Miután vitaanyagról van szó, szóljatok hozzá:
A továbbmásolásokat kérném mellőzni, hisz nem végleges. Talán épp a te hozzászólásod világít rá új helyzetre...
MAGYAR ELŐTÖRTÉNET, ŐSTÖRTÉNET ÉS ÍROTT TÖRTÉNELEM
Az őstörténet segédtudományai, a régészet, a nyelvészet, az antropológia és a genetika szerint a mai magyar nép és a mai magyar nyelv eredeti, önálló emberi alkotásként a Kárpát-medencében született. Folytonos jelenléte, élete, működése, érvényesülése az őskőkor óta a Kárpát-medencében és környékén a különböző vizsgálati eredmények szerinti bizonyosság. A magyar műveltség és embertan nyomai ettől sokkal régebbre, a régészeti kultúrákig, sőt az emberréválás első szereplőinek megjelenéséig, azaz az előemberig mennek vissza. A magyar nyelv és írás pedig, ugyancsak az őskőkor óta, bizonyíthatóan szintén itt él, csak éppen sok-sok későbbi nyelv ősnyelvi alapja ismerhető meg belőle Európában s a többi lakott földrészen.
Ez a magyar ember, magyar műveltség és magyar nyelv egyaránt a kezdet fontosságával rendelkezik. Őelőtte más ilyen jelenlét, más ilyen kezdet nincs, illetve jelenleg nem elérhető számunkra – bár vannak az ember több százmillió éves földi nyomairól és életéről is sejtések, – s ennek a jelentősége egyedülálló, mert az emberiség történetének folytonosságát mutatja meg. A mai Modern emberről, a Homo sapiensről van szó, az ő teljesen kifejlett alakjáról, műveltségéről és nyelvéről. Ezek megnyilvánulásait viszonylag jól feltárt alakban tudjuk előadni úgy félszázezer évnyi terjedelemben. Ami azonban csak az összes múlt középső szakasza, azaz az őstörténet, hiszen az előtte történt embertani és műveltségi fejleményeknek, változásoknak, azaz az előtörténetnek, szintén igen gazdag és jól feltárt mozzanatait, rész összetevőit és összefüggéseit ismerjük. És persze az őstörténet utáni történelmi kor, a magyar ókor, középkor, újkor és legújabb kor, még inkább ismert előttünk és feltárt számunkra.
Mivel a magyarság ellen az utóbbi évszázadokban elkövetett fegyveres támadások és – belső eredetűnek feltűntetett – elnyomó intézkedések mindig elméleti alapon indultak, ezeket az elméleteket összefoglalóan történelemhamisításnak nevezve, mind a történeti, mind az őstörténeti kor esetében a magyar megítélést a valóságnak megfelelően helyre kell állítanunk. De e helyreállítás még a magyarság egyetemes emberként megszületésének körülményei esetében is szükséges, azaz az előtörténetre vonatkozóan, mert hamisított történelemhez szükségszerűen hamis őstörténet és hamis előtörténet lett kialakítva, mindenféle tudományos ellenérvet sutba dobva. Ez azt jelenti egyébként, hogy még a jelenben is folytatni kell a vitát, azaz a tudomány mai eszközeit és eredményeit meg kell tisztítani azoknak az elméleteknek a nyomaitól, ahonnét mi az ellenünk folyó támadásokat eredeztethetjük.
Így (1) a magyar előtörténet azonos az ember emberré válásával, (2) a magyar őstörténet a modern ember megjelenésével és működésével, míg (3) a magyar történelem azon keretek között folyt le, ahol a jelent is megéljük. Még jól kimutatható, hogy ha el is engedtük a kezét ebben az utóbbi időben testvéreinknek, testvérnépeinknek, bennük a magyar műveltségi és nyelvi elemek tovább működnek mind Európában, mind Ázsia és Afrika bizonyos részein. Ezen túlmenően azonban, az összes többi emberhez is kapcsolódtunk végig a múlti időben, amennyiben a lelki-szellemi tulajdonságainkat és teljesítményeinket ugyanazok az evilági természeti, azaz anyagi és életfeltételek határozták meg, mint a Föld többi részén élőkét. Eltéréseinket leginkább a zord éghajlati, földrajzi környezet kihívásaihoz való alkalmazkodás, a gazdag tapasztalatokat felhalmozó, igen hosszú és sajátos múlt hatása okozta, különösen mivel nem kizárható ma már, hogy mi érünk le – elődeinkben – a legmélyebb időbe, ahonnét még emberi hatás egyáltalán fölmerül.
Így aztán csak az első biztos lépést kell megtenni visszafelé, a magyar régmúlt felé, s ettől kezdve új szemlélettel – a magyarság és emberség Kárpátokhoz szorosan kötődő születésének tudatával – közelíthetünk a magyar őstörténethez, és lelhetjük meg annak mindazon összetevő korábbi és későbbi ágát-bogát, amely a több szálból való összefonódást, összeszövődést megelőzően bontakozott ki. Mert ekkor az összes valóban összefüggő előzmény ennek az elő- és őstörténetnek a részeként fogható fel. Hisz az előemberi viszonylag nagyfokú elkülönülés után a modern ember kialakulása már több összefüggő ágból tevődött össze. S ez a meleg és hideg égövi emberi összeadódás a későbbiekben is folytatódott, az új földrajzi eseményeknek és természeti kihívásoknak megfelelően. Majd pedig a körülményeket már leginkább maguk az embercsoportok jelentették, s a mieink ezekhez társultak: igazodtak hozzájuk, mialatt más csoportok szembefordultak velük. Új, társadalmi szinten érvényesített találmányok születtek, s a magyarság az ilyen együttműködést folytatta tovább és védekezésre rendezkedett be, míg közeli és távoli ellenfelei a leigázás, az elnyomó, szolgává tevő alárendelés eszközeit alkalmazták. Utóbbiak elől végül nem tudtunk egészen kitérni mi sem, aminek igájában a mai napig nyögünk, és remélhetően minden feltárással, helyzetünk tudatosításával egyre jobban szabadulni tudunk belőle, már nemcsak nemzeti, hanem emberiség szinten is.
II. MAGYAR ELŐTÖRTÉNET ŐSTÖRTÉNETI JEGYEKKEL
1. Az előember a Kárpát-medencében
Vértesszőlősi és budai I. ember és műveltség
A földtörténet tudományos eszközökkel már 570 millió éve, a prekambrium idején meg tud különböztetni jégkorszakot, azaz glaciálist. 13 millió éve a Pannon-tengerbe nyúló rudabányai félsziget területén élt ismeretlen élőlény – a megtalált 83 csontdarabja alapján – közelebb áll az emberhez, mint az előzően ismert főemlősök. A lelet – a későbbi időből származó barcelonai lelettel együtt – arra utal, hogy az ember kialakulásának fő színtere, – így az emberréválásnak az afrikai emberszabású majmokhoz, illetve magához az emberhez vezető fejlődési szakasza, – nem Afrikában, hanem Európában volt. A hozzánk ebben a léptékben viszonylag közel álló, 2 millió éve kezdődött pleisztocén korban több hideg korszakot és közöttük felmelegedéseket, interglaciális átmeneteket határoznak meg.
Előembernek (Archantropus) nevezik a jégkorszakok időszakában élt, az emberréválás kezdeti fokát jelentő lényt, ősembernek pedig általában a történelmi idők emberénél biológiailag alacsonyabb fejlődési fokon álló embertípust. Ennek megfelelően a modern ember legkorábbi előember elődje a Felegyenesedett ember (Homo erectus) volt. Ő vagy bevándorolt Európába Afrikából, vagy helyben fejlődött ki az itt korábban élt Ügyes emberből (Homo habilis). Első megjelenése kontinensünkön félmillió éves, és a mindel jégkorszak idejéből bukkantak fel nyomai a Kárpát–medencében. Itt a legrégebbi emberlelet a 450 ezer éves vértesszőlősi Homo erectus előemberé. Tehát a Kárpát-medence legkorábbi embere, a vértesszőlősi ősember, a mindel-korszak közepén jelent meg itt, és a mai ismereteink szerint a Homo erectus előember képviselője volt. Ám korábbi rétegekben is találtak itt emberre utaló nyomokat. És feltűnően sok, e korai időkből való pattintott kavicseszköz került innen elő. Máshol csak későbbi korok leleteiben fordul elő ekkora mennyiség.
