Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Így van: Varga Csaba "A magyar szókincs" könyvéből való. (Fríg, Bp, 2005.) Azért nem jeleztem ezt a forrást, mert aki ismeri, az úgyis tudja, aki meg nem, az csak legyint rá. Egy másik topikból másoltam.
NAgyon szemléletesen ábrázolja az ÉNEM, ENYÉM, ÉNNEKEM, ENNENMAGAM , MENTEK, HÁZATOK stb:
ÉNEM = ÉN ÉN ENYÉM = ÉN ÉN ÉNNEKEM = ÉN NAK ÉN ENNENMAGAM = ÉN ÉN MAG ÉN MENTEK = MEN TIK HÁZATOK = HÁZ TIK
Ábrázolja azt, hogy az egykori hun személyes névmások még tisztábban jelenítik meg azt a képet:
EJN MIK TE TEK ÜJ ÜJK
"Illyés Gyula ír a 'hirtelen' szavunkról, amely - miként írja , nagyon meglepődött, amikor rájött- azt jelenti, hogy valami előzetes híradás nélkül történt, azaz hírtelen, hír nélkül. Ilyen a véletlen szavunk is. Mert valójában azt jelenti, hogy valamiről nincs véleményünk, nem tudjuk hogyan vélekedjünk s ezért lesz a dolog véletlen."... De hozhatnám a még "képletesebb" "képtelen" szó jelentését. "Ami a szóban rejtezik végső alapként, az nem más, mint KÉP."
Lükő Gábor: "A moldvai csángók" (Táton, Bp, 2002.) könyvében ír egy elágazó , fábol faragott szőlőültető szerszám nevéről: "A moldvai magyarok már évszázadok óta ismerik ezt a szerszámot, mert nevét még palatalizálatlan alakban vették át. Az oláh 'pitinog' - 'chitonog', a magyar 'bitonág' név eredete ISMERETLEN".
Képet is mellékel a könyveb, ahol a KÉPi ábra egy BOT forma, rajta egy kiálló ÁG:
BOT ON ÁG = BOTONÁG
Vajon az 'oláh'-ban is PIT (BOT) a bot, és OG (ÁG) az ág?
A SZÓ VÁLTOZIK, A KÉP MARAD !..
Megemlít például két egyiptomi hieroglifát:
1) elnyújtott ellipszis, alatta 3 pont: t3 , olvasata TER, jelentése: TÉR
2) mint az előző, hozzátéve egy pálmaág (= í,j) és egy kéz (=ad,ed)
t3 í/j ed olvasata = terí(j)ed jelentése= terítsd (de régies magyarsággal TERÍJED, mint a VIGYED, ADJ-AD...)
Dr. Fürstner László: Történelem és kultúra új megvilágításban II. Dunakeszi 1996:
39-41.o.
Amerika korai látogatói
“Sok ismeretlen nyelvű sziklafeliratot fejtettek meg a szakértők Amerikában, melyekről kiderült, hogy már 25-30 évszázada látogatják e kontinenst Európából, Ázsiából, Afrikából hajós nemzetek fiai.
Rengeteg eszköz is előkerült és ezt különböző múzeumokban bemutatják már. Így a laikus számára is szembetűnik egyes amerikai eszközegyüttesek teljes azonossága a mellette kiállított európai, ázsiai és afrikai hasonló szerszámokkal.
Ezenkívül a temetkezési dombok és a halottak eltemetésének azonossága is szembe tűnt már több régésznek. Számtalan csillagászati tájolókő, dolmen és ménhír építési módja, alakja és keletkezési ideje is bizonyítja az Óvilág és az Újvilág réges-régi kapcsolatát.
Barry PELL az egyik olyan tudós Ausztráliából, aki ezeket a kővéseteket és írásokat a legutóbbi időben újra tanulmányozta ér több más kollégájával tisztázta ezek eredetét. Az erről szóló könyv alapján írom most le Amerika népeinek kialakulását az elmúlt 3000 évben. Csak azon csoportokról esik szó, melyek eredete más kontinensről már bizonyítható. egyes népek, csoportok eredete ma még nem tisztázható.
Idézem magát a könyv íróját: “Háromezer évvel ezelőtt már kelta hajósok szelték át az Atlanti-óceánt, hogy felfedezéseket tegyenek, s ezután gyarmatosították Észak-Amerikát. Ezek a mai Spanyolországból és Portugáliából jöttek, érintve a Kanári-szigeteket, vitorlázva a szelek segítségével, mint ahogyan Kolumbusz Kristóf tette sokkal későbbi időben.”
Ezek a szelek először a Karib-tenger szigeteire vitték el a keltákat, itt azonban nem telepedtek meg tartósan. Tovább is mentek felfelé a partok mentén a hegyes New England partjaira. Itt létrehoztak egy királyságot, melyet saját nyelvükön Jargalomnak mondtak. Ez annyit jelent: Napnyugtán Túli Föld.
Itt telepeket hoztak létre, templomokat emeltek, druida szentélyeket alkottak, szent ligeteket alakítottak ki, vésett kövekkel fedték be halottaikat. Kelták éltek itt már a Kr. e. 9. századtól egészen a római császárkorig, mint ahogy ezt Julius Cézár idejében, a naptárreform idejében kivésett kövön a régészek megállapították. Ezen az ún. Beltaine-kövön, - amit 1975-ben találtak New-England-ben, - látható a római módra készített kelta dátum, a Kr. e. 46. évből és a római újévtől számított (március 25.) 39 nap római számokkal van megadva. Ez a nap pedig a kelták nyarának kezdődátuma: május 1-3. ...
... Ezek a merész kelta kivándorlók először New-England déli részén, New Hampshire-ben telepedtek le a Merrimac folyó mentén, Észak-Salemben. Később felhajóztak a Connecticut folyón Vermont államba, majd nyugatra fordultak és felfedezték a Green Mountains vidékét is. Itt félreeső völgyekben papjaik kőköröket, phallusokat (ménhíreket - megjegyzés tőlünk) állítottak fel, tájoló-kamrákat építettek, ahogyan ezt Európában tették.
Ogam írásukkal köveken feliratokat hagytak. Ezek közül sokat megtaláltak az utóbbi időben. Többet, mint az Óvilágban, mert ott a keresztyénség terjedésével ezeket elpusztították. Amerikában ez nem következett be, mert a keresztyénség itt akkor nem létezett. Észak-Amerikában megmaradt az európai ember nagyon régi vallási szokásrendszere, míg ebből Európában csak nagyon kevés maradt.
Ogam írásokról már írtam. Most csak azt emelem ki, hogy ezek az írások igen egyszerűek voltak, bárki könnyen megtanulhatta. Húzott egy vonalat egy lapos kövön, sziklafalon egy színesen fogó kővel és a vonal fölött és alatt hosszabb-rövidebb függőleges vonalat huzigált. E vonalak száma 1-től 5-ig terjedhetett az ogam írásban. Így máris 20 jelet lehetett alkotni. A legegyszerűbb ogam írás pontosan 15 mássalhangzóból és 5 magánhangzóból állt. ...
..... James Whitall régész volt az első, aki kimutatta a hasonlóságot és párhuzamot az ibér és az észak-amerikai írások között. Portugáliában talált olyan vallási központot, melyhez hasonlót később Vermontban is felfedeztek. Kelta előkelőségek sírjait látta Ibérföldön és ilyeneket találtak Vermontban egy szakrális helyen. Pálmaág és rövid kard látszott itt kőre vésve, ami a háború és béke jelképe a keltáknál. ...
