|
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36067
|
Bartalis János
SZAVAK
Szavak: bolond kis jelek: fussatok, jöjjetek!
Emeljetek, emelkedjetek szívem erdejében, jázmin
erdejében. Különös szép szavak. Erdőszagú,
mezőszagú szavak: termő szavak.
Ó, szavak –
Patakszavak, egyszerű, tiszta szavak. Rozsoknak
barnája. Búzáknak aranya. Zaboknak sárgája,
Muskotályok hamvassága. Mézes szőlők cukrossága.
Érett almák komolysága.
Ó, szavak –
Kicsi testvéreim, apró kis pajtásim, megváltó társaim.
Utánatok megyek. Expedícióm: virágos május-szárnyam.
Készültségem: boldog kacagásom.
Fegyverem: virágfegyver, erdőn fakadt gyöngyvirágok.
A pünkösdi kankalin: a menyország kulcsa.
Egyszer virágos szárnyatokra bocsátom lelkem,
a lélek-sötétből kikelek – hogy vigyetek.
Szavak!
Ujjaimból
liliomok
nőnek,
1929
[254.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36066
|
Bartalis János
TUDOM, Ó – TUDOM
Tudom, ó – tudom e falusi magányt
és e magánynak minden megvesztegető
hangját és képét.
A kertet, a kutat, a nagy-öreg diófát, a színes
harkályt, a deszkás méhest a kert sarkában,
a vesszőkasokat és a virító kaptárokat a
fekete-mély berbencefák árnyékában.
Tudom, ó – tudom e falusi magányt
és e magánynak minden megvesztegető
hangját és képét.
A szép hosszú rozsföldeket, az elhúzódó
búzatáblákat, a végtelen kukoricásokat,
a nagy napraforgók áldott koszorúját
a szegélyeken.
A füveket, a virágokat, a szeretett, édes lucernát,
a bíbor heréket, fölöttük a méhek és a lepkék
tarka rajával.
Az erdőket, a tisztásokat, a fiatal irtásokat,
a legelőket, a nagy csordákat, a kicsi borjúkat,
a kétnapos nyurga csikókat, a juhokat, ölbevívő
bárányokat, füstös esztenákat, mocskos bácsodút,
a fehér ordát, a száradó sajtokat,
az éjjeli tüzeket, szőlőket, a hajtókat,
vincelléreket, a kerülőket, napszámosokat,
bérlőket, feleseket,
a keskeny falusi utcát, a parasztudvart, a láncon
zörgő kutyát, a sziszegő ludakat, a totyogó récéket,
tyúkokat, kakasokat,
a korcsmát, a boltot, a kifüggesztett mézeskalácsszívvel
az ablakában,
és a lógó kendőket, kaszákat, meszelőket az ajtóban.
Tudom, ó – tudom e megvesztegető
szirén-szép hangokat és egyszerű képeket,
tudom, ó, tudom.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1929
[253-254.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36065
|
Bartalis János
CSILLAGOK… VIRÁGOK…
N. Tessitori Nórának
Csillagok. Virágok.
Ég és föld.
Hegyek. Erdők.
Mezők. Patakok.
Munka. Hit. Ima.
Isten és – Ember.
A végtelenségig repül szemem. – A csillagokkal
ékes égre nézek, amely kupolaszerűen ráborul a földre.
Mit keresek az érthetetlen jelek között? – – –
Nem távolságot, hogy hány kilométerre vannak tőlem,
nem tudományos anyagot, hogy miféle kőzetből vannak
összetéve, hanem – gyönyörködöm.
Bámulom a sok fényes pontot.
Csodálom a Mindenséget.
És hatalmat érzek, valami nagy fenségest, csodálatost.
A teremtő Úristen gondolatát, aki valamelyes formában
él és lakozik mibennünk és az örök időben.
S nagy magányosság érzete fog el. Félelem szorítja
össze szívem, ahogy állok elveszőn a világcsendben.
De rágondolok a körülöttem élőkre,
millió meg millió
testvéremre: az emberekre, kik velem élnek.