Pontosítva a második átmenet, interglaciális idejéről való a 450 ezer éves vértesszőlősi ember leletünk, s őt a pattintott kavics szerszámok használata jellemzi. A kavicsból pattintott szerszámok alapján a – nyugati tudománytól kapott néven – acheuli műveltség alá sorolták be. Ez utóbbi névadó műveltség megjelenése azonban Saint Achelben csupán 300 ezer éve történt. Ami tehát azt jelenti, hogy a magunk számára az acheuli műveltség helyett nyugodtan mondhatnánk mindig vértesszőlősi műveltséget, sőt a magyar tudományosságnak törekednie kellene ennek a szóhasználatnak az elterjesztésére a világban.
Vértesszőlősön aztán még ennél későbbi rétegekben, 250 ezer éves emberleletet is feltártak. S míg a szerszámokat, a tűzrakó-helyet a mindel középső szakaszából, JE 330 évezredből eredőnek tekintik, az emberi lábnyomot és koponyacsontot sokkal későbbre, a riss-korszak elejére, JE 230 évezredre datálják.
[1] Az ekkori – már a harmadik átmeneti szakasz idején élő – vértesszőlősi ember koponyalelete viszont már igen nagy térfogatú. A koponya tarkócsontját találták meg, s annak görbületéből, formájából arra következtettek, hogy a vértesszőlősi ember agytérfogata 1400 cm
3 körül lehetett,
[2] s ez annak a kornak az – addig ismert – emberére még nem jellemző. S az e későbbi rétegből előkerült koponyacsont darab már nem a Homo erectus, hanem a modern ember koponyaméretét mutatja. Ám ennek ellenére Homo erectusnak nyilvánították ezt az embert, és inkább a koponyaméret meghatározásának a pontosságát kérdőjelezték meg.
[3] Ám ismeretes a vértesszőlősi ember Homo (erectus seu sapiens) paleohungaricus meghatározása is.
A megdöbbentően nagy méretű agy komoly vitákat váltott ki a szakemberek között. Ugyanakkor szintén szokatlan, fejlettebb állapotra mutat, hogy itt az eszközök – pedig még nem vadászeszközök – kidolgozása finomabb, előrehaladottabb, mint más, hasonló korból származóké. Mivel korábban ilyen eszközöket találtak már Buda környékén, ahol homo erectus néhány fogát is megtalálták, e vértesszőlősi műveltséget is budai műveltségnek nevezeték el. A mi szempontunkból fontos a két vértesszőlősi réteg egy-egy feltűnő jellegzetessége, – a korábbi kavicseszközök nagy száma és a későbbiek finomabb kidolgozottsága, – mert helyi, önálló eredetű, a korszakban máshol ismertnél fejlettebb színvonalra utal.
Ez az ember tehát 300 ezer évig mutat jelet magáról, későbbi időkben a budai kultúrában is. De nem akárhogyan teszi, hanem eleinte, amikor még sehol a világon nincs ilyen lelet, tőle elképesztő mennyiségben, méterest meghaladó vastag rétegeket alkotva kerülnek elő e szerszámok, majd pedig, amikor már máshol is készítenek ilyen pattintott kavics hegyeket szerszámként, ő a sokkalta finomabb kidolgozással jár messze a többiek előtt. Az igen hosszú idő és a folytonos alkalmazkodás a viszonyokhoz, élenjáróvá teszi ezt az embert a későbbi emberi fokozatok elérésében.
A vértesszőlősi ősember minden kétséget kizáróan vadászott, s telephelye hévforrás mellett volt. Ez is túlnő az annak a kornak megfelelő megszokott állapotokon. Gamble tagadja, hogy a modern ember megjelenéséig (JE 40 évezred) a hominida egyáltalán gondolkozott volna, hogy tudatosan cselekedhetett volna, hogy ember lett volna.
[4] Az egyetlen erre a korra tehető tudatos cselekvésnek a tatai műveltség megcsiszolt mamut csontját tekinti. Nézetét azonban számtalan, az általa megadott kort akár 20–40 évezreddel megelőző lelet is cáfolja. Többek között az ausztráliai bennszülöttek JE 60 évezreddel ezelőtti sziklarajzai, meg önmagában az a tény, hogy egyáltalán akkor már Ausztráliában szerszámot készítő és használó hominida létezett. Ugyancsak értelmes emberre vall az a tény, hogy képes volt a tűzhasználat révén a hideg égövön is elterjedni, a sütés, főzés révén fogazata finomodott, vágóeszközöket, kőbaltát használt és barlangban élt. Sőt már a Homo habilis is képes volt kőből egyszerű szerszámokat készíteni, s egyesek szerint beszélni is.
[5] Mindezek miatt nem túlzás a magyar folytonosság kiterjesztése egészen a vértesszőlősi emberig.
III. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
2. Az ősember Magyarországon
Érdi, tatai, budai II. és bükki Subalyuk ember és műveltség
A riss jégkorszak ideje alatt, 150 ezer éve megjelent Európában és Nyugat–Ázsiában, majd Afrika déli csúcsáig elterjedt a – valószínűen az európai Homo erectusból kifejlődött – robusztus testfelépítésű Homo sapiens neanderthalis ősember, a modern ember egyik elődje. Nagy teste, hosszú feje, zömök törzse és rövid lába a hideghez alkalmazkodott. Fejlett társadalmi életet élt, etikával rendelkezett. A specializálódott vadász kultúrájú moustieri műveltséget tulajdonítják neki, amelyet hosszú idő alatt továbbfejlesztett. Ez az ősember azután sokáig együtt élt az Európába a Kaukázusból érkező – ott a mindel–riss átmenet óta szubtrópusi éghajlaton hosszú idő óta kifejlődött – melegégövi testalkatú, hosszúlábú és vékony testű ősemberrel, a modern ember közvetlen elődjével. Aztán keveredett vele, ezért 30 ezer éve eltűnt, azaz kikopott, feloldódott az új embertípusban. Ez pedig – a keveredés eredményeként – a cromagnon embertípus lett, s a keveredés egyik helyszíne a Kárpát–medence volt.
A vértesszőlősi ősember kavics szerszámokat pattintgatott. Ugyanez a szerszám alapforma a Kárpát-medencében – az ember folytonosság bizonyítékaként – megmaradt és határozottan megkülönböztette a riss korszak végétől itt megtalálható, és amúgy a neandervölgyi embernek tulajdonított, moustieri szerszámokat készítő embereket. Ezek az emberek már határozott biztonsággal állíthatóan vadásztak. Az érdi telepen barlangi medve volt a fő táplálékuk (több mint 60%-ban), a tatai műveltségé meg a mamut.
[6] Ugyanakkor a Bükkben (Subalyuk) a kőszáli kecske alkotta a táplálék szintén több mint 60%-át.
[7] Elképzelhetetlen, hogy ennyire szakosodott táplálékot ne vadászattal, azaz ne szellemi tevékenység igénybevételével gyűjtötte volna össze a kor embere. A szerszámok a feladathoz specializálódtak, és Tatán már megjelent néhány csiszolt csont tárgy, amit még Gamble is elismert értelmes tevékenység eredményének.
[8] A kavics szerszámok mellett néhány kovakőből készített nagyobb szerszámot is föllelhettünk. Az ember meg tudta munkálni azt is, de úgy tűnik a mai szemlélőnek, hogy csak kivételes célokra használta, jól megvolt a kavics eszközökkel. Magyarán mondva, a szerszámok elsősorban nem a szellemi teljesítményt minősítik, hanem a célt: annak megfelelően alakultak ki és gyártották őket.