Nem írásos, de nagyon régi korból eredő lelet a kelta bronz tőr, amit 1900-ban C. A. Kershaw talált Massachussets államban. Ugyanilyen tőrt találtak Spanyolországban El Algar közelében, már korábban. E helyről kapta e kultúra a nevét. Ennek virágkora Kr. e. 1500-1200 között volt! Jelenleg a Harvard Egyetem Peabody Múzeumában található mindkét bronztőr és ikertestvérként hatnak a vitrinben. Még egy ilyen tőrt találtak 1924-ben Maine államban, Madison város közelében.
J. Whitall összegyűjtötte az Amerikában talált kelta eredetű fémeszközöket és a melléjük beszerzett óvilágiakat is. Kiállította őket és senki sem mondhatja, hogy nem ugyanazon kultúra termékei azok!
Meg kell említenem az ún. “Marhabőr-bronzokat”, melyek az Égeikumban i. e. II. évezredben terjedtek el, s mint fizetési eszközt alkalmazták ezeket. Ilyen bronzöntvényeket találtak az Ohio-völgyében. Ezek alakja és nagysága megegyezik a Knosszoszban talált hasonlókkal. Más államok moundjaiban is találtak hasonló bronzönteteket Amerikában. Az első ilyen “bronz-bőröket” 1896-ban Ciprus szigetén ásták ki és nem tudták a régészek, hogy mik is ezek? Azóta a Földközi-tenger környékén számos ilyen bronzlapot találtak, köztük olyat is, amit elsüllyedt hajóból emeltek ki.
Az amerikai leletek azt bizonyítják, hogy az i. e. I. évezredben a bronzlapok a nemzetközi kereskedelem fizetőeszközei lehettek. Elsősorban tengerjáró hajókereskedők használták ezeket a “marhabőröket”.
Ezek is igazolják Amerika korai látogatottságát, de még sok más is. Például kisebb kövekre felemelt hatalmas monolitok láthatóak Connecticut és New York államokban, s rajtuk ogam betűkkel a kelta napisten, Bel nevével. Teljesen azonos típusú monolitokat látni Carrezdában, az Óvilágban, Portugáliában.
Kelta nagy fedett urnákat találtak Oyasco helységben, New York államban és ugyanilyeneket Barcelona közelében. Megtalálható a korai kelta látogatások írásos nyoma egy karib-tengeri kis szigeten, Saint Vincenten is! Ez a felírás az i. e. 8-9. századból ered, s ezt jelenti: “Mab felfedezte ezt a távoli, nyugati szigetet.”
Connecticut államban Danbury közelében egy mészkőből épített kis helységről J. Williams régész kimutatta, hogy nyílása a téli napforduló napjára van tájolva. A közelben található sziklára ogam-kelta és ibér-pun írással rövid szövegek állnak erre vonatkozóan. Egy rajzot is látni, amely egy kör kettészelve. Ez a Égeikumban a napéjegyenlőséget jelenti több népnél. Az írások között látni a kelta napisten, Bel nevét is. Korukat a Kr. e. 7. századra teszi Barry Fell."
Eddig az idézet. Marhabőr-bronzokkal kapcsolatban tehát a II. évezredet említi, ami vélhetően összefüggésben van az európai nagy bronzkori fellendüléssel. Nyugtalanság és vándorlások, fejlett fémművesség és természetes kiváncsiság - mind lehettek akkori elődeink hajtói új világok megismerése felé. Ebben az értelemben ők is ugyanolyanok lehettek, mint mi ma, minket is a megismerés vágya hajt újabb kalandok felé.
Azért érdekes, hogy pontosan mikor jelennek meg ezek az "előpénzek", mert a székely rovásírás "u" és "v" jele feltehetően csal ezek megjelenése után alakulhatott ki. A székely ábécé a bronzkornál korábbi (akár 50 000 éves, vagy még régebbi) előzményekre megy vissza, de ez a két jel aligha lehet kőkori. Nyilván ezért is kerültek az ábécé végére.
Mindenesetre, ha Kr. e. 2300-ban már létezett az "u" betű Anau-ban, akkor léteznie kellett a marhabőr alakú fém félkészöntvényeknek is.
Elvileg elképzelhető, hogy a jel mégsem a félkészöntvényt, hanem magát a marhabőrt ábrázolja - de akkor az "u" betű másik szójelre menne vissza. Nem lehetne az ushu/waske hangalakú és "őskő" értelmű szóból levezetni az "u" betűt. Tehát az akrofónia eddigi magyarázatával kerülnénk ellentmondásba. Meteorvasként magyarázható, de marhabőrként már nem. Persze nincs ilyen gondunk, mert Kr. e. 2300-ban lehettek félkészöntvények Anauban és a környékén.
Ebből azonban az következik, hogy Anau nem lehetett túl messze sem időben, sem kilométerben az ábécét használó és éppen kiegészítő tájtól (az akkori magyar hazától).
A "marhabőr" bronzok a bronzkor termékei. Pénz értelemben nem határozhatjuk meg, de mint nyersanyag, - és nyilván feldolgozható nyersanyag - kétségkívül értéket képviselt.
Mindenképpen megelőzték a mai értelemben használt pénz feltalálását, amit Kroiszosz (Krőzus) lűd király nevéhez kötnek a Kr. e. 7-6. században. Így már persze érthető, miért is szúrt ő szemet a perzsáknak. Gazdagsága nem tiszteletet, hanem kirablásingert gerjesztett.
Megérne egy misét közben, miféle kincsek gyűltek össze Kisázsia sivatagában. Mert ismerjük el, pénzt kibocsátani hallatlan tőkét igényel. Reáliákból meghitelezni egy gazdaság teljes működését hitelbe - nos a lűdök óta ezt a mutatványt tiszta keretek közt alig tették meg. Vagy kiraboltak valakit (népet), vagy elinflálták a korábbi értékeket. Ugye ez ismerős?
Sajnos mivel nekem nincs meg a könyv, nincs mihez hasonlítanom. A lista szerint voltak javítások:
"..
Baráth Tibor - Lendva, 1906. aug. 16. - Montreal, Kanada, 1992. febr. 22. - történész. Tanulmányait Budapesten a Közgazdaságtudományi Egyetemen és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, itt 1929-ben doktorált. Bécsben, Párizsban ösztöndíjasként tanult tovább. 1934-ben a Nemzeti Múzeum tisztviselője lett, majd a párizsi magyar tanulmányi központhoz kapott beosztást. 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanára. 1944-45-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyetemi ügyosztályának a vezetője. Később több párizsi tudományos intézet munkatársa volt, 1946-1952 közt az északi-franciaországi ipartanács dokumentációs osztályát vezette. 1952 után Kanadában dolgozott. Az 1950-es évektől őstörténettel foglalkozott. 1949-1955 között a Nyugati Magyarság c. politikai és tudományos szemle szerkesztője és kiadója volt. 1961-ben könyvtárosi képesítést szerzett, majd a montreali nyomdaipari adminisztrációs központ igazgatóhelyettese volt. Több nyugati magyar folyóiratban publikált. 1945 után az ún. sumer-magyar rokonság alapján álló magyar őstörténeti kutatásokkal foglalkozott. Magyar, francia és angol nyelven 15 kötet történeti munkája jelent meg, ezek nagyobbrészt Magyarország történetével foglalkoznak.