A fákra, virágokra, a hegyekre, tengerekre, kik
el nem hagynak és velünk lesznek mindörökké,
életünk végéig.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1929
[247-248.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36064
|
Bartalis János
A MEZŐ ÉS ÉN
Sebzett szívem virágaidra hajol.
Nem tudom –
igazi képed hol ragyog.
Látom a Mindenséget
s terített, virágos asztalod.
A Kenyér
az ős, az igazi,
már-már Eszme nálam.
Az égben vándorolok,
mikor apró rögödre borulok.
A Munka: már Hit.
A véres küzdelem: Áhítat.
Szent vágy, mely mindent átitat.
Elérni a láthatatlan glóriát,
mely szívünket fényli át.
Mint a nap –
és körbe fut az élet.
Ároktól árokig.
Dülőtől dülőig.
Markot hajtunk.
Füves rendet vágunk.
Életünk koszorújába kötjük.
Keményen álljuk a sarat.
Mit veszítünk szent küzdéseinkért?
Nagy csataterek a mieink.
Elvérezünk?...
Ó, Uram,
ős, nomád, fáradt életünket töltsd be.
Új aranyhárfa, 1928 [358-359.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36063
|
Bartalis János
A SZERELEM SZAVAI
Örökérvényűleg
leírnám
a szerelem
szavait.
De nem tudom.
Alig bukdácsol
a szó:
„Rózsa.”
„Liliom.”
Majd:
„Nagyon szenvedek.”
„Megváltanám minden szenvedésed.”
Aztán:
„Boldog vagyok.”
„Neked adnám minden boldogságom.”
Most:
„Álmodom.”
„Rólad álmodnék teljes életemben.”
Már:
„Lelkemben örök helyet nyert lényed.”
„Legyen tied minden dicsőségem.”
És:
Istenem!
Istenem!
Istenem!
Isten kezében,
1928 [138.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36062
|
Bartalis János
SZÍV-RÁDIÓ
Mi a szó? Egy kép a világról,
mellyel ember üzen embernek.
Kicsi virág, melyet egymásnak
lelki gomblyukába tűzünk.
Én neked illatos rózsákat tűzök
és liliomokat – kicsi kedves.
E halvány este reád gondolok félve.
Ki messze vagy és álmodsz ezüst-haloványon
és üzensz nekem, láthatatlan
az örök rádión, a szívek rádióján.
És mondod, hogy kedves.
És mondom, hogy szeretlek.
Éjtől éjig – naptól napig,
virágtól virágig
folyik az üzenet
– a szívek örök titkos rádióján.
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1928 [235.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36061
|
Bartalis János
OTTHON
Megváltozott kép.
Egy film elpergett. Itt vagyok
újból kertem végében. A drótkerítés
sasfájára könyökölök és kinézek
a határba. Új kép-e ez?...
Vagy a régi, az örök-régi?...
Búza-szőnyeg. Kukorica-terek. (A szelíd, halvány
kukoricák úgy állnak ki a megkapált
földekből, mint apró keresztek, melyekre
az emberi munka véres cseppjei feszítődnek.)
Érdekes zab-piacok.
Zöld és lila folyók.
Sárga-piros szalagok. Tavak. Tengerek.
Lucerna-patakok. És a sok apró kicsi
hangya, aki ott szaladgál a sikátorok között.
Amit innen látok, a buja szép határ, megrakva,
felvirágozva, megkoszorúzva. A föld-asztal
megterítve gazdagon, szépen,
hogy annak a sok kicsi hangyának
meglegyen az öröme. Jöhettek fáradt,
kicsi, földet túró bogarak és gyönyörködhettek.
Van minden sok. Ígérkezik bőven minden.
Nem is látjátok: kezetekben virágot hajtott
a kapanyél. Tarisznyátokban megkölykezett
a kenyér. A sok munkától nem értek rá észrevenni.
Csak futkostok, szaladtok, görnyedtek.
Erdőn-mezőn. Virágos dombokon.
