Volt egyszer egy szép leány, reá néztem tündér-talány. Egyszer csak megismertem őt, a drága és gyönyörű nőt! Emlékszem este volt már, de rá gondolni nem kár. De hogyha mégis eszembe jut nem is tudom, hogy mit gondolok. Csoda ez nem is vitás, mert bíz ez egy csodás látomás! Tüneményes termete itt csak róla szólhat most a hit! Folyton csak rá gondolok, de nem lehet velem ő most. Ám majd eljön az idő, mikor együtt leszünk: ő és a költő!
A "törvénytelen" szeretők nem fordítják fény felé az arcuk, mosolyuk is árnyákba rejtett s kétszer sötétebb a haragjuk. Szeretni kölcsönágyra járnak diszkrét csörgésű kulcscsomóval egymás mezítlen melegéhez szorongva érnek, mint a tolvaj. Nem ismerik a gondtalan nász fegyelmezetlen őrülését, neszekre függesztett figyelmük rándulni kész akár a vészfék. Nem bújnak össze önfeledten, csak félve egymáshoz lapulnak, ernyedten is olyan feszültek, mint puska ravaszán az ujjak. Sivár magányuk sem magányos: presszókban ülnek félaléltan, egymás mellett egymásra várnak, kettesben is emberkaréjban, nem ismerik a délutáni szelíd szieszták tiszta csöndjét, ezer felől figyelt magányuk sosem lesz páros egyedüllét, sorsuk zsibongó hontalanság, akár utcára kivetetté. A "törvénytelen" szeretőket a csönd hiánya űzi ketté.
Soha nem kérdeztem, s Te soha se mondtad Soha még egyetlen bókkal se hazudtad Mégis Szemedben, ha nézel, olyan fények gyúlnak Mély-barna zöngéje úgy szól a hangodnak Ujjaid hajamban néha úgy matatnak Ajkaid a számra oly mohón tapadnak Vagy, ha váratlanul, hátulról átölelsz Nyakamba aprócska puszikat úgy lehelsz Testedbe úgy burkolsz, vágyamra úgy felelsz Mint hogyha szeretnél… Testbeszéded érzem, sőt, érteni vélem Bár óvatosságra int a józan eszem Érvei nyomósak, de addig elvetem Őket, míg karodban békémet meglelem
Nyüzsög minden porcikám Elaludni nem tudok Párnámon és bőrömön Itt maradt az illatod Tiszta, ápolt, ismerős A testedet idézi Ahelyett, hogy lemosnám Vágyamat felébreszti
Mint a homokba rajzolt archimedesi körök, a szerelem törvénye testünkben oly örök. Titkát már görög edények rajza rejti, amint szemét a férfi a nőn ott felejti, s ahogy a nő karja antik kőbe vésve tárul örökös ölelésre.
Szerelem! Csillagéleted hányszor gyúl újra létre főnixporodból megint, hányszor igézed még, ki rád tekint?
Te bölcsek kövén törvényt hozol, barbárok között ünnepet ülsz, majd egyházadból kiátkozol, bánatok óceánjába merülsz
Merre visz utad?
Csillagmiriádok hullnak nyomodban, pénz, nyomor, vérfolyam ömlik zuhatagban, utánad a lélek, mint Ikarosz szárnyal egyre magasabban, hogy aztán megtörten zuhanjon alá.
Hol talállak?
Kereslek már évezredek óta, Tibet fennsíkjain varázsolva, om mani padme hum, keresd a titkot a lótuszvirágban, a Tigristől az Eufráteszig egyetlen ölelésben, bölcsőben és temetésben, vert hadak útján a holtak megtört szemének üvegén, elmúlást lehelő mocsár ölén.
Kereslek én!
Keresni foglak, ameddig egyetlen szerető, nő és férfi létezik ölelő, és törékeny testükben léted szerteárad, míg nap holdra, holdra nap, és keringő bolygónk végleg kifárad e csillagideje tartó zuhanásban.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
A lelked messze, idegenbe való, Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek. Tettetve kies, mint szigetbeli tó, S a nagy, riadalmas, dús óceánnal Titokszerűen eggyéfolynak a mélyek. Ha ott árbocatörten elmerül egy hajó, Fölzeng itt halk buborékja színének, Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan A hajót, a halált, a vihart, a tengert... Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod Halvány redője aranyszőtt selyemnek. Selymek... zizegők, rajzosak, nyugtalanok! Ideges ábrák kúsza gyűrüin át Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. - Sok tipegő, finom ösztöngondolatod Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, - És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet, Puhán, hízelgőn alakomra dobod A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág, Némán hajolva simítja az arcom. Hűs illathálóban pihen a vágy, Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek, Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. - S én feledem, hogy itt ős láva-láng Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon. "Amen!" - szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák. Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt A te szerelmed.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről Tilla "Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet."
A nem-lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet? Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki azt hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek és mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán - a vén remény... és voltak reggelek, mikor veled, melletted ébredek és hajad, orrod, szájad és szemed s az ing, s a váll, s a paplanon kezed... Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet.
Igazán nem fogok többet beszólni, de ezt akkor sem fogadom el. Velem is előfordult már, hogy le kellett írnom ilyesmit, de megtisztelem vele a vers címzettjét és a magyar nyelvet, hogy igyekszem hibátlanul írni. Bármilyen más topikban elfogadható mentségnek amit írtál, de sztem egy irodalmi, különösen egy verstopikban semmiképpen. A virágot sem sáros újságpapírban adod át annak, akit szeretsz. dixi.
Meg ne haragudj te sem, és hogy más helyett válaszolok. Érződik, hogy úgy kiszakadt belőle ez a versrészlet, biztos csak úgy fejből, nem kereste a magyar ékezetes betűk átállítását, a költő neve is lemaradt.
Nem azt mondom, hogy nincs igazad, de igazán kár volt megdorgálni, vannak kivételes helyzetek.
"...Csak en ulok ebren, feligszitt cigarettat erzek a szamban a csokod ize helyett es nem jon az alom, az enyhetado, mert nem tudok en meghalni se, elni se nelkuled immar."