Forrás: Nevezetes muravidéki és környékbeli személyiségek. Naptár 97. Lendva, 1996. 89. p. Zalai életrajzi kislexikon
Művei: A magyar állam adóügye 1605-1648, 1929., Magyar diákmozgalmak Franciaországban, 1935., Magyar Történet, egyetemi tankönyv, 1941., A dunai táj államszerkezete francia szemléletben 1871-1952. 1953., A magyarság szerepe Európa történetében, 1955., Histoire de la presse hongroise. Paris, 1935., Magyar történet. Lille, 1951., A magyar népek őstörténete I-III. Montreal, 1968-74., Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról, 1973., A külföldi magyarság ideológiája, 1975., A magyar őstörténet tételeinek újabb megvilágítása, 1977., The Early Hungarians in the Light of Recent Historical Research. Montreal, 1988., Közép-Európa politikai felépítése a francia szakirodalom tükrében, 1988., Őstörténetünk orientalista szemléletben, 1988. Irodalom: Magyar Nagylexikon, Bp. 1993-, 3. kötet 232. p., Magyar emigráns irodalom, I. köt. A-G, Bp. MTA Irodalomtudományi Intézete, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1990. 59. p. ..."
Baráthnak alapvetően igaza lehet, tehát nekem nem a szemléletével van bajom (bizonyos túlzásokat azonban feltételezhetünk nála - amit le kell vonni), hanem a nem kifejezetten tudományos stílusával.
Néha nem ellenőrízhető, mert nem adatol, nem bizonyít, s az érvelése nem zár ki minden más lehetőséget. Azaz nem tudományos igényű, csupán egy ötletbörze. Az ötletei azonban nagyon jók és érdemesek lennének az ellenőrzésre.
Amikor meg ellenőrízni tudom (például a székely rovásjelek általa felsorolt alakjait illetően), akkor kiderül, hogy téved (vagy hazudik). Ez azért szomorú, mert az általa felsorolt többi, kifogástalannak tűnő adatait és ötleteit is rossz hírbe keveri. Ha nincs idő az állandó elenőrzésre, akkor inkább félreteszem. Oda jutunk vele, mint a Kristó félékkel, akiknek egyetlen következtetését sem lehet elhinni.
Ezek az adatok, amiket te az internetről citálsz, nem eredeti Baráth szövegek? Ha modernizált, átjavított változat, akkor ki javította? Az interneten megszokott bizonytalansági tényező jelentkezik?
Tényleg sajátos megközelítésben tálalja Baráth Tibor a történelmet, ráadásul nagyon sok külföldi szerzőre (finnre, észtre, oroszra és angolra) is hivatkozik.
Egy másik fórumon éppen azt vetették a szememre, hogy biztosan még 1940-es évek előttiek , tehát elavultak lehetnek ezek a nézetek. Márpedig az alábbiak alapján Baráth Tibor éppenséggel 20-25 éves javított elméletekről lehet szó. Persze ebben az esetben meg a szellemi józanságát vonták kétségbe. Vagyis a tapasztalat tényleg igazolja azt, hogy ha szakmailag nincs mibe belekötni, akkor a személyt magát kezdik ki.
Semmi gond Makkay János könyvével kapcsolatosan. Eszembe jutott még a Berzsenyi Főiskola 300 ezres könyvtára, meg esetleg a Savariensia német nyelvű könyvtár. Valahol biztosan meglesz.
Nincs miért bocsánatot kérned, mert nagyon jó volt a hozzászólásod. Nem korlátozhatjuk a témát csak az írástörténetre, mert az írástörténet összefügg sok mással - például az általad felvetett nyelvi kérdésekkel is. S az írástörténeti kutatás nem öncél, csupán része a teljes (nyelvi, őstörténeti) kép utáni kutatásnak. Ismételten köszönöm a hozzászólásodat!
A Plou (Falu) elem összevethető a polisz szóval is. Mellesleg Jaffa (eredetileg Joppe) neve is "Jó falu (Jó polisz)" jelentésű.
A pelasg - falusiak összevetés megdöbbentő. Hány ilyen kincs lehet még? Úgy látszik, el kell olvasnom végre Baráth Tibor könyvét, ami évek óta porosodik a polcomon. Valahányszor beleolvastam, mindig felületesnek találtam az íírástörténeti vonatkozásait. Ez azonban nem zárja ki, hogy gyöngyszemekre is akadjunk a sorai között.
Sajnos makkay János említett könyvét nem ismerem, de a szerző telefonszáma megtalálható (nemrég még megtalálható volt) a telefonkönyvben. Szerintem szívesen fog segíteni. Ha van belőle példánya, talán meg is szerezheted tőle.
"....Bretagneban a Magyar névvel sokszor kapcsolódik a Plou-elem, amely nem más, mint Falu szavunk régies alakja, a P-nek F-fé változása előtt. A magyar Palű első szótagjából a hangsúly hátrább tevődése következtében kiesett az eredetileg ott lévő A-hang s így állt elő a Plű, amit franca helyesírással Plou-nak írnak. Ez a Plou (Falu) elem Bretagne említett három nyugati megyéjében 151 helység nevében szerepel. 78m 48. A Plou-val kapcsolatban utalhatunk a Pelasg szó jelentésére is, amely "Falusik". ..."
(Baráth )
------------------------------------
Kedves Rovó !
Bocsánat, ha nem éppen szorosan a ténához tartozót illesztettem ide, de úgy vélem, fölvethet ez is egy új irányt, és a nyelvvel mindenképpen kapcsolatos...
Egyúttal segítségedet szeretném kérni abban, hogy van-e információd a Makkay János féle (csak német nyelven jelent meg) magyar MEGALIT emlékek könyvről vagy ehhez hasonló felsorolásról?
Az alábbi anau-i írásemlék az alábbi okok miatt jelentős:
Egyrészt megmosolyogtatóvá teszi azokat az erőlködéseket, amelyeket az egyetemi írástörténeti előadásokon lehet hallani a szokásos felfogásnak megfelelően (sumér írásfeltalálók, föníciai és arameus továbbfejlesztés és elterjesztés stb.).
Másrészt megmutatja a hurrita lineáris írás gyökereit, érthetőbbé teszi az esetleges kapcsolatait a kínai, az alvao-i és a kelta írás felé is. Egy ilyen kép arra utalhat, hogy a jégkorszakot követően, az utóbbi tízerez évben délről terjedt el az írás Eurázsiában. Ez a kép azonban nem magyarázná meg a jóval korábbi Mas d' Azil-i leleteket és persze az indián íráspárhuzamokat sem.
Ezért egy harmadik elképzelés hihetőbbnek tűnik: E szerint az írás a jégkorszak előtt (kb. 50 000 éve) létezett az Éden területén, ahonnan ismeretlen időpontban (de talán már kb. 40 000 évve ezelőtt) eljutott Anau tágabb környékére s onnan (legkésőbb 12 000 éve) Amerikába is. Az Éden területén, Turkesztán vidékén, Dél-Szibériában fennmaradhatott az írástudás azóta is, folyamatosan. Ez az írásrendszer lett a kínai írás alapja s ebből származik a székely rovásírás is.
