antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Február 22-én Gerzson, Gréte, Grétea, Kövecs, Lándor, Leander, Margit, Margita, Margitta, Margó, Pál, Palmer, Pável, Péter, Pető, Pősa, Túlia és Zétény napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Február 22-én múlt76 éve, hogy elhunyt Sefan Zweig, osztrák költő, író.
"Eddig azt hittem, hogy a szív leggonoszabb gyötrelme a szerelmi vágy és bánat. De ebben az órában megsejtettem, hogy van még egy másik, talán kegyetlenebb gyötrelem, mint vágyódni és vágyakozni, mégpedig az, ha akaratunk ellenére szeretnek bennünket és nem tudunk védekezni e tolakodó szenvedély ellen. Látni, hogy valaki közvetlen közelünkben elég vágyakozásának tüzében, és tehetetlenül állni mellette, mert nincs bennünk erő, képesség és hatalom, hogy kimentsük a lángokból. Aki boldogtalanul szerelmes, az időnként fékezni tudja szenvedélyét, mert nemcsak áldozata, hanem okozója is a bajnak; és ha a szerelmes ember képtelen uralkodni szenvedélyén, akkor legalább a maga hibája miatt szenved. Menthetetlen azonban az, akit szeretnek és nem tudja a szerelmet viszonozni, mert ennek a szenvedélynek a mértéke és határa már nem tőle függ, hanem kívül esik erején, és tehetetlen minden akarás, ha egy másik ember őt akarja."
Február 21-én Eleonóra, Adolf, Bódog, Germán, Györe, György, Györk, Györke, Lenóra, Leona, Leonóra, Nóra, Patony, Péter, Pető, Zakariás és Zelmira napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Szepsy Eleonóra
Mindörökre itthon
Megadatott nekem, sok országban jártam. Bepillantást nyertem, mi van a világban. Jó néhányszor mentem úgy, mint magánember, nyolc országban pedig kórus-énekekkel.
Csehszlovákiában kezdtem, fiatalon. (Akkor Nógrád megye volt még az otthonom.) Fülek, Rozsnyó, Losonc, Kassa, Pozsony, Prága, lenyűgözött Betlér, s Lőcse magas vára...
Krakkó, Zakopane emléke megmaradt: felhőben tapostuk a vén Kárpátokat! Németország többször visszahívott engem. Würzburg, Meissen, Gifhorn, ... mély emlékek bennem.
Olaszországba is háromszor elmentem. Amiket ott láttam, soha nem felejtem. Örök emlék maradt Velence és Róma, a híres Szent Péter Bazilika tornya!
Háromszázhatvanöt lépcső vezetett fel... Ami elém tárult, néztem élvezettel! Sorolhatnám tovább: Firenze és Nápoly, Pompei maradványa, és a Vezúv, távol...
Északon Garda tó, és körül a hegyek, égre törő sziklák, s mind olyan meredek! Hajóút a tavon, azután Verona... Bizony, örültem, hogy eljutottam oda!
Lengyel partról, hajón nyolc órát utaztunk. Svéd földre, Stockholmba ezután juthattunk. Tiszteletünkre a Himnuszt énekelték! Sok szép látvány mellett ez különös emlék!
Elég már külföldből! Bár még nem soroltam, román, osztrák, szlovén utakon is voltam. Spanyol, ukrán, török, bulgár hont is láttam, ezenkívül többször jártam Szerbiában.
Szebbnél szebb városok, csodálatos tájak, különböző részén szerte a világnak! Hányszor sóhajtottam: Gyönyörű! Csodaszép! Mégis, maradásra rá nem bírt, semmiképp!
Mert azt halkan, csöndes büszkeséggel mondom, szép hazám tájait bejárni volt módom. Keresztben, hosszában, mindegy volt az nekem, hogy az útirányom, itthon, merre veszem.
Szépnek látom bárhol, amerre csak járok, lehetnek bár szebbek máshol, más országok... Azoknak látványa a szememnek csodás. Hazai táj láttán az érzés egész más!
Falu, város, hegység, síkság, vízpart, erdő... Másképp süt itt a nap, csodásabb a felhő... Hogyha járok bárhol, akármilyen tájon, itthon a szépséget a szívemmel látom!
A honszeretetbe beleremeg testem... Egy percig se bánom, hogy én itt születtem! Mindennél a legszebb Magyarország nekem! Tudja meg mindenki: Holtomig szeretem!
Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek. Csak annyit érünk, amennyit magunkba, mit nékem a hazugság glóriája, a munka. Mit a csaló próféták csácsogása, nem alkuszom én semmiféle rúttal, se a labdákért ordító tömeggel, se számarányokkal, se Hollywood-dal. Tőlem locsoghat megváltó igéket s unalmas őrültségeket az ép ész, nem az enyém a század rongy bohóca, se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. Nem kell hatalmasoknak úri konca, s a millióktól olcsó-ócska kegy. Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, de több az egy. Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, nekem magasabb kincset kell megónom. Uralkodom tűzhányó kráterén is, még áll a trónom. És önmagamat önmagammal mérem. Szavam ha hull, tömör aranyból érem. Mindegyiken képmásom, mint királyé, s a peremén a gőgös írás: én.
Február 21-én múlt 29 éve, hogy elhunyt el Márai Sándor, író, költő, újságíró.
Márai Sándor
Versciklus
(folytatás)
NÉGY
A világ füst, a szó kemény valóság. Sírodon közönnyel nőnek a rózsák. Egy szó is nő a sivatag időben, Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem Szerencsétlen, mi néked a világ itt? A mélyvízi hal teste is világít, Az emberiség meghal és a porban Gyíkok osonnak hosszú libasorban.
ÖT
Ez a kávéház nem buddhista zárda, Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta. Egy nő itt régen szenved bazedovban, Nincs szív, amely szíveddel összedobban. A telefonos keblén rág az ínség, A varjak közt van kölcsönös segítség. A szenvedély tud sírni, mint a gyermek, Jó az Isten és cukornáddal ver meg.
HAT
De te csak játszol, mint a tenger és a Lampion alatt a zöldkörmű gésa, A holddal játszol és az elemekkel Szerződésed van, soha ne feledd el. Pecsét van rajtad és kemény ítélet, Megparancsoltak neked valamit S ha csontod latra, húsod fontra méred, Nem szabadulsz magadtól soha itt.
Február 21-én múlt 111 éve, hogy megszületett Wystan Hugh Auden angol költő.
W. H. Auden
A főváros
Gyönyörnegyed, ahol a gazdagok várakoznak, várják költségesen a történhető csodákat, félhomályos vendéglő, szeretők eszik benne egymást, kávéház, száműzöttek fullánkos pletykafészke:
bájad és berendezésed hatályon kívül helyezi a tél szigorát és a tavasz kényszerűségét; a sértett, büntető apa távol fényeidtől, a vak engedelmesség unalma itt nyilvánvaló.
Zenével, csillogással így mihamar lépre csalsz, hogy erőinket higgyük határtalannak; és a jámbor, szórakozott bűnös egy szempillantás alatt áldozatul esik szíve láthatatlan fúriáinak.
Kivilágítatlan utcákban elrejted a visszataszítót; gyárakban életek készülnek időleges használatra, mint gallérok vagy székek; termek mélyén a magányost, mint a kavicsokat, véletlen formákba préselik.
De az ég, mit fénybe vonsz, izzásod messzire elvilágít az irdatlan és dermedt vidék sötétségébe, és mint egy huncut nagybácsi, aki célozgat a tiltott gyümölcsre, csalogatod éjről éjre földművesek gyerekeit.
Fordította: Várady Szabolcs
Oxford Circus, London régi képeslapon.-A postabélyegző szerint 1946. április 22-én adták fel.
Kis zöld rügyek, kelő rügyek, félig kidugják fejüket s nézik, nézik kíváncsian, itt vannak-é mindannyian a többi nyíló zöld rügyek: az orgonák, bodzák, füzek! Olyan félénken dugja ki minden rügy a leveleit, mint a csigák a szarvukat, mint a sündisznók orrukat. Minden rügy egy parányi ablak, melyhez leányfejek tapadnak: bent vannak a leányfejek, bent a fában merengenek, nap-éjen át álmodnak ott... S most kinyitják az ablakot, de csak félig nyitják ki, félig az álmukat tovább remélik.
Gyengék vagyunk és sérülékenyek, de hogy ne lássa rajtunk senki, öklünket rázzuk a világnak, büszkén viseljük sebeinket, hisszük, hogy nem tartozunk másnak, csak önmagunknak.
Éjszaka...vagy, ha álmatlan hajnal éber forgolódás közben talál, megrebbenve, mint gyertya fénye kimondjuk sugva, szinte félve mindenkinek a titkok- titkát, mit eltemetni végleg nem lehet: gyengék vagyunk...és sérülékenyek...
Az esőről kéne még beszélnem, meg arról a párás buszablakról, de elegendő indok volt a zaj már eddig is a hallgatásra.
Itt vagyunk, mutatom végül a faragott kaput, mintha bármit elárulna rólam. Dönteni, mindig ez a vége, amikor még pontos kérdések sincsenek.
Mögöttem egy ajtó lassan csukódni kezd, bent is csak az van, amit már régről ismerek. Majd később kitalálom, hogy ezt az egészet mi helyett értem most félre.
