, geographical, and historical lore. His work may be placed in the so-called “Iraqi” school of geographical writing rather than the “Balḵī” school of Abū Zayd Balḵī (d. 322/934, q.v.; cf. Maqbul Ahmad, “Djughrāfiyā” in EI ², pp. 579-81), which took its inspiration from Koranic geographical concepts. His approach is literary, that of an adīb (littérateur) intrigued by notabilia and the curious aspects of things.
The information on his home town of Isfahan is especially valuable. Ebn Rosta states that, while for other lands he had to depend on second-hand reports, often acquired with great difficulty and with no means of checking their veracity, for Isfahan he could use his own experience and observations or statements from others known to be reliable (p. 151). Thus we have a description of the twenty districts (rostāqs) of Isfahan containing details not found in other geographers’ works. Concerning the town itself, we learn that it was perfectly circular in shape, with a circumference of half a farsakh, walls defended by a hundred towers, and four gates (pp. 160-61).
His information on the non-Islamic peoples of Europe and Inner Asia makes him a useful source (to the Muslims) for these obscure regions (he was even aware of the existence of the British Isles and of the Heptarchy of Anglo-Saxon England; p. 130) and for the prehistory of the Turks and other steppe peoples. His description of Constantinople (pp. 119-27), taken from a Muslim prisoner there, Hārūn b. Yaḥyā, has proved valuable for Byzantine scholars.
Bibliography : (For cited works not given in detail, see “Short References.”) Abū Noʿaym Eṣfahānī, Ḏekr aḵbār Eṣfahān, ed. S. Dedering, 2 vols., Leiden, 1931-34. S. Maqbul Ahmad, “Ibn Rusta,” EI ² III, pp. 920-21. Brockelmann, GAL I, p. 260, S I, p. 406. M. Izedin, “Un prisonier arabe à Byzance au ixe siècle. Hāroun-bin-Yaḥyā,” REI, 1947, pp. 41-62. I. Yu. Krachkovskiĭ, Arabskaya geograficheskaya literatura (Arabic geographical literature), Moscow and Leningrad, 1957, pp. 159-60. A. Miquel, La géographie humaine du monde musulman jusqu’au milieu du 11e siècle I², Paris and The Hague, 1973, pp. xxii-xxiii, 192-202. ʿE. Reżā, “Ebn-e Rosta,” DMBE III, pp. 553-56.
Dr. Benkő István
Keleti magyarok
(Ellenszélben)
"Ünnepnapja ez a magyar tudománynak" mondta Harmatta János akadémikus Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján, melyben a Nyugat-Mongóliában, Bajan Ölgij megyében, a mongóliai kazakok központi szálláshelyén felfedezett magyar/mazsar néptöredékről adott hírt. A könyv előszavát az említett nemzetközi hírű tudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Francia és az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémiai Aranyérem kitüntetettje, számtalan más tudományos fokozat és kitüntetés birtokosa írta. Megjegyezném, hogy Harmatta János 2004-ben hunyt el. Tehát 2001-ben még „élő oroszlán” volt, így senkinek sem jutott eszébe belerúgni, amit 2006-9-ben aztán többen is megtettek, a nagy tudóst többek között „Benkő Mihály hathatós, akadémikushoz nem méltó támogatásával” vádolva.
A kazak-magyarokkal kapcsolatos felfedezések ugyanis nem arattak osztatlan sikert a hivatalos tudományos körökben. Rövidesen megindultak a szervezettnek tűnő ellenakciók „korifeusi” nyilatkozatok, „tudományos” cáfolatok, valamint aknamunka formájában. A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. A médiatámogatás elhalványulása és a hivatalos tudományos körök lejárató tevékenysége között korrelációt vélünk felfedezni.
Mielőtt rátérnénk a kutatómunka eredményeinek itthoni fogadtatásával kapcsolatos fejleményekre néhány tudománytörténeti előzményt ismertetünk.
Benkő Mihály kutatásait a keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunka előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét. [Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133]. Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád élet Közép-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében (Budapest, 1998) számolt be. A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, a bevezetőnkben említett, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.