Ez persze csak egy laza adatokkal alátámasztható hipotézis, de pillanatnyilag a legjobb.
Francia és angol nyelvészek országaik ókorinak minősült helyneveit elemeire bontották és úgy találták, hogy "e névelemek vizsgálata a legizgalmasabb kérdés, amit a helynévkutatás napjainkban felvet", mert "forradalmi jellegű" eredményekhez vezethet és új látószöget nyit meg előttünk. (20)
Kiderítették ugyanis hogy e nevek az Égei- szigetvilág és a Földközi-tenger keleti felének helyneveivel mutatnak rokonságot, szóval a kultúra bölcsőjével, a Régi Kelettel való korai kapcsolatokra utalnak. Azt is megtudták, hogy mit jelentenek a helynevekben sűrűn előforduló egyes összetevő elemek, pl. a mező, talaj, pala, csúcs és kő, mert ezek rendszerint azonos földrajzi környezetben voltak használatosak. Ennél tovább azonban nem tudtak eljutni a kulcsnyelv ismerete nélkül és így nem tudták kideríteni a latin előtti ismeretlen ("X") ~ nyelv személyazonosságát. Arra nem gondoltak, hogy munkájukkal tulajdonképpen a magyar nyelv őskoráról hántják le az évezredeket borító leplet s talán éppen a magyar nyelv segítségével tudnának átütő eredményt elérni.
A népneveket vizsgálva meglepődtek a sok Úr összetételű néven, aminők a Lig-Ur-i, Hét-RÚr-i, Tig-Úr-i, és mások. Az Úr szó ismétlődéséből arra következtettek, hogy a keresett indoeurópai előtti "X" nép és nyelv árja nép és árja nyelv lehetett és a baszk nyelv lenne ez ősrégi nyelv egyik élő maradványa, amelyet Esc-Ar-i nyelvnek neveznek beszélői, az Úr szócska beiktatásával. Ez a baszk nyelv pedig - teszik hozzá - a magyar (MagAr-i, Hung-Ar-i) nyelvvel mutat szerkezeti azonosságot (238m149). (21)
A kutatások közben ismét mások arra jöttek rá, hogy az indoeurópainak tartott angol-szász nyelvben a szavak igen nagy csoportja, ha ugyan nem többsége, se nem angol, se nem szász, hanem "brithoni", vagyis régibb mint az indoeurópai réteg, s ez a régi szókincs is keletről származott. (22)
Más szóval hogy indoeurópai előtti nyelv tulajdonképpen régi magyar nyelv lehetett; a latin, angol-szász, germán nyelvek pedig úgy alakultak ki, hogy ehhez a régi nyelvhez egy más nyelv keveredett. (23)
Ezen a ponton kapcsolódhatunk be mi, magyarral rokon nyelvet beszélő észtek és finnek a nyugat-európai titokzatos ősnyelv személyazonosságának kiderítésébe. Mi ugyanis a nyugat-európai tudósok által kielemzett őseurópai gyököket gyakran megértjük és az ezrével előforduló Kr. e. hegy-, víz- és helyneveket értelmezni tudjuk. A Montreálban élő Edgar V. Saks észt kutató két nagy kötetben összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit és azokat a nagy folyók: Weser, Rajna, Szajna, Loire, Garonne, Rhone, Themse és Duna vízgyűjtő medencéje szerint csoportosította. A folyónevek értelmét aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Megállapította, hogy a szóban forgó nevek nagy része finnugor istenneveket tartalmaz, vagy finn, észt és magyar nyelven kifejezett földrajzi mozzanatokat (víz, mező, forrás).
A helynevek vizsgálatából levont következtetései között ezeket olvassuk: "A régi Brithonik és Piktek eredetileg finnugorok voltak, az egész Európában otthonos finnugor népesség törzsei, akik a Visztula völgyében élő észtek beszédéhez közelálló nyelvet beszéltek" (212m 207, 217). Azt is mondja Saks, hogy nemcsak a Brit-szigetek, hanem a spanyol, olasz és görög területek is szerves részei az észt- Európának és népi szempontból eredetileg azok is finnugorok voltak (212m 218). Majd így folytatja: "Európa legrégibb lakosai emberemlékezetet meghaladó idő óta a finnugor törzsek", akiket a latin és germán népek utóbb kipusztítottak vagy északi fekvésű területekre szorítottak (212m 216 és olv. 17). Manapság Európa őslakosságából, a finnugor törzsekből csak töredékek maradtak fenn: magyarok a Duna-medencében, finnek és észtek a Baltikumban, mordvinok és egyéb töredékek a Volga folyó és az Ural- hegység környékén. Az európai finnugoroknak ezen a kontinensen hat-hétezer éves folytonosságuk (continuitás) van. (24)
Amikor örömmel mutatunk rá arra az újabb nyelvészeti irányra, amelyet a nyugat-európai (angol, francia) tudósok és finnugor rokonaink nyelvészei képviselnek, kissé restelljük a csonka-országi magyar nyelvészek maradiságát, akik ezekhez a fontos kérdésekhez még csak hozzászólni sem tudtak.
Saks dr. nyelvészeti kutatásait régészeti oldalról alátámasztja R. Indreko, az úgynevezett Kunda- kultúra búvára, aki Észtország területén a Kr. e. VII. évezredben fennálló kőkori kultúráról megállapította, hogy a bronzkorban és a vaskorban is zavartalanul folytatódott és kétségtelenül a finnugor etnikummal kapcsolatos (R. Indreko, The Prehistoric Age of Estonia, 1962). Indreko állítja, "hogy a jelenleg Észtországban élő észtek lényegében azoknak a finnugoroknak utódai, akik e helyen legalább 9, 000 évvel ezelőtt vagy talán még annál is régebben éltek" (idézi: 212m 16) és hogy a Kunda- kultúra elemei nem az Ural- hegység vidékéről eredtek, hanem Nyugat-, Közép-, és Kelet-Európából, Saks dr. megrója azokat a finnugor nyelvészeket, akik még ma is M.A. Castrén és E.N. Setälä elméleténél tartanak és a finnugorok vándorlását későbbi időkre helyezik, kiindulópontjául pedig a Káma, Volga és Oka folyók vidékét jelölik meg. Ez a nézet - mondja Saks - elavult, téves, sohasem volt bizonyítva és nem is egyeztethető össze a való tényekkel. (25)
Az újabb észt régészek és nyelvészek nemcsak szembefordultak az ural- szibériai eredetet hirdető nyelvészekkel, hanem mellőzték az ő segéd-elméleteiket is, nevezetesen a "kölcsönszavak", az "utazó szavak" elméletét (loan words, traveling concepts), amelyeket a latin- germán-angolszász tudósok saját nézeteik védelmére állítottak fel s amit a finnugor nyelvészek gondolkodás nélkül elfogadtak (212m 216 sk).
Mennyivel jobban látták a való helyzetet a 19. század első felében működő régibb nyelvészek és histórikusok, mint pl. Rasmus Rask, bár kezdetlegesebb módszerekkel dolgoztak, mint a modern nyelvészek és történészek. Ezekre a klasszikusokra térnek most vissza és haláluk után elismeréssel adóznak bámulatos éleslátásuknak.
