Mondjuk amíg az elképesztően beteges-belterjes családi környezetben éltem, ahol arra kondicionáltak, hogy gyerek maradjak, meg érzelmi bokszzsák, az egyre romló anyagi körülmények, a fejem fölül a házunk eladása, az azóta úgy-ahogy megmaradás, ebben kurva nehéz volt bármit is elérni.
Főiskolán elég jól teljesítettem (ez az a főiskola, aminek a tantárgyai tetszettek, de nem akartam az lenni, amivé képzett volna), és 10 év távlatából is megvan annak a tudásnak egy nagy része, amit az alatt a majdnem egy év alatt szereztem. Mondhatod, hogy hülye vagyok, mert te szarba se veszel, de ez még nem egy reális magyarázat.
Büfé szakokat eleve el sem akartam végezni.
Te vak vagy arra, amit én kifejeztem az előbb. Ez van.
Persze, az ápoló az csak egy példa volt, lehet más is, szakács, pincér, stb. Azért írok ilyen munkaköröket, mert piacképes diplomához valszeg nem tudsz jutni, ahhoz évtizedekkel előbb kellett volna ezt ambicionálni, valamint a megfelelő képességek birtokában is kell lenni, mint pl. szellemi képesség, anyagi képesség, motivció, stb.
Ezért nem hozna neked már semmit egy foxi-maxi egyetemi diploma. Tehát olyan szakma játszik, ami nem öl meg, de van rá kereset külföldön.
Az itthoni földet és néni-bácsikat bőven pótolhatja az első időkben az új környezethez való alkalmazkodási nehézségek legyőzése, és pont azért írtam Ausztriát, mert 1 óra alatt itthon lehetsz és van ott pénz. Én úgy viszonyulok ehhez a témához, hogy engem nem érint, nekem máshogy alakult az életem, de ezért meg kellett futni az ehhez szükséges köröket! Csak akkor van output, ha azt megelőzi input.
Akkor már megkérdezném, te hogy' állsz ehhez a témához? Teljesen megértem azokat az embereket, akik kimennek külföldre, akik könnyen belesimulnak bármilyen közösségbe, mert ezzel is olyan lehetőségek nyílnak meg előttük, amelyek gazdagítják az életüket. Ez egy másfajta személyiségtípus. Akkor tudnám ezt megtenni, ha tudnám, hogy itt M.o-on van egy biztos pont, ahova visszatérhetek. Most inkább az utazásra gondolok, mint a munkavállalásra.
Már attól elvesztettem a lábam alól a talajt, hogy majdnem más kerületbe költöztem úgy két évvel ezelőtt. Nem tudom, hogyan lehet ezt meggyógyítani, vagy kell-e egyáltalán. Csak egy otthont szeretnék, amelybe a körzőm hegyét beleilleszthetem, egy otthont, aminek én vagyok a korlátlan ura, ha egyedül is, és ahova, ha lenyugodtam, beengedek egy-két látogatót.
A magány kérdése egy kicsit komplexebb ennél. Az, hogy nekem könnyű lenne váltani, meg végképp nem derült ki rólam. Hogy nekem könnyű lenne, mint a gólyafos, csak úgy repkedni országról országra, gyökértelenül. Most próbálom lazítani magam a váltásra, de arról szó sincs, hogy ez egy ilyen pikk pakk dolog lenne. Nekem a hazám, az otthonom nem emberekből áll. Én ezt a földet hagyom el nehezen, a tereket, a fákat, az ismerős épületeket, mindent, amiben egy hely szelleme benne van, és az emberek csak utána jönnek. Az embereket, mint közösséget nehezebb elhagyni, mint egyes embereket. A "közösség" a hely szelleméhez tartozik. Azt hiszem, jobban fáj az, hogy a kertekben, az üzletekben látásból ismert nénik, bácsik örökre magam mögött maradnának, mint a közelebbi ismerősöktől való elválás.
Tényleg mintha direkt az ellenkezőjét írnád annak, amit kifejezek magamból. De tudod mit? Százszor, ezerszer is megpróbálkozhatsz az agymosással, én akkor is önmagam maradok.