Marton, szakadékban, vízlepte sásban –
mindenütt megcsillogtok, tovavibráltok –
törhetetlen testtel.
Szárnytalanok vagytok és mégis repültök.
Uszony nélkül valók vagytok és versenyt úsztok.
Egyszer villákkal és kaszákkal rohantok
el fürgén mindenfelé. Máskor nagy háromszögű
kapákkal telepedtek meg a földeken, és lassú
nehéz haladással döngtök a föld siket ajtóján.
De ha szél fú és felhők keletkeznek, fehér
furcsa gereblyékkel vitorláztok el a
sötétbe borult mezők homlokterében, a
száraz rendek fölé szállva, hogy karcsú
üsztürükbe gyúrjátok a föld illatától
terhes, puha takarmányt.
És ha eső csurog, kis bolyaitok ereszébe
ereszkedtek és egykedvű, mozdulatlan arccal
csudálkoztok az ős, örök látványon: esik az eső.
Eső után pedig felkeltek, megrázzátok magatokat,
kiegyenesedtek, mint a vetések.
Új munkába kezdtek.
Az élet örök irama itt is, mint másutt.
Visz – hajt – kerget, szüntelen.
Merre? Hová?... Csak ti tudjátok: körbe.
Virágos martoktól virágos temetőbe.
S közben van az élet-út.
Kezdődik egy csomó csodálkozással és sok lázzal.
Folytatódik nehéz munkával, verejtékkel
és sok csalódással. És végződik megnyugvással,
mindent megértéssel és megbocsátással.
Mikor némán suttogjuk: vége.
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1928 [233-235.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36060
|
Bartalis János
RÉT-KASZÁLÁS
A rétek kaszálása most folyik. Olyan, mintha
virágtengert kaszálnának. Derékig járok
a fűtengerben. Hányféle virág van?...
Piros fecskeszegfű. Fehérbokrétás margaréta.
Aranysárga boglárka. Rezgőfű…
Nem ismerem a virágneveket. És ez talán sohse
fájt jobban, mint most.
Nem tudom néven szólítani ezt a sok kicsi piros-kék,
sárga-bíbor csillagcsodát, ami a fű között ragyog.
Annyi kék finom hírharangot…
Mögöttem már haladnak a kaszások. Rendben hull ez az
élő-szép virágszőnyeg. Futnom kellene előre és
leülnöm még közöttük. Hallom a kaszafenést…
Valami átsuhan a virágok között. Virágszívecskéik
megdobbannak. Mi rezg át sejtelmesen? Mi remeg?
Mit éreznek halotthalványan? A halál szelét?...
Látom – pillangók cikáznak át a rét fölött. Sokfélék,
sokszínűek. És végigcsókdossák maguk a virágokon
cikcakkban. Mintha súgnának valamit nekik. Szerelmet,
titkot, boldogságot. Sietve mondják el az üzenetet,
mint az emberek, száj fülhöz hajolva és azzal
tovább rohannak.
Tovább rohannak, mert – sietni kell. Futni előre.
Az idő szárnyal. Föltűntek már mögöttünk a
kaszások. Rendbe hull életünk virágos napja is.
Ember! – nézz a szívedbe, gyorsan. Ha arra vagy
elhivatva, hogy másokért küzdj, harcolj – csak
szaporán! Az útról le nem térhetsz.
Ha sorsod mást jelöl: csináljad! Kötözz sebeket,
enyhíts fájdalmakat. Simogass, csókolj, szeress!
Vagy vigyed kereszted az emberek sokasága között.
Nincs perc elveszteni való.
Már hallom a kaszafenést. Mögöttünk közeledően
hullnak a rendek. És mi állunk
földbegyökerezetten?...
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1928 [226-227.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36059
|
Bartalis János
MINDJÁRT HAZAÉREK
Itt is éltem, mondom majd.
Hegyek között, mint ősparaszt.
Volt lovam és szekerem
és víg tavaszi dalom.
Itt is éltem, lucernák közt.
És sétáltam a harmatos gyepen.
