"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, hogy az életben haladni előre olyan, mint úszni az idegen folyóban: az utazó, míg nem ismeri az egészet, míg el nem ér ahhoz a részhez, ahol találkozik veszélyes örvénnyel, ahol a folyó hatalmasra duzzad, ahol kell az erő, ahol választani kell, menti-e a sajátját, vagy mások, a gyengébben úszók életét, addig csak keveset tud önmagáról, csak annyit, mint amennyit magából és a folyóból megismert addig: mert bizony az út nem egyforma mindenhol, az ember hiszi, hogy túl van a nehezén, miközben az még csak az edzés, a valódi csak következik még... mert könnyű helytállni ott, ahol szépen lassan, szinte kedvesen simogatva segít a folyó mozgása, és nehéz nagyon embert próbáló helyzetben: de a legválságosabb időben is segít annak, aki vele rendelkezik, hogy hatalmas erőt ad, mint a fuldoklónak a deszka, a felszínen tartó szeretet.
Tudod arra gondoltam, hogy a szeretet olyan, mint egy edény, amibe sokféle érzés belefér: benne van a boldogság felhőtlensége, a kisgyermek önfeledt öröme, vágyás a közelségre, az anya fájdalmas féltése: hol az egyik, hol a másik, amelyiknek épp eljön az ideje, az fölülre kerül, az, ami jól látható kívül... de van úgy is, hogy a szeretet betakarózik, nem is tud róla az, akit érint, visszahúzódik, nem harcol, ha azt látja, hogy a másiknak nincsen szüksége rája: bezárkózik, de meg nem hal, és nem is alszik, éberen figyel, hogy az ő ideje mikor jön el, mindig naprakész, a gyertyája egyforma fénnyel ég, ha egyszer neki intenek, mintha mi sem történt volna megjelenik töretlenül ragyogva.
Tudod arra gondoltam, ahogy a csodás virágoskert a sok szép lakójából tevődik össze, úgy a jó, a valóban sikeres élet az örömmel teli cselekedet összessége... nagy kár, hogy az ember a napjait összezsúfolja a fárasztó, a nem szeretem, de nagyon fontosnak tűnő dolgokkal, így aztán nem marad idő arra, ami nem a muszáj, de ami végső soron az életet szépíti, idő híján nem tudja meg soha, milyen öröm azt látni, hogy a beteg, aki étvágytalan, akinek hosszú ideig étel nehezen csúszott le a torkán, az általa, a neki készített húslevest boldogan kanalazza, hogy milyen mosolyt csalogatni síró arcra, ünnep nélkül, oktalan, csak az örömszerzés kedvéért adni ajándékot, megölelni az arra szomjazót... a sok fontos dolog közt nem jut idő az árnyalatokra, azokra a dolgokra, amikhez lélek is szükséges: így az életkert tele lesz örömöt nem adó, gépies cselekedettel, élő helyett porosodó művi virággal, amikért fizet az ember nagy árat, egy örömmel teli életet.
Tudod arra gondoltam, a legjobb a megelőzés, az ember csak olyat engedjen magába, ami az egészséget segíti megőrizni, de senki sincs biztonságban, a fertőzött világban könnyen elveszíthető az egészség, de, ha már a baj megtörtént, érdemes a kezdetén, mielőtt a betegség eluralkodik, szelíd gyógymóddal kezelni, ha az nem történik meg, később segíthet, de már csak a méreg, a méreg, ami tevékenysége közben beteggé az egészet teszi: végül nem lehet normálisan élni, se a vele, se pedig nélküle... nem csak a test éppen tartásánál fontos a megelőzés, védelemre szorul egészsége érdekében a lélek is, de bűnnel fertőzött világban nehéz megőrizni az épségét, a szelíd gyógymód nem hatásos, el kell taposni a fejüket a gonosz, a támadó kígyóknak, az önzésnek, a haragnak, az irigységnek, a rosszra hajló természetnek, mert, ha szabadjára engedik őket, óriássá növekszenek a gonoszok megmérgezik az egész lelket, csöpp helyet se hagynak a lélek egészségének, az isteni szeretetnek.
Egyszer majd minden seb beforr. Előbb-utóbb. Valamikor. A sebek sorsa ez. Beteg, ki féltve őrzi bánatát, és úgy emészti fel magát, mint szú a tölgyet rágja át. A sebek végül mind beforrnak, Talán még ma, talán majd holnap. Sebek nélkül könnyebb lehet elviselni az életet.