Nem vagyok ápoló, és nem is szeretnék az lenni. Ennek megvannak az okai, annak alapján, amit az évek alatt tapasztaltam. Bár látom azt is, hogy egy fiatal orvosnőt már az alapján nem ajánlanak nekem, hogy másfajta lámpafénynél szeret dolgozni. Így működik a megbélyegzés. És aki ilyet mondott, komolyan elhitte, hogy ez már egy indok arra, hogy valaki ne hozzá menjen. Nehogy már egy kicsit másmilyen légy, nehogy már egy kicsit önmagad légy... ettől függetlenül, orvosnak jobb lenni, mint asszisztensnek. Egy felsőbb lépcsőfok minden területen jobb, mint "kiszolgálószemélyzetnek" lenni.
Nem, azt hiszem nem érdekel a pénz önmagában. Annál borzalmasabb nincs, mint csak a pénzért dolgozni.
Egyetemnek csak akkor van értelme, ha az olyan végzettséget és tudást ad, amire tényleges piaci igény van. Ilyen pl. orvosi, műszaki mérnöki, informatika, stb. A többi felejtős. Viszont egy kevés német tudással, és mondjuk egy ápolói szakképzettséggel külföldön tudsz olyan életet élni, ami nagyobb anyagi szabadságot ad, így több lehetőséged adódik pl. utazgatni. Neked ez nem lenne annyira nehéz váltás, hisz írod, hogy nem zavar a magány, sőt szereted is. Mint írtam, a teljesen új környezet, munkavégzés, csodákat tehet.
Igen, egy férfi valószínűleg nem viselne el egy szar munkahelyet egy lakás átmenetileg kialakított otthonosságáért... amúgy is felfogná, hogy a lakás soha nem lehet az otthona. Nem úgy fogná fel, hogy az épphogy elültetett gyökerét megint ki kell tépnie a földből. Egy férfi azt mondaná, majd lesz más, majd lesz jobb. Egy férfi ésszel meghozott döntéseit nem rombolnák le az érzelmei. Egy férfi tudná, hogy meg kell állnia a helyét az életben.
És mindez évek óta zajlik. Már megszokhatták volna, hogy ott vagyok, hogy a munkában számítani lehet rám, hogy elfogadom azt, ha valaki nem olyan, mint én. Nem vájkálok senkinek a magánéletében. (nem is nagyon érdekel) Nem értem ezt a mechanizmust. Egyszer-egyszer visszaverem őket, de ez a folyamatos feszültség borzasztóan megterhelő. Nem akarok versenyezni velük, nem érdekel, hogy ők mekkora királylányok, nem ártom bele magam az életükbe, és mégis én vagyok a szar. Seggnyalásért menjenek egymáshoz meg a hozzátartozóikhoz, nem elég az nekik? Mintha ez valami alap lenne. Ha férfi lennék, már nem élnék szerintem. Ha férfi lennék, már régen leléptem volna, sőt, be sem léptem volna egy ilyen helyre... na, lehet ezfog rajtam segíteni. XD Mit tenne egy férfi?
Neked megoldás lehetne, hogy pl. intenzíven tanulni németet, majd egy alapfok után irány Ausztria, vagy Németo. Egyrészről, ott viszonylag jól lehet keresni alacsonyabb végzettséggel is, másrészről az alkalmazkodás, beilleszkedés folyamata sikerélményt, önbizalmat ad. Ez jó lehet!
Tehát, ahogy írtam is, megvettem egy-két könyvet emelt érettségihez, de közben álláshirdetéseket nézek és azon gondolkodom, hogyan fogok albérletet találni, vagy kihúzhatom-e a szerződés végéig, ami pár hónap plusz. Mennyi pénz fog kelleni a költözéshez, megint kiszakítom magam egy környezetből... meddig bírom ki ezen a helyen anélkül, hogy teljesen kiégnék.
Hogyan lehet úgy tanulni, ha az ember olyan környezetben kénytelen létezni, ahol ha kicsit is megneszelik, hogy kifelé áll a rúdja, már köpködni kezdik a háta mögött? Vagy csak úgy, mert éppen valamelyik valamilyen pletykát indított útjára? Egyszercsak azt lehet érezni, hogy az addig bűbájos emberektől rideg elutasításban van részed, ha kérdezel, nem válaszolnak, ha megkérdezed, hogy mi a probléma, akkor persze "semmi". És napokig úgy néznek rád a munkahelyen, a boltban, mint nyakukat nyújtogató, egzaltált baromfik. Mindez szolgálati lakással egybekötve, tehát munkahely váltás lakhely váltást is jelent egyben. Ez maga a pokol... értem én, hogy olyan könnyűnek tűnik kívülről a helyzetem megoldása, csak innen belülről borzalmas.