De rég volt – elgondolom.
S de fáradt voltam, Istenem.
Kapa s kaszahúzáskor –
vagy ha sárga tököt gyűjtöttünk
a kukorica közül.
Bágyadt szeptemberi napon
s aranyrakásba hordtuk a szántóföldön.
Az alma piroslott a kertben.
Ragyogott a tömérdek ranett.
A csűr mellett sorban állott a takarmány.
A pajtából kikérődzött a bámész állat-fej.
Itt is éltem, mondom majd,
őszi sarak, nyári záporok,
hóviharok, ha dúltak,
ott mentem
valahol –
Távolból láttam egy házat,
halvány mécsvilágot
s azt mondtam: mindjárt hazaérek.
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1928 [222-223.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36058
|
Bartalis János
FELFELÉ
Sarjadzó vetés, halvány fűszál:
szeretlek! –
Primitív, ősgondolat.
Fekete földmívelés.
Két kis tehénnel szántok.
Aratok, kapálok…
Ó, nyári záporok,
őszi viharok,
vad tavaszi fagyok!
Vigyétek, vigyétek most dalaim
messze a világba.
És szórjátok szét,
szórjátok szét
az emberi földeken,
hogy megérjen munkátok
gazdag aratásra.
Egyszer majd – később –
úgyis megyek,
megyek majd felfelé az erdélyi úton.
Csendesen, mosolyogva, bölcsen
a fellegek felé.
Vidáman elmémben
s szívemben
egy picike, utolsó dallal – – –
Akkor majd,
akkor majd
úgysem lesz semmi mellettem,
sem alattam, sem felettem.
Csak a végtelen ég az örök csillagokkal.
Ujjaimból liliomok nőnek, 1928 [221-222.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36057
|
Bartalis János
MINDEN MEZŐKNEK FIAI
Minden mezőknek fiai
végig a világon
látlak!
Az én kicsi Erdélyemből,
amely olyan, mint egy virágos kert.
Horizontok
meg nem köthetik szemem repülését,
hogy én hozzátok ne szálljak
Duna völgyében lakó testvérek.
Fent és alant.
Északon és délen.
Mindenütt látlak.
Egyformán dolgozó bajtársak.
A Pó partján.
A Szajna völgyében.
A Németalföld vizeinél.
Mindegy – kukoricát kapáltok,
tulipántot neveltek,
vagy narancsfák földjét puhítjátok.
Homlokotok körül ott van a glória.
A Nap dicsfénye arcotokon.
Csupasz melletek égi rendjelekkel tele.
Csörgetitek, mint aranypénzeket.
Sebhelyeket a munka harcából,
melyeket egy Csoda bevált.
Az én népem szegényen várja
a Beteljesülést,
tört keresztfa tövében,
félve és meggyötörve.
Mint szent csapat,
vak rajongók,
a Napba küldik dalaikat.
Az Isten lábaihoz,
ki kegyelmes
és megváltja szíveiket.
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1928 [220-221.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36056
|
Bartalis János
KIVIRÁGZIK
Mi ez a süket csend?…
Az Éj nem felel.
Hiába kérdezek.
Virágtalan a mosoly.
Pedig a Szenvedés él.
A Jóság virraszt.
Az emberek fájdalom-arcáról
a láz eljön.
A kórterem betegei küldik
sóhajukat, remegésük, bajaikat.
Hallom – jönnek a kopogó, szálas esőcseppek,
mint könnyek…
És én kelek ágyamból
és az ablakhoz sietek.
Látom – rohannak az égen a felhők,
mint gyászszalagok a világ arcáról,
és intenek szívem után.
És én megyek. Indulok
gondolkozás nélkül utánuk
a Szenvedés-úton.
És utamon – a szívem után
kivirágzik a mosoly.
Az Erdélyi Helikon
költői, 1928 [76.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36055
|
Bartalis János
NAPLÓ
Mai napom is száraz volt, mint a többi.
Egyhangú.
Pedig voltam Désen – kocsival.