Minden telepen valamely vad csontjai nagy többségben maradtak meg, ami tudatos vad választást jelent. A köztudottnál magasabb szellemi színvonalat bizonyítja még, hogy a Shanidár barlangból (Eufrátesz völgye) amputált karú ember is előkerült a jelen előtti 50. évezredből, és ugyanazon a telephelyen temetéskor, sírban elhelyezett virág virágpora.[9]
A Kárpát-medence legkorábbi moustieri műveltsége a Bükk hegységben alakult ki. Helyi Homo erectus lelet híján a Subalyuk műveltség emberének előzménye lehet akár a vértesszőlősi vagy a budai típusú ősember, de az is elképzelhető, hogy az előd a Balkán felől érkezett. A Subalyuk embere kedvenc szerszáma a pattintott kavics volt, bár a kovakő szerszámot is ismerte. Ebben azonos a Kárpát-medence valamennyi neandervölgyi emberével. A bükkalji síkságon a kőszáli kecskét vadászta eredményesen, ami kiemelkedő ügyességre, nagyfokú szervezettségre valló tény. A Subalyuk műveltség idején virágzott a Dunántúlon föltehetően a délnyugatról érkezett tatai műveltség. Ez mamutra vadászott, mamutcsontból csiszolt tárgyakat készített. Az ugyanekkori budai II. műveltség a Remete szurdokvölgy barlangjaiból ismert, helyi Homo erectus-kori eszköz előzményekkel. Tízezer évnél is hosszabb ideig, s többször voltak lakottak ekkoriban az érdi dombok, ahol az emberiség legrégebbi ismert nyíltszíni, azaz nem barlangi települését tárták fel. Az érdi műveltség embere egyébként a barlangi medvét vadászta, s ugyancsak pattintott kavicsból készített szerszámokat használt, bár más alapanyagú szerszámai is voltak. Korszaka végén, az erősen lehűlő időszakban vadlóra és gyapjas orrszarvúra is vadászott. E műveltség továbbfejlődését találták meg a Bánhida környéki Szelim-barlangi telepen, hasonló szerszámokkal.
A bükki Szeleta embere és műveltsége
Mindezen műveltségek a würm jégkorszak első szakaszában éltek a Kárpát-medencén belül. Ezek a moustieri típusú eszközöket készítő műveltségek minden telepen folyamatosan, több tízezer évet öleltek át. A hagyományos földtani rétegekre alapuló időrend szerint ezeket a műveltségeket csupán a JE 40–70. évezredhez helyezik el. Ám a déli sarki jég, illetve a tengerfenék mésziszapjának elemzése alapján ez az időszak a JE 110–70. évezred közötti időre tolódik fel.
Ugyancsak a Würm első lehűlésének az időszakában jelenik meg a moustieri szerszámot készítő és használó ember a Kaukázustól északra, a Don medencéjében, és alkot vadász telepeket. Ennek az embernek az eredete azonban minden valószínűség szerint nem Afrikába, hanem a Kaukázustól délre eső területekre tehető.
[10] Itt ugyanis, a mai Örményország és Grúzia területén a Homo erectust megelőző Homo habilistől kezdve folyamatosan lakott és rendkívül gazdag emberi telepeket tártak fel. Legutóbb még az ezt is megelőző, Homo ergatras 1,7 millió éves eszközeit és csontjait (koponyáját) találtak meg ugyanitt.
[11]
A Homo erectus acheuli szerszámaitól kezdődően a moustierieken keresztül folyamatos emberi fejlődés található meg ezen az egyébként meleg égövinek tekinthető területen is, ahol az emberi műveltségek fokozatosan terjeszkedtek dél-keletről észak-nyugat felé, hogy azután a würm jégkorszak első hideghulláma tetőzését követően kikerüljenek az orosz sztyeppére, és felkússzanak a folyók völgyében északra, oda, ahol korábban ember nem élt. A Don mentén találjuk meg azután, a JE 48. évezred táján azt a váltást, hogy a moustieri szerszámok mellett megjelennek a gravetti típusú pattintott nyílhegyek, azaz kialakul a moustieriből a gravetti műveltség.
A würm első hidegtetőzése után Európából eltűnt egy vadszamárfajta, ami egyértelműen jelzi a környezet megváltozását. Eltűnése ugyanis tévedhetetlen jele annak, hogy a réteg ideje nem lehet a würm első hideg tetőzését követő időszakból való. A würm első hidegtetőzése során átalakultak a moustieri telephelyek, és új szerszámfajták jelentek meg. A Bükkben egyértelműen látszik, hogy az újabb, magasabb szintű műveltség a korábbi moustieriből nőtt ki, azaz a Szeleta műveltsége a Subalyuk műveltségéből.
[12] Itt egy olyan hosszú idejű, önálló fejlődés észlelhető, ami megmagyarázhatja egyébként az ottani eredetileg nullás vércsoport AB jellegű mutációját.
Mikor a Subalyuk műveltsége átfejlődött a Szeleta műveltségévé, a nagyon finom kőeszközök között megjelentek a két oldalon élezett dárdahegyek. Valamint a Szeleta műveltsége megjelenésének idején az ősember hirtelen sok eszköztípust kezdett használni, köztük csonteszközöket is. A szerszámok kimunkálása kifinomodottá vált. Az ősemberi telepek, valamint lakosságuk száma megszázszorozódott–megkétszázszorozódott. Ezen kívül barlangi és sziklarajzokon, kultikus jelentésű szobrokon a képzőművészet jelentkezett. Ekkor éri el egyébként ez az ősember tengeren Ausztráliát. Aztán a késői neandervölgyi ember kifinomult levellois–moustieri kultúrájával rendelkező, már modern ember a Don mellett fejleszti ki a későbbi gravetti típusú szerszámokat. A doni terület eljegesedése után viszont a gravetti kultúra embere Közép- és Nyugat-Európában tűnt föl, s utóbbi helyen később ezt a kultúrát a cromagnoni ember művelte. Ugyanakkor a Bükktől észak-nyugatra, egészen a Morva fennsíkig, valamint délen a Dunántúl déli részéig elterjedt Szeleta műveltség adhatta a gravetti néppel való keveredés révén a későbbi cromagnon B embertípus egyik összetevőjét.
3. A modern ember Magyarországon
A bükki Istállóskő embere és műveltsége
A Szeleta műveltsége mellett a Bükk másik oldalán, a Bükk-hegység belső területén, azaz a középhegységi jellegű tájon, s nem a hegyláb melletti síkság peremén, újabb típusú műveltség jelent meg a würm második lehűlésének a közepe körül. Az Istállóskő-barlangban találhatók meg Európában a legkorábban a modern ember eszközei, itt található ugyanis az aurignacinak nevezett műveltség legkorábbi megjelenése.
[13] Ez az a műveltség, amelyhez a genetikában a férfi sejti átörökítő M173-es jelű ágát kötik. A Bükk-hegységben ez az ember, a maga finom csonteszközeivel, nyílhegyeivel, amivel év-tízezrekkel megelőzte a nyíl állítólagos föltalálását és nagymértékű elterjedését, a Bükkben előzmények nélkül, váratlanul jelent meg 40 évezrede, és mintegy 15 évezredre terjed ki a megtelepülése. Ennek megfelelően 25 évezreddel ezelőttről innét származik a már bizonyosan ember által készített legöregebb ismert hangszer, egy háromlyukú csontfurulya, a nyelvsípok legősibb képviselője, amelyen pentaton dallam szólaltatható meg.
A régészeti alapgondolat általában az, hogy egy-egy területen az előzmények nélküli műveltséghez mindig bevándorlást kell kötni. Ez az Istállóskő műveltség esetében ellenben nem azt jelenti, hogy a bevándorlás forrásául pl. a Dunántúlt nevezik meg, ahol a Würm első lehűlési szakaszából már találunk csekély számú csonteszközt,
[14] hanem a forrást Afrikába helyezik át. Úgy vélik, hogy az Istállóskő műveltség embere Afrikából a Balkánon át érkezett a Bükkbe. Legutóbb azonban Gibbons, amikor összefoglalta Cavalli-Sforza és Renfrew elméletét a genetikai vizsgálatokat illetően, már nem afrikai, hanem közép-keleti eredetet sugallt.[15] Ez az ú. n. közép-kelet mindenképpen a Kaukázushoz és nem Afrikához van közel. Az alapadatokat tartalmazó Semino és társai-féle cikkből pedig már kétségtelennek látszik, hogy a Kárpát-medence lakói ősidők óta egymás közelében voltak, és a későbbi balti, uráli emberhez genetikailag nem sok közük van, azokból leszakadt ágként nem foghatók fel.[16]
Nem hidalható tehát át ugyanakkor a korábbi elmélettel kapcsolatban az a nehézség, de nem is orvosolható, és semmiképp nem elnézhető az a hiányossága, hogy Afrika és a Bükk között sehol sem találni olyan csonteszközöket, amelyek kora megfelelne az afrikai, vagy akár még a közép-keleti származást képviselő elméletnek is. A férfi sejti átörökítőt érintő vizsgálatok szintén kizárják az afrikai eredetet, hiszen az M173 leszármazási ág távol van az afrikainak felfogható Eu4-től. Az M173 ág európaiként értelmezhető, és itt is azt találjuk, hogy Afrikából ekkor ide nem vezetett emberi út. S minthogy az Istállóskő műveltségénél emberi maradványokat nem találtak, az sem ad semmi támpontot ezen afrikai vándorlási elméletnek. Ezzel szemben tény, hogy az Istállóskő műveltsége földrajzi helyzete folytán kétségtelenül középhegységi, ahol más volt a vadállomány, mint a síkvidékek peremén, ahová az összes többi korabeli műveltséget besorolhatjuk, ezért nem azon kell csodálkoznunk, hogy nem volt előzménye, hanem arra kell felfigyelnünk, hogy az ember ekkor életteret változtatott. Bizonyára jó oka volt rá.