De ha "akarni is kell", akkor miért ne inkább egy placebót szedjek be? Akkor ez az egész csak egy porhintés... csak úgy felrémlett tegnap este, amikor 17 évesen a kórházban elkezdték szedetni velem. 2 hétig szinte azt sem tudtam, hol vagyok, egy zombi lettem gyakorlatilag. Úgy, hogy én akartam bemenni, hogy segítsenek rajtam. Ez nekem nem mentőöv, hanem olyan, mint a Tortúrában, amikor Annie Wilkes beadja az írónak a fájdalomcsillapítót, ami olyan képet idéz elő benne, mintha a dagály ellepné a cölöpöket. Nem lett jobb kedvem, az iskolában még rosszabbul is teljesítettem. Borzalmasan egyedül voltam ebben az egészben.
Nem emlékszem, hogy barátunk valamilyen irodalmat emlegetett volna, amikor váltig állította, hogy ő el van késve a tanulással. :) Ellenben a zajos gép mellett dolgozás maga a mennyország.
Igen, a fokozatosság, ez jó. Bennem is vannak tervek, csak annyira egyedül érzem magam. Olyan az életem, mint egy Schrödinger doboz, amit soha nem nyitnak ki. Néha olyan, mintha nem is léteznék. Felületes csevejek, az átlagba belesimuló emberek nem fognak vigaszt nyújtani. Mert "bárkit" lehetne találni esetleg, de társaságban egyedül lenni, az még rosszabb. Valahogy belül van ez a magányérzés, és nagyon kevés embernél érzem azt, mintha egy kicsit megszűnne, mintha valaki látna engem.
A bogyók olyanok lehetnek, mint a tengeren hánykolódónak a mentőöv. Elsüllyedni nem enged, de ahhoz, hogy megmenekülj, el kell kezdened úszni, lehetőleg a part felé. Akarni is kell, nemcsak
az előregyártott mentség-paneleket ismételni, különböző formákban. Nem szétszórni az energiákat, egy dologra koncentrálni, azt végigvinni.
Ha sikerül, akkor az adhat motivációt a jövőre nézve. Fokozatosan, teljesíthető célokat kitűzni, melyek elérésével közelebb kerülhetünk a távolabbi, nagyobb célunk megvalósulásához. Igen, ehhez idő kell, lemondás néha, meg "szenvedés". Az idő. Lehetnek akár évek is, de végül meghozza a gyümölcsét. Minél később kezdünk bele, annál nehezebb lesz, esetleg reménytelenné válik.
Lehet felosztani, hány év kell a cél eléréséig, mennyi évig és milyen hasznát látom majd, élvezem.
Ismerek olyan nőt, aki nyugdíj előtt 10 évvel végzett el egy főiskolát. Gondolhatnánk, minek? Mert az elvégzés után 6 évig több, mint dupla fizetést kapott, és a nyugdíját is jócskán megemelte ez.
Aztán, az sem utolsó, hogy újra tanulni kezdett, ami mentálisan nem engedte leépülni, és ami nagyon fontos lehet pl. egy Alzheimerre hajlamos személy életkilátására nézve. Persze, sokkal könnyebb különböző irodalmakban csemegézni, melyek segítségével magyarázhatjuk, miért nem érdemes...
Stimuloton, Zoloft, Sertralin, Cipralex (azt hiszem ez volt a legrosszabb az összes közül), ezeket szedtem. Ez a hozzátartozóm, akit mondtam, Sertralint szed, és nekem is ez volt az utolsó, amiről végül leszoktam.
Ha még húszszor tervezed leírni, hogy valamit szednem kéne, akkor szerintem sűrítsd bele egy hozzászólásba, és le van tudva a gond. :) Spórold meg magadnak is az időt, energiát.