Ezek itt az anau-i jelek. Az első és a második nem felel meg pontosan az "u"-nak és az "ak"-nak, hanem azok elforgatása, vagy tükrözése. A harmadik jel lehet a "zs" (zsenge, zsendül - ilyen szó és jel a kínaiban is van) változata.
Nagyon érdekes, amit a "marhabőr alakú fémöntvényről" írsz, ugyanis a keltáknál ez bronzból fizetőeszköz volt. Nemcsak a Földközi-tenger van velük tele, de még Amerikában is találtak egy csomót belőlük. Ebből tudta meg Európa, hogy a kelták évezredekkel ezelőtt az újvilággal kereskedtek.
Anauból (ma Ashabad Türkmenisztánban) származó, régészek által hitelesen feltárt 4300 éves kő pecsétnyomó. A jeleit a későbbi (Kr. e. 200 körül kialakuló) Han írás jeleihez hasonlították.
A négy jelből három hasonlít a székely rovásírás jeleihez. Ezek a következők (elől a mai hangérték, mögöttük az egykori szójel kibontása):
"u" (ushu/waske "őskő", azaz valamilyen marhabőr alakú fém félkészöntvány rajza)
"ak" (vö: Oka, Ókeánosz, patak - a hullám alakú jel vizet ábrázol)
"sz" (szár - a világoszlopot ábrázolja, ezért a fa szárát is jelenti, meg a felettünk az eget tartó isteni származású uralkodót is; vö: sar/sarru "király")
Erre a leletcsoportra gyanakodtam, de (mivel ez a kép negatív volt) hiányzott a pala fekete színe. Egyébként máig sem tudom, nem hamisítványokról van-e szó.
Marton Veronika, A somogyi rovástábla és a táltoskövek (Friedrich Klára jegyzeteivel) /Matrona Kiadó, Győr, 2001., A5 / 177 oldal. ISBN 963 440 635 1/
A palatábla méretében a legnagyobb: terméspalából hasított, lapos, szabályos forma: 28.5 x 27,5 cm, 1 cm vastag.. Az írott felületen csiszolt, a hátlapon a hasítás eredeti nyomait viseli. A tábla felső részén lévő két furat mutatja, hogy valamikor zsinórszerű anyaggl felfüggesztették.
A feliratok (lásd előző képi hozzászólásban) megfejtésének ellenpróbáját a Szenci Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Szikszai Fabricius Balázs szótárában, valamint az 1470-es brassói latin-magyar szótár-töredék alapján végezte el. A palatáblán keltezés is szerepel, és ha a megfejtése helyes, akkor a szöveg MO török hódoltságának idejére, tehát az 1526 utáni időszakra vonatkozik.
A köveken lévő föliratok a csíkszentmiklósi templom felirata és a Rudimenta hamburgi másolatának rovásos ábécéje szerint értelmezhetőek.
A palatáblán kívül három rovásírásos kő, egy kettétört un. meteorit és egy fekete májmodell darab képezi a kollekciót. Sajnos időközben a rováskövek egyike elveszett, de fénykép szerencsére maradt róla.
Hivatkozás történik arra, hogy ezek a kövek nem egyediek a világban: számtalan helyen találtak ilyesmiket:
- Pireneusok - Mas d' Azil (BC 8000-5500) - Szuza (BC 5500-2300) (Számolókövek: CALLCULUS = kavics, kövecsek => KALKULÁL - Rosettei kövek -a germánok a 2-3. századtól rúnaírásos köveket állítottak halottaik emlékére - tászoktetői véseteket sajnos legyalulták/ megsemmisítették - a Csíki Székely Krónika szerint a vérszerződést és a törvényeket kőbe vésték. - rovásfeliratos a 13. századi kőbevésett pécsi címerpajzs? - Ráduly János: bonyhai, bekecsi, csíkcsobotfalvai, székelyzsombori, tászoktetői. Fodor Ferenc írt a parajdi, szentmihályi rovásfeliratokról.
Úgy tűnik, az index szoftvere téged is megtréfál. A word-ből származó szövegek képét megváltoztatja.
Ez ellen úgy lehet védekezni, ha a kivágott szöveget előbb elhelyezed egy levelezőprogram levélíró felületén, mintha el akarnád küldeni e-mail-ben. Aztán visszaveszed és beteszed az index-be. Így már nem torzul el, amikor megjelenik a rovatban.
Az ős szó mai alakja csak a XVIII. század második felétől igazolható, első fennmaradt alakváltozatai: ausi, esu, vsu, ise, vs, vus. Ha figyelembe vesszük a latin írásunk fogyatékosságait is, akkor azt kell gondolnunk, hogy az ős szó korabeli hangalakja, vagy írásmódja us lehetett. Az előtag jelenik meg az asszír Assur „Ősúr”, az egyiptomi Ozorisz/Usziri „Ősúr”, és a kelta Esus „Ős“, a gallok ősi istene (velsz Oes „idős, ős”) nevében, valamint az etruszk eis/ais „divinita” szóban (amit Mario Alinei professzor azonosított a magyar ős szóval).
Az énlakai „eGY USTeN” ligatúra
A nikolsburgi „US” rovásjel
A nikolsburgi „eNT/TeN” jel
Thelegdi „GY” betűje
… ábra. Az énlakai „Egy Usten” ligatúra az északi sarkon elképzelt megszemélyesített világoszlopot (a Tejútat) ábrázolja
A nikolsburgi ábécében fennmaradt az ős hasonlóképpen ősi szójele is, az „us” jelnévvel ellátva. Hogy ez valóban az ős szó jele, azt a jelforma képi tartalma és alkalmazása egyaránt megerősíti.
E szójelnek a székely írásanyagban csupán egyetlen alkalmazása ismert az énlakai unitárius templomból. Az énlakai rovásligatúra (… ábra) a „gy”, „us” és a „tn/nt” jelekből áll, azaz „eGY USTeN” olvasatot ad. További előfordulásai ismertek a magyar népi hieroglifák között: a vámfalui „isten szeme” és a veleméri „isten valamicsodája” jelben. E ligatúrának hun, horezmi, hettita és obi-ugor megfelelői is vannak.
Egyfajta alkalmazás a pogány „us” jel keresztény változata, a mandorla is. Ennek szilvamag alakú ívében szokásosan Szűz Mária áll, karján a kisded Jézussal – azaz a mandorla Jézus születésére emlékeztet. Ezt a születésnapot karácsonykor ünnepeljük, amikor a Nap (napisten) épp a Tejút hasadékában kél. Az eredeti „us” jel a pogány napistent, tehát valóban az őst, a hun dinasztia ősét ábrázolja.
Az isten utótagja a világ megszemélyesített forgástengelyének (a Tejútnak) a neve.
A ten eredetileg a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dongó, zeng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel.
A ten előfordul a tengely, tenger, tanító, tündér szavainkban is; összefüggésben azzal, hogy az ókori vallások egyes isteneit a világ forgástengelyével azonosították, a tanító istenek némelyike pedig a tengerből tűnt elő.
Az altatódalainkban előforduló „tente” szintén e második tag rokona, egy olyasfajta ősvallási ima maradéka lehet, amelyben az altatódalt éneklő anya az isten áldását kérte gyermekére, vagy az isteni példa követésére biztatta, az eljövendő fiúistenhez hasonlította gyermekét.
