nézd a discoveryt, ott esténként rendszerint láthatsz kozmetikai műtéteket, előtte, utána, közben. a múltkor egy egész családot szabtak-varrtak át gyomor bypass után. a gyomor bypasst is mutatták.
Részemről nem reménykedem ebben - sőt!!!:-))))) ha azt veszem, hogy a szája mekkorára van már felpumpálva, akkor más testrészeibe mennyi szilikont nyomathatott?:-)))
A Nap-kelte vendége volt Szűcs Judit, akit Verebes arról kérdezett, meg kereste-e már a Playboy? Válasz: még nem, de ha igem, akkor pénz kérdése az egész.
Tehát reménykedhetünk abban, hogy Zalatnai után újabb magyar énekesnőt láthatunk anyaszűlten?
Ma láttam a Száll a kakukk fészkére c. filmet, már másodszor. Nem volt jó. Nem szeretek egy filmet többször megnézni. Nem szeretem, mikor tudom, hogy melyik percben mi fog történni. Viszont több mindent észrevettem, amit azelőtt nem. Ezek csak apró dolgok, egy arckifejezés jelentése például.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.
Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni. Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván beszél.
Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy fényesség ővez engem.
Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor - a fényesség emlőit!
És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító bogarak odafent! - és mi boldog lennék fény-ajándéktoknak miatta.
De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem kitörnek.
Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni még nagyobb boldogság lehet, mint kapni.
Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.
Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!
Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e sziveikhez is? Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot legnehezebb áthidalni.
Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, akiknek ragyogok; szívesen megrabolnám azokat, akiket megajándékoztam: - imigyen éhezem a gonoszságot.
Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a mely még zuhogva is habozik: - imigyen éhezem a gonoszságot.
Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános voltomból.
Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem belefáradt bőségébe!
Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét; ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa osztogatástól.
Szememnek nem csordul már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.
Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? óh, milyen magános minden ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!
Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak fényességükkel, - nekem hallgatnak.
Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül megy a pályáján.
Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen napok iránt - imigyen kering minden nap.
Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő járásuk. Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.
Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból! Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!
Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!
Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!
Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom - a beszéd után kivánkozom.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.
Késő van. Talán aludni fogok. Mielőtt behúnynám a szememet, Nehezen szerzett nyugodalmamat Szeretném megosztani veletek, Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam, Ma rendet láttam, és harmóniát. Mielőtt behúnynám a szememet, Elvégzem még ezt a vigiliát. Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet Ajtóitok előtt meghordozom, Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek, S magam módján talán imádkozom: Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen, A lány lássa meg első kedvesét, Az öregek hadd kalandozzanak Emlékeik honában szerteszét. A férfi lássa célnál önmagát.
„Mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek/ bora ecet könnye torma/ gyertyájának is csak korma/ álldogálhat egymagában/ kezében egy szál virággal/ mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek.”
Részlet Fejes Endre: A hazudós c. novellájából, tekintettel az évszakra és a közelgő Mindenszentekre...
"Mikor eljött az ősz, sokáig bámulta a sárguló leveleket.A lány ingerülten rászólt. - Mit bámészkodsz?! - Nem látod? - mondta ő szomorúan. - Az ősz megcsókolta a terünket, és az elhalványodott.Meghalnak a fák, a fű, a bokrok. - Nevetséges! - mondta a lány. - Ősz van, és ezen semmi bámulni való! Ő eltűnődve csöndes hangján mesélni kezdett. - Egyszer egy nagy teremben jártam.Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek.Nagy volt a csönd, és én lábujjhegyen jártam, hogy meg ne zavarjam.Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem.Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik.Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat.Az ősz küldte be, a szememmel láttam.Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét... Fázósan összehúzta magát, és fölhajtotta vékony nyakára a kabát gallérját.Nem szóltunk rá semmit, nem nevettünk az arcába, szomorúak lettünk. A lány a karjába kapaszkodott, riadt volt a szeme, sírós hangon förmedt rá. -Megint hazudtál!A szelet nem látni!Mondd, hogy hazudtál! Ő, a hazudós, ránézett hosszan, és lassan, megértően bólintott. - Hazudtam.A szelet nem látni. Megsimította gyöngéden a lány haját, és vidám fütyörészésbe kezdett."
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserûn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szõtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktõl fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedbõl kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrõ Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri
Mindketten dizájner ruhában, ahogy illik. Nena bőrszerkósan, mozgása a csípőficamos, hínárhajú keletnémet rockercsajé, a szépséges Kim mintha kissé megvastagodott volna csípőben-tokában, mióta nem láttam, amolyan sikeres üzletasszonyra hajaz. Mosolyognak és aláznak. Mert a híg fosnak annak a tengerében, amit ma popzenének aposztrofálnak, ezek a kövületek a jószagú, üdítő kivételek. Lazán, könnyedén, a kisujjukból iskoláznak. Az idő eljárt felettük, de még mindig ők a legjobbak.
Harmadszor indítom el a számot a Media Playeren és csak sírni tudok, annyira királyok ők ketten itt, a képernyőmön.
Nena & Kim Wilde