Benkő Mihály munkája - neves alapítványok, például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, továbbá a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával - 2001. után is sikeresen folytatódott Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában. További keleti magyar néptöredékeket, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékokat tárt fel. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009): A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary)].
Mindez azonban - mint említettük - lényegében viszhang, elismerés nélkül maradt. Ez hasonló volt dr. Tóth Tibor antropológus (+1992) 1965-ös bejelentésének fogadtatásához, miután ő az Észak- Nyugat-Kazahsztáni Torgaj-vidéken és Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén fedezett fel keleti magyar néptöredéket [Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. Előzetes beszámoló. In: A TTM Embertani Tár közleményei, 1966, 283–299.]. Ugyancsak nagyobb visszhang nélkül maradtak Mándoky Kongur István turkológus kutatásai, aki a baskíriai magyar törzsekről publikált cikket [(Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Tiszatáj, XXX., 1976. (10) 41–44.].
Az említett lejárató akciót jelző első fecske a Tudósfórum (Kossuth Rádió) 2006. II. 27-i adásában egy betelefonáló kérdésére adott „tudományos” válasz volt.
A meghívott vendég, Fodor István régész többek között kifejtette, hogy szerinte Benkő Mihály „valamiféle magor” törzsnév, vagyis „a magyar népnévhez hasonlító törzs-, vagy nemzetségnevek” valamint egy általa elképzelt kipcsak–magyar nyelvrokonság alapján „véli felfedezni” a Kazak Köztársaságban a keleti magyar rokonokat.
Benkő Mihály a rádióműsorban elhangzottakra az Eleink - Magyar Őstörténet folyóiratban reagált (Hozzászólás írásban c. cikk, in: ELEINK – Magyar Őstörténet V. évfolyam, I. szám (9), 2006, 92–96. old.). Meghökkentő kijelentésnek nevezte, hogy a kazakföldi keleti magyarok eredetét bármiféle nyelvi adatokkal próbálná igazolni. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valakit érdekel, hogy valójában mit is állít a napjainkig fennmaradt ázsiai magyar néptöredékekről, azt megismerheti tudományos-ismeretterjesztő és tudományos írásaiból, amelyeket szerzőként, vagy kazak kutatótársával, Babakumar Kinayattal együtt társszerzőként publikált. [Ezeknek a műveknek a bibliográfiájában, jegyzeteiben megtalálható a téma magyar és nemzetközi irodalomjegyzéke is.].
Ahogy említettük, a lejárató akció aknamunkaként is folytatódott. Veres Péter, majd Halasy-Nagy Endre elektronikus leveleket írtak többek között a Benkő Mihály tudományos cikkeit közlő folyóirat, az "Eleink" főszerkesztőjének. A személyeskedő megjegyzéseket is tartalmazó „bizalmas”, mószeroló levelek többek között Benkő Mihály és Mándoky Kongur István tudományos kapcsolatáról közöltek légből kapott állításokat. Például Halasy Nagy arról ír e-mailjében, hogy Mándoky „enyhén szólva – lebeszélte Benkőt a keleti magyarok kazakisztáni kutatásáról, mint alaptalanról”. A valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője volt. 1985-ben éppen Mándoky Kongur István beszélte rá Benkő Mihályt arra, hogy ázsiai nomádok között folytasson kutatásokat. Átadta neki ehhez helyi kapcsolatait is, akikkel Benkő Mihály mindmáig dolgozik Ázsiában. Veres Péter és Halasy, Somfai Kara Dávidra, kiváló török tudásáról ismert néprajztudósra (nem nyelvészre) hivatkozva megírták az „Eleink” szerkesztőjének, hogy az általuk „mad-i-járra” eltorzított etnikai név a viselőinek vallási elkötelezettségét jelzi, jelentése Mohamed barátja, és csak véletlenül hasonlít népnevünkhöz. Ahhoz, hogy leveleiket az „Eleink” folyóirat olvasói levélként leközölje, és így válaszképesek legyenek, sem Halasy-Nagy, sem Veres nem járultak hozzá. Veres Péter levelének tartalmát azonban több, publikált előadásába is beleszőtte [pl.: A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. in: Magyarország-Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése, Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai Budapest. 2006 p. 84.].