Most ilyen korszak van, ez már a harctér nincs nyegle smúzolás, nincs antik arcél most már kisírom, semmi nem riaszt el hogy én szeretlek, légy te bárhol ezzel a Föld is lakható hely lett miattad, épp csak nem veled – te aztán megadtad ez van. S hogy mennyi tartást várhatsz tőlem, nem tudom: erőm szivárog belőlem, de oly rég tartom ezt a mérlegformát kezemmel egybeforrt az égő korlát így te csak nyugodtan értékeld másképp nem estem még le, s nem húzódtam hátrébb bár mint az öngyilkos cseléd a gangról hozzád ki mernék lépni önmagamból.
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár, és semmi, semmi sem a régi már... Fájdalomként élem meg a perceket. Akkor kérek egy csöpp szeretetet. Odafigyelést - bármit, mi emberi: Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek, és semmi sincs amin nevethetek, mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény. Nem jön segítség, eltűnik a remény. Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat, dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen, de a válasz közömbös, személytelen. Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely, ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért, amit tesz, alkot, leír, vagy kimond... Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Óh, ha tudnám, mit miért teszek?! Vezessetek hát, segítő kezek, hogy önmagamban keressem a fényt! Eldobva minden ártó véleményt. A keserűség szobrát összezúzva, mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
Február 20-án Aladár, Álmos, Amadil, Amáta, Elemér, Leó, Leon, Leona, Lionel, Paula, Pauletta, Paulin, Paulina, Polett, Szilvánusz, Tira és Tíra napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
François Villon
Ellentétek
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Vig dáridó bennem a bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körűl sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől, örökségemet; Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet, Mert befogad és kitaszít a világ.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tóth Árpád
ÁPRILIS
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésűvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrű testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajúdó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjúságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Simogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
Hiába vagy itt, mintha egy köd-lény ülne a helyedben. – Itt volt – mesélem neked. Felrázol. – Itt vagyok! – Itt volt és beszélgettünk! Ütöd az asztalt és rámkiáltasz – Most beszélgetünk! – Most? – próbálok figyelni, de nem értem, mit akarsz mondani ezzel. – Itt volt és beszélgettünk, és azt mondta szeret. – Most mondom neked! Olyan kétségbeesett vagy, annyira bizonygatsz valamit, hogy nem merem megkérdezni tőled hangosan, mért kell fizetnünk mindenért, és szinte már bánom is, hogy engedtem, hogy ilyen sokáig maradj, mert talán azt hiszed, van még remény.
Február 20-án múlt 69 éve, hogy elhunyt el Berde Mária, erdélyi magyar író, költő, műfordító.
Berde Mária
Ananké
Bátyám emlékének
Hatévesen már prédikált, - Anyánk köténye a palást - Tízévesen sárból kigyúrta Az ezredéves kiállítást. Tizenkét éviben regényt írt, (Cikornyás, hős robinzonád) Majd szökőkutat épített, Beszélőgépet komponált. Volt szobrász, muzsikus, vegyész. Tudós, ki új nyelvet csinált, Tizenötéves kapitányt, De Cascabelt játszott kivált. - Tanított, iskolát nyitott, Drámát írt s játszta jómaga S maga nótáit fuvolázta. Hogy jött a vágyak korszaka. Petőfit adta serdülőn, S fejébe szállt mártír Kossuth, Zöld diáktüntetéseken Bősz sarkától nyögött az út. És énekelt és szónokolt, És izzadott és fabrikált - Hittük: a bíbor lobogóval, Várja az életbarrikád.
- Én, csak bubáztam, néha sírtam -
S a sors, a vak kockavető Félszeg vakot-hatot vetett: Ölemből a bubát kiverte S szememből a lánykönnyeket, Riadót rikkantott reám, A barrikádra taszigált, Befogta harci szekerembe. A piros szárnyú paripát, S a lobogót, a lobogót Babusgató kezembe nyomta. - - "Előre, legelőre, hé!" Kajánul és kacagva mondta, "Neked vihart, csengő csatát, Mely glóriáz és összevérez... Neki csak egy fehér cseresznyefát Fejfául elcsuklott fejéhez."
Berde Mária sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben.
Február 20-án ünnepelte 78. születésnapját Czilczer Olga költőnő. Isten éltesse!
Czilczer Olga
Magát hiszi
Elnézi a madárijesztőt kit az anyaföld marokra fogott legyezője fenyőillattal lenget ami pedig a fát illeti örökzöldje tudatában magát hiszi mozdulatlannak s hogy feléje az a másik csapja a szelet fülel a közös falak közt izzadó nap ugyan mi újdonságot tudhat pletykául hölgyét szórakoztatni a kurafi tyúkláb mintás kabátja divatjamúlt kalapja zománca híjas lábas egykoron rotyogtatta kolbásszal a krumplipaprikást utódjában jó ha üres burgonya pörkölődik a gázon kerül asztalra mely megélt békét háborút