Volt egy idő, amikor elhagyatták velem a Xanaxot, nem emlékszem, hogy jobb lett volna. Tehát még ez is megvan... de lehet, hogy ennek a nagy részét a Xanax, Frontin okozta. Ettől még nem gondolom, hogy jobb lenne. Vagy egy olyan családtagomat elnézni, aki ha kimarad egy hét, mert nem tudta felíratni, már meg van halva, teljesen maga alatt van. Én nem akarok ilyen lenni. Most, ebben az állapotomban nem vagyok rászokva erre a szarra. Akkor meg belekerülnék ebbe a kiszolgáltatott állapotba, hogy a mankó nemhogy segítene megtanulni járni, még a maradék járóképességemben is elvesztem a bizalmam általa.
Ezt még szerintem pont nem olvastam, de nagyon sok hasonlót igen.:)
Gondolom nem is úgy mondják, hogy neutronszint.:)Na sebaj! Érdekes amit írsz, mert a vérnyomás csökkentőkről valóban nem lehet leszokni, mert, amint elhagyja az ember, azonnal emelkedik a vérnyomás.Magyarul az embernek szednie kell folyamatosan, hogy szinten tartsa.Azt gondoltam az antidepresszánsok is így működnek,mármint nem gyógyítanak meg, csak szinten tartanak, ha pedig elhagyod újra visszaesel.. Az is érdekes, hogy nem voltak különösebb fájdalmaid, örömeid sem, mert ezeket a tüneteket a nyugtatók és szorongáscsökkentők mellékhatásaiként szokták emlegetni.Nem lehetséges, hogy csak azért érezted ezt, mert párhuzamosan szedted őket és azoknak a hatásait érezted? Igen az ember nap végén leteszi a másokon való segítést, de szerintem adhat egy plusz löketet úgy lezárni egy napot, hogy segített az ember másokon, ha pedig mellé erőszakkal áthelyezi a fókuszt a belső problémákról más irányba, akkor hátha lehet kiút. Vagy nem tudom...
A B komplex az szerintem nekünk kevés, ide komolyabb kemikáliák kellenek:)
"Nem lehet eléggé hangsúlyozni a fizikai aktivitás szerepét. Ugyanis az edzés is egyfajta stressz a test számára, amelyhez azonban – megfelelő és rendszeres gyakorlás mellett – a szervezet alkalmazkodni kezd és növeli a stresszválaszban résztvevő anyagok termelését: például a noradrenalinét és a szerotoninét is. Hasonló anyagok termelődnek a szerelmi együttlét során is"
Nem olvastad ezt véletlenül? :)
Egy időben szedtem B komplexet, illetve mostanában is szedek néha. Illetve egy időben trükköztem energiaitallal is, csak abból nem szabad sokat, abban is vannak B vitaminok. Egyszer-egyszer belefért.
Fejtsd már ki bővebben ezt a neutronszint emelkedést az agyban, annyira érdekesen hangzik. :)))
Évekig kellett szednem, különböző szerotonin reuptake gátlókat. Ami hiányzik, a motiváció, azt nem tudják megadni. Nem lett több energiám tőlük, viszont nagyon nehéz leszokni róluk, ahogy az itteni topikok is mutatják, mindig erősebb kell, aztán az sem jó már, meg egy sem jó már, egyre kriplibbek az emberek, mert olyan mankókra támaszkodtak, amelyek egy ideig illúziókat adtak nekik, aztán pofára estek. Ugyanezt hallani a vérnyomáscsökkentőkről egyébként, hogy nem lehet róluk leszokni. Tehát attól félek, hogy még azt a neurotranszmitter termelést is kinyírja, ami alapból van. Mivel emlékeim szerint minden így működik a szervezetben, hogy ha úgy érzékelődik, van elég valamiből a vérben, akkor a saját termelés képes leállni és végül be is krepálni, mint pl. fogamzásgátlók, de az antidepikről is hallottam ezt. Ha neked bevált, használd, én nem fogom, nem hiszek benne, tapasztaltam. Nekem elég érzékeny az idegrendszerem, kb. az ágyúval porcelánboltra lenne a viszony. Amit már unok megismételni, hogy nem voltak különösebb fájdalmaim, örömeim sem. Nem tudtam azt a szívem tájékáról elinduló kis bizsergést és izgalmat érezni szép és jó dolgok iránt, amit korábban. Negatíve meg nem is érintett meg semmi. Szerintem ez is baj. És a leszokás után ebből maradt is "maradvány".