Ez az a hallgatás, ami mindent megmutat, nincs benne semmi különös, mégis… az elmúlásról mesél, egy hideg érzésről. Ez az a sikoly mely hangtalan, mégis… sebet karcol torkomba nyomtalan. Ez az a csend, mely minden és semmi… Fog-e a lélek még érezni? Ez az… Ez az?
Tárt ölekben láncot ver dühöm, ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold, révedező éjpillangó kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, üvöltő, lángokba hullott vágyak marnak szét, megölt fohászok segítik révedő tudatomat titkokra felemelni, arcomra hullik ez a lebegő fény, sejtelmes szép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal üres hívásokra, fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém, sebbel nehéz fejjel lódulok a bebugyolált fények után, arcul üt a csend, óvatosan figyel a mozdulat, percegnek éveim gondjai mögöttem, elnyelnek fénykérdések, üdvözöl a lopakodó hajnal, csak egyet hadd lépjek még... napfényből leszünk azután mindannyian, s ott tündöklünk egy felhő peremén!
Elnyűtt hónapok parttalan évek megértés helyett vesződések a árny között cikkázó fények a hitem és a hitetlenséged a szeretet nélküli létezésed a szemrehányó következtetések állásnélküli dolgos évek elszenvedett betegségek megfakult örömtöredékek jutatják eszembe ember vagyok... ,még élek.
Ha a csönd birodalmának gyilokjai tépik lelkem: Tüzz egy szál virágot hajadba, s kacagj a napsugárral. Ne törödj az elmúlt idõ jajával, hisz csak álmodni akartál, hittél két lélek szavának, de csak a kín gyönyörûségét énekelték neked. Ne sírj,én a jövõ elém megyek,nem érintem homlokod többé! Csak vak tükörbõl nézd a múltat. Ne kóstold a múlt mérgezett italát! Csak tüzz egy szál virágot a hajadba és kacagj a napsugárral. Érzem majd virágod illatát,hallani fogom nevetésed. Gyógyítani fogják lelkem!
Voltam én minden és senki: angyal, porszem vagy sárkány aszerint, éppen mit vártak. Jöhetett ember akárhány, mindenkinek kedvére voltam folyton átlényegülve, csak önmagam nem voltam soha. Emberek kénye-kedvére változtam nap mint nap, elmúlt akárcsak a nyár, s a fények már nem ragyogóak, az éjek már nem olyan fülledtek, szépek. Nem vagyok gyermek már én sem, nem leszek angyal se sárkány, de Én vagyok, s amit ma érzek, boldogan üvegbe zárnám.
Nézed a vizet. És ez elég. Több nem kell. Más nem kell. A látvány elég…. Ülsz a parton. Nézed a vizet. És meg kell érintened. Nem elég a látvány. Más kell, több. Meg kell érintened... Ülsz a parton. Nézed a vizet. És nem elég. Nem elég látni. Megérinted. De nem, ez sem elég. Több kell, sokkal, sokkal több. Más kell. Bele kell vetned magad. El kell merülnöd benne. Mert… De nincs „mert”. Nincs magyarázat. Nem tudod, miért. Muszáj. Érzed, minden porcikáddal, minden érzéseddel erre vágysz. Úszni a halakkal. Úszni a végtelenségben vándorló halakkal, élvezni felszínt és mélységet, élvezni szépségét, felfedezni kincseit, meglátni csodáit. Csak élvezni… élvezni… élvezni…
Szájad szegletében valami ott játszik. Ne rejtsd véka alá, - hidd el - jobb ha látszik! Mert a mosolyodnak e vidám játéka, szeretet gyöngyszeme, szíved ajándéka.
Nincsen olyan ékszer, ami jobban állna, amitől szép arcod gyönyörűbbé válna. Ha egy másik ember megáll veled szembe`, a "mosoly ékszere "jusson az eszedbe.
S látni fogod aztán, hogy a mosoly hat rá, mert nincs ki sajátját magának tarthatná. Visszakapod menten, bár tán nem is vártad, visszatér ha szíved szélesre kitártad.
A mosolyát látva szíved felmelegszik, hozzászoksz, hogy használd, s egyre jobban tetszik. Egyre többször hordod, fényesíti napod, s lelked gazdagítja, mikor visszakapod.