Elmentem a moziba.
Szép álomképeket láttam.
Ezer csillag remegett-ragyogott,
mint a szívem.
Temetőt és mennyországot láttam
s úgy elábrándoztam rajtuk, mint egy
gyermek.
Kis lányom ki is kérdezett: „Mi az, apa?”
Délben anyósomnál ebédeltem.
Délután a fényképészhez mentem.
Két felvételt csináltattam
és sokat beszélgettem.
Már a lámpák is kigyúltak, mikor
indultam haza.
Este kártyáztunk
a szomszéd lányéknál.
Filkót és disznót játszottunk.
Csak tizenegykor jöttünk haza.
Most álmos és szomorú vagyok.
Ülök az asztalnál és gondolkozom.
Mint magányos fáklya lobogok.
Sötéten és sírva beleremegek az éjszakába.
Árván ülök a nagy éjszakában.
Egy szív dobban-e értem?
Rámnéznek-e a csillagok?
Álmodom-e a boldogságról?
Kitisztul-e vad, komor égbolt?
Ránevet-e a világra nagy, meleg,
átölelő végtelen szeretet?
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1927 [214-215.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36054
|
Bartalis János
A BÚZAFOLYÓ
A búzafolyó kis kertemig ér,
a kerítésen befoly. Az árpa ring. A lucernát
már lekaszáltuk, most rakjuk ezüstboglyákba.
A bükköny virágzik – – –
A kukorica is nő.
Zöld árja vállamat éri.
Buján kúszik a tök.
Ő a föld nagy kígyója,
óriás tojását a barázdába
rakja.
Mi ősszel összeszedjük
és nagy halomba hordjuk:
színes-zöld, sárga, költői halomba.
Disznók ha meglátják, nyáluk csepeg.
De még a lovak is nyerítenek neki.
A gyermekek a tökmagot mint égi
mannát eszik – – –
Ó, színes-zöld, sárga halom!
Ó, kicsi ház! Búzafolyó!
Ó, lelkem tanyája, izzadság, verejték!
Ó, mindent bezáró, emberi értelem!
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1926 [213-214.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36053
|
Bartalis János
HA HÁRFA SZÓL
Ha hárfa szól,
és a csillagok szenderegnek,
a bolond hold kacagva jő.
Az ég lejtőjén libben
s lila szoknyája villan
a felhők között.
Jő. S itt terem ablakom alatt sebtiben.
S mint reménytelen szerelmes
rám néz és vár.
Mint hű kutya, megnyalja a kezem.
Ha hárfa szól,
és a csillagok szenderegnek,
a bolond hold,
– hű társam –
mindig kacagva jő.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1926 [212.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36052
|
Bartalis János
CSEND-ÓRA LÁTOGATÓJA
Magányomba beleszólsz.
A csend-órán némán megjelensz.
Falevél-cipőben halkan bekocogsz.
Ismerlek, Kedves.
Szemed dió-nagy és ajkad csókot int.
Jársz-kelsz, teszel-veszel körültem.
Suhansz és tűnsz, mint holdsugár.
Sohse fáradsz…
Sötét arcomra fénykezed ráteszed,
…aztán elszállsz.
Itt hagysz helyedbe tavaszi rózsát
és hajad illatát.
Ismerlek, Kedves.
Kísérsz és tűnsz.
Bujkálsz és elmaradsz.
…Majd jössz glóriás arcoddal győzőn,
mint örök nap az örök időkben.
Ujjaimból liliomok nő-
nek, 1926 [211.] |
Zsonát
2014.09.26
|
|
0 0
36051
|
Bartalis János
KÖSZÖNÉS ISTENNEK
Istenem – köszönöm a mai estét.
Itt ütem asztalomnál,
a csöndes szobában, magányosan.
Az ablak tárva volt.
Kint ragyogott a hold
és rám néztek a csillagok.
Ekkor eszembe jutottál.
...Valami csodás volt.
Szívem úgy dobogott,
hogy én, kis szolgád
reád gondolhatok.