Veres Péter írásainak hangvétele, zavaros és hanyag stílusa önmagáért beszél, ezért néhány részletet az alábbiakban szó szerint közlök:
"...A félreértés elkerülése végett ismételten megjegyezzük Benkő Mihály úgynevezett „felfedezése" ez nem más, mint Sz. P. Tolsztov és Sz. A. Tokarjev (1899-1985) stb. nézete, elég régóta a néprajzi szakirodalomban jól ismert hipotézis, amelyre Tóth Tibor antropológus is óvatosan hivatkozott, sőt jómagam is. Még pedig jóval Benkő ún. „felfedezése" előtt, még a hetvenes évek elején. Benkő Közép-Ázsiában élő kazakoknál külföldi kutatók által megtalált mad-i-jár elnevezést mindenáron a magyar népelnevezéssel próbálja összekombinálni. Ez nem más, mint egyes orosz tudósok régebbi hipotézisének felelevenítése. Ezt a külföldi tudósok által javasolt feltételezést régebben én is elfogadtam.
Csakhogy ezzel kapcsolatban jelenleg már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid altaista kollégám MTA Néprajzi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, aki a török nyelvek ismert szakértőjeként nemrég felhívta a hazai kutatás figyelmét arra, hogy a szóban forgó mad-i-jar török-perzsa kettős szóösszetétel a kazah nyelvben sehogy sem utalhat a magyar népnevünkre. Főleg azért nem, mert az említett kazah összetett szó kifogástalan török-perzsa etimológiával rendelkezik. Bármennyire is nem tetszik ez Benkőnek, aki köztudottan nem nyelvész és ezért nem lehet döntőbírája az adott vitatott kérésnek, amelyet nem ő talált meg és mindenestre etimológiáját nem képes értelmezni. Somfai Kara Dávid véleménye szerint madijar kazah szóösszetétel voltaképpen Mohamed próféta, az iszlám vallás alapítójának nevével áll közvetlen etimológiai kapcsolatban. Mad- ~ Mat valójában Mohamed próféta nevének rövidített formája, a -jar szó rendkívül elterjedt iráni, pontosabban perzsa-tadzsik eredetű elterjedt kifejezés a török nyelvekben, jelentése: „segítő, barát, kedvelő". Magyarán tehát kazah nyelvben a madijar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim", pontosabban 'Mohamed segítője', vagy 'Mohamed barátja', illetve 'Mohamed kedvelője'...."
Veres Péter munkatársának, Somfai Kara Dávidnak a sehol le nem írt ötletét komoly „új tudományos fejleményként” feltüntetni teljességgel indokolatlan volt.
A genetikai kapcsolatra vonatkozó vizsgálat eredményét pedig a következő - a józan észnek ellentmondó - érveléssel igyekszik lesöpörni:
"Továbbmenően nemcsak félrevezető, hanem óriási téves módszertani félreértés az is, ha valaki az etnogenezis kutatásban egy konkrét szó etimológiáját genetikai elemzéssel, azaz génmarkereket vizsgálva próbálja cáfolni vagy éppen alátámasztani. Ez voltaképpen nem más, mint az interdiszpilínáris módszer lelkiismeretlen félremagyarázása szenzációt hajszoló dilettánsak részéről. "(Ui. a dilettánsok: Benkő és Bíró)
A néprajzos tudományos főmunkatárs szemrehányásai semmiképpen nem jogosak. Először is: Benkő Mihály és Bíró András egymástól teljesen függetlenül tevékenykednek. Továbbá: Benkő Mihály senkinek az elméletét nem melegítette fel. Tóth Tibor eredményeit igazolni, vagy cáfolni kívánó megállapításait terepkutatásaira és forrásdokumentumokra építette. Azt, hogy Tóth Tibor 1965-ös torgaji útját ismételte könyvének előszava, szövege, és képei is részletesen tartalmazzák, hiszen ezért találkozott Tóth Tibor egykori kísérőjével, Szejitbek Nurhánovval is.