Ide tartozhat az Éden neve is, amely az „é” (épület, épít) gyökből, meg a Den istennévből áll és „Den háza” jelentésű. Kevés figyelem jutott Tin/Tinia etruszk főisten nevének is, pedig annak felesége az Enéh-nek megfelelő Uni, fia pedig a szkíták ősapjának tekintett, a károk által Magornak nevezett Heraklész (etruszk Herkle).
Azt, hogy a Ten valaha önálló istennév volt, amely az ős jelzővel csak később forrt egybe, a Marsigli-féle rovásnaptárban való önálló előfordulása is bizonyítja (… ábra). Természetes, hogy erre a rendkívüli ősvallási jelentőségű fogalomra a vallásos fogalomjelekből kialakult székely rovásírásnak külön jele volt (a Nikolsburgi rovásábécében is előforduló nt/tn ligatúra, amelyet archaikus jelképeken alkalmaztak), hasonlatosan az óperzsa ékíráshoz, amelyben Ahuramazda nevének jelölésére szintén külön szójel szolgált.
Az isten szóösszetétel jelentése tehát „ős ten, ős dörgő, ős hang”. Párhuzamai közé tartozik az esztendő „isten-idő”, az ösztön és a nőstény „nőisten” szó is.
A magyar isten szót rokonították már a „tűz” jelentésű görög eszta/esztia és latin veszta szavakkal, a párszi izdan/jezdan-nal (Vámbéry), a „teremtő” jelentésű cseremisz está-val (Reguly), az „atya” jelentésű finn isá-val (Hunfalvy).
A figyelembe sem vett párhuzamok száma pillanatnyilag fel sem becsülhető. Ezek példájaként elég az angol stone „kő” szóra hivatkozni. A kő, anyagának időtállósága miatt, a kezdetektől az örökkévalóra emlékeztette a vallásos embereket. Ezért kerülhetett át valamikor, talán a kőkorszak mélyén, ősvallásunk isten szava az indoeurópaiak őseihez „kő” jelentéssel. Lehet ebből arra következtetni, hogy az indoeurópai nyelvcsalád kialakulásakor (a stone ősének átvételekor) az ősmagyar vallás kőből készült isten-jelképeket alkalmazott?
Az isten szócsaládja az eddigiek alapján is meglehetősen kiterjedtnek látszik. Ez azonban természetes, mert a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak. Szócsaládjának elterjedtsége alapján következtethetünk arra, hogy az isten akkor alakult ki, amikor az afrikai őshazáját elhagyó homo sapiens sapiens a Közel-Keleten első ízben Eurázsia területére lépett. Az isten annak a gazdasági és kulturális értelemben is alkotó korszaknak a terméke, amely az Éden és az aranykor képzetében maradt fenn a jégkorszak során szétszóródott emberiség mitológiáiban.
Az adatok szaporodásával egyre nyilvánvalóbbá válik (sokak számára mindig is nyilvánvaló volt), hogy az isten szóbokra rendkívüli jelentőségű adathalmaz, amely lehetetlenné teszi a finnugrista ideák tiszteletben tartását.
Pető Imre
Következmények nélküli ország
Kis hazánkra nézve nem valami hízelgő eme paradox meghatározás, és bizonyára mindannyian tudunk hasonló kesernyés – szellemes szállóigéket. Szidhatnánk is Magyarországot sok mindenért, ha nem szeretnénk annyira. Tanárként magam is felhívom mindig tanítványaim figyelmét a hazaszeretet egy sajátos vonására, amit „nemzetostorozó hazafiságnak” nevezünk, elcsépelt fogalommal. Kölcseyé lehet ilyen, a Zrinyi – dalok pesszimizmusára gondolva, és ilyen Adyé is. („Mi mindig mindenhol elkésünk… Nekünk Mohács kell… Verje, csak verje…” Mármint az Úr e „veréshez szokott fajtát"…)
Nagy László szavai is intenek: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”. A „csillagra akasztott elárvult ostort annyian és annyiszor kívánják leakasztani, hogy végighúzzanak vele népünkön, az Úr helyett is, ha nem verné eléggé. De hát veri nélkülünk is, ezért Ady önmagunk elleni protestáló dühe már hatástalan. Igaz és szép szó kellene már népünknak! Nem kellene annyi hazug szóáradat innen-onnan!
A felelősség ugyanis nem azonos, ha nem érdekli valami a népet (olvasó, vagy nézőközönséget, stb.) az már következménye valaminek vagy valami elmaradásának, hiányának, a fő felelősség az értelmiségé és persze a médiumoké, a politikáé.
Milyen bosszú és keserűséggel teli az a magyar ember, aki például valódi képet akar kapni múltjáról, történelméről, csupán azért, hogy tudja: valójában milyen nemzeti értékeink birtokában vagyunk érdemesek egy valamilyen önbizalomra, büszkeségre, erőt adó bizakodásra.
Történészeink és a munkásságukra alapozódó oktatásunk tartalmilag szegényes, ellentmondásos, kétes eredménye pedig a csökkentett, ingatag nemzettudat, nemzedékek közönye sőt lekicsinylő becsmérlése mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki csupán szóba hozza a nemzeti érzés fogalmát és még itt-ott meglévő mértékeit. Akik pedig olyan sűrűn mutogatnak Európa felé, azt soha nem látják meg, hogy a nemzeti érzés, büszkeség, a pozitív nemzettudat és a külsőségekben (kultúra jelképek használata) is kifejezett nemzetszeretet milyen hatalmas erőt ad a népnek, és milyen fejlődést ér el általa az ország!
Egy „következmények nélküli országban” minden elképesztő dolog megtörténhet. Sehol Európában, sőt a világon nincs még egy hely, ahol ennyi érték elkallódik, de kultúrnemzeteknél végképp nem fordulhat elő ilyen amnézi-múlt-feledés, mint nálunk. Már nincs is olyan magyar tán, akinek feltűnne, hogyha a szenzáció velünk történik! Ha a médiumok hírré teszik: a szemétből szenzációt kreálnak, amíg mi vaksin rugdossuk szét igazgyöngyeinket.
Mindezen keserűségek azért fordulnak meg bennem, merthogy nem beszél senki és nem ír senki Attila és a hunok nyelvéről. Mindenhol szenzáció volna ilyen titok megvilágosodása. Újabb film készülne, amihez semmi közünk, újfent nem volna, és gyaníthatóan nálunk is robbant volna a „kultúrbomba”, ha … a hunok nem magyar nyelven beszéltek volna… Márpedig a 2004-ben, a Turán folyóiratban, dr.Detre Csaba neve alatt megjelent Hun szavak, szövegek című dokumentum bizony magyarul szól! Az Iszfaháni kódex alapján készült írás, Schütz Ödön és dr. Detre Csaba fordítása, egy „készülő könyv”előrejelzése. Az ezernyi szón és néhány szövegen kívül ezek szerint van több hun nyelvi anyag is! Egyetemi tanulmányaim során eléggé beleástam magam a magyar nyelv történetébe ahhoz, hogy bizonyossággal megtegyek néhány kijelentést.
