Becsuktam a könyvedet, nincs tovább. Az álom múlik, ébredek: mint elhagyott tájak a hazatért utas körül, úgy ködlenek, úgy úsznak még köröttem a verseid: új verseidet olvastam, barátom, este tíztől hajnali háromig.
Most ébredek. S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt; a valóság magánya visszahódít és ami egy volt a fél éjen át, most kettéválik és mint két kisértet, nézi egymásban két élet magát.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, hogy elvesztettél s elvesztettelek. Csak magamat tudtam méltónak hozzád és hozzám méltónak csak tégedet. Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, mondd, mért őrizzük frissnek a sebét? Ami akkor, rég történt, tévedés volt, ami azóta, kín és büszkeség.
Ami akkor, rég, és azóta történt, dac és gőg nélkül most csak fájni tud; a fájdalom közelhoz, s a melegség, a régi melegség szívemre fut: most úgy érezlek, ahogy magam érzem, s a valóságot nem, nem, nem hiszem, és eljátszom, folytatom életünket, úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:
a tizenöt év mi volt, nem tudom már, csak ez a perc él, mely visszahozott: Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok, hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! – Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok… Itt vagy… De hisz ez oly természetes! Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy és csak a tegnap folytatása ez.
Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom ez az egész… Csak vers!… De az se bánt… Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ magam mondom, mintha te mondanád… Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal… Fel kéne kelni… S amit álmodok, úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva kint az erkélyen várjuk a napot.
Átölel lágyan a csend, és én beleolvadok. A suttogó jegenyék közt csupán léptem kopog. Érzem a végtelen, édes méz illatát. Örök szép szerelmem, hatalmas rónaság.
Hát újra itt vagyok, hogy lelkemmel megcsókoljalak, s a harsogó pacsirták, csak nekem daloljanak. Az álmos fűszálak harmatcseppjei, szívem csendes sóhajának könnyei.
Hol e selymes rét kócos virágfövenyén, még együtt rohant velem sok fényes remény. Itt, ott, földre hullott álmaimba botlom. Már csak a szél zenél, egy rozsdád kolompon.
Messze a táj felett, az ég szemhéja felreped, a sápadt felhők szürke teste kissé megremeg, bíbor fátylat szül az ébredő horizont, mit a nyújtózó kikelet lassan kibont.
A lehulló fényözön érzem, belém karol, és szállunk suhanva, kéz a kézben, valahol, ahol összeolvad a múlt, jövő, jelen, s e boldog pillanat itt marad velem.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba, le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: "ébredj a valóra". A ház is alszik, holtan és bután, mint majd százév után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanában rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő, és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is itt-ott egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.
ül a megfáradt lélek próbálja tenni a szépet de sajnos nem megy neki beszélni óhajt már ám mintha összeragadt volna szája nem jönnek a szavak csak néma beszéddel érteti meg mindenkivel magát, magát adta mindenkinek ha nem érted a szót ha hiányzik a beszéd ha nincsenek szavak nem foghatod meg támaszul senkinek se a kezét
Az én válogatásaimban is lesznek majd olyanok, amelyek nem kapcsolódnak a hajnalhoz:-)
Nem baj, ugye?
Bittner János: Tavaszi hajnal
Ha egy este kiülsz a teraszra, és látod, zöldell a kert, ha a lábad előtt kutya horkol, és a macska öledbe hevert, ha a szomszédok hazamentek, és az asztalodon az ital, ha a szúnyogok is lepihentek, s lármásan a víz fele tart az égen a vadkacsa raj, és súlyosan rád ül az este, szigetünkön hallgat a táj, fáradtan várod a hajnalt, az utcán senki se jár, a kapun túl a víz feketéllik, a vízen tétova fények, Budapest lámpái derengnek, és nem jön az álom el érted, felnézel a csillagos égre, tüdődbe beszívod az illatot, és megjön a hajnal végre: boldog vagy, mint sose még, mert látod, mennyire szép.
Nekem öröm, ha jöhetek:-) Nem ismertem ezt a topikot. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet.:-)
***
Verzár Éva: Megnézem veled a tűz eget
Ott voltam a szelíd folyó partján, Mikor tengeréből a Hold felszállt, Ültem melletted némán, szótalan, Egyetlen vágyam volt, A csendet megosszam.
Az éjszakának nyugalmában, E szent pillanat varázsában, Boldog voltam, ez volt az álmom, Csillagos ég borított fátyolt.
Álmaink végre nem kószálnak árván, Szeleknek tévelygő-viharos szárnyán. A biztos hely s a nyugalom, Melletted van, ahol a csend dalol.
Kinn a sásban, vízzúgásban, Langyos szellősuttogásban, Ha jön a hajnal még ott leszek, Nézni veled a tűz eget, Majd elsuhanok, ahogy jöttem, Álmot látni nyugvó fénnyel.
- Elkapom arcod és a pillanat szeszélyét, minden mozdulatodat, mint mély eget a mély tenger színe, befogadlak, mint senki sohase, hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint, és szeretlek a parancsod szerint, sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok, néha barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, aki nem kér semmit, csak néz s imád, és nem akar lenni, csak általad, csak árnyéka annak, ami vagy.
- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör, Szólj még magadról: felelj neki, tükör!
- Égsz, átgyúlok, és hideg maradok, sírsz, visszasírok, s mégis hazudok, szolgádnak hiszel, s nincs hozzád közöm, felszínem ábránd, mélységem közöny, tükör vagyok, nem sejted, míly csodás, megfoghatatlan, tiszta látomás, mert látomásod is visszaverem, nem érezlek, nincs emlékezetem, agyonlőheted előttem magad, kihullsz belőlem, mint a pillanat, kihullsz, nyomtalanul, üresen, bután, mint az öröklétből a földi árny.
Hajnaltájt, hazaballagóban, régi ismerős neszeket libbentett felém a hársfasor: juhok apróztak át a városon.
Egy sereg juh, két csacsi, két csobán s három hatalmas farkashajtó szaporázott a szállni lusta, harmat-lucskos hajnali porban, a kopott macskaköveken. -
Meneteltek, mentek némán, ma született gyönge bárány szundított az elöl menő, öregedő csobán karján. -
A seregből olykor-olykor ki-kibőgött szomorán az anyajuh.
Valahonnan nagy messziről jöhettek, mert alig-alig vonszolódtak; a kutyák is bágyatagon cammogtak, s a lámpapóznák tövét meg sem szimatolták.
Csak a körmök kopogása, a bocskorok csusszanása adta tudtul szánni való, gyámoltalan vonulásuk.
Néztem őket, s kicsit újra otthon voltam a falumban, honnan egyszer egy ilyen szép hajnaltájon csöndesen kivándoroltam.
Néztem őket, míg az utcafordulónál tovatűntek. -
Aztán csak a gyapjú szaga tétovázott a hársak közt, s aprózásuk apró zaja hallatszott még, s el-elhalón az anyajuh bégetése.
És azóta tudom, látom: a vénülő csobán karján az a gyönge, alvó bárány, az volt az én ifjúságom.
Csak elsuhant a távolban és csak messziről nézett feléd. Csak pár percre láttad álmodban és csak gondolatban jött eléd. Látod. Mégis megérintett és mégis áttörte a falat. Mégis megsebezhetett és mégis bánat maradt.
Pihenek megfáradt fűszálakon, suttogok szélcsendes hajnalokon, felkap az őszi szél, messze sodor, szemedben én vagyok az a kis por. Ha látod a rózsát harmatosan, én sírok, jajongok a magasban.
Visontay Péter fotója