Nem az agyi biokémiai folyamatokban nem hiszek, hanem a gyógyszerek hatékonyságában, főleg hosszú távon. A szerelem és a mozgás is leírható biológiai, biokémiai szinten. Igaz, hogy ez még nagyon messze van a teljes képtől, amit ezek jelentenek egy ember számára. Nem értek hozzá különösebben, de a cikk, amit valahol megosztottam másik topikban is leírja, hogy a frontális, premotoros, motoros(mozgató) kéreg, ezek egymás mellett vannak, és sok esetben az egyik agyterület ingerlése "átcsap" szomszédos agyterületekre is, így a mozgás pozitív hatással lehet a kognitív képességekre. Illetve biztos, hogy a mozgással a vérállátás, az erek rugalmassága is jobb lesz, meg ilyenek.
Jó, de a másokon való segítést nap végén leteszed. Önmagaddal maradsz a nap végén, illetve hétvégén vagy szabi alatt. Nem tudod mindig elterelni a figyelmedet, és nem is lenne szerencsés, ha nem foglalkoznál a problémákkal, mert amivel nem foglalkoznak, az egyre nagyobb lesz. Azzal együtt, hogy vannak olyan problémák is, amelyek pont a figyelmen kívül hagyással oldódnak meg, ezt értem.
Sokat segítene, hogy ha valamire kíváncsi vagy, akkor egyszerűen csak belekérdeznél. Tényleg. :/
Akkor elég nehéz lehet ebben a munkakörben dolgozni, szerintem én nem is bírnám.
Én azért adnék még egy esélyt az antidepresszánsoknak, mert azt mondják olyanok ezek, mint a vérnyomás csökkentők.
Hatóanyaga ugyan az, mégis valakire nem hat, valakire máshogy hat ezért érdemes kipróbálni, ráadásul állítólag az első 2-3 hétben erősítik a szorongást, amíg nem szokja meg az ember. Én egyre inkább hiszek ezekben az agyi kémiai folyamatokban, mert egyszerűen nem értem hogy lehet az, hogy most teljesen máshogy látok dolgokat, mint pl 1-2-3 hónappal ezelőtt, amikor mindent negatív szűrön keresztül észleltem...Ez nem lehet véletlen!Csak gondolom valakinek elég a sok mozgás egy új szerelem, vagy bármi, másoknak meg kellenek a neutronszint emelő bogyók. Hát nem tudom, hogy minden esetben segít e, hogy vannak nehezebb sorsok, de azt már régebben is észrevettem, hogy, amikor mások problémájával foglalkozom, csökkennek a sajátjaim.Na meg ez a Hospice dolog azért is jó lehet, mert hasznosnak érezheti magát az ember, ráadásul tényleg sokat segíthet azoknak, akik rászorulnak.Egyszer, ha több időm lesz, biztos jelentkezni fogok, ha csak heti egy napra, akkor is. Egyébként csak Te érzed úgy, mintha le lenne szarva a reakciód, mert engem tényleg érdekelt, csak szerintem teljesen máshogy gondolkozunk, más rugóra jár az agyunk, ráadásul talán van bennem egy kis önzőség, mert mindenáron ki akarok csikarni egy véleményt egy adott témában, ha pedig úgy érzem nem sikerült, vagy más megközelítésből sikerült, mint gondoltam, akkor nem szándékosan, de tényleg elakasztom a lemezt.:)
Más dimenzióban kommunikálunk szerintem, mert teljesen mások vagyunk, ami nem is baj, csak ezért lehet, hogy mindketten azt érezzük, hogy nem arra válaszol a másik, amire kellene.:)
Ehhez hozzáfűzném, hogy én megértem, mások miről írnak, reagálok is rájuk, de mintha tudatosan le lenne szarva a reakcióm, sőt, utólag megkérsz, hogy olyasvalamit fejtsek ki, amit már egyszer kifejtettem pár hozzászólással korábban, és elakadt lemezzel reagáltál rá.
Ez neked minden esetben segít, hogy "vannak nehezebb sorsok"? Engem inkább megrendít, ad egy réteget, egy mélységet az életemnek. Amikor meghal egy ember, vagy visszavonhatatlanul károsodik a szervezete, az ad egy lenyomatot, ezek egymásra rakódnak. Olyan, mintha átélnék egy "mikrogyászfolyamatot". Utána végülis felébredek a rémálomból, hogy ez nem velem, vagy egy hozzátartozómmal történt. De mindig egyre törékenyebbnek látom az életet. Tisztán látszik, hogy néha milyen kis dolgokon múlik, életben marad-e valaki. Hosszú távon is a "sok kis dolgon".
