"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ha volna valaki, valaki, ki átölelne, s szeretne, Valaki, ki arcomról egy hulló könnyet letörölne, Szívét szívemre helyezve, szerelemmel etetne, Érte letépném a fényesen csillogó csillagos eget, Tartanám, csillagot vegyen belőle, nem csak egyet.
S ha volna valaki, ki keserű életemnek társa lenne, Minden érzés, mint bennem, tüzessé válna benne, Jómagammal egy asztalnál mosolyogva, derűsen enne, Leszedném minden rétség pirosan viruló pipacsát, Azzal borítanám be házát, ágyát, s mellette papucsát.
Ha reggel mellőlem kócos hajjal, fölém hajolna, - maradj még itt, jó így veled,- szemével tagolna, Fejét mellkasomra tenné, szorosan hozzám bújna, S ha akkor az idő megállna, vagy végtelenbe nyúlna, Örök álmom, minden pillanat mámorban múlna.
Nektárt szívó méhecskéket nézem, Oly' boldogok, látom "arcukon", ugye milyen csodás ez az élet? Bólogatnak csendben, azt tudom, embernek is, méhnek mézes élet, csordogál a szirupos nedű, hormonok ha döntenek, nem félek már az élet nem lesz keserű. Napsugár is kacsintgat az égen, ontja reánk bőven sugarát, feltölti a lelket vággyal, szép lesz letörli a hosszú út porát! Nektárt szívó méhecskéket nézem, mámor járja át a "lelküket", szép az élet, ne mondd azt, hogy mégsem, itt a nyár és újabb lendület ad erőt, hogy lelkedből daloljál tiszta szívből újból, igazán, éveiddel soha ne harcoljál, halad lassan, szebb nincs is talán. Méhek raja jövőre is itt lesz, várni fog, mert mi is itt leszünk, édesebbnek érezzük, és így lesz, akarnunk kell, nem fájhat fejünk!
Lényeges pontjaim megoszthatatlanok; egyszemélyes sziget bennük a pillanat. Részt belőle senki nem kért, s így nem adok; magamban ülök a leszálló est alatt.
Egyedül lennék, ha nem lennék egyedül; választott társ után nincs több választható. Tartalom és forma egyhamar kimerül, lejátszott játékot eldobni nem való.
Jobb így, s míg időm van, akárki eljöhet; óráról órára más ül asztalomhoz, láncba fűzöm mindet, akár a gyöngyöket, s nyakán az éjszaka velük elbolondoz…
Szemed sötét haragos tengernek mélye, bújok bele, mint gyöngy, kagyló belsejébe. Mélyében ragyogó dióbarna homok, nézem a kedves, meghitt, csodás mosolyod. Kéjes, vad táncot jár a vágy ereimben, így érzem szemednek tüzét az enyémben. Érintés éled, és befon a szenvedély, akár kövön termő rózsát a meredély. Megáradt folyóként zuhog már a vérem, lángra lobbant téged forró érintésem. Te vagy a vágy, a gyengédség a szeretet, akár egy pók, úgy hálóztál be engemet. Ajkad tüze szítja olthatatlan szomjam, úgy vágyom, hogy karom nyakad köré fonjam. Nincs oly édes kín a csillagos ég alatt, mely ledöntené általad felvont falat.
Néma csendben, álmatlanul Számolom a tűnő perceket Régi emlékek megrohannak Fájdítják a nehéz szívemet Lassan múlnak elringatnak Megnyugtatnak felizgatnak Múló idők, is visszatartanak Fájó emlékből rengeteg van Tűnődök múló időtlen időkön Nekem ez volt megírt sorsom Ha nem is kell, én ezt vállalom Sorsom kell, büszkén viselem
Egy pillanat alatt törik az élet, fájdalom éget, burkodban a lélek ösztöne lüktet, lépésed kín mit bír csövek között éltető víz csöpög sejtjeid bomló falán élet és halál hajlong zöld fény villog földöntúli árnyak már várnak, nem menekülhetsz búcsú nélkül infúzió cseppjeiben épül az élet, s reméled egyszer még szeretni fogsz a végtelen véges nappalok örlő malmaiban átölelhetsz szárnyalni földközelben csak együtt lehet…
Most jázminos lugasban, E nyári hűvös estvén, Lillámmal űlök együtt: Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál, Míg barna szép hajával Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát A zőld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam, Amott Anakreonnak Kellő danái vannak Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok Gyönyörűt, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél?
Örökké van a táj, a fák, az almakertek, a fák végén a lomb vagy a diólevél, miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, a lebegő ködök a levegőbe fúrva egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, a billenő hegyen a tér sziklája áll, mint mértani idom, amelybe zárva él egy madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják a szívemet, szegezz a fák közé oda, ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
*
Mi lesz velünk?
Mi lesz velünk ha nem leszünk ha mind a ketten eltűnünk a sürü ködben egy letűnt világban mint a sebesült mi lesz velünk?
Akkor majd kiket szeretünk ha nem leszel és nem leszünk ha a ködök közt lebegünk mint akinek az esze tűnt mi lesz velünk?
Én nélküled te nélkülem fölszállunk majd egyenesen a kék szelekbe szertelen és túlvilági szerelem mi lesz velem?
Mi ketten már egyek vagyunk és soha el nem szakadunk te nélkülem én nélküled többé már soha nem leszek ugye szeretsz?
Csak örökké ezt kérdezem mint szél a faleveleken csak pörgök fújok reszketek velem leszel de nélküled én hol leszek?
Az űrbe dobva mint a kő a végtelenbe térülő időben hol lesz az a nő aki te vagy és én meg ő és én meg ő?