Ezért sokkal inkább azt kell állítanunk, hogy a korábbi ember új típusú életteret teremtett a maga számára, és ehhez igazította az eszközeit, minthogy megjelenésére elfogadnánk egy lehetetlenül távolról jövő bevándorlási magyarázatot — ami magára az élettér változásra úgy se adna magyarázatot. Az afrikai ember ugyanis nem középhegységi műveltséggel rendelkezett, hanem szavannai, síkvidékivel. Mert ahol a madár – ahogyan Istállóskő emberénél – az étrendben meghatározó mértékben megjelenik, ott a madárvadászat eszközeit sem szabad kuriózumnak és érthetetlennek tekintenünk. Az Istállóskő műveltség embere Afrikán kívül a közelből bárhonnan máshonnét jöhetett, mert eléggé nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az eszközeit fejlesztette az élettere lehetőségeihez, ahogy ezt az emberi műveltségek alakulása során korábban is és később is láthatjuk. Így érkezhetett akár a Bükk másik oldaláról is, avagy a csontcsiszolást már amúgy is ismerő Dunántúlról.
Az orosz sztyeppe középső északi területein, síkvidéken, folyók mentén települt gravetti emberét a würm második lehűlő szakaszának fokozódó hidege az orosz síkság délibb területeire, majd a jég további déli terjeszkedésekor egészen a Krím-félszigetre kényszerítette. A würm második lehűlési csúcsakor az európai klimatikus viszonyok az emberi életre alkalmas erdős-ligetes zónát egészen a kontinens déli peremére szorították. Ezért a kor európai emberének a tundra, parktundra viszonyai között kellett fönntartania az életét mind a Kárpát-medencében, mind pedig azon kívül, a Földközi-tenger medencéjének északi területeit kivéve. A sztyeppei területekre is ekkor vonul az ember. Itt volt a mamutok élettere, és kipusztulásukkal innen kellett elvonulniuk egy másik állat, a távozó szarvas (rénszarvas) után. Ezért azután az orosz síkság nagy folyói mellett ebben az időszakban emberi település nem maradt fenn. Csupán a Dnyeszter mellett, a Kárpát-medence magasságában találunk átmeneti kőkori települést, pl. Mezhirich a mai Ukrajnában. A würm utolsó lehűlésekor Európában az emberi települések között a korábbi, neandervölgyi ember műveltségei már a modern emberhez kötött műveltségi területeken belül kerültek. Gábori
[17] alapján ismert a modern ember elterjedésének mozgásiránya is, ami szerint tehát a modern európai ember eredetforrása a Kaukázus, azaz a kaukázusi Közép-Kelet, és nem Közép-Ázsia. A fenti elgondolást erősíti, hogy a gravetti műveltség elterjedésével párhuzamos az A vércsoport elterjedése is, aminek forrását a mai Örményországra, ill. a korabeli Asszíriába teszik.
[18]
Ugyanakkor a gravetti emberének Európa középső és nyugatabbi területein való megjelenése jóval megelőzte annak a férfi sejti átörökítő megfelelő szakaszának a megjelenését, amelyet a Semino és társai-féle munkában ehhez az embercsoporthoz kapcsoltak. Ez az elterjedés ugyanis a jelen előtti 28–30. évezredben történt. Mindamellett, hogy az elágazás távolsága is meglehetősen nagy a korábbi, M173-hoz képest, de azt is figyelembe kell venni, hogy a folyamatos vándorlás közben ilyen jellegű hirtelen, és nagyobb népességet egyaránt érintő, változásokra nincsen mód. Ezért kimondhatjuk, hogy a gravetti emberéhez nem köthető az M170-es elágazás.
A Bükkben a würm jégkorszak utolsó legnagyobb lehűlése előtti melegebb időszakában, nem nagy távolságra egymástól, akár több ezer éven keresztül kétféle ősember, illetve ember is élt együtt. Az egyik a Szeleta barlang finom megmunkálású kőszerszámokat, kétélű lándzsahegyet használó, hegylábi, síkvidéki szeletai műveltségű ősembere, a másik pedig az Istállóskő barlang csonteszközökkel rendelkező, középhegységi, aurignaci műveltségűnek nevezett, 40 ezer éve megjelent, már modern embernek besorolt embere. Származásukat tekintve feltehetően nem állnak távol egymástól, ám megélhetési módjuk, körülményeik miatt műveltségük nagyfokúan eltér. Ennek megfelelően egyébként szerszámaik egymásra hatást nem mutatnak. A Szeleta műveltsége kizárólag Kárpát-medencei termék, amelynek ugyan nem maradt emberi csontmaradványa, de a korábbi, szintén bükki, 90 ezer éves subalyuki kultúra neandervölgyi embere folytatásaként bizonyára maga is neandervölgyi embertípus, és – műveltségéhez hasonlóan – szintén helyi eredetű. Az Istállóskő műveltséget – amelyből szintén nem maradt emberi csontlelet – az ötezer évvel későbbi időből talált aurignaci modern emberi csontszerszámokról nevezték el, de szintén a Bükkből eredeztetik. Az istállóskői telep tehát ennyivel korábbi, mint a hasonló eszközkészletű Franciaországban talált műveltségek.
Az istállóskőinek moustieri korú előzménye a szórványos dunántúli szeletai műveltség, kő- és csonteszközökkel. Folytatása pedig a Balla barlang mellett eltemetett 12 ezer éves gyerekcsontváz. A bükki Szeleta embere legalább 15 évezredet élt az istállóskői ember szomszédságában, talán mintegy 30 km-re tőle, ezért egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne lett volna valamilyen kapcsolat közöttük. Sőt, bizonyosnak látszik a keveredésük, és több szálon is futva feltehető itt a neandervölgyi és a modern ember közti folytonosság. Az innen nyugatra tovább vándorló aurignaci ember 5 évezreddel később más emberi környezetbe került, de távolabb a Dordogne emberétől, és folytatta a műveltségét. A gravetti embere aztán újabb tíz évezreddel az első megjelenésük után, sokkal nagyobb mobilitással telepedett közibük és melléjük. De mivel ő kifejezetten síkvidéki, sőt, folyó menti vadászműveltségű volt, a kölcsönhatásuk sokkal lazább, nem azonos területen versenyeztek az élelemért.
Bodrogkeresztúri, siófoki, szegvári, dunakanyari, szegedi ember és műveltség
Az apró nyílhegyeiről elnevezett gravetti műveltség népe, a würm jégkor utolsó szakasza legnagyobb lehűlése előtt jött a Kárpát–medencébe közvetlenül a Dnyeszter–Bug melléki sztyeppéről, ahol mamutvadász volt, hogy aztán Európában az Ibériai-félszigetig szétterjedjen. A gravetti embere azután éppen itt, a Kárpát-medencében tért át a mamut vadászatáról a szarvas vadászatra, merthogy a würm második lehűlésének tetőzése előttre a mamut Európából kihalt. Téli–nyári szálláshelyet váltott, követve az állatok évszakonkénti mozgását. Szálláshelye általában folyók partján volt, és azokon a helyeken, ahová az állatok tömegesen jártak inni, vagy ahol átkeltek a folyón vonulásuk során. Legrégebbi a 29 ezer éves bodrogkeresztúri telep, későbbről Siófok és Szegvár mellett, a Dunakanyarban és Szegednél találták meg eszközeiket, vadásztanyáikat, ezernyi feldolgozott állattal. Mindezek a telephelyek kifejezetten sztyeppei területeket jelentenek, így a gravetti emberének az élettere kifejezetten a sztyeppe lehetett. A sokkal későbbi sztyeppei pásztorokhoz hasonlóan ingáztak a Kárpát-medencei téli és a Duna felső folyása menti nyári szállásuk között.