Itt, e bús falusi magányban ülve
Veled lehetek a nagy végtelenben.
Vagy sétálva az almafák között
reggelenként –
vagy napközben menve mezei utakon
fűvirágot fosztva ujjaim között:
neved emlegethetem.
Ó, istenem,
fűharmatos a cipőm
s a telt búzafejek elém bólogatnak a mezőn.
Én párat tépdesek belőlük.
Oly boldog vagyok,
hogy imába borul a lelkem,
amint neved suttogom áhítat-csendesen:
Édes istenem!
Versek, 1926. július
19. [204-205.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36050
|
Bartalis János
BE SZÉP IS ÉLNI
Február van és csodaszép.
Kitárom ablakom.
A fák hegye csillog
a napsugárban.
Méhe röpköd,
és madár dalol.
Be szép is élni.
Mezőre kimenni,
vetések közt
járni-kelni,
és érezni és csodálni,
a lehetetlent
megcsinálni.
Eke mellett,
ásó mellett
egész világot akarni.
Be szép is élni.
Új erővel, új alapon
minden évben elindulni,
és menni, menni –
és győzni, győzni – – –
Be szép is élni.
1925 |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36049
|
Bartalis János
MI VIBRÁL?
Mi vibrál, mi csacsog, mi játszik?
Kié ez az ujjongó ének?
Az örömhajó eljött értem.
A virágos tavasz bekopogott.
Kék ég mosolyog.
Madárcsapatok szállnak felettem.
Hol vagy, boldog isten?
A síró emberiség sorsa is enyhül.
Daloljatok, virágok!
A nagybeteg világ új vágányra száll.
Szívem derűjét most rátok harmatozom.
Szaladjatok, kacagás-hullámok!
Repülj, katicabogár!
Szállj szeretőm puha vállára!
Illatozz, rózsafa!
Hajolj, halkan kedvesem nyakára
és borzold meg szép-finoman halovány bőrét.
Rózsalevél, rózsalevél.
Bánat – hova levél?
Tova levél.
A boldogság aranyvonata visz zengő síneken.
Mert valahol (szívemben) felkelt az örök nap.
Ujjaimból liliomok nőnek, 1923 [188-189.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36048
|
Bartalis János
ÉJ VAN
Éj van. Csillagjövetel előtti.
Bent vagyok a szobában.
Kedvesem alszik. S végigsodródva
mellette kicsi virágom.
Mély csend van.
Bensőséges, meleg áhítat lebeg.
Kezem összeteszem.
Letérdelek és imádkozom.
A messzeségből megjöttem.
Bús, fáradt testem görnyedt.
Csillagruhám levetem.
Világsaruim leoldozom.
Mezítláb állok.
Két ragyogó világom előtt – hajadonfővel.
S egy sugár rámesik hirtelen.
Szemem kigyúl. Szenvedő arcom
feldicsőül...
Fejem töviskoszorúját bevonja illatos
rózsafüzér...
Isten kezében,
1923 [139.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36047
|
Bartalis János
ŐSZI ÖRÖM
Borulj a vállamra, Ősz
és jer, sírjunk örömünkben.
A szomorú költőnek is van öröme…
Mikor te arany pénzeket hullatsz a fákról,
én könnyem sírom a földre.
A boldog isten úgy lát minket,
úgy néz két szemével –
szomorú-édes testvérem.
Az emberek úgy hiszik, hogy arany-fájdalom
a hegedűnk.
De örömünk is van, Kicsi Komám.
Jer, boruljunk egymásra
és sírjunk örömünkben.
Valaki elküldte a tündéreket rózsa-országból
és az fájdalom-muzsikánkra örömhúrokat ajzott.
Hiába csörögnek le most az arany pénzek:
én boldog vagyok.
Hóharmatos mezőkön magas, szent hegyekre mászok,
hogy senki se legyen nálamnál magasabb.
A halálban úgyis én vagyok az erős.