Illetve ez a hasonlítgatás nincs nagyon meg bennem. Rövid távon talán hatásos, de hosszú távon azért ott van a kérdés, hogy "csak ennyi"? Aztán jobb napokon értékelem, amim van, de nem biztos, hogy másokhoz képest. Attól én még ugyanott maradok, hogy relációba teszem az életemet.
Annyit elmondhatok, hogy olyan típusú adminisztratív munkám van, ami mások segítésével kapcsolatos. Pár hete volt olyan haláleset, ami számomra megrázó volt. (lehet, másoknak nem) Nem láttam közvetlenül az illetőt, de így is eléggé. Nem tudtam róla semmit, és ilyenkor az ember egy csomó forgatókönyvet végigperget a fejében, hogy mi történhetett. Hol csúszott hiba a rendszerbe, vagy csak a dolgok, élőlények természetes elhasználódását nehéz elfogadni? A tudatával tudja, hogy van ilyen. Az oktatófilmen az újraélesztés kivétel nélkül azt eredményezi, hogy a sinus ritmus helyreáll, a szív elkezd dobogni. Olyan film nincs, hogy nem sikerült, és jön a halottaskocsi, a hozzátartozók sírnak, a pár órája még rosszul levő, de élő ember visszavonhatatlanul halott. Szóval azért akad néhány "élmény", meg amikor látod, hogy korábban életerős emberek hogyan mennek tönkre. De értem, amit írsz, hogy a hospice-ban lehet ezt legjobban megtapasztalni.
Antidepivel nem volt szerencsém, kellett szednem egy időben, sőt úgy éreztem, rosszabb lett. Ez a "Pista bácsi behugyozik, de mostmár nem is érdekli" állapotba jutottam.
Igen más lehet, hogy valóban jobban kijött volna hasonló szituációkból, de sajnos nekünk ez a hiperérzékenység jutott...
Én tuti kipróbáltam volna valamilyen antidepresszánst, ha nem javul a helyzet, kiegészítve rengeteg mozgással, de szerencsémre történtek pozitív dolgok, meg szerintem a sok mozgással magától is nőtt a szerotoninszintem, vagy nem tudom..
Nekem az a szerencsém, hogy minél éhesebb vagyok, annál inkább mindegy, hogy mit eszek.:)
Heti 6 nap 60perc intenzív futás után mindig sajtos-tejfölös rízst ettem és annyira kimerültem, hogy jól esett ez is.
Egyébként szerintem jobbra fordulhat minden és akkor hirtelen nem negatív szűrőn keresztül fogsz látni mindent.( a tényleg negatív dolgokat még negatívabbaknak látjuk)
Szerintem minden szokáson változtatni kell pl. aki szeret sokáig aludni, keljen fel 5kor és sportoljon reggel.
Amúgy az tényleg igaz rám, hogy, ha látom, hogy másoknak rossz, akkor azt érzem nekem valamivel jobb, mármint olyankor észbe kapok, hogy mindennél van rosszabb.
Én már azon gondolkoztam, ha nem csillapodik a helyzet elmegyek pl. hospice önkéntesnek, mindig toboroznak, ami lehet önzőség, hogy csak akkor, de akkor is segít az ember és hátha rádöbben, hogy vannak még nehezebb sorsok.
Nem tudtam olyan környezetben tanulni, amelyben sem az állásom, sem a lakhatásom nem biztos, ahol ridegen elutasítanak úgy, hogy becsületesen dolgozom, hogy alapvetően empatikus vagyok. Lehet, hogy más sokkal jobban kijött volna lelkileg ilyen szituációból, lehet, hogy bennem van a hiba, tényleg. A tömény, rideg, kimondatlan elutasítás, lenézés, az értékek kifordulása... néha kijön belőlem, hogy "Istenem, ne hagyj itt meghalni, ebben a viperafészekben." Mert ez annyira borzalmas, ez az üresség, a látszatvilág, a rosszindulat. Nem látom azt sem, merre van ebből a vészkijárat. Teljesen egyedül vagyok.