Benkő Mihály: az „Eleinkben” megjelentetett cikkeiben kitért Veres Péter és Halasy-Nagy Endre megjegyzéseire.
http://prherald.hu/cikk2.php?idc=20091104-211550http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20080728-130823&id2=elso&idl=
2008-ban került sor Benkő Mihály Magyar-kipcsákok című új könyvének bemutatására. A könyvbemutatón megjelent Molnár Ádám turkológus közölte, hogy a Mahdi-yar etnikai névnek mindenhez lehet köze, csak a Kárpát-medencei magyarokhoz nem, és erről a kérdés szakértője, Baski Imre a Csodaszarvas könyvsorozatban fog tudományos cikket megjelentetni.
Időközben a „Magyar kipcsakokról” „szakértőinek” álcázott kritika jelent meg Gere Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa tollából, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Revizor c. weblapján publikált. Ennek a „kritikának” nyilvánvaló célja az volt, hogy Benkő Mihály többé ne kapjon NKA támogatást.
A kritika címe - Szaván fogott őstörténet - gunyoros, már rögtön jelzi célját, Benkő Mihály felfedezésének megkérdőjelezését, nevetségessé tételét. Tartalmában olyan szófordulatok találhatók, hogy "érvekkel alig bizonyított", "romantikus történelemszemlélet foglya". Végső konklúziója a következő: "a könyv szakmai színvonalát tekintve – nagy jóindulattal is legfeljebb az alternatív kulturális törekvések közé sorolható".
Benkő Mihály erre a „kritikára” is válaszolt:
http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20080916-115627&id2=elso&idl=
Válasza – Gere Zsolt cikkével együtt – megjelent a Turánban is [2009 január-március, 116-124]
Ezt követően egy "Csőrösi Koma" című blog jelent meg az interneten Baski Imre: Madjar vagyok, turista című nyitó cikkel. A cím Benkő Mihályra utal, akit a szerző "önjelölt kutató"-nak nevez, mely ugyan önmagában is sértőnek hangzik, de tekintettel a bevezetőben említett, a kutatást kezdeményező, illetőleg támogató neves tudósra, még csak nem is igaz. A blog elnevezése és a cikk címe alapján megállapítható, hogy a blogot sajátjának valló "aáb" nicknevű, és a Csőrösi Koma tagként megjelölt szerző nem tartja tiszteletben a magyarok számára igen fontos tabukat, hanem szándékosan heccelődik velük, és aki ezt szóvá teszi, azt hipokritának nevezi. A blogra az internetes közösségi oldalakon (pl. IWIW) és más módon kerestek hozzászólókat. Mint ismert, a hasonló közösségi oldalak egymás barátainak kapcsolatrendszerét teszik hozzáférhetővé. Ennek megfelelő volt a hozzászólások többsége is. Az esetleges ellenvéleményt kórusban hurrogták le a mozgósított hozzászólók.
Baski Imre Benkő Mihály kutatásaival kapcsolatos véleményét tudományos cikk formájában is megjelentette a „Csodaszarvas” könyvsorozat III. (2009) kötetében. [Baski Imre, Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas III, 189–209.] Cikkével kapcsolatban Benkő Mihály az Eleink folyóiratban fejtette ki álláspontját: Benkő Mihály: Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez) Eleink: VIII. évfolyam 2. szám (16.) 30-42. o.:
http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20091021-231647
Itt az érvelésre és az ellenérvekre nem térünk ki, mivel azok a vonatkozó (és hivatkozott) tudományos munkák alapos tanulmányozása alapján dönthetők el.