Az örök, legyőzhetetlen…
Jer, Ősz, aranyozd be talpam alját
és szálljunk aranyszárnyakon, játékosan
a – Feltámadásba.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1923 [184.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36046
|
Bartalis János
VÁRLAK
Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskálnak.
A hold lezuhant a kertek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellő-lengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcsöppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!…
…Szívem ős, mély dobbanását
várom a csendes éjben.
Arany és kék szavak-
kal, 1923 [11.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36045
|
Bartalis János
SZÁNTÁS
Két kis tehénnel szántok.
Az őszi nap süt –
Méltóságosan lépegetek a barázdában.
Kezemben a hosszúcsapójú ostor.
Olyan vagyok, mint egy falusi legény.
Víg, duhaj, ős a dalom.
Nem halok meg soha.
A falun én vagyok az első.
Elsőnek ballagok a széles mezőre.
S ha kész a szántás,
a földbe szavak-fantáziáját vetem el.
A levegőbe szórom
színes vágyaim.
És azok elrepülnek a végtelenbe.
De holnap, ha nagy útra kelek,
viszontlelem emberi szívekben.
Ujjaimból liliomok nőnek,
1923. nov. 10. [181.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36044
|
Bartalis János
AZ ERDÉLYI ORSZÁGÚTON
Ma!
Holnap!
Tegnap!
Összefogom a hegyek redőjét
és a világ tudomást szerez a bús székely fiúról.
A föld hátát kovácsolom.
És a lelkeket sírattatom.
Megríkatom a fákat.
Hegedűt tákolok halvány fűszálakból.
Kikericcsel hamvazom fel kalapom.
Ezüst vonót pödörítek szálló ökörnyálból.
Aranynótát játszom kukoricaszár muzsikán.
Napraforgó tányérja pengő réztányérom.
Világszép kedves, ne félj!
Meghódítom a világot.
Karodon gyermekem.
Sokáig nézem ezt az új csodát.
Lelkem gyönyörűséggel telik meg.
Féltő apai szomorúság borul rám a véres időből.
Fájó dac virágzik ki két elvesző karomból.
És elindulok,
tétovázva,
mint bús senki fia – világgyőzelmet megnyerni
az erdélyi országúton.
Erdélyi költők antológiája,
1923. október 29. [89-90.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36043
|
Bartalis János
PORONDHORDÁS
Valami bús teherrel rendelt ki engem
az élet, a föld.
De helytállok.
Olyan legény vagyok, hogy szántogassam
a föld szívét.
Ma porondot hordtam.
Lapátom alatt – patak ölében – megcsillantak
a kvarcszemek.
A martról víz fölé hajolt a szeder.
S himbálta a szél.
Lelkem száz csodával teli.
Száz megrokkant bús álom mesél.
S ha indul a kis tehénszekér,
otthon a porondot a disznóól előtt lerakom.
Feleségem kaput nyit.
Gyermekem a szekérre csimpaszkodik.
Én egyiknek csókokat dobálok
vidáman,
a másiknak a haját simogatom.
Miért ne volna élet az ilyen élet?
És az ilyen élet is szép?
Áldó, dús, gazdag csodák
virágzanak kezemből,
míg a nehéz munkába beleizzadok.
Valami bús teherrel rendelt ki engem
az élet, a föld.
De helytállok.
Olyan legény vagyok, hogy szántogassam
a föld szívét.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1923. októ-
ber 26. [177-178.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36042
|
Bartalis János
HA A KOSÁLYI FÁK
Ha a kosályi fák megrezdülnek,
tudom, szívem lehelete rezzenti meg.
Ha az éj dala leszáll,
és a bokrokban szerelmesen
szól a fülemüle – tudom,
az én túláradó szívem varázsa
kelti életre.
Oly boldog vagyok.
A bölcsőben alszik kicsikém.
A szekrénynél feleségem foglalatoskodik.
S én betűket rakok egyre-másra.
Ki tudja megmondani, hogy mit írok
és mit érzek?
Ki tudja megmondani,
hogy mit ver a szívem?
Súlyos, vörös csaták hajnalán,
hogy mit gondolok?