[19] Nyílt téren, favázas sátor-lakásokat építettek, igen nagy számú csonteszközeik mellett immár csiszolt kőszerszámokat használtak. A legutóbbi, de már a würm leghidegebb időszakát követő időből származó 12 ezer éves Kárpát-medencei gravetti típusú eszközök azonban már dombvidékről, a Pilis és a Gerecse barlangjaiból kerültek elő. S bár csontmaradványt tőlük a Kárpát-medencében nem találtak, modern embernek tartják őket, a Bükki kultúra neandervölgyi eleme mellett a helyi cromagnon B másik összetevőjének.
A genetikai eredmények tükrében célszerű ezért az első, a legrégebbi aurignaci típusú műveltséget európainak tekinteni, és a műveltség emberforrását is itt keresni. Különösen azért, mert a szerológiai adatok is arra utalnak, hogy a Kárpát-medencében hosszú ideig elkülönülten élő ember vércsoportot változtató mutáción eshetett át, azaz létrehozta a 0 mellett az AB vércsoportot.
[20]
Az aurignaci műveltséget a Kárpát-medencében a gravetti műveltség, a Dordogne völgyében pedig az ú. n. Magdalén műveltség váltotta fel. Ez utóbbiakról ismét csak azt tételezik fel, hogy eredetük Afrika, és tulajdonképpen az aurignaci műveltség embertípusához tartoznak. Már említettük, hogy az aurignaci műveltség Balkánon való átvonulásának nincs nyoma, de nincs a gravetti népének sem. Ahol először találkozunk velük, az a Don melletti telep, majd a würm lehűlési csúcsát megelőzően a Dnyeszter és a Dnyeper közötti terület. Minthogy kizárólag mamutra vadásztak, a mamut után kutatva az északi hágókon át kerültek be a Kárpát-medencébe – s talán tovább nyugatra ki, majd újra vissza. E hágók magassága alig 1000 m alatti, a mamutok meg síkvidéki állatok, és nem éltek a 400 m-es magasság fölött. Azaz nem együtt jött és ment a mamut és az ember.
S a Kárpát-medencében a legelső gravetti nyílhegyeket a Bodrog mellett találták JE 29. évezredből származó leletek között. Sőt Gáboriné szerint a legrégebbi, az Istállóskő barlangban talált csont nyílhegyek 36 ezer évesek. Ennek felfedezése előtt viszont csak 10 ezer éves nyíl és íj használatról tudtak.
[21] A gravetti műveltség a Kárpát-medencében is megmaradt síkvidékinek, és általában ott találhatjuk, ahol a korábbi dombvidéki műveltségek nem éltek. Szigorúan véve tehát nem beszélhetünk a műveltség ‘felváltásáról’, hanem csupán a hideg elől az orosz síkságon élők egy részének a Kárpát medencébe, majd Nyugat-Európába költözéséről.
A Körös–Tisza-i, bükki I., dunántúli, lengyeli ember és műveltség
A gravetti népének eredetét nyomozva ismét vissza kell térnünk Európa ősemberi betelepülésének a kérdéséhez. Jól ismert, hogy a Homo erectus Afrikából Európába a Gibraltárnál érkezhetett (átúszhatta a szorost, ahogy tette még néhány afrikai eredetű állat, amelyek maradványait az Ibériai félszigeten megtalálták). Azután elsősorban a Pireneusok felett, a Massive Centrale völgyeiben találjuk meg a Homo erectusból kifejlődött neandervölgyi ember továbbélésének a nyomait.[22] A riss és a würm jégkorszak idején azután onnan az ember északi és déli úton népesítette be Közép-Európát, de a keleti irányban nem lépte át a Dnyepert, ettől keletebbre nem terjedt el, nem ismert egyetlen telepe sem. A Kárpát-medencébe föltehetően a déli úton, a Pó völgye felől érkezett, és itt megrekedt.
[23]
Minthogy a továbbiakban, amikor már a kétségtelenül modern embernek tekintett – de az ősrégészek által Afrikából eredeztetett – gravetti népével a korábbi műveltségek embere még több mint tízezer évig együtt élt. És ebből a korszakból a jelenkori feltárások több olyan csontvázat hoztak a felszínre, amelyek a két embertípus jegyeit egyaránt magukon viseli, valamint a korábbi moustieri szerszámokat gyártó ember telepein is megjelentek az újabb népességet jellemző alkotások. Joggal jelenthetjük ki, hogy a korábbi embertípus is már modern emberré vált erre az időre. S a korábbi és az utóbbi ember keveredés révén alakította ki Európa újabb embertípusát, a cromagnon embert. Ennek az egyik keveredési helye maga a Kárpát-medence, a másik pedig a Pireneusoktól északra elterülő Massive Centrale. Kétféle cromagnon ember típust különíthetünk el. A cromagnon A nagyrészt Nyugat-Európában élt, magasabb testfelépítésű és kifejezetten hosszú fejű volt, míg a cromagnon B elsősorban a Kárpát-medencét és környezetét jellemezte, alacsonyabb testfelépítésű és szögletes-fejű volt. Ezt a két embertípust akár az Eu18 és az Eu19 allélek hordozójaként is azonosíthatjuk.
Európában az átmeneti kőkor idején már „minden készen állt ahhoz, hogy az ember áttérjen az élelmiszergyűjtögető életformáról az élelmiszertermelőre”, csak „az elhatározás hiányzott”.
[24] Megvoltak az aratáshoz szükséges sarló finom kőpengéi, ismert volt a föld megmunkálásához szükséges csontkapa, ismert volt a kerámia égetés technikája,[25] hosszú távú kereskedelem bontakozott ki, ház formájú szálláshelyeken élt az ember, és iparokat is kialakított már. S ekkor, a würm leghidegebb szakasza hirtelen véget ért, és alapvetően megváltoztak Eurázsia időjárási, és következésképpen az emberi lét földrajzi viszonyai.
A Föld globális hőmérséklete[26] a würm jégkorszak mintegy 115 évezreddel a jelen előtt elkezdődő lehűlésével folyamatosan hűlt a mintegy 22 évezreddel a jelen előtti hideg tetőzéséig. Közben 55–65 évezreddel ezelőtt volt egy hideg tetőzés, amit egy rövid idejű felmelegedés (interstadiális) követett, ezáltal a Würm jégkorszakot két részre osztva. A jégkorszak végét jelentő fölmelegedés nem volt egyenletes és folyamatos. A fölmelegedés kezdetben lassú volt, majd felgyorsult, és mintegy 15 évezreddel a jelen előtt hirtelen felmelegedést tapasztalhatunk. Ekkorra az észak-európai hatalmas jégtömb olvadék vizei elsősorban déli irányba, a Káspi- és a Fekete-tenger irányába távoztak, aminek következtében a dél-orosz síkság tökéletesen elmocsarasodott. A fölmelegedést kísérő csapadékosabb időjárás miatt ugyanígy a Duna–Tisza-köze és a Tiszántúl is elmocsarasodott, emberi településre alkalmatlanná vált. Tekintve, hogy ebben az időben még a Boszporusz is zárva volt, a Fekete-tenger a rajta átömlő hatalmas vízmennyiség és a világtengerek feletti beömlő víz magassága miatt édesvizű tóvá alakult.
Mintegy 11 évezreddel a jelen előtt a fölmelegedés hirtelen lehűlésbe csapott át (idősebb Dryas), ami azután mintegy másfél évezredig tartó jégkorszaki klímaviszonyokat eredményezett. Ekkor a jég az északi területeken ismét hízni kezdett, de kiterjedése dél felé nem növekedett, aminek eredményeként megváltoztatta a földrész viszonylagos terhelését. A dél-orosz síkság pedig közben kiszáradt. Az újabb olvadáskor Európa észak-keleti területeiről az olvadékvizek ezért már nem a déli, hanem a nyugati irányba távoztak. Ezért, valamint a továbbra is száraz időjárás miatt a terület – és következésképpen a Fekete-tenger – kiszáradása folytatódott. 9 évezreddel a jelen előtt újabb lehűlés (ifjabb Dryas), majd egy fél évezred múltán újabb fölmelegedés következett, aminek végére a Fekete-tó vízszintje a világtengerek szintjénél 130-150 méterrel mélyebbre került a kiszáradás miatt.