Egyik az, hogy az 500 körül, örmény betűkkel lejegyzett hun anyag olyan színvonalú, melyet hamisítással elérni emberi ésszel és semmi módon nem lehetséges, a közlés tehát hiteles. A másik fontos kijelentés, hogy a „hun nyelv” a magyar nyelv ősi állapota. Nem rokona tehát, hanem maga a magyar nyel, ( a térbeli és időbeli különbséget figyelembe véve, sőt beszámítva a Kaukázus térségének 5.szd-i és a Kárpát-medencének középkori kulturális közegének különbözőségét.) Nem a magyar „nyelvjárása” a hun, csak archaikus elődnyelve, ebbéli állapotában is magába hordozza a később is fennmaradó nyelvjárási jellegzetességeket.
A hunmagyar nyelvemlékek kívül tartása a tudományos tereken – érthető, de nemzetellenes és tudományellenes, ezért nem elfogadható, és Mindannyiunk, az egész nemzetünk gyalázatára lenne, ha politikai beavatkozás tudná csak megnyitni ősmagyar kori nyelvünk előtt a tudomány bázisait. De érthető… Mert ha a hun nyelv magyar, a hun nép is az, és akkor az avar is az – egy mongol réteget esetleg talán leszámítva.
A szkíta előd-népeinket ki ne hagyjuk a sorból, és elindulva visszafelé az időben a hunok nyomvonalán, egy valódi úton haladunk vissza, őshazánkat is föllelve. Attila király a „médek királya” volt! Ott találjuk magunkat Mezopotámiában. Az 500 körüli hunmagyar nyelvben megtaláljuk az Isurruk szót egy földrajzi egységre Mezopotámiát jelöli, de a szó származását nézve („etimologizálva”) ezt jelenti: Őshaza! A hunok is „romantikus őshaza-elméletet” gyártottak, ezek szerint. Tőlünk tanulták bizonyára… Elképesztő feladat elé állítja „a hun nyelv” jelenlegi „hivatalos”, még Habsburg-alapokon álló (és nem működő) történészeinket, nyelvészeinket, intézeteinket, beleértve az oktatás intézményeit, programját is. Ez egy szóba sűríthető: BEISMERÉS. A szó óriási tömegű, töménységű. Mi mindent kellene beismerni, ésszel föl nem mérhető. A hunmagyar nyelvnek, ősiségünknek, magyarságkultúránknak és önnön méltóságunknak tartozunk azonban a mértéktartással, ezért a hangsúlyt a BEFOGADÁSRA tesszük. Minden késlekedés bűnös mulasztásnak számít a magyar nemzettel szemben, s ha akadályokat gördítenek hunkori nyelvemlékeink szellemi-tudományos birtok vétele elé, elhallgatással, presztizs-féltéssel, tudományos féltékenységgel vagy csak lomhasággal… És ha a nemzet maga nem is lehet bűnös, gyermekei, közöttük e sorok olvasói is, lehetnek cinkosok: ha tehetnének valamit és nem tesznek! Gondoljunk bele: nemzedékek sora hagyta el úgy iskoláinkat, hogy nem mondtuk ki számukra az igazságot! Tagadtuk és tagadtattuk fiataljainkkal is múltunkat, krónikásaink tudását, nemzetünk jó emlékezetét, satnya identitást táplálva a jövő nemzedékeibe.
A befogadás az egész nemzet érdeke: önmagát fogadja vissza! De vajon milyen kibúvók kereshetők még azok részéről, akik végképp védeni akarják a tovább nem védhetőt? A finnugor nyelvcsalád nem menti meg, hisz ilyen nincs, közös származás nem volt, közös alapnyelv nem volt. A rokonság kisebb-nagyobb mértékben fennállhat a finnugor nyelvek között, de ez szerény mértékű, ahhoz pedig édeskevés, hogy (az eltérő etnikumokat is számítva) történelmet, őstörténetet lehessen rá alapozni, amikor nem tudni, mikor, ki, kitől vette át azt a néhány szót, nyelvi elemet, ami. A régészet tagadja, hogy északkelet (Urál) felől vonultak volna népek délnyugat irányába, csak az ellenkező népmozgásokra vannak bizonyítékok. Az antik történetírást : a kínai, perzsa, arab, örmény, hindi és más forrásokat szépen föl lehet vonultatni valódi történelmünk megírásához. Ezt az igaz szemléletmódot sokan követik már, az „el nem ismert érdem hősei”. Nem szégyen a későbbi felismerés és későbbi csatlakozás, csak a vakelméletbe való értelmetlen és rögeszmés kapaszkodás s szégyen.
A tudás elől elzárni népünket: ez a bűn! Mióta nem tudjuk – megnézni legalább! kulturális kincseinket. Megvenni? A Képes Krónika kiadóit megbüntetik: drágult máris a kiadása!
Klasszikusainkat nem bírjuk megvásárolni. Filmjeinket nem bírjuk elkészíteni! Csak fakítanak és vakítanak bennünket… Ahhoz pedig, hogy győzelemre vigyük kultúránkat és kultúránk iránti igényünket, hozzá kellene jutni.
A nyilvánvaló ellenséges visszafogások számtalan csomagolásban léteznek. Ki kell csomagolnunk őket, lássuk a pőre szándékot, a színvallást, lássuk a fényt!
Visszakanyarodva a „lehetséges” kifogások látszólag kevésbé ellenséges módjaihoz (jobb csomagolás…), fel kell készülnünk az elhallgatásra. Ez nagy tehetetlenségi nyomatékot ad a helybenmaradáshoz, és nemzetünk jelenkori egységmentes állapotában ellenségeinknek kedvezhet.
A tudományos csomag felirata különböző lehet. Azt tanult nyelvész nem fogja mondani, hogy a hun nyelv nem a magyarral azonos, de azt mondhatja, hogy nincs birtokában az eredeti forrásoknak! Ebben kétségtelenül igaza van, és aggódom magam is , államközi kapcsolatok révén megszerezhető-e Irántól az Iszfaháni-kódex hiteles másolata, és elvégezhető-e a nyelvi rektorálás. Dr. Detre Csaba könyve készül… de erre nem lehet még alapozni… Addig marad a közölt, töredékes anyag, ez vizsgálható „csupán”.
Másik kibúvó: „a hun nem is hun, hanem magyar”! (Tehát még mindig nem volna közünk a hunokhoz…) Ez „előzetes választ” igényel! Jártam Jerevánban, láttam az Ararátot. A Matenadarán múzeum kincseit szemléltem, az ékkövekkel kirakott arany örmény betűsor előtt álltam megilletődve, és letérdeltem Meszreb Mastoc szent írásadó szerzetes szobra előtt – áldó keze alá. Az örmény szent írástudók nem tévedtek. A nyelv, és nép amelyet hunként leírtak, az hun is, nem pedig a „hunok közé keveredett magyar”. A nyelvi anyag is bizonyság, benne a hun világkép tükröződik: történelmünk, vallásunk, hitvilágunk, szokásaink. Az Iszfaháni kódex földrajzi tere a hun történelem térsége.