Meddig viszi a fáradt nap?
Hol ér egyszer minden véget,
és hol kezdődik ismét újra?
A bölcsőben alszik kicsikém.
Kint suhognak a fák.
Szívem dalol.
Ó, öröm!
Öröm!
Feltámadás!
A megmérő idő,
1923. július 19.
[82.] |
Zsonát
2014.09.25
|
|
0 0
36041
|
Bartalis János
A FALUSI GAZDÁLKODÁSBAN
Eljöttem ide, virágaid közé, a magányba,
hogy megismerjelek, Isten.
Itt jobban érzem hatalmad, jóságod,
haragod, szíved.
Eljöttem a falusi emberekhez, hogy a falusi emberekkel
egyféleképpen szóljak hozzád:
„Adj esőt.” „Adj jó időt.” „Adj áldást.”
Ó, Uram, itt egyszerűbben, tisztábban cseng neved.
Itt szebben szól a fohász:
„Istenem segíts!” „Uram légy velem!”
„Adj szerencsét állataimhoz.”
„Őrizz meg tűztől, veszedelemtől.”
„Segíts, hogy csűrt építsek és betakarodjak.”
„Segíts, hogy a mennyországba jussak.”
Ó, Uram,
itt egyszerűbben, tisztábban, magasztosabban
cseng neved.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1923. július
19. [174-175.] |
Zsonát
2014.09.24
|
|
0 0
36040
|
Bartalis János
KERESLEK
Kereslek, isten, a földben, a virágban, a fákban
és mindenütt megtalállak.
Ez az én istenkereső időm.
Kereslek a fényes tavaszban,
az erdők virágos feje int: itt vagy.
Kereslek az esőben, a szomjas
vetések susogják: jelen vagy.
Kereslek a fűben: érezlek, tapogatlak.
Ez az én boldog istentaláló időm.
A hegy azt riogja: Ím, megtaláltad te az Uradat.
A vizek azt harsogják: Nem vagyok többé árva.
Most már nyugodtan hajthatom szemem álomra.
Eljött az én istenem.
Érzem szívem melegét, érzem hátam borzongását.
Hallom a fellegek suhanását.
Nem vagyok többé egyedül.
Reggel köszöntenek a virágok: Ember-társam!
Este köszöntenek elfáradt állatok: Élet-sorsosom!
S ha az emberek köszönés nélkül haladnak el
mellettem,
már az sem baj.
Ha káromolnak: akkor sem haragszom.
Mert én megtaláltam az én istenemet.
Ó, halleluja! Halleluja!
Versek, 1923. már-
cius 5. [153-154.] |
Zsonát
2014.09.24
|
|
0 0
36039
|
Bartalis János
HOLDSUGÁR
A holdsugárba vagyok szerelmes.
De később megbánom.
Ilyen hozzám mégsem illik
és keresek más szerelem-tárgyat.
A virágot szeretem, a kertet,
a bort, a muzsikát.
De ebbe is hamar beleunok.
Szeretem a csöndes éjszakát.
Szeretem a csöndes éjszakát,
a néma tengert, a vad hegyet.
Kedvesem mély csillagszemét,
amely virraszt álmaim felett.
Szeretem a csillagokat,
kik lejönnek égi fénnyel
bújni paplanyom alá.
Ujjaimból liliomok nőnek,
1922. február 19. [163.] |
Zsonát
2014.09.24
|
|
0 0
36038
|
Bartalis János
A CSILLAGOK KÖZT
Felemelem fejem.
Csillagok közt vezet az utam.
Az ég ívén bárhányszor buktam,
a földre le nem estem.
Ott vagyok fent ragyogva.
Búgva rohanok a Mindenség
útján, szívemben a szent tűz ég
s habár hamu borítja
olykor s lángja nem látszik,
üszkét széthordják a szelek
felgyújtni ég tájait.
A végtelen tengeren
szállok csillagözönben,
a bús, sötét világ felett.
Ujjaimból liliomok
nőnek, 1921 [161.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|