Az utolsó jégkorszak végeztével, elmúltával az emberősök egy része – a 18 ezer évvel ezelőtt kezdődött és a mai napig tartó felmelegedés hatására – a felmelegedett vidékeken idővel felhagyott az élelmiszergyűjtő halász–vadász életformával, és áttért az élelmiszertermelő életmódra. Az európai folyómellékek elmocsarasodván, az emberek kivonultak onnét, s ekkor elsősorban a dombvidéki kultúrák fejlődtek tovább. A fölmelegedéssel együtt a gravetti műveltség is eltűnik mind a Kárpát-medencéből, mind pedig Nyugat-Európából – mert népe követte az északra vonuló tundrát, és az azon élő rénszarvasokat – s fokozatosan Észak-Európát népesíti be.
A Kárpát-medencei würm utolsó lehűlő szakaszának népessége – társadalmi szervezettsége alapján – jól meghatározott nyelvvel rendelkezhetett, s emiatt mind a helyben maradók, mind az elmenők azonos tőszavakkal nevezhették meg a tundra és a lombos erdők határán lévő fákat, hiszen ez a határ ekkor éppen itt is megtalálható volt. Ha az akkori őslakók nyelvét ősmagyarnak avagy a magyar tudomány szóhasználatával élve finnugornak[27] tekintjük, akkor ez az az idő, amikor a finn-ág távozott, a magyar meg helyben maradt. Ekkor jelenik meg a Kárpátok fölött a szvidéri műveltség, a későbbi ú. n. finnugor területekével harmonizáló kőszerszámokkal.
Az ifjabb Dryas idején Kis-Ázsia teljesen kiszáradt, az Eufrátesz északi szakaszain nem folyt víz, és az itt települt korábbi, már a gabonatermelő és állattartó mezőgazdaságot folytató műveltségek eltűntek. Ebben az időszakban jelent meg a Balkánon az élelmiszer termelés, és terjedt el rohamléptekben a Földközi-tenger medencéjében. Ezek forrása mindenképpen a Földközi-tenger kiürült keleti medencéje, azaz a Közel-kelet, amelynek korábbi műveltségei még kapás földművelést folytattak, és az ott termelt gabona (búza, árpa) még nem volt nemesítve. A minket érdeklő területen ennek a műveltségnek az északra húzódásával jelenik meg az élelmiszertermelés, és alakult ki a JE 9. évezred közepén a Körös–Tisza-i (Starčevo) műveltség. Ez a műveltség hozhatta magával délről, azaz a közel-keletről a sejt örökítők Eu4 jellemzőjét, ami a magyarságnál közel 9%-os. A földművelő műveltség ugyanis eredetileg Anatóliától délre alakult ki, részben az euró–afrikai, részben a Kaukázus déli területeinek emberanyagából ötvöződve.
A genetikusoknál olvashattuk,[28] hogy a Kárpát-medence a würm utolsó fölmelegedésekor kiürült, s a műveltségei észak felé költöztek el.
[29] Most pedig azt láthattuk, hogy maradtak bőven ‘túlélők’ akik néhány emberöltőn belül, azaz kevesebb, mint egy évszázad alatt átvették a délről beérkezett mezőgazdasági technikát, sőt tovább is fejlesztették azt. Sokan maradhattak tehát, akik nem költöztek északra. Éles határvonal látszik ekkor a Kárpát-medencén belüli három műveltség között: a Körös–Tisza-i délről települt a Tisza mellé, ettől északra, keletre ott virágzik az újkőkori bükki műveltség, majd nyugatra az alföldi kerámia műveltsége,
[30] azaz a dunántúli műveltség, később a lengyel műveltség. Ez utóbbiak nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak fölmelegedésekor, s az élelmiszer termelés fölvételével párhuzamosan eléggé határozottan elváló műveltségeket mutattak. Érdekes módon a háromból kettő meg is felel a középső és a felső kőkorszak egymással nem érintkező műveltségeinek. A Duna völgye és a hozzá kapcsolódó Duna–Tisza-köze az ősműveltségeket tekintve lakatlan volt. A folyók mellé a gravetti műveltség érkezett, így a Tisza mellett is, Szegednél ismerünk gravetti telepet, ami ekkor ugyancsak betelepülőket jelentett. Mégis az újabb és újabb kerámia típusok ellenállás nélkül kerülnek – bár módosított formábban – az egyik műveltségből a másikba.
Körös–Starčevo, szalagdíszes kerámia, cucuteny, szvidéri ember és műveltség
Az ifjabb Dryast jelentő rövid idejű eljegesedést hirtelen olvadás váltotta fel. Ekkor a kanadai, 150 ezer köbkilométernyi vizet felduzzasztó Laurentid-jégtömb megrepedt,
[31] és annyi vizet beengedett a világóceánokba, aminek hatására azok vízszintje hirtelen mintegy öt métert emelkedett. Ez a vízszintemelkedés azután számtalan gondot okozott világszerte. Víz alá kerültek az eleddig part menti és föltehetően emberekkel betelepült területek Eurázsiában több helyen. Így a mai Fülöp-szigetek, Indonézia hatalmas területeit öntötte el a víz, és válthatta ki az addig ott élőkben egy özönvíz emlékképét.
[32] Számunkra azonban sokkal érdekesebb, hogy e hirtelen vízszintemelkedést megelőzően a Fekete-tenger medencéje még tovább száradt, a mai vízszintje alatt mintegy 150 méteres mélységben lévő vízfelülettel a jelenlegi területének mintegy a felére zsugorodott. A mini-jégkorszak alatti klímája azonban alkalmas volt emberi településre, ugyanakkor a Fekete-tót övező területek nem. A Fekete-tenger sósvizes feltöltődése erre az időszakra esett és a geológiai, rétegtani vizsgálatok szerint végzetes hirtelenséggel történt meg.
[33]
A felmelegedéssel kiolvadt, és a meglehetősen csapadékos időjárásból fakadó sok víz a Kárpát-medencében kimosta a továbbélő műveltségek nyomait, illetve korábbi leleteket rétegzett föléjük, és a barlangi kutatásokat sem követte a jóval költségesebb intenzív feltárás a nyílt színtereken. Ezért a helyben maradt műveltségeknek alig ismerjük a nyomait, mialatt az újkőkori műveltségeket majd a folyó melléki megművelhető területekre érkezett új népesség alakítja ki. A Kárpátok környékén és a Dunántúlon azonban a népesség lecsökken, különösen a síkvidéki területek ürültek ki, míg az egyedülálló és magányos bükki műveltség északi és délkeleti irányban is átnyúlt a Kárpátokon. A Dunántúl továbbra is a mediterrán térségből töltődött fel emberanyaggal. És a Kárpát-medencének a Duna által elválasztott két részén élők valószínűleg annyira eltérő mentalitást nyilvánítottak meg, hogy az eszközök tekintetében ezekben az évezredekben nem látszik nyoma egymásra hatásuknak.
35 ezer éve Európában megjelent a képzőművészet, a kőből faragott vagy agyagból kiégetett, elhízott formájú asszonyszobrok, és az úgynevezett Vénusz-szobrocskák alakjában. Ez utóbbi a gravetti műveltséggel a Kárpát-medencébe is eljutott. Ugyanakkor itt a délnyugat-európai barlangfestészet – a bükki aurignaci műveltségű, Hildebrand barlangi, a barlangrajzok kezdetét jelentő, kecskére emlékeztető falkaparás nyomok kivételével – az antropomorf istenszobrokkal együtt hiányzik. Az emberszobrokat ugyan a bükki műveltség Morva–medencében lévő telepén összetörték, mintegy jelképesen feláldozták a termékenység jelképeként, de nem tekintették azokat istenségnek, hiszen arcuk sem volt.[34]
A bodrogkeresztúri, már gravetti műveltségben talált, kalcit lemezre karcolt Hold-naptár viszont reális kozmikus szemléletet dokumentál. A Duna vonalától északra és keletre élt szögletes fejű, zömök, cromagnon B típusú rassz etnikumainak és elődeiknek a hideg éghajlat kemény körülményeinek kellett ésszerűen megfelelniük, különben elpusztultak volna. Az a másik, a Dunától délre és nyugatra élt mediterrán embertípus pedig már ekkor hordozta magában az antropomorf istenségek elképzelését. Ennek az etnikumnak meleg éghajlati, mintegy édenkerti környezetből származtak az ősei, akiknek ezért hibás döntés kevésbé veszélyeztette fennmaradását. Így a problémák átszellemített, anyagi jellegétől elvont megoldása, például az elemeket megtestesítő istenségekhez való imádsággal, az utódok számára is elfogadható volt.