Reggelre megtérek ide melléd onnan, a csodákkal kövezett idegen útról amiről nyelvem regélni tudatlan s tollam is gyenge, -
megtérek ide reggelre melléd nesztelen. Testem megrándúlva halk sóhajban fogadja be a messzejárt utast, a lelket, s feléd fordúl e földre vissza még nem vénült orcám
hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből, mit magammal elhozhattam orozva néked onnan, hol még erdőnyi terem belőle,
- vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt, első mosolyát a bús valóság nappalának s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan s tollam is gyönge.
*
Hajnali elégia
Madárzengés, hajókürt, távol induló élet... A magány börtönében a búra fölérez a lélek. Hajnali ég az ablakon túl opálosan dereng. A szív beteg beszédét szomjan issza a csend.
Hajnali csend! ezer neszből szüremlő enyhe szender, a mellett duzzasztó sírás benne kitörni nem mer... ...A könny az éjnek gyermeke, hajnalban halkan elmén. Hajnalban élni kezd a múlt az ég opálszín selymén.
Az élet örök búcsúzás. Ó bár csak tudnánk távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás, belészeretni a szívekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj, és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a Nyár, amely almákba és diókba szerette édes álmait, és édességével világít a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbúsabb éjben is világít még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tünékeny. Ó szent fényt hagyni volna jó! Fehéren és kéken.
(Eredeti neve: Glatter Miklós, névváltozatai: Radnói, Radnóczi, Radnóti (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)[3]magyarköltő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.
*
Két karodban
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak. Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
*
HAJNALTÓL ÉJFÉLIG
Istenhegyi jegyzetek
RÖVIDEN
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.
HAJNAL
A szálló porban az úton még csak a hajnali szél kanyarog. Övig mezítlen férfiak állnak a fényben arany patakok partján s aranyban mosdanak. Csattan a víz, tele füttyel a táj s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A HÁZ ELŐTT
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kisértet.
LAPSZÉLRE
Fejem fölött a vén tetőben szú gondolkodik, majd rágni kezd. S finom fehér fapor pereg a versre, melyhez ép egy-egy szállongó sort vetek.
GYERMEKKORI EMLÉK
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd, jobbra a konyha, kérj magadnak, - bíztat rokonom, a jó Eduárd. S én kérek, ujra kérek s nagy kerek, zsírba mártogatott kenyerekkel settengek és a konyha-némberek szivét lágyítva hangosan nyelek.
NYOLC ÓRA
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
KÉSŐBB
(SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek felnézni most. Csak várok és sunyítok; kezemre ütnek-é a régi mesterek?
ÉJI MOZGOLÓDÁS
Halálra rémiti a rég alvó fasort egy felriadt kuvik. A tócsa loccsan és a hold a víz alá bukik.
ÉJFÉLI VIHAR
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás felhallik egészen a házig. Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas gyorslábu kis őzre vadászik.
Isten veled, e végső szavakat, Mik úgy lüktetnek, mint sebből a vér, Fogadd el még, hisz úgyis elapadnak, S jajongó bánatom fehér halott lesz, Hideg és szótlan...
*
Be szép az ég...
Be szép az ég bíborló baldachinja, S be jó alant heverni szemlehunyva, A csend szól, mintha hegedühang hullna, Hegedül a csend, hűs arany a húrja, Hallgatja a szív, elalszik a búja, Álmodik a szív, s az álmot nem unja.
Mindent megun a szív, szerelmet is, Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is, A bú bakján ül, mint egy bús kocsis, És hova hajtson, nem tudja, a hűs Estén, és elbóbiskol néha s kis Álmok ringatják...
Valahol egy bús sóhaj szállt el S most lelkemen pihen, Valahol kacagás csendült most S mosolyog a szivem. Valahol szép lehet az élet, Mert lány után futok S valahol nagy lehet az átok, Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni, Bomlott, beteg szegény, Megölte a vágy és a mámor Éppúgy, mint az enyém. Hallják egymás vad kattogását, Míg a nagy éj leszáll S a nagy éjen egy pillanatban Mind a kettő megáll.
Én már minden pillanatomra éber lélekkel vigyázok, örömre int ez a szerelem a lélegzetvétel fáradhatatlan ritmusa szerint, ahogy törekvő sorsom újra s újra szívemhez új és új magányt csatol, ahogy szívem a dobogást nem unja, s rólam másképp nem álmodozhatol,
csak hogy nagyon szeretsz.
Nincs más viszonylat, fogcsikorgatva vagyok rá tanú, s elképzelni sem tudok én már jobbat, és örömömben is már szűkszavú lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem: fejem fölé az ég, közönnyel áld, küldi a tél hangáraiból, kéken villogva, a fagy fémszárnyú raját.
Én nem hadakozhatok már más módon, érted se, csak sorsommal (pillanat sugallta harcok kis cselét megoldom), hozom kiéheztetett ifjúságomat, mely országot, álmot hódítni indult, s az örömért a szívednél kiköt – felkönyökölve nézem éjbe fordult hajad homlokod félholdja fölött.
Úgy-e, most jól áll a hajam megint! És úgy-e, jól van szabva a ruhám? Színes szalag, - csokorba szedve mind, - Ilyen a szívem is, - könnyű, vidám. El innen csak! Sokadalomba vágyom, Ahol repkednek balga kacajok, Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. - Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, - e homályos zúgban, Csillapító csendben jobb volna tán, - Itt csak valami néma, tompa bú van És béketűrő, mélységes magány - - Jobb volna itt maradni minden este S az éjszakán, míg jön a virradat - Behúnyni a szemem és várni egyre Az idő, az idő míg elhalad És betemeti azt a holt nyarat.