A tudományos vita ellen, az érvek, ellenérvek felsorolása ellen cikkek formájában, vagy akár egy internetes fórumon természetesen semmi kifogásunk. Bár nekünk személy szerint nem tetszik az adott vita során tapasztalt személyeskedés, még csak az ellen sem emelünk kifogást, mert tapasztalatunk szerint ez nálunk megszokott mellékzöngéje a tudományos élet időnként viharos eseményeinek. Bízunk abban, hogy a kérdést nem a másik fél nyilvános becsmérlése, hanem a tudományos bizonyítékok fogják eldönteni. Azonban alantas, és – enyhén szólva – messzemenően nem tudományos módszer az aknamunka, ami például a következőkből is állhat: A „vitapartnernek” a háta mögötti mószerolása, rágalmazása, szponzorai, támogatói számának ilyenformán történő csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés, tudományos fórumokon a kérdéshez pozitív hozzászólást megkísérlők elhallgattatása, mikrofonjuk kikapcsolása, stb. Az adott esetben mindezeket tapasztalhattuk. Egyesek nyilván úgy vélik, hogy ha valakinek nincs többé módja megszólalni, véleménye mellett tudományos fórumon érvelni, magyarul: ha sikerült végleg betömnünk a száját, akkor aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy az illetőt „vitacikkünkkel megsemmisítettük”. A Benkő Mihály és Biró András a kazak-magyarokról szóló kutatásai ellen folyó aknamunkában elsősorban Veres Péter, az MTA Néprajzi Kutatóintézete tudományos főmunkatársa, Gere Zsolt történész, és Molnár Ádám, a „Csodaszarvas” című, őstörténeti kiadvány főszerkesztője vettek – és feltehetőleg vesznek is – részt. Állításaim nem légből kapottak, vagyis bizonyíthatók.
A „tudományos vita” tovább folyik különböző szinteken. Csak reménykedhetünk, abban, hogy nem temetik el Julianus magyarjai közép- és belső-ázsiai fennmaradásának tényét ugyanúgy, ahogy Tóth Tibor idejében ez egyszer már sikerült.
Akárcsak Isztakhrínál, nem a Kárpát-medence lakosságának túlnyomó részét képező népességre kell értenünk a bağgirdot Maszúdí X. századi szövegrészletében sem. A besenyőkkel pedig a gyulák országa volt határos, nem az Árpádok Esztergom vidéki X. századi királysága. Mindkettőnek a lakossága m.dzs.gh.r, tehát baskír/magyar volt...
Ma (a szélsőséges időjárási körülmények dacára: télen akár -45, nyáron + 36 fok) több mint egymillió embert soroltak ide, ám Mészáros Gyulától tudjuk, mennyire vigyázni kell ezzel... Mindenesetre Julianus aligha ezt a IX. században még kétezer főnyi básgird csoportot kereste fel. Ő Magna Hungariába jutott el, nem Básgirdföldre, vagyis azok a mohamedán írók, akik a Szent István-i hódításokat megelőzően használják a básgird népnevet egy kárpát-medencei etnikum megjelölésére, mint például az idézett Isztakhrí, még nem a hunugur szininimájaként teszik ezt. Al-Garnátinál már más a helyzet...
Isztakhrí írja a basğirtokról: „Két fajtájuk van. Az egyik fajta a guzzok végein, a bolgárok mögött lakik. Azt mondják, hogy számuk vagy kétezer ember. Erdeik védelmében élnek, ezért nehezen támadhatók. A bolgárok alattvalói. Másik csoportjuk a besenyőkkel határos. Ők is és a besenyők is turkok, és határosak a Rúmmal…”
Másutt azt olvashatjuk nála, hogy „a bağanāktól a belső basğirtokig 10 nap, a belső basğirtoktól Bulgārig 25 állomás van”.
Interpretations of the Dative and Ablativ-Instrumentalis in the Urartian
In: Bács A. Tamás szerk.: A Tribute to Excellence – Studies Offered in Honor of Ernő Gaál, Ulrich Luft, László Török; Bp., 2002, 117–25. (Studia Aegyptiaca XVII)
Az apadana
Az erőd bejárata és falai
A belső részek
Víztározó vagy egyéb rendeltetésű építmény a vár előtt
Tepe Nush-e Jan: Iron Age settlement in western Iran, probably a Median fortress/sanctuary.
1372 u./1448 k.: kewtewset, kewntewsett, 1396 k.: kentes, 1424: Kwnthus személynév (ma is előfordul), 1533: köntüs wyjia (=ujja) stb.
Ezek szerint nemcsak Xenophón, hanem Arrianosz is tudósít egy hasonló nevű méd ruhadarabról, egész pontosan köpönyeg- vagy palástféléről (Anabaszisz VI, 29, 6), ez pedig a kantuš...