Mindkét Kárpát-medencei területen – embertípustól függetlenül – folytonosságot adva, egymásra telepedtek–épültek az egymást váltó műveltségek. Mivel a jégkorszak végén már használták a következő korszak, az újkőkor meghatározó földművelő eszközeit, bár még nem élelemtermelő tevékenységre, így hát amikorra ezen alkalmas eszközök földműves célokra való felhasználásának általánossá válása megtörtént, az élelmiszertermelésre való áttérés is – egyáltalán nem forradalmi hirtelenséggel – megvalósult. A gabona 8300 éve érte el a Duna vonalát, s azelőtt félezer évvel jutott be a Vardar-folyó medencéjébe. Ennek a balkáni letelepedett műveltségnek az előzménye az anatóliai 10 ezer fős település, a többségében euró-afrikai hosszúfejű, valamint kisebb részben rövidfejű alpi és hosszúfejű protomediterrán népességű Çatal–Hüyük műveltsége, amely a későbbi Termékeny Félhold területéről tíz és félezer éve elszármazott protomediterrán natufi műveltség folytatása volt, s 8400 éve szűnt meg szétköltözés miatt. Az addig néptelen Tisza mentén 8 ezer évvel ezelőtt jelenik meg a gabonatermelő Kőrös–Starčevo vagy Körös–Tisza-i műveltség embercsoportja, mely a három különböző embertípusú népesség keveredésével új etnikumot alkotott. Három emberöltőn belül, azaz 7900 éve már a Kárpát-medence őslakói is – mind a gracilis népességű dunántúli, mind a helyi cromagnon népességű felvidéki műveltségek – átvették a növénytermelés technikáját és a kerámiakészítést, bár eltérő típust létrehozva. Azaz némi változtatással átvették a földműves kultúrát anélkül, hogy etnikai képük megváltozott volna. Így a társadalomban továbbra sincs vagyoni, rangi különbség az emberek között, az eszközök között nincsenek fegyverek, nincsenek védművek. A kerámiák tipikus jelképei a kozmikus rend tiszteletét, a termékenységi jelképek nagyfokú fontosságát és az anyajogú társadalmat tükrözik.
Ugyanebben az időben a Fekete–tenger nyugati partvidékéről terjedve létrejött a földművelő Karanovó és Duna-menti műveltség, mely utóbbi 7500 éve jutott be Erdélybe. Majd ugyancsak 7500 után, a Fekete–tenger medencéjének – amely akkor a mai vízfelület felét kitevő nagyságú édesvizű tó volt, mintegy száz kilométer széles, művelt, lakott tóparti sávval – a világtengerek megemelkedése miatti, a boszporuszi gát átszakadásával megtörtént, özönvíz-szerű, katasztrofális gyorsaságú feltöltődésekor egy korszerűbb földművelő társadalom jelent meg a Kőrös–Starčevo műveltségre épülve, s felváltotta a korábbi Kőrös–Tisza-völgyi műveltséget. Megjelenik az ember formájú és az írásjegyekkel karcolt kerámia, a rézöntés, és megjelennek a már nemesített gabonafajták.
Négyszög alakú házakból álló telepeken laktak, a telep közepén több helyiséges közösségi házzal, ahol a szentély volt, valamint a fémöntés és kerámiakészítés is folyt. Továbbra is megőrződik a kozmikus rend tisztelete és az egyenlősítő felfogás, amely a sírokból látszik, s a hitvilág pedig antropomorf isteneket mutat. Ugyanekkor a bükki műveltség edényei nem ember formájúak és kozmikus jelek kötegei, szalagdíszei jelennek meg rajtuk. A bükki kultúra, ötvöződve a dunántúli lengyeli műveltséggel, kialakult szalagdíszes kerámia műveltsége, mely a Kárpát-medence őslakóinak továbbélő népességét jelenti. Ez a Kárpátokról keletre is terjeszkedve 6800 éve létrehozta a – Boian kultúrával kevert – cucuteny műveltséget, amely pedig hatással volt a 6 ezer éves szvidéri műveltségre. A Dunántúl és a Tisza-mente erős déli, mediterrán befolyásával szemben a Kárpát medence észak-keleti őslakói tehát történelmileg rövid idő alatt áttértek a földművelő életmódra, s továbbra is hozzájuk köthető a magyar nyelv átörökítése és eredete.
Vinča, erdélyi boian, tripolje ember és műveltség
A Fekete-tenger feltöltődésével egy időben – és föltehetően annak következményeként – több új műveltség jelent meg mind Európában, mind Ázsiában. Ekkor jelenik meg a Hacilar, a Tell Halaf műveltség Kis-Ázsiában, töltődik fel újra Çatal Hüyük élettel, de ekkor jelenik meg a thesszaloniki és a Vinča műveltség is. Ezek közös jellemzője, hogy már nemesített gabonával, ekés földműveléssel, rézöntés technikájával és ember formájú kerámiával rendelkeztek. Mindezek előélete ismeretlen.
[35] Ugyanakkor a férfi sejti átörökítő vizsgálatai is erre a területre utalnak, amikor több jellemző is feltűnik. Az látható, hogy a Kaukázus északi területein megmaradt népesség a Fekete-tó északi területeinek kiszáradásakor a tó partjára telepedhetett. Ugyancsak a tó partjára menekülhetett a kiszáradt Anatólia népessége, aminek egy részével már a Balkánon, sőt a Kárpát-medence déli területeinek folyópartjain találkozhattunk. Ugyancsak a Kárpát-medence lakóinak egy része áttelepedhetett a tó partjára mind Erdélyből a bükki műveltség területéről, mind a Dnyeszter és a Dnyeper, Prut közötti területekről. A Fekete-tó katasztrofális sebességű feltöltődésekor annak partján élő emberek körbe a magasabb területek felé menekülve élhettek túl. Ekkor kerülhetett az északi sztyeppékre az M170-el jelölt ág, a kis-ázsiai területekre pedig az Eu9-Eu11 csoport. Ekkor térhetett vissza ugyanoda az Eu4 egy része is, jóllehet, azok legnagyobb sűrűségét a Balkánon lehet megtalálni. Amíg az északi menekültek csakis vadász és állattenyésztő területre kerültek (a sztyeppe sem akkor, sem később nem kapott évi 200 mm csapadékot, hogy száraz gabonatermelésre alkalmas legyen, sem az északi jég kiolvadásával oda telepített agyagos talaj nem volt alkalmas a kézi vontatású faekékkel a megművelésre), a déliek fokozatosan terjeszkedtek az öntözéses technikájukkal megművelhető, laza talajú termékeny területek felé. A sejti átörökítők vizsgálata így a régészeti adatokkal összefüggésbe hozható. A déli népesség ugyanis a Földközi-tenger partjai mentén terjedt, nem jutott be Európa közepébe, az északi területeken meg a későbbi kurgán műveltség azonosítható az M170 jelző terjedésével. Ekkor, és nem a jégkorszak hideg időszakában.
A Vinča műveltség felváltja a Körös–Tisza-i műveltséget, majd tovább terjeszkedik északra. Létrejön az erdélyi boian műveltség. A bükki műveltség ez után hamarosan átveszi a korszerűbb földművelő technikát, ellenben nem vette át vele párhuzamosan az emberszabású kerámiát, hanem kialakította a sajátos kottafejes
[36] mintázatú, a későbbiekben csak lineáris vonalkerámiának ismert műveltséget. Később átlépve a Kárpátokat, létrejön a Tripolje (Cucuteny) műveltség. Mindezek békés, letelepedett földművelők, köztük harci cselekmény, rivalizáció nem látszik. Nem látszik nagy méretű kereskedelem sem, ellenben mégis látszik az írás. Nem kereskedelmi elszámolás formájában, hanem szakrális szövegekként. Hamarosan fejlett fémfeldolgozásnak lehetünk a tanúi. A JE 6. évezred végére a területen több település mérete a tízezres nagyságot éri el (pl. a Balkánon). A Dnyeper partján, Kijev alatt pedig negyvenezres létszámú települést ástak ki. A településeken azonban nem látszik védelem, nem látszik az uraság, nem látszik az alárendeltség, ellenben látszik a magas szintű kerámia és fémfeldolgozás. Kemencéik hőmérséklete elérte a vasöntéshez szükséges hőfokot is, jóllehet, vasat nem öntöttek. Rezet azonban már JE 7300-ban is. A rézkori műveltségek Kárpát-medencei elhelyezkedése, a rézelőfordulások és rézbányák eléggé közismertek.