Megsértenénk az örményeket, ha feltételeznénk róluk: nem igazán ismerték azt a népet, amelyet leíartak, miközben a hun király kérésére térítő papot adtak, az örmények két nép nyelve sokszáz közös szót sőt közös nyelvtani szerkezeti elemeket is tartalmaz. Régebbi továbbá a kapcsolat, együttműködés – a Van tó, az Ararát, az Araxex folyó térségeiben, erre régóta számos lehetőség volt egymás megismerésére…
Nincs tehát kibúvó. Inkább idézzünk fel néhány „hun” szót, hogy a tereket : múltbéli tereinket felmérjük! Toka: kelet, Tokai. Keleti, Toku: Keleti hun tartományok (Kína közelében…) Nissuruk: Nyugati Birodalom, Rimurruk: Római birodalom. Hindi: India. Parszi: Perzsia. Hajk: Örményország. Júnk: Görögország. Napijag: Elbrusz (szó szerint: Nap hegy!) Karrabata: Kárpátok (sz.sz.: Sziklafal). Volga: Madü Volgjag. Kücsü Volgjag: Don (Kicsi-folyó). Bastevolgjag: Dnyeper (Széles-folyó). Delivolgjag: Duna (Déli-folyó). Ha Látható, milyen hatalmas térséget fognak át a szavak. Az utóbbiak a térség folyói, a Pektei-tengir (Fekete-tenger) tápláló vizei. Kivéve a Volgát, ez a Kaszpi tengerbe folyik. Nézzük meg jobban a Volgát, mint szót! Nincs ez kapcsolatban a hunmagyar volgin – iolgiin igével, ami annyit jelent, hogy folyni? A volgjag meg folyót jelent, és „nem jéző nyelvjárásban volgagnak hangzik. Nyugodtan kimondhatjuk: őseink adták a nevet a nagy folyónak. Aki a szó származását a Földrajzi Nevek Etimológiai szótárából akarja megismerni, csalódnai kell, mert számtalan próbálkozás ellenére nem sikerült megfejteni származásának rejtvényét. Ime – a megfejtés: a Volga hunmagyar szó, folyót jelent. Mint a német volgende szó is. Egy-két földrajzi név is jelzi: a hun nyelvünkben sok örömét lelheti a nyelvbúvár magyar. Vagy ha csak szereti valaki anyanyelvét! Fogadjanak még egy példát annak bizonyságául, hogy ez a nyelv a miénk, ezt nekünk kell magunkhoz ölelnünk. Az égi jelenségek közül (több mint 40 bolygó – csillag – és csillagkép-elnevezés, szebbnél szebbek!) hozzuk le a mai „hivatalos” Regulus latin név hun megfelelőjét: Bajnekini. Nem xxxxxx tehát, hanem: Bajnokavató! A keni szó ugyanis: avatás, felkenés, tehát főnévi fogalom. (Kenin: felkenni. A szó fejlődése: fölvesz az igenév egy i hangot, és „leadja” a második „nyílt” szótagját. Ez az ún. Horger-törvény. Tehát kenin –kinini – kenni.) Meglepő fordulatokat hoznak az Iszfaháni kódex szavai, hiszen a mai „hivatalos” nyelvészeti álláspont szerint a bajnok nem magyar, hanem délszláv jövevényszó. Az 5. században dészlávok? A Kaukázusban? Vagy még egy példa. Amikor megfejtettem a Golkeni hun csillag talányát, magam is csillaggá változtam! Ez a hun Golkeni ugyanis a Capella latin csillag, az un. Kecskecsillag. És mi jött ki nekem megfejtésül? Hát ez: Kápolnaavatás. Kissé hosszú lenne leírni, a gol hogy jön a Kápolnához, ezért felsorolok csupán ősi szógyököketés szavakat, hogy az összefüggések zamatát ízlelgessék Olvasóink: gol, gól, golyó, Golgota, koponya, haj – kaj, kap, kápolna!
Igazi öröme a „hun” nyelvnek, ha szavai visszaköszönnek a Kárpátmedencében! Ha megtaláljuk mai nyelvünkben, az már természetes. De megvan-e a Bajnokavató csillag például? Mert ha megtaláljuk itt, az vagy a hunokkal – avarokkal együtt maradt jelenlegi hazánkban vagy Árpád magyarjaival érkezett vissza. Lássunk – halljunk csokákat: az imént emlegetett Bajnekheni hun csillag Bajnokcsillag néven élt a Kárpát-medencében. Lugossy József 19. századi nyelvtudósunk gyűjteményében Megfejtetlen csillagnevek cím alatt szerepel (V.ö.: Toroczkay Wigand Ede: Öreg csillagok c. dolgozatával és Kulin György: A távcső világa c. munkájával. Mindkettő közli a Lugossy féle csillagokat).
Említhetünk még sok-sok példát, de legalább még egyet: a hun elődeink Lubba névvel nevezték a Göncölt. Ez öntőkanalat jelent. A Kárpát-medencében? Lugossy gyűjteményében : Lappantócsillag! Egy ipari tevékenység az égen! Öntés folyik. Ilyenkor, égi öntés alkalmával Lubba lappant (-lobbant), a hullócsillagok pedig lappannak (lobbasnnak). Ime őseink (számára) és őseink ősei számára ilyen meghatározó élmény volt e réz-, bronzkori munkafolyamat, hogy az égre vitte annak élmény ét! Nem csodálatos dolog?
Írtam erről egy (állítólag) nemzeti érzelmű újságnak, kérve, közölje írásomat. A főszerkesztő nem értette. Nem csodálom… Én viszont átéltem Ózdon az öntés-csapolás misztériumát. Az egész város élménye volt, az égre is fölvetültek színei-fényei. Bámészkodtam falusi űllők körül, vasverőket csodálva, estvéledtem be sokszor a mezőn a csillagok alatt. És éreztem magam megsértve és megszégyenítve magyarságom miatt, kisebbségi létben állítólagos többségi nemzet fiaként, csoda hát, hogy magával ragad a hun csillagnevek fölemelő élménye? Aki ezt nem érti, járjon folyton porba szegzett fejjel-szemekkel, és föl ne nézzen, mert meglátja fönt az égi királynőnket : Éjnáját, (Corona Borealis, nekik.) Nekünk Éjnője. És a mi neveink a régebbiek. Ősibb, mint a görög, latin, arab. A hun Wűren őüsibb, mint a görög-latin Orion, a mi „vadászunk” nem is vadász, csak a Biblia nevezi annak. Valójában Nimród ősapánk ő, a méd-szkíta-hun Wűren (- Űre, Űrjen) csillagkép a Kárpát-medencében is uralja a magyar égboltot: „Ő” a Kaszáscsillag, de ő az Óriás …is, felajzott íjával őrködik felettünk… Minden csillag között pöedig az egyik legfényesebb: az Altair, vagy Atair, amely csillag a hun Atira megfelelője. Ez a név pedig a gótul Atillának hangzó Atyácska, a hun Világkirály neve, Övé tehát a csillag is… Bizony, ezek szenzációs kutúrtörténeti tények, mi pedig, boldog birtokosok helyett balga bohókosok vagyunk. Nemhogy örülni nem tudunk, nincs aki örüljön, nincs, aki felfogja, mi történik velünk. A nemzeti elhülyülés legvégső fázisába jutottunk: már az se tudja, hogy mi a magyar szó, akinek pedig – táltosként – ezt kellene közvetítenie. Ez az idő a szóvivők ideje. A jó szót pedig hozni kéne népünknek, nem elvinni tőle! Aki a tizenegyedik parancsolatot is elhozná: Türününkne sivájátin Isurruket (ai urrukat)! /Abban a biztos tudatban indítottam útnak eme írásomat is, hogy egy következmények nélküli országban mindent lehet és mindennek az ellenkezőjét is tenni. A vígasztalásom azonban örök: én sohasem csalódom./