Duna-menti, kurgán, bükki II. ember és műveltség
.Az orosz sztyeppére is a Fekete-tó feltöltődését közvetlenül követő időben telepszik vissza az ember, de a műveltségek itt kezdetben kisállattenyésztő, majd nagyállattartó és tenyésztő közösségeket alkottak. Kezdetben a birka, majd a ló következett. Itt találjuk a legrégebbi lovaglás nyomait (zabla nyoma az emberrel eltemetett ló koponyában a Dnyeper partján, Dereivkában, JE 6500 körüli időből,)
[37] s a ló befogását követően a marha tenyésztése terjedt el. Saját fémük nem volt, azt az észak-nyugati műveltségektől szerezték be.
[38] Ellenben már JE 7500 körül megtalálható a társadalom kasztosodása, vele párhuzamosan az emberölésre alkalmas fegyver. Hitvilágukban a megszemélyesített istenek jelennek meg és a ló befogása után hamarosan meg is indulnak előbb dél-nyugatra, majd nyugatra, észak-nyugatra. Első hullámukban kiirtják, későbbi hullámaikban csak felőrlik, leigázzák a nyugaton települt védtelen, földműves közösségeket. Magukkal hozzák a háborút, az emberölést és ekkor jelennek meg Európa-szerte a védett dombtetői várak, az ‘uraság’ szállásával, és az oda telepített szakrális és fémfeldolgozó központokkal. Velük párhuzamosan terjedt az uraságnak kijáró, a kurgán típusú temetkezés is, és alakul át a kőbalta is emberölő eszközzé, harci baltává. Elterjedésük először a legeltetésre alkalmas folyóvölgyek mentén folyik, ahol az első hullámban kiirtják az ottani földműveseket (Balkán), majd a második hullámtól látható a rátelepülés. Ennek során nyomul a műveltség nyugatra és szorítja maga előtt ki a vonalkerámiás műveltséget és váltja fel pásztorműveltséggel. A Kárpát-medencében ez elsősorban a Duna–Tisza közét, majd a Dunántúlt érintette, aztán a harmadik mozgásnál települ be a Maros-völgye is és válik a Tisza-völgye teljesen a kurgán pásztorok területévé. A kurgán emberei vitték magukkal az M170 jelzőket is. A Bükki műveltség területe és az Északi-Kárpátok területe azonban sokáig érintetlen marad, ott később a két műveltség ötvöződése mutatható ki, kiirtódásuk nem látszik, sem az M170 jelző nem dúsul fel.
Az esőztető földművelést folytató, összefoglaló nevén Duna-menti műveltség – amely időnként odébb települve egyedülálló erdőégetéses technikával újította meg a föld termőképességét – Duna II. szakasza a Duna mentén nyugatra terjeszkedik, s 6500 után a német síkságra érve megteremti Nyugat–Európa újkőkorszakát. Viszi magával az Eu19 jelzőt is, de minél távolabbra kerül, annál kisebb a mértéke, részesedése az ott uralkodó Eu18 jelzővel szemben. Itt is hiányzik az ember embernek való alárendelése, semmiféle főnökség nem mutatható ki a Dunai kultúra ma germánnak jegyzett falvaiban. Az ugyanekkor ugyancsak az elöntött Fekete-tengeri partvidékről benépesülő Termékeny Félhold területén, Mezopotámia déli részén és a Nílus mentén megjelenő – kidolgozott formájú – öntözéses földművelés technikájának megalkotása és a gabona nemesítése az elöntött Fekete-tengeri medencében történt, jerikói és natufi műveltségi előzményekkel. Az itt lehetséges öntözéses földművelés terjedéséhez viszont előfeltétel volt a nagyobb embertömegnek – az öntözőrendszerek kiépítéséhez–karbantartásához nélkülözhetetlen – megfelelően összehangolt tevékenységét megteremtő, emberi alárendelést alkalmazó templomgazdaság létrejötte. Utóbbi a szintén földművelő Boian kultúra mediterrán etnikumának északra terjedésével Kelet–Európában is megjelent.
[1] Kretzói (1990), p.: 216, Krolopp (1990), p.: 180, Dobosi (1990), p.: 269, Vértes (1990), p.: 531.
[2] Thoma (1990), pp.: 254, 255.
[3] Britannica (1996), V. kötet p.: 761. emberi evolúció szócikk.
[4] Gamble (1998), p.: 35. Az egyetlen erre a korra tehető tudatos cselekvésnek a tatai műveltség megcsiszolt mamut csontját tekinti.
[5] Britannica (1996) p.: 760.
[6] Gáboriné (1978), pp.: 125, 145,
[7] Gáboriné (1978), p.: 116.
[8] Gamble (1998), p.: 35.
[9] Solecki (1971), pp: 195-6, Roux (1992), p.: 38, Rudgley (1999), pp.: 216-7.
[10] Gábori (1978), pp.: 274-278.
[11] http://abcnews.go.com/sections/science/DailyNews/hominid_caucasus000512.html 2000. május 12.
[12] Gáboriné (1980), p.: 170.
[13] Gáboriné (1980), p.: 180.
[14] Gamble (1998), p.: 35.
[15] Lásd: Gibbons (2000).
[16] Lásd Semino (2000).
[17] Gábori (1978), pp.: 262-263, 274-278.
[18] Nagy (2000), p.: 19.
[19] Gáboriné (1980), pp.: 212, 214-216,.
[20] Nagy (2000), p.: 64.
[21] Gáboriné (1980), pp.: 177. Persze nyílvesszők használata nem föltétlenül igényli az íj ismeretét. Az ausztrál bennszülötteknek apróvad vadászatára alkalmas vesszőjét például nem íj segítségével röppentik ki, hanem ú. n. hajító-pálcával meghosszabbított karral. Lásd Reed (1984).
[22] Appenzeller (1998).
[23] Gábori (1978), pp.: .269-272.
[24] Gáboriné (1980), pp.: 246, 248, Ryan (1998), p.: 173.
[25] A késői Szeleta műveltséghez sorolt morva medencei Dolni Vestonice embere rituálisan összetörhető, fej nélküli szobrocskákat égetett agyagból. Az egyszerűbb összetörhetést az égetési technikájuk biztosította. Az itteni ember már ismerte a kerámia égetés titkait, jóllehet, az első cserepet edény célokra – állítólag – majd még több mint tíz évezred múlva égetik Japán területén. V. ö. Rudgley (1999), p.: 153, ill. Ryan (1998), p.: 151.
[26] Lorius (1985), pp.: 592, 594, Winograd (1988), p.: 177, Flood (19995), p.: 29 alapján.
[27] A finnugor elnevezésben a második szóösszetevő mesterségesen létrehozott szó. Régészeti és írott emlékek alapján ugor nép, ugor nyelv soha sem létezett. Ha hajdani nyelvcsaládról akarunk beszélni, akkor helyesebb magyar-finn nyelvcsaládnak nevezni, mert mind a népesség, mind a nyelvszerkezet alapján ez a kettő jellemezheti. A két nyelv távolsága azonban rendkívül nagy, glattokronológia alapján 6 évezredet meghaladó, a ‘nyelvrokonság’ több generációs távolságot jelent, semmiképpen sem közvetlen egymásból leszármazást.
[28] Seminoék hivatkozása: M. Otte (1990), pp.: 54-68.
[29] Vö. Gáboriné (1980), p.: 248.
[30] Makkay (1982), pp.: 42-67.
[31] Oppenheimer (1999), p.: 35.
[32] Oppenheimer (1999), pp.: 62-66..
[33] Ryan (1998), pp.: 128-134, Stone (1999), Kerr (1998).
[34] Rudgley (1999), p.: 153, Ryan (1998), p.: 151.
[35] Mellaart (1982), p.: 101.
[36] Makkay (1982), Kalicz (1970).
[37] Anthony (1996), Gimbutas (1991), p.:.353.
[38] Gimbutas (1992), p.: 